Ugrás a tartalomhoz

Gyümölcsfaiskola - A gyümölcsfák szaporításának elmélete és gyakorlata

Hrotkó Károly

Mezőgazda Kiadó

Csemetetermelés ivartalan szaporítással

Csemetetermelés ivartalan szaporítással

Bujtványcsemete előállítása

A bujtásmódokat elsősorban az alanycsemeték előállításakor használják a faiskolák, ritkábban egyes bogyós gyümölcsű fajokat is ily módon szaporítanak. A következőkben röviden áttekintjük az egyes bujtásmódok fontosabb alkalmazási területeit.

Feltöltéses bujtáshoz a visszametszett anyanövény gyökérnyakából fejlődött hajtások alapi részét feltöltögetik talajjal. A gyökeresedés a tenyészidőszak második felében, a hajtások megfásodása után megy végbe, a gyökerek sokszor még a lombhullás után is növekednek. Az egyik legnagyobb szaporulatot eredményező bujtásmód. Cserjetermetű vagy bokorszerűen nevelt növények esetében használható. Az anyanövényt tavasszal a talaj felszínéig visszavágjuk, úgy, hogy csak egy-két rügy maradjon a vesszőkön. Ez a visszavágás a következő évben erőteljes hajtásnövekedéshez vezet. Amikor a hajtások a 20–30 cm hosszúságot elérték, alapi részüket a levelekkel együtt, mintegy 1/3 magasságig porhanyós földdel feltöltjük (98. ábra). Ahogy a hajtások továbbnövekednek, a feltöltést júniusban-júliusban még két-három alkalommal ismételjük meg mindaddig, amíg az a 40–50 cm magasságot el nem éri. Erősen kötött talajon a feltöltésre komposztot, tőzeges talajkeveréket vagy fűrészport használjunk, mert a levegőtlen, hideg talajban, a bakhát alatt nagyon gyenge a gyökeresedés. A földet vagy talajkeveréket töltsük a hajtások közé, majd kézzel igazítsuk el, hogy minden hajtást jól körülvegyen.

98. ábra - Feltöltéses bujtás; a) az anyanövény visszametszése, b) az első feltöltés, amikor a hajtások jó arasznyiak, c) nyár közepére a bakhát a 40–60 cm-t is elérheti, d) az ősszel meggyökeresedett vesszőket nyugalmi állapotban vágjuk le az anyanövényről

kepek/98.png


A feltöltögetett földből készült bakhátat a nyár folyamán tartsuk nedvesen, ne hagyjuk kiszáradni és elgyomosodni.

A hajtások gyökeresedése a nyár végén kezdődik, s a gyökerek növekedése az ősz elején vesz nagyobb lendületet. A feltöltést november második felében, a fagyok beállta előtt bontsuk le. A meggyökeresedett hajtásokat metszőollóval vágjuk le az anyanövényről. Az így kapott gyökeres bujtványcsemeték azonnal állandó helyükre ültethetők.

A vékonyabb, gyengébb gyökérzetű csemetéket még egy évig 4–5 cm-es tőtávolságra, ún. erősítő iskolába ültetve neveljük. Ha a fagyok korán jönnek, a feltöltés lebontását és a csemeték leszedését tavaszra is halaszthatjuk, ekkor azonban a rügypattanás kezdete előtt el kell végezni.

Oltott növényeket feltöltéses bujtással lehetőleg ne szaporítsunk, mert az alany sarjai fajtakeveredést okoznak.

Általában a tősarjak fejlesztésére hajlamos növények szaporíthatók így. A feltöltéses bujtás a faiskolákban leggyakrabban használt bujtásmód, nagymértékben gépesíthető. Így szaporítják az alma- és a birsalanyokat, de egyes csonthéjas alanyklónok, a ribiszke- és köszmétefajták is szaporíthatók ezzel a módszerrel (99. ábra).

99. ábra - Köszméte-anyatelep feltöltéses bujtással (Fotó: Hrotkó)

kepek/99.png


Sugaras vagy kínai bujtás: az anyanövény vesszőit a talaj felszínén készített sekély barázdába vízszintesen lehajlítják, s a vesszők rügyeiből képződött hajtásokat fokozatosan feltöltögetik (100.ábra). Egy év alatt a hajtások alapi része, némely esetben a lehajlított vessző is vagy mindkét rész meggyökeresedik. Lombhullás után a meggyökeresedett hajtásokat vagy vesszőrészt levágjuk az anyanövényről és úgy daraboljuk fel, hogy minden darabon egy hajtás maradjon.

Nagy szaporulatot adó bujtásmód a vesszők hosszában könnyen meggyökeresedő növények, kúszó cserjék esetében nagyon eredményes.

Az anyanövényeket erős metszéssel úgy neveljük, hogy a töveken csak egyéves vesszők legyenek. Bujtani korán tavasszal, a rügypattanás előtt kell. Az anyanövénytől kiindulva sugár irányban 10–15 cm mély árkokat készítünk, majd az aljukba lehajlítjuk és kampókkal rögzítjük a vesszőket, hogy vízszintesen maradjanak. Ebben a helyzetben a rügyek zöme kihajt és a hajtások növekedni kezdenek. Amikor az árokból kiemelkednek, vagyis elérik a 10–15 cm hosszúságot, alapi részüket porhanyós, érett komposztfölddel betakarjuk a hajtások mintegy feléig. Ezt a feltöltést folyamatosan megismételjük, úgy, hogy a hajtások alsó harmadát-felét föld takarja, amíg a feltöltés a 20–30 cm magasságot el nem éri. Ezután, nyár közepétől a feltöltés folyamatos nedvesen tartásáról kell gondoskodnunk, és időnként gyomtalanítsuk a területet.

A sugaras bujtás másik módja, amikor a hajtásokat nem árokba, hanem egyszerűen a porhanyósra elmunkált talajra fektetjük, s így a feltöltés jobban kiemelkedik a felszínből.

Ősz végére az az évi hajtások, de gyakran a lefektetett vesszők is meggyökeresednek. A feltöltést óvatosan bontsuk le és a lefektetett vesszőt úgy daraboljuk fel, hogy minden új hajtáshoz elegendő gyökér jusson.

A nehezen gyökeresedőknél előnyös lehet, ha a lefektetett vesszőt 1–2 cm vastagon már a fektetéskor takarjuk, s mielőtt az új hajtások a felszínre bújnának (megemelik a földtakarót), a takarást (1–2 cm vastagon) többször megismételjük. Így a hajtások alapi része teljesen fénymentes körülmények között marad, ez elősegíti a gyökeresedést.

A sugaras bujtás munkaigényesebb, mint a feltöltéses bujtás, munkái is kevésbé gépesíthetők (100. ábra). Azok a növények szaporíthatók ily módon, amelyek járulékos rügyek fejlesztésére kevésbé hajlamosak, vesszeik könnyebben meggyökeresednek, mint a hajtásaik vagy feltöltéses bujtással nem szaporíthatók gazdaságosan. Ilyenek pl. egyes csonthéjas alanyok (F 12/1, Brompton) és a füge.

100. ábra - Sugaras bujtás

kepek/100.png


Közönséges bujtással az anyanövények vesszőit 30–40 cm mélyen a talajba hajlítva gyökereztetjük meg (101.ábra). Egy bujtott vesszőből egy gyökeres bujtvány lehet. A gyökeresedés általában egy év, de 2–3 évig is eltarthat.

101. ábra - Közönséges bujtás

kepek/101.png


A legegyszerűbb bujtásmód, az előzőekhez viszonyítva azonban szaporulata kevés, mivel egyetlen hajtásból a legjobb esetben is csak egy új növényt kaphatunk.

Ezzel a módszerrel hajtást, egyéves vesszőt vagy idősebb, még hajlékony gallyrészt is lebujthatunk. A bujtás optimális ideje a tavasz, de az az évi hajtásokat is legkésőbb június elejéig-közepéig bujtani kell. Közönséges bujtáskor a kiszemelt hajtás irányában az anyanövény mellett ásóval a talajba szúrunk és oldalirányú mozgatásával néhány centiméter széles rést nyitunk. Ebbe a résbe hajlítjuk le a hajtást vagy a vesszőt úgy, hogy a csúcsa a talajfelszín fölé emelkedjen, ívesen meghajlított része pedig a rés aljára kerüljön. A rést porhanyós földdel feltöltjük és a talajt lábbal tömörítjük. Ha a bujtott vessző nem maradna meg a rés alján, kampóval kell rögzíteni. Fontos, hogy a lehajlított vesszőt minél meredekebben hajlítsuk a talajba, mert ha emelkedő íve marad, azon a részen sok új hajtás képződik és így a gyökeresedés gyenge lesz vagy elmarad, illetve a bujtványcsemeténk lesz gyenge.

A lehajlítást és a gyökeresedést is elősegíti, ha a bujtott vesszőt megcsavarjuk, óvatosan megropogtatjuk a földbe kerülő részét. A gyökeresedést gyűrűzéssel is elősegíthetjük.

A nyár folyamán az anyanövény körül óvatosan kapáljunk, hogy meg ne sértsük a leendő bujtványcsemetéket, s a talajt se hagyjuk kiszáradni. Szükség esetén a bujtások hajtásai mellé szúrjunk egy-egy karót, s a hajtásokat kössük a karóhoz. Ez különösen a kúszónövények esetében fontos. Ősz végén a bujtásokat bontsuk ki, s ha meggyökeresedtek, az anyanövényről leválasztva új növényként állandó helyükre ültethetjük őket. Nehezen gyökeresedőknél, pl. a mogyorónál, esetleg több év is szükséges a meggyökeresedéshez.

Közönséges bujtással szaporíthatjuk a gyümölcsfajok közül a mogyorót, a szedret és a fügét.

A közönséges bujtás jelentősége csökkent az anyatelep nagy fenntartási költségei, gyomirtási problémái, a hosszú gyökeresedési idő és a csekély szaporítási hányad miatt. Külföldön mogyorófajták szaporítására használják (102. ábra).

102. ábra - Mogyoró-anyatelep közönséges bujtással (Fotó: Hrotkó)

kepek/102.png


A hullámos bujtás a kúszónövények szaporítási módja. Elvileg a közönséges bujtással azonos. Az árokba hajtott vesszőket vagy hajtásokat azonban csak minden második-harmadik íznél (nodium) takarjuk talajjal. Az erős növésű anyanövényeket több méter távolságra telepítsük egymástól.

Fejbujtás. A hajtások csúcsát június végén vagy július elején 10–15 cm mély árkokba, porhanyós földbe hajlítjuk és lekampózzuk, hogy biztosan álljanak a talajban, majd betakarjuk földdel. A talajt óvatosan kell a hajtásokhoz nyomni, nehogy elpattanjanak. A kész bujtást jól öntözzük meg. A lebujtott hajtáscsúcsok meggyökeresednek, új növény lesz belőlük. Megfelelő időjárás esetén hamarosan megindul a hajtáscsúcs növekedése, s belőle még ugyanabban a tenyészidőszakban új fejbujtás készíthető (103. ábra). Anyanövényenként annyi fejbujtás készíthető, ahány erős hajtásunk van. A júniusi fejbujtás őszre meggyökeresedik. Az anyatelep gondozása gyomirtásból, talajporhanyításból, növényvédelemből, esetleg öntözésből áll.

103. ábra - Fejbujtás. A szeder fejbujtásakor a talajba kerülő hajtáscsúcs megduzzad, gyökeresedik, majd visszafordulva új növényt képez

kepek/103.png


Fejbujtással elsősorban a szedrek és a gyengén sarjadzó málnafajták szaporíthatók. Főleg termő-, illetve kettős hasznosítású ültetvényekben használják kiegészítő szaporítási módként.

Bujtványcsemete nevelése feltöltéses bujtással

A bujtásanyatelep törzsültetvény, ahol csemetetermelés folyik. A bujtásanyatelepeken az anyanövényekkel szemben támasztott fajtaazonossági és egészségügyi követelmények a törzsültetvényekéivel azonosak.

Feltöltéses bujtásanyatelep létesítése

A terület felszíne sík, legfeljebb 5%-os lejtésű legyen. A kiválasztott területről a felmérés után készítsünk alaprajzot 1:500–2000 léptékben. Az alaprajzon tervezzük meg a terület beosztását.

Az anyatelep kezelését és ellenőrzését megnehezítik a 0,5 ha-nál nagyobb táblák. A 10 ha-nál nagyobb anyatelepen legalább egy olyan széles főút is legyen, amelyen a gépek egymást kerülhetik. Ikertáblát az anyatelepen ne tervezzünk, mert az nehezíti az áttekintést.

A terület kiválasztásának szempontjai

Bujtásanyatelep létesítésére a morzsalékos, laza szerkezetű, jó vízgazdálkodású, humuszos homoktalajok a megfelelőek, a nehéz, hideg talajokat kerülni kell. Fontos, hogy a feltöltött talaj a hajtásokat egyenletesen körülvehesse. A nehéz, levegőtlen talajokon a gyökeresedés hiányos. A szárrészeket körülvevő kellő nedvességű talaj (bakhát) egyrészt nedvdús állapotban tartja a kérget, másrészt elősegíti a gyökerek növekedését.

A 20 °C körüli meleg, humuszdús, jól munkálható talajon jobban gyökeresednek a bujtványok, mint a nehéz, hideg agyagtalajon. Fontos hogy a talaj hőmérséklete is állandó legyen. Lengyel kutatók tapasztalatai szerint a feltöltéses bujtás anyatelepének fűrészporral való takarása esetén a bakháton belül kicsi a hőingadozás, ez előnyös a gyökeresedésre. A túl magas hőmérséklet kiszárítja a talajt.

A sorok iránya É–D-i legyen, hogy a bakhátak egyenletesen melegedjenek fel. A táblák köré és közéjük előnyös szélfogó sövények telepítése, ezzel megvédhetjük a gyors és nagymértékű kiszáradástól. A sortávolság 0,9–1,5 m, amit a művelőgépek nyomtávolsága határoz meg. A két sor között azonban a legkisebb sortávolságnál is legyen annyi földmennyiség, amennyi a bakhátak készítéséhez elegendő. A tőtávolság 25–50 cm. A terület előkészítése során a talajt 40–60 cm mélyen forgassuk meg. Hektáronként 30– 60 t szerves trágyával trágyázzunk. Ahol lehet, érdemes a talajt hosszabb vetésforgóval kialakítani. Az eredményes bujtás feltétele az anyanövények jó tápanyag-ellátottsága. A megfelelő trágyázás javítja a gyökeresedést, az egyoldalú nitrogénbőség azonban hátrányos.

A telepítés és az anyatelep kezelése az első feltöltésig

A telepítés optimális ideje az ősz, csak szükség esetén a tavasz, amíg a növények nyugalmi állapotban vannak. A csemetéket az oltványiskolánál közölt irányelvek szerint készítjük elő telepítésre. Gyökerüket ne vágjuk vissza nagyon rövidre, hogy fejlődésük erősebb legyen.

A telepítésről készüljön napló a tábla, sor, tő, fajta, változat, származási hely, kor, minőség feltüntetésével, majd törzskönyvezni és jeltáblázni kell az anyatelepet.

A telepítést követő évben fejlődött hajtásokat a második év tavaszán vágjuk vissza a föld felszínéig, ezáltal a gyökérnyak megvastagszik, és sok hajtás képződhet rajta.

A feltöltéses anyatelep létesítésekor a csemetéket 15–20 cm mélységű árokba is telepíthetjük kb. 30 °C-os szögben a talajhoz döntve (105. ábra). Ilyenkor úgy válasszuk meg a tőtávolságot, hogy 20–30 cm-rel rövidebb legyen a csemeték hosszánál, ez többnyire 50–80 cm. A ferdén telepített csemetéket a sorban készített barázdában egymáshoz vagy egy kifeszített, horganyzott acélhuzalhoz kötözzük. Ezt a munkát legkésőbb a rügypattanásig be kell fejezni. A lekötözött csemetéket a telepítés után ne metsszük vissza. A vízszintes vesszők minden rügye kihajt már az első évben, az ezekből fejlődött hajtások azonban még gyengék lesznek, ne töltsük fel azokat, hanem a következő télen vágjuk vissza rövidre, s a képződő hajtásokat töltögessük fel a következő tenyészidőben. Így az anyatelep hamarabb ad bujtványcsemetét, és a hozamok is nagyobbak.

104. ábra - A feltöltéses anyatelep létesítésének műveletei

kepek/104.png


105. ábra - Feltöltéses anyatelep létesítése árokba telepítve a kép bal oldalán. Jobbra mellette az egy évvel idősebb anyanövények hajtásait már feltöltötték fűrészporral (Fotó: Hrotkó)

kepek/105.png


A további kezelés a hagyományos feltöltéses bujtáséval azonos. A módszer előnye, hogy feleannyi csemetével is nagy hozamú anyatelepet lehet létesíteni rövid idő alatt. Hátránya, hogy a hanyagul eltelepített csemeték ívesen felemelkednek, s a felszínre került huzaldarabokkal együtt akadályozzák a művelést.

A feltöltés módja. A hagyományosan telepített anyanövénynek feltöltését először a második vagy a harmadik évben lehet kezdeni. Tavasszal a rügyfakadás előtt a felső gyökerekig takarjuk ki és a talaj felszínéig metsszük vissza az anyanövényt. Amint a gyökérnyakból előtörő hajtások a 20–25 cm hosszúságot elérték, de még nem fásodtak meg, 10–15 cm magasan töltsük fel őket úgy, hogy mindegyiket egyenletesen vegye körül a porhanyós talaj. A csonthéjasok hamar megfásodnak, ezért korán kell az első feltöltésre sort keríteni. A feltöltés végleges magasságát (0,4–0,5 m, a bakhát alsó szélessége 0,6– 0,8 m) 4–5-szöri feltöltéssel lehet elérni. Minden feltöltésnél legalább egyharmad vagy fele hosszúságú hajtáscsúcs maradjon szabadon.

A bakhátak tetejét mindig vályúszerűen képezzük ki, ami elősegíti a csapadék és az öntözővíz beszivárgását a bakhát belsejébe. Ha a feltöltést géppel végezzük, utána a földet kézzel igazítsuk ahajtások közé, főleg az első feltöltéskor, hogy a talaj szorosan körülfogja a hajtásokat. Ellenkező esetben nem lesz kielégítő a gyökeresedés. A faiskolában használt hidas traktorok töltögetőegységei megkönnyítik a feltöltést. A töltögetéshez használatos eketestek nagyobbak, mint a szántóföldi kultivátorokon alkalmazottak. Jó minőségű töltés, amikor a föld a vesszők körül tömörödik, csak kellően porhanyított talajból készíthető, ezért töltögetés előtt a bakhátak közötti talajfelszínt talajmaróval, kultivátorral lazítsuk, porhanyítsuk. A töltögető eketestekkel az eketestek kialakításának megfelelő (a töltögető kormánylemez szögállása, kiképzése által meghatározott) haladási sebességgel szabad dolgozni. Túl nagy sebesség esetén messzire, nem a hajtásokhoz kerül a föld, kis sebesség mellett viszont nem kerül elég magasra, visszahullik a talaj. A töltögető eketesttel felszerelt gépek általában 3–5 km/h sebességtartományban üzemelnek.

A töltögető eketestek munkaminőségét jelentősen javítják a talajszállító csigákkal, tárcsákkal, forgódobokkal felszerelt speciális gépek.

E gépek a barázdafenék földjét aprítva továbbítják a hajtásokhoz, így előzetes talajaprítás nélkül, egy menetben lehet a jó minőségű bakhátat kialakítani. Alkalmasak a sorközbe kiterített érett trágya, tőzeg, fűrészpor talajjal kevert töltésbe juttatására is (106. ábra).

106. ábra - Feltöltéses birsanyatelep. A bakhátak talaját fűrészporral keverték (Fotó: Hrotkó)

kepek/106.png


A minden évben feltöltött anyanövények teljesítőképessége évről évre csökken, amit trágyázással sem lehet mindig ellensúlyozni, ezért korábban úgy tartották, hogy három-négy évi szaporítás után célszerű pihentetni az egyes táblákat, mivel az az anyatelep élettartamát is kedvezően befolyásolja. Manapság azonban a telepítéstől kezdve évente feltöltik az anyanövényeket, és még akkor sem pihentetik, ha csökken a hozamuk, nehogy a pihentetés évében kártevők (pl. vértetű, pajzstetű stb.) lepjék el őket. E módszerrel a telep életkora csökken ugyan, ezt azonban ellensúlyozza a kevesebb védekezési költség és az egészséges csemete.

107. ábra - A Malus ’Jork 9’ almaalany gyökeres bujtványcsemetéi (Fotó: Hrotkó)

kepek/107.png


A feltöltéses anyatelep ápolási munkái. Az ápolási munkák szinte teljesen gépesíthetők. Az anyatelep sortávolsága, a bujtványcsemeték várható magassága meghatározza hogy milyen erőgépet alkalmazzunk. Ha 1,20–1,50 m-es a sortávolság, a normál – de állítható nyomtávolságú –, nagy hasmagasságú (0,6–0,7 m), univerzális traktorok használhatók. A sorközjáró kisebb traktorokkal dolgozó faiskolák nagyobb, 1,40–1,80 m-es sortávolsággal létesítik az anyatelepeket.

Gyomirtás. Hagyományos módja a kézi kapálás volt. A bakhátak között a talajt géppel, kultivátorokkal lehet porhanyítani, ezzel a gyomosodást is meg lehet előzni, ha időben és rendszeresen végzik, amíg a gyomok csíranövényei meg nem erősödnek. Amikor a nyár elején megkezdődik a feltöltés, a rendszeres talajfelszín-mozgatás is akadályozza az elgyomosodást, majd később a hajtások lombozatának árnyékoló hatása.

A bakhát teljes kialakítása után elegendő lehet a néhány megerősödött gyomnövény úgynevezett gazoló kapálással történő eltávolítása. A vegyszeres gyomirtásnak az anyatelepen a tavaszi gyomflóra irtásában lehet jelentősége, mintegy 3 hónapos időtartamra, amíg a feltöltés megkezdődik.

A gyomirtó vegyszerekkel szembeni követelmény, hogy ne károsítsák az anyanövényeket, ne hátráltassák a hajtások meggyökeresedését, a gyökerek növekedését, és hatásuk mintegy 3 hónapra garantálja a gyommentességet. Almaalanyoknál jók a talajban nem vagy csak lassan mozgó szerek (pl. Hungazin DT). Egyébként az oltványnevelésnél ismertetett vegyszer-kombinációk alkalmazását javasoljuk. Az adagot üzemi kísérletekkel célszerű meghatározni, és kora tavasszal az anyanövények rügyfakadása előtt jó kijuttatni. Nyár végén az anyatelepeken elszaporodhat az apró szulák, ez ellen a Ronstar hatásos.

Öntözés. Különösen száraz nyarakon nagyon fontos. Három–négyszeri, 20–30 mm-es vízadaggal való öntözéssel megakadályozhatjuk a bakhátak kiszáradását. A bakhátak között megfelel az árasztó és a barázdás öntözés is, de ezek nagyon lehűtik és tömörítik a talajt. Inkább esőztető öntözésre rendezkedjünk be. Ha a szeptember csapadékszegény, az öntözés ilyenkor jó hatású a gyökeresedésre és a gyökérzet növekedésére.

108. ábra - Az anyatelep speciális gépei; a) nyitó, b) tárcsás töltögető, c) maróval kombinált töltögető, d) hantaprítóval kombinált töltögető

kepek/108.png


Szervestrágyázás. A szervestrágyázásnak a tápanyagellátás mellett nagy szerepe van a megfelelő talajszerkezet fenntartásában. A szerves trágyát (érett istállótrágya) a bujtványok letermelése előtt juttassuk a bakhátak közé a sorközbe, majd erre bontsuk le a bakhátakat.

A feltöltésre használt talaj szerkezetének javítására – lazítás, levegőzöttség – használhatunk tőzeget, fűrészport stb. is. A talajjavító anyagokat általában tavasszal, a feltöltések megkezdése előtt vagy azokkal egy időben, nyáron juttassuk ki.

A szerves anyag kijuttatására az erre a célra átalakított mozgó fenekű tárolótartállyal felszerelt műtrágyaszórók, szervestrágya-szórók használhatók. A szórószerkezet úgy módosítandó, hogy ne teljes munkaszélességben, hanem a megkívánt sávszélességben (1 vagy 2 szórt sáv) szórjon a kocsi. Műtrágyaszórók (pl. RCW–3) is alkalmasak, ha felszerelik őket a szerves trágya aprítására megfelelő adagolószerkezettel.

A feltöltéses anyatelep letermelése. A bujtványcsemeték letermelését lombhullás után lehet kezdeni. Ha gyökérzetük ősszel még nem elég erős, a letermeléssel várni lehet tavaszig, mert a tél folyamán a fagymentes napokon a gyökérképződés intenzív. A tavasszal letermelt csemeték gyökeresedése jobb, de a következő évben a hajtáshozam csökkenésével kell számolni.

A bakhátak lebontását nyitó eketestekkel felszerelt géppel végzik. A hajtások között maradt tenyérnyi széles földsávot axiálventilátorral 1–2 menetben jól ki lehet fúvatni, így a teljes nyitás gépesíthető. Ha erre nincs lehetőségünk, a gyökeres hajtások közül óvatosan szedjük ki a földet, hogy a csemeték ne sérüljenek meg és a tőkefej, valamint a gyökeres hajtások szabadon maradjanak.

Végül az anyanövényről ollóval tőben vágjuk le az összes bujtványcsemetét, hogy a tőkefej csupaszon maradjon. A csemeték levágását traktorral üzemeltetett pneumatikus metszőollókkal könnyíthetjük meg. E módszerrel percenként 9–10 sarjat tud egy dolgozó szakszerűen, az anyatő roncsolása nélkül letermelni és a pneumatikus gépcsoportot üzemeltető traktoron elhelyezett rakoncába vagy a külön gépcsoportot képező kötegelőgép számára rakatba lehelyezni. A pneumatikus gépcsoporttal 6–8 dolgozó végezheti a munkát.

Jóval gyorsabb a letermelés traktorra szerelhető körfűrésszel (109. ábra). A gép a bakhát lebontása nélkül vízszintes fűrésztárcsával vágja el a gyökeres bujtványokat. A csemetéket nem kell azonnal felszedni, mivel a gyökereket még a talaj takarja, így tehát a géppel előre is dolgozhatunk, a kézi munkaerővel végzett felszedést pedig későbbi fagymentes napokra lehet időzíteni.

109. ábra - A fűrésztárcsás letermelőgép működési elve; 1. váz, 2. mélységhatároló kerék, 3. hajtómű, 4. meghajtó tengely, 5. fűrésztárcsa, 7. vezérlő (kopírozó) csúszótalp, 8. vezérlőmechanizmus

kepek/109.png


Egyes üzemek komlómetszőgépeket is eredményesen használnak erre a célra.

A fűrésztárcsával végzett letermelés esetén mintegy 10%-nyi csemeteveszteséggel lehet számolni. Nincs hazai tapasztalatunk arra, hogy a körfűrész huzamos alkalmazása milyen hatással van az anyanövények teljesítményére, külföldi vélemények szerint azonban csökken a hozam és az élettartam is.

A tavasszal letermelt, erősen könnyező anyanövényeken jó, ha egy bujtványt meghagyunk és ezt csak a rügyfakadás után távolítjuk el. Csonkot ne hagyjunk az anyanövényen, mert gyökérnyaka felmagasodhat a következő években, és mind magasabb bakhátakat kell készíteni. A magas bakhátak könnyebben kiszáradnak és karbantartásuk is több munkát igényel.

A bujtványcsemeték letermelése nagy munkacsúcsot jelent, mert már a fagyos napokra esik, és naponta csak néhány fagymentes óra áll rendelkezésre a munkavégzéshez.

A sarjhozamot befolyásolja az anyanövény kora, fejlődése, növekedésének erőssége, az időjárás, a talajadottság és a fajta tulajdonsága. A feltöltéses bujtással szaporított leghasználatosabb almaalanyokról anyanövényenként évente 6–10 db szabványszerű bujtványcsemete szedhető le (27. táblázat).

27. táblázat. Bujtványanyanövények hozama (Bruce-McDonalds, 1990) (1,8×0,3 m sor- és tőtávolsággal kalkulálva)

A letermelt bujtványcsemetéket osztályozzuk. A gyökértelenek alsó, etiolált részéből dugványt készíthetünk. A gyenge gyökerűek erősítő iskolába, a szabványszerűek pedig oltványiskolába kerülnek. A betegeket és sérülteket selejtezzük ki.

Letermelés után vékony földréteggel takarjuk az anyanövények tőkefejeit, majd télire tenyérnyi vastag földkupaccal fedjük, hogy rügyeik ne fagyjanak el. Téli takarásra érett istállótrágyát is használhatunk.

Tavasszal, amint a talajon dolgozni lehet, 1–2 cm-re vékonyítsuk a takarást, vagy takarjuk ki teljesen a tőkefejeket. Így rügyeik hamarabb kihajtanak. Ha a téli takarást csak néhány cm-re vékonyítjuk, majd amikor az első hajtások bújni kezdenek, 1–2 cm érett istállótrágyával vagy porhanyós talajjal fedjük ismét az anyanövényeket, a hajtások alapi része a takarás magasságáig teljesen etiolált lesz. E módszer elsősorban a csonthéjas alanyok esetében serkenti a gyökeresedést.

A feltöltéses anyatelep élettartama pihentetés nélkül 12–15, pihentetéssel 15–20 év lehet. Vírusmentes anyatelepek maximált élettartama 10 év.

Bujtványcsemete termelése sugaras bujtással

Anyatelep létesítése sugaras bujtáshoz. A terület és a talaj kiválasztása azonos a feltöltéses bujtáséval. A sortávolság 1,5–2 m, attól függően, hogy a vesszőket a sorok irányába vagy körkörösen, arányosan elosztva bujtatjuk majd le. Ha a sorközi talajmunka gépesített, a vesszőket csak a sorokba, kézi talajmunka esetén sugár irányban is lehajlíthatjuk. A tőtávolság az anyanövények vesszőhosszától és a bujtás irányától függően 0,8–1,5 m.

Az anyanövények vesszőit 2–3 évig, amíg bujtásra alkalmas kb. 1 m hosszúságúak nem lesznek, évenként rövidre metsszük vissza. A kúszónövényeket karó mellett neveljük, mert földön fekve áthatolhatatlan dzsungelt alkotnak.

A bujtás művelete. Rügyfakadás előtt anyanövényenként 4–6 erős vesszőt bujtsunk le, a többit rövidre vágjuk vissza.

A bujtás a vesszők talajra vagy sekély barázdába fektetéséből és lekampózásából áll. Az elágazódott vesszők is alkalmasak bujtásra. A rövidre visszavágott vesszőkön képződő hajtások adják a következő évi lebujtandó vesszőket.

28. táblázat. A gyökeres dugvány és bujtvány minőségi követelményei

A bujtott vesszők rügyeiből képződött hajtásokat a feltöltéses bujtásnál leírtak szerint töltögessük fel. Egyes gyümölcsfajok esetében (csonthéjasok, dió) előnyösebb a hajtások alapi részének teljes etiolációja, ezért itt lebujtáskor a vesszőket vékonyan (4–5 cm) takarjuk talajjal. Egy hónap alatt ezen a talajrétegen keresztültörnek a hajtások. Bár egyes növényeken így nem minden rügy hajt ki, amelyek azonban kihajtanak, azok meg is gyökeresednek, mert alapi részük teljesen etiolálódott a takaró alatt. Ha a vesszőket a sor irányába hajlítottuk le, a feltöltést célszerű kézzel végezni vagy a gépi feltöltést kézzel utánaigazítani, mert nagyon fontos, hogy a talaj szorosan vegye körül a hajtásokat.

A csonthéjas alanyok (F12/1, Brompton) bujtásakor jobb az eredés, ha a hajtásokat már a megelőző év augusztusában lehajlítják, és vékony talajréteggel befedik. Így a rügydifferenciálódás bizonyos szakasza már vízszintes helyzetben és etiolált körülmények között megy végbe, ezért gyökeresednek jobban. Ezzel a módszerrel viszont csak minden második évben bujthatunk ugyanazon az anyatelepen. Az anyatelep gondozási munkái megegyeznek a feltöltéses bujtáséival.

Ha a bujtás sugár irányú, a sorközi talajmunka és a gyomirtás csak kézi lehet.

Üzemekben általában tavasszal bujtanak. Ősszel, a letermelés utáni bujtás azonban a nehezen gyökeresedő változatok esetében jobb eredményt ad.

A bujtványok letermelése. A bujtványcsemetéket a lombhullás után termeljük le, előtte trágyázzuk meg az anyatelepet. Az érett trágyát a sorok közé szórva sekélyen dolgozzuk a talajba. Ezután a feltöltés lebontott talaját húzzuk a sorközökbe.

A lehajlított vesszőket metsszük le az anyanövényekről és a rajtuk levő gyökeres bujtványcsemetéket termeljük le róluk. Ilyenkor a nem vagy csak kevéssé gyökeresedett hajtású, lebujtott vesszőt is le kell vágni az anyanövényről.

Az almaalanyok lebujtott vesszőiről a gyökeres bujtványcsemetéket általában tőben távolítsuk el, de lemetszhetjük úgy is, hogy a vesszőn két-, háromrügyes csonk maradjon vissza. Így a bujtott rész a következő évben is terem bujtványcsemetét és le is gyökeresedhet. Az ilyen anyanövényeket több évig a feltöltéses bujtáshoz hasonlóan üzemeltethetjük.

Egy lebujtott vesszőn folyóméterenként 8–10 db telepítésre alkalmas bujtvány fejlődik, anyanövényként tehát 25–40 bujtványcsemete nevelhető évente. Ennél a bujtásmódnál javasoljuk az anyanövényt minden 3–4 év után 1 évig pihentetni.

A gyökeresedést elősegítő kezelések

A száron alkalmazott különböző beavatkozások akadályozzák a lefelé irányuló tápanyagszállítást, valamint a növekedési anyagok transzlokációját. Ezek az anyagok a kezelés helyén felhalmozódva elősegítik a hajtások gyökeresedését.

Hajlítás, csavarás. A közönséges bujtáskor a talajfelszín alá lehúzott vesszőket éles szögben meghajlítják. A kevésbé hajlékony vesszőket célszerű megcsavarni, megropogtatni azon a helyen, ahol a gyökereknek képződniük kell.

Gyűrűzés. A közönséges és sugaras bujtások esetén a bujtandó hajtások héjából a leendő gyökérképződés helye alatt kb. 5 mm széles gyűrűt kell vágnunk. A feltöltött hajtások augusztusban, szeptemberben sípolókéssel is eredményesen gyűrűzhetők a dió és más gyümölcsfajok esetében is. A nagy lombú növények (Corylus) gyűrűzött hajtásait a szél könnyen kiforgathatja, mert a gyűrűzés helye megvékonyodik. A szeles vidékeken ezért a mogyoró feltöltéses bujtásainak gyűrűzése megfontolandó.

Drótozást gyűrűzés helyett használunk, amikor is 1,5–2 mm vastag dróttal vesszük körül a hajtást. Egyedi drótozás helyett eredményes, ha a feltöltéses bujtáshoz meghatározott lyukbőségű, erős dróthálókat helyezünk a visszametszett anyanövények fölé. A fejlődő hajtások a lyukakon átnőve belevastagodnak a hálóba, majd később befűződnek.

Bemetszés. Közönséges bujtásoknál a bujtandó vesszőt a gyökereztetés helye alatt fél vastagságig be kell metszeni, és az összeforrás megakadályozására a sebzett részeket pl. műanyag lappal, kaviccsal ki kell támasztani.

Hajtásvisszacsípés. Feltöltéses bujtásnál a hajtáscsúcsok nyári visszacsípése is elősegíti a gyökeresedést.

Vegyszeres kezelések. A gyökeresedést serkentő anyag (IVS, NES, IES) por, paszta vagy 50%-os alkoholos oldat formájában hatásos lehet, ha a megsebzett hajtások sebeit kezeljük vele.

A bujtványanyatelepek művelésének gépesítése

Az anyatelep sortávolsága, a bujtványcsemeték várható magassága befolyásolja az alkalmazható erőgépet. A normál – de állítható nyomtávolságú –, nagy hasmagasságú (0,6– 0,7 m) univerzális traktorokkal az 1,30–1,50 m-re telepített, a sorközjárókkal az 1,40– 1,80 m-es sortávú anyatelepek művelhetők meg.

Egy korszerű technológiával dolgozó anyatelepen a következő munkákat gépesítették:

  • a töltögetést és a töltéslebontást,

  • a gyökérzet és a lombozat növényvédelmét,

  • a kétévenkénti szervesanyag-visszapótlást,

  • a gyökeres bujtványcsemete letermelését.

A töltögetéshez általában a hidas traktorok, kultivátorok töltögetőeke-testeit használják (kissé növelt méretekben, mint amit a burgonyához alkalmaznak), amelyekkel a 0,40 m magas, alul 0,6–0,8 m széles töltés, a növény fejlődésének megfelelően több (évi 4–6) munkamenettel építhető fel (108. ábra).

Ha a töltögetést, illetve nyitást akkor végezzük, amikor a gyomok néhány milliméter magasak, a gyomirtó hatás is eredményes. Osztrák, lengyel faiskolákban (oltványiskola) eredményesen alkalmazzák ezt a módszert (töltés–nyitás váltogatva), amellyel a gyomirtó szer használatát és a kézi kapálást küszöbölik ki.

A növényvédelemben olyan permetezőgépek használata a leghatékonyabb, amelyekkel nyitott töltés esetén, célzott permetezéssel a szabaddá vált gyökérfejek, karok a letermelés után, illetve tavaszi időszakban lemosó permetezésben részesíthetők, majd a vesszők, hajtások növekedésével nemcsak a lombozat, hanem a vessző is megfelelő fedettséget kap. Légporlasztásos (fúvócsővel) és hidraulikus cseppképzésű gépek is használhatók.

A csemetetermesztésben ismertetett kitermelő–kötöző gépeket átalakítják és anyatelep-letermelésre használják. Az alávágó kés helyére egy vagy két forgó fűrésztárcsát helyeznek, amely a kívánt mélységben elvágja a sarjat. A sarj további útja megegyezik a magcsemetéével és a kötegeléssel ér véget. E legtermelékenyebb módszerrel, 3 fős személyzettel (1 a gép finom kormányzását, 2 fő a kötegek rakoncába rakását végzi) 1,5–2 ha anyatelep termelhető le 10 órás műszaknap alatt.

A metszőtárcsák anyagának döntő hatása van a munka minőségére és a teljesítményre.

  • Életlen, gyorsan kopó fűrésztárcsák rossz minőségű (hasadt, zúzott) metszlapot, égetett metszlapfelületet és a tárcsacsere miatti gyakori gépkiesést okoznak.

  • A vékony, rideg anyagból készült tárcsák könnyen törnek, balesetveszélyesek, sok lesz a zúzott csemete.

Az általában szerszámacélból készült tárcsákat élezés nélkül 2000–8000 m megtétele után kell cserélni, újraélezni. 4–6 újraélezés (köszörülés) után a tárcsák tovább nem használhatók.

Dugványozás

Dugványozással a legtöbb növény szaporítható, különösen jelentős azonban a bogyós gyümölcsfajok, egyes gyümölcsfaalanyok és -fajták szaporításakor. Egyszerű és nagyon gyors módszer, amely a technika fejlődése (ködpermetezés, serkentőszerek használata) következtében egyre inkább csökkenti az eddig általánosan használt bujtás jelentőségét.

Dugványtermelés

A fatermetű fajok dugványtörzsültetvényeiben törekedni kell a jó dugványminőséget adó sövények kialakítására (110.ábra). A 3 m körüli sortávolság tegye lehetővé a sorköz gépi művelését. Az anyanövények tőtávolsága fajoktól függően 0,3–0,8 m. A törzsmagasság a 80–100 cm-t ne haladja meg, mert akkor a kézi dugványszedés már nehéz a sövény felső harmadában.

110. ábra - SL 64’ törzses dugványtermelő sövény tavaszi metszés után (Fotó: Hrotkó)

kepek/110.png


A metszés mértékéről eltérőek a vélemények. Ha erős a metszés, általában jobb a dugványok gyökeresedési hajlama, a csemeték túlélési esélye azonban romlik.

Az ’SL 64’ sajmeggy alanyfajtával végzett kísérleteinkben megállapítottuk, hogy az anyanövények tenyészterületének csökkenésével csökken az egyedenkénti dugványhozam, a területegységenkénti hajtáshozam viszont emelkedik. A legnagyobb hozamot a 0,4 m tőtávolság adta. A koronaformák közül a törzses sövényen kaptuk a legtöbb dugványozásra alkalmas hajtást. Ez a koronaforma már a 3. évtől kezdődően 40–60 db/m2 dugványozásra alkalmas hajtást adott. A metszésmódokat tekintve a rövid vagy középhosszú csapok meghagyásával tudtuk a legnagyobb hozamot elérni. A rövid metszés további előnye, hogy az anyanövények könnyebben kezelhetők és a vírusfertőzésre lehetőséget adó virágzás esélye csökken.

A törzses sövények nem adnak jó minőségű fás dugványt, mivel a vesszők felfelé nőve meggörbülnek. Fásdugványozáshoz olyan dugványsövények kialakítása előnyös, ahol 60–80 cm magas törzsön tőkefej formában metszik vissza az anyanövényeket, s a hajtások egy szintről felfelé növekednek (111. ábra).

111. ábra - A ’St. Julien EM-A’ szilvaalany fásdugvány-sövénye (Fotó: Hrotkó)

kepek/111.png


Eredményeink alapján az ivartalanul szaporított csonthéjas alanyok részére növekedési erélytől függően 0,4–0,6 m tőtávolságra telepített törzses sövényeket javasolunk dugványtermelésre (112. ábra). Az anyanövényeken a tél végi metszés során 5–10 rügyes vesszőket célszerű meghagyni, az 5 mm-nél vékonyabb, esetleg virágrügyekkel berakódott vesszőket pedig tőből el kell távolítani.

112. ábra - A tőtávolság hatása az ’SL 64’ anyanövények hajtáshozamára 1983–1987 átlagában

kepek/112.png


113. ábra - Az ’SL 64’ anyanövények hajtáshozamának alakulása a koronaforma függvényében

kepek/113.png


A törzsültetvények zölddugványozásra alkalmas hajtáshozamára vonatkozó többéves megfigyeléseink eredményeit 29.táblázat tartalmazza.

Korábban általános volt a bogyós gyümölcsfajok (ribiszke, köszméte) dugvány törzsültetvényeinek kettős hasznosítása. Erre ma már csak a szaporításra engedélyezett, kijelölt ültetvények esetében van lehetőség. Itt erőteljesebb metszéssel érik el, hogy az anyanövények dugványhozama a termés mellett megfelelő legyen. A dugványszedés csak válogatva, kézzel történhet.

29. táblázat. A dugványtörzsültetvények hajtáshozama

Az elit szaporítóanyag előnyeit felismerve a bogyósgyümölcsűeknél is egyre nagyobb jelentősége van a bázisállományokról történő szaporításnak. Ezekben a törzsültetvényekben a virágzás virológiai okokból sem kívánatos, így az ültetvényt teljes egészében a dugványtermelés szolgálatába lehet állítani. Az anyanövényeket sűrűn telepítik, a sortávolság 70–80 cm, a tőtávolság 30–40 cm. Minden évben tarvágást alkalmaznak, egy bokorról 15–25 db, 70–80 cm hosszú vesszővel számolhatunk, ami a vessző minőségétől függően 25–60 db 20 cm hosszú dugványt jelent.

A ribiszkedugvány-termelés gépesített technológiáját a 114. ábra szemlélteti.

114. ábra - A ribiszkedugvány-termelés gépesített technológiája (Tatarinov-Zuev 1984); 1. dugványszedés géppel, 2. dugványvágó fűrész felülnézetben és oldalnézetben: a) fűrészlapok, b) méretszabályozó lap, c) védőlemez, 3. dugványtároló láda, 4. dugványvesszők kötegelése

kepek/114.png


Fásdugványozás

A fásdugványozást általában szabadban végzik, különleges berendezést nem igényel, s olyankor időszerű, amikor a faiskolában nincs munkacsúcs, tehát egyéb munkák közé jól beilleszthető. Általában egy év alatt telepítésre alkalmas csemete fejlődik a fás dugványokból.

Jól szaporíthatók fásdugványozással a ribiszkefajták és egyes gyümölcsfaalanyok (pl. mirobalan, birs).

A dugványiskola területe, előkészítése. Dugványiskolának a laza szerkezetű, levegős, könnyen felmelegedő, humuszos homoktalajok a legalkalmasabbak. Itt jobb a dugványok gyökeresedése, mint hideg, kötött talajokon. Az utóbbiakon az eredmények annyira gyengék lehetnek, hogy a szaporítás már nem gazdaságos.

A terület beosztására, a trágyázásra a magcsemete nevelésénél elmondottak az irányadók.

A talaj-előkészítés mélysége 40–50 cm. Az őszi szántást tavasszal, a dugványozás előtt 15–20 cm mélyen porhanyítsuk meg (pl. rotációs kapával).

Dugványszedés, dugványvágás, -kezelés. A beérett, fejlett rügyű dugványanyagot (vesszőt) ősz végétől a fagyokig szedhetjük, tekintettel azok optimális gyökeresedési időszakára (27. és 28. ábra).

A szedést a fagyérzékeny fajtákkal kezdjük, a könnyen gyökeresedőket és a fagytűrőket decemberben–januárban is lehet szedni. A fagyos napokon szedett dugványanyagot ne szállítsuk azonnal meleg helyiségbe, fokozatosan szoktassuk a magasabb hőmérséklethez!

Tavasszal dugványt csak szükségből szedjünk, mivel gyengébben gyökeresednek, s belőlük rendszerint gyengébb növények fejlődnek, mint az ősszel szedettekből.

A ribiszkedugvány szeptember végén, október elején – amikor már csúcsrügye duzzadt – szedhető. Ilyenkor a dugványanyagot lombtalanítani kell.

A dugványanyagot általában kézi vagy pneumatikus metszőollóval szedjük. A síkfalmetsző gépek, fűrészek egyelőre nem váltak be, mert roncsolnak és munkájuk nagyon sok kézi utánigazításra szorul, az anyanövények teljesítménye is csökken. Csak a jól gyökeresedő fajok esetében használhatók (pl. ribiszke).

Szedés után a dugványanyagot kötegeljük, lássuk el fajtajelzéssel (címke) és azonnal vermeljük szabadba, nyirkos homokba, vagy helyezzük el tárolóba, nehogy sok vizet veszítsenek. A szabadban elvermelt dugványanyag csúcsi részét, amelyet a talaj sem fed, árnyékolóval vagy takarással védjük a széltől, a naptól és a fagyoktól. A vermelőről, tárolóról készítsünk pontos helyszínrajzot.

A dugványokat a szedés után azonnal, a vermelőben levő dugványanyagból pedig a tél folyamán készítik el. Az azonnali dugványvágás adja a legjobb eredményt.

Az éretlen vagy fejletlen rügyű vesszők, illetve a vesszők be nem érett csúcsa nem jó dugványnak. Egy fejlett vesszőből 2–3 db egyszerű dugvány is készíthető. A jól gyökeresedőkön általában nem befolyásolja a gyökeresedést, hogy a dugvány a vessző csúcsi, középső vagy alapi részéből készült. Egyes fajok (Malus, Cydonia) szakított vagy kalapácsos dugványai jobban gyökeresednek.

A fás dugványok hossza 15–30 cm. A 20 cm hosszú dugvány általában jó eredményt ad, ennél hosszabbat csak a hosszú ízközű növényekből (Sambucus) vagy különleges célra (pl. magasan oltandó alanycsemete) készítsünk. Minden fás dugványnak legalább két rügye legyen. A talajba kerülő alsó rügy környékéről a gyökérzet, a felső rügyből pedig a hajtás fejlődik majd. A rövid, nem teljesen érett, vékony vesszőjű fajokból célszerű szakított vagy kalapácsos dugványt készíteni.

A dugványt régebben kacorral vagy oltókéssel vágták, ma metszőollóval. A gyökerüket a nóduszok környékén hozó fajok dugványának alapját a nódusz alatt kell megvágni. Másokat, amelyek az internódium teljes hosszában meggyökeresednek, egyszerűen méretre lehet vágni. Az utóbbiaknál terjed a gépi dugványvágás, amelyre a legalkalmasabb eszköz a finom fogú szalag- vagy körfűrész, de jók a különböző késes vágószerkezetek vagy a pneumatikus metszőollók is.

A megvágott dugványokat erősségüktől függően 50–100-as kötegekbe, legalább két helyen úgy kössük össze (az alsó és felső harmadukban), hogy alapjuk egy síkban legyen. Minden kötegre tegyünk címkét.

Kezelés gyökeresedést serkentő szerekkel. Az üzemben jól használható készítmények többnyire porok. Az alkoholos oldatok (lásd a hajtásdugványozásnál) használata körülményesebb, de gyakran jobb eredményt ad. Fás dugványoknál főleg az IVS-t használják. A szintetikus auxinok hatása gyümölcsfajonként és fajtánként nagyon eltérő. A gyökereztető szerrel való kezelés a nehezen gyökeresedő fajták esetében a legeredményesebb.

Meleg talp. A rügyek nyugalmi állapotának fenntartásához alacsony hőmérséklet (0– + 2 °C) kell, viszont a dugvány talpán a gyökérkezdemények kialakulásához magasabb hőmérséklet (12–21 °C) szükséges. Néhány évtizede még egyes üzemekben alkalmazták az előgyökereztetést, amely abból állt, hogy a dugványvermelő aljára havat vagy jeget helyeztek, arra állították fejjel lefelé a dugványkötegeket, s a vékony talajréteggel takart talpi rész számára egyszerűen a napsütés vagy istállótrágya szolgáltatta a talpmeleget.

Az utóbbi években elsősorban Angliában fűthető padozaton melegtalp-kezelést adnak a nehezebben gyökeresedő gyümölcsalanydugványoknak (Howard1987). Ez maximális gyökérfejlődést és minimális rügyfejlődést eredményez. Az enyhe dél-angliai télben mintegy egy hónapos melegtalp-kezelés után kész gyökérkezdeményekkel ültetik ki a dugványokat a szabadba, a csonthéjasokat novemberben–decemberben, az almaalanyokat februárban–márciusban. A meleg talpon kezelt dugványok tárolása hátrányos az eredés szempontjából. E módszernek is csak a nehezebben gyökeresedő fajok dugványozásakor van jelentősége.

A dugványok tárolása. A kész fás dugványokat, ha nem közvetlenül a vágás után dugványozzuk őket a szabadba, tárolni kell.

A legegyszerűbb dugványtárolás a szabadban vermelés a talajba vagy más jó víztartó, levegős anyagba, védett, árnyékos helyen. A fűrészpor, mint vermelőanyag birshez, de más növényfajták esetében is jobb a talajnál. A dugványokat ne kötegelve, hanem egyesével helyezzük el a vermelőközegbe, mert így kevésbé száradnak ki. Ügyeljünk a dugványok polaritására. A csúccsal lefelé való vermeléseredménye néhány esetben jobb, ezt tapasztalták a Marianna szilva, a mirobalán és a birs esetében. Ennek feltehetően az az oka, hogy a fordított auxingradiens kialakulása késlelteti a rügyek kihajtását.

A dugványok csúcsát két-három ujjnyi laza vermelőanyag fedje úgy, hogy a vermelő teteje a talaj felszínénél magasabban legyen. Fagyvédelmi célból a vermelő tetejét az első fagyok után lombbal takarhatjuk. A vermelésnél kevésbé kockázatos a +1– +3 °C-on való tárolás hűtőtárolóban. Ezzel a módszerrel a dugványozás időpontja függetleníthető az időjárástól. A párolgási veszteség elkerülése végett fóliába csomagolt dugványokat a penészesedés megakadályozására szórjuk be valamilyen gombaölő szerrel (pl. Captan-tartalmú, Buvicid K).

Dugványozás. A fás dugványokat szabadba ősszel vagy kora tavasszal dugványozzuk. Ősszel korán dugványozzunk, hogy a téli fagyokig kalluszosodjanak a dugványok, tavasszal viszont csak akkor, ha a talaj már eléggé felmelegedett.

Általában akkor dugványozzunk, amikor a talaj felső rétege a 10–12 °C hőmérsékletet elérte. Erre rendszerint áprilisban kerül sor. A ribiszke, valamint más, fagyra nem érzékeny és korán fakadó növény esetében jó eredményt ad az őszi dugványozás. Ezzel a téli tárolást is megtakaríthatjuk. A fás ribiszkedugványokat már októberben elkészíthetjük, a vesszőkön esetleg még rajta maradt leveleket szedjük le, majd azonnal dugványozzuk. Enyhe őszön a kalluszosodás és a gyökeresedés megkezdődik, s tavasszal ezek a dugványok erőteljesebben növekednek.

Az őszi fásdugványozás előnyeit tovább növelhetjük, ha fóliaalagutat vagy fóliasátrat helyezünk a dugványágyások fölé, ezen belül a dugványokat lombbal takarjuk. Így fagymentesen telelnek. Ne felejtsünk a lomb közé egérirtó szert is szórni, mert különben az egerek megrághatják a dugványokat. Tavasszal a fólia alatt jobb a dugványok gyökeresedése, hamarabb indul a növekedés. A fás dugványokat június közepéig célszerű így nevelni, majd fokozatosan szabadföldi körülményekhez szoktatva őket, a fóliát el kell távolítani.

Gyümölcstermő növényeink közül szabadba kora ősszel főleg a bogyósgyümölcsűeket (ribiszke), az ősz második felében egyes szilvaalanyokat dugványozunk.

Tavaszi dugványozás esetén ügyelni kell arra, hogy a dugványok a vermelőben ki ne hajtsanak. A későn kihajtó fajokat, fajtákat elsősorban tavasszal dugványozzuk.

A sortávolság egysoros elrendezésében 40–70 cm, a tőtávolság 5–10 cm. A ribiszkét az üzemek általában 70×15–20 cm-re dugványozzák, ez a tőtávolság a csemete bokrosodásához is elegendő.

Ha a sorközöket kultivátorral műveljük, nagyobb, vegyszeres gyomirtás vagy fekete fóliával való talajtakarás esetén kisebb legyen a sortávolság, ami egyébként igazodjon a növények növekedésének mértékéhez is. A sorok ágyásokba is rendezhetők, ezek szélessége a használt erőgép nyomtávolságától függ, kézi művelés esetén 120 cm, ezen belül a sortávolság 20–30 cm.

Dugványozhatunk kézzel vagy géppel. Ennek megfelelően ásó vagy résnyitó készíti a dugvány helyét. Az ültetőgépet kis menetsebességgel járassuk, mivel az ültetőnek a gép készítette résbe nagyon sűrűn kell elduggatnia a dugványokat. A dugványok függőlegesen, polaritásuknak megfelelően kerüljenek a talajba. A 30 cm-nél hosszabb dugványokat ferdén dugványozzuk. A dugványok csúcsa azonos magasságban legyen és legalább felső rügyük a talaj szintje fölé kerüljön. A talpuknál porhanyós, jól tömörített talaj vegye körül a dugványokat, hogy gyengén húzva ne lehessen őket a földből kiemelni. Ellenőrzés után csirkézzük fel vagy laza anyaggal takarjuk be 3–4 cm magasan a dugványokat, védve a párologtatás és az időjárási károk (felfagyás) ellen. Párologtatást gátló (antitranszspiráns) anyagba mártás is megfelelő lehet, azonban ezzel kapcsolatban csak szőlőre vonatkozó kísérleti adatokkal rendelkezünk (Vitemol). Almaalanyokkal végzett kísérleteinkben jó hatásúnak bizonyult a dugványok csúcsának oltóparaffinba mártása.

A csirkézést rendszerint nem kell eltávolítani, az lekopik, kötött talajon azonban akkor távolítsuk el, amikor a fejlődő dugványok hajtásai már keresztültörtek rajta.

A dugványiskola gondozása. Ajánlatos a dugványiskola talaját ujjnyi vastagon félérett komposzttal, tőzeggel vagy más laza szerves anyaggal takarni. A takarás megőrzi a talajnedvességet, árnyékolja a talajt és csökkenti a gyomosodást. E takaróanyagokat később a talajba dolgozzuk. Lehet 0,04 mm vastag fekete PE fóliával is takarni a talajt és ezen át dugványozni. Ha a fóliát előre megfelelően kilyuggatjuk, könnyebb a dugványozás. A kísérletek szerint a fekete fóliával takart dugványágyakban jobb a gyökeresedés, erősebb a hajtásnövekedés, s egészségesebb a lombozat. A fóliatakarás a gyomirtást is feleslegessé teszi. Alapvető, hogy a dugványiskola talaja a gyökeresedés megindulásáig ne száradjon ki és ne gyomosodjon el. Legjobb, ha a fekete fóliát a dugványágy talajára fektetjük, majd dugványozóvillával átszúrva lyukat szúrunk a talajba a dugványoknak és abba tűzdelünk. A sortávolságot 10–15 cm-re is lecsökkenthetjük, mivel a sorok között gyomirtásra, talajmunkára nincs szükség.

Az öntözést – az időjárástól függően – már közvetlenül a dugványozás után meg lehet kezdeni. A nagy vízadagok túlságosan lehűtik a talajt, ami a gyökeresedésre hátrányos, ezért gyakrabban, kisebb vízadagokkal öntözzünk.

115. ábra - Szabadföldi dugványiskola jól meggyökeresedett szilva ’St. Julien EM-A’ fás dugványokkal (Fotó: Hrotkó)

kepek/115.png


A talaj felszínének tömörödése akadályozza a dugványok levegő- és vízellátását, pedig a gyökérképződéshez levegő szükséges. Különösen az esőztető öntözés hatására tömődik össze gyorsan a felső talajréteg. Emiatt az első hónapokban ajánlatos a talajfelszínt többször is sekélyen megművelni a sorközökben.

Gondosan védekezzünk a lomb- és gyökérbetegségek, illetve a kártevők ellen. Amikor a meggyökeresedett dugványok hajtásai a 8–10 cm-t elérték, ajánlatos a fejtrágyázás. A fás dugványokra igen jó hatásúak a lombtrágyák is.

A gyomirtásnak régebben egyedüli módja a kapálás volt a megfelelő elővetemény és a jó talaj-előkészítés mellett. Az előzetes talajfertőtlenítés megkönnyíti a gyomirtást, azonban túlságosan költséges. Az olcsóbb gyomirtó szerek szakszerű használatával a magról kelő gyomok nagyon jól irthatók. Évelő gyomokkal fertőzött területre dugványiskolát ne telepítsünk. A Hungazin DT gyomirtó csaknem minden növény esetében használható, közvetlenül a dugványozás után kell kipermetezni. Arra viszont ügyelni kell, hogy a rügyek ekkor még nyugalmi állapotban legyenek. Alkalmazhatók a csírázó gyomnövényeket pusztító, rövidebb hatástartalmú szerek is.

A dugványcsemeték kitermelése. A dugványcsemetéket csemetekitermelő gépekkel szedik fel. Több típus van nálunk forgalomban, van közöttük olyan is, amely a csemetéket a kitermeléskor kötegeli. Az ágyásból a csemete rázóvillás ágyáskiemelő géppel termelhető ki. A Plantlift teljesítménye pl. kétfős kiszolgáló személyzettel 3–4 km/h sebesség és folyóméterenként 20 növény esetén 60–100 ezer db csemete óránként.

A dugványok kitermelésekor legyünk óvatosak, mivel talpgyökereik derékszögben ágaznak el és ezért, különösen kötött vagy nedves talajon, könnyen leszakadhatnak a növényekről.

Gyökérdugványozás

A gyökérsarjakat hozó és a gyökerükön járulékos rügyeket képző növények gyökérdugványozással is szaporíthatók. Ilyenek a málna, a szeder, a birs és egyes almaalanyok.

A dugványkészítéskor, ősz vége felé, a fagyok előtt az anyanövények egyik oldalán kibontjuk a gyökérzetet és néhány ceruza- és ujjnyi vastagság közötti gyökérrészt levágunk, majd ezeket 5–10 cm-es részekre daraboljuk. A gyökérdugvány esetében könnyen összekeverhetjük az alapi és a csúcsi részt, ezért az alapon mindig ferde, a csúcson merőleges metszlapot készítsünk (116.ábra). A gyökérdarabokat fagymentes helyen, tőzeges homokban tároljuk, és óvjuk a kiszáradástól.

116. ábra - Gyökérdugványozás; a) a vastag gyökerek feldarabolása és b) dugványozása, c) vékony gyökerekből készült fás dugványok, d) gyökérdugványok gyökereztetése ládában, komposzttakarással

kepek/116.png


Dugványozni tavasszal kell, ferdén, 45°-os szögben vagy fektetve, ekkor a mélység 4–5 cm legyen.

A gyökérdugvány-iskola ápolása szabad földön teljesen megegyezik a fás dugványoknál elmondottakkal.

Dugványcsemete nevelése hajtásdugványozással

Az anyanövényről leválasztott leveles hajtásrészek általában jól meggyökeresednek. A hajtások feldarabolásával készített hajtásdugványokat lágy és fás szárú növények szaporítására egyaránt használhatjuk.

A hajtásdugványok kevés szilárdítószövetet és sok vizet tartalmaznak, a rajtuk levő levelek pedig sok vizet párologtatnak, ezért a gyökeresedésük alatt az egyik legfontosabb feladat a dugványok párologtatásának csökkentése és a víz pótlása. Ezt a célt a dugványok zárt, nagy relatív páratartalmú (95–98%) légtérbe való helyezésével, árnyékolással, hűtéssel és a levélfelületen keresztül való vízpótlással, permetezéssel lehet elérni.

A hajtásdugványok csak kevés tartalék tápanyagot tartalmaznak, ezért a gyökeresedéshez szükség van a dugványok levélfelületére, annak normális működésére, az asszimiláció során képződő szénhidrátokra és bizonyos másodlagos anyagcseretermékekre, amelyek a hormonokkal együtt szerepet játszanak a gyökeresedésben. Ehhez a dugványoknak fényre is szükségük van. Csak annyira árnyékoljuk őket, amennyire ez a túlzott párologtatás megakadályozásához szükséges. A leveleket se kurtítsuk a felüknél nagyobb mértékben, hogy az asszimiláló felület túlságosan ne csökkenjen, s ha a környezeti feltételek lehetővé teszik (pl. vízpermetezés), a levélfelületet teljes egészében hagyjuk meg vagy csak a helytakarékosság miatt kurtítsunk.

A hajtásdugványok gyökereztetése és nevelése a díszfák, díszcserjék csemete-előállításának gyakori módszere, számos változata ismert a kertészeti gyakorlatban. A gyümölcsfajok szaporítási és nevelési technológiájának kialakításakor azonban számolni kell ezek néhány sajátosságával:

  • a gyümölcsfajok hajtásdugványainak fiatal gyökerei törékenyek, a gyökeresedés utáni közvetlen átültetést nehezen tűrik;

  • a mai termesztési gyakorlat továbbnevelési technológiáihoz (oltványiskola) lehetőleg szabad gyökerű, lombtalan, beérett vesszővel és gyökérrel rendelkező csemetét kell előállítani;

  • a csemete méretei alapján legyen alkalmas gépi telepítésre;

  • alanyfajtákon a gyökérnyaki rész legalább 15 cm hosszan egyenes, elágazásmentes legyen, s az oltványiskolába telepítve a szemzési időszakig (augusztus) 8–16 mm vastagságot érjen el.

A gyümölcsfélék közül hajtásdugványozással szaporítható a kivi, az áfonya, a szeder, a ribiszke és josta, a homoktövis, a citrom, de egyes szemzéssel szaporított gyümölcsfajok hajtásdugványai is meggyökeresednek, mint pl. a meggy, őszibarack, szilva, kajszi, birs, naspolya. Üzemekben azonban zömmel a csonthéjas alanyok szaporítására használják.

Dugványszedés, dugványvágás. A hajtások teljes egészéből készíthetők dugványok, noha fejlettségük – az alaptól a csúcsig – nagy különbségeket mutat. A hajtáscsúcsban és az alatta levő néhány ízközben szilárdítórostok még nem vagy csak alig találhatók, az ilyen hajtás sima felülettel, pattanva törik. Lejjebb egyre több szilárdítóelem jelenik meg, a hajtás már szálkásan törik vagy nem is lehet eltörni. A fás növények hajtásainak alapi részén már májusban–júniusban megkezdődik a fásodás, s a nyár közepére a hajtás megfásodik, a hajtáscsúcs sem növekszik tovább, záródik, s fokozatosan kialakul a fajra, fajtára jellemző héjkéreg, háncs, farész tagozódás. A hajtásdugványoknak, függetlenül attól, hogy a hajtás mely részéből készültek, a levelek miatt nagyjából azonos a környezeti feltételekkel szemben támasztott igényük.

A megfelelő hajtásállapot kiválasztására nincs objektív módszerünk, tapasztalatokra vagyunk utalva. Hazánkban a legtöbb gyümölcsfaj május végétől július végéig jól szaporítható hajtásdugványozással.

A dugvány mérete. A gyümölcsfaalanyokból 25–30 cm hosszú hajtásdugványokat készítünk. Ezek meggyökeresedve a következő év tavaszán oltványiskolába telepíthetők. A dugványon levő levelek száma befolyásolja a gyökeresedést.

A hajtás összetételét tekintve jelentős a különbség az alaptól a csúcs felé haladva. Sok esetben jobbnak bizonyultak az alapi részből készült dugványok, mint a csúcsi részből készültek. Egyes cseresznyefajtákon viszont az ellenkezője volt tapasztalható. A hajtás fejlődése, beérése során változhattak ezek a különbségek.

A dugványokat általában késsel vágják meg úgy, hogy az alapi metszlap közvetlenül a nódusz alá kerüljön. Az alsó leveleket és a csúcsi éretlen részt eltávolítják, a nagyobb leveleket pedig a rothadás elkerülésére kurtítják. Nagyobb mennyiség esetén a dugványokat kötegenként metszőollóval, késes vágószerkezettel vagy fűrésszel is el lehet vágni. Ilyenkor az alsó metszlap nem közvetlenül a nódusz alá kerül, ezért ezeknél nagyobb szerepe van a hormon- és a gombaölő szeres kezelésnek. A dugványvágás teljesítménye kézi munkával 350–400 db/óra, amelyet emelni lehet, ha nem pontosan a nódusz alatt készítjük az alsó metszlapot.

A sebzés, a gyökeresedést serkentő szerekkel együtt különösen hatásos. Nagyobb sebet is okozhatunk, ha a dugvány alapi részén a héjkéregből egy kis lapocskát lemetszünk, vagy a dugvány alsó részén merőleges bemetszéseket készítünk.

A dugványgyökeresedés serkentése. Sok növényfaj dugványa különösebb kezelés nélkül is meggyökeresedik, a nehezebben gyökeresedőknek pedig elősegíthetjük vagy meggyorsíthatjuk a gyökeresedését. Erre a célra különböző serkentőhormonokat használhatunk.

A rendkívül összetett gyökeresedési folyamatban szerepet játszó hormonok közül leggyakrabban az auxinok hiánya vagy nem elegendő aránya miatt marad el, illetve gyenge a gyökeresedés, így ezzel a hormonnal érhetünk el nagyon látványos eredményeket. A természetes auxinokhoz hasonló vagy erősebb hatásúak a kevésbé bomlékony és a gyakorlatban is könnyen használható, mesterséges úton előállított 1-naftil-ecetsav (NES) és az általánosabb hatású 1,3-indolil-vajsav (IVS).

Nyugat-Európában különböző fantázianevű, ugyanilyen hatóanyagú gyökereztető készítményeket lehet kapni (Seradix, Rhizopon, Wurzelfix, Promosteck, Jiffy Grow) por, oldat vagy vízben oldható tabletta formájában. A hazai forgalomban kapható készítményeket a 30. táblázat ismerteti. A hatóanyagokat vegyszerboltokban lehet beszerezni.

A fás növények egy részénél az alkoholos oldat hatásosabb, feltehetően az alkohol gyökeresedést gátló anyagokat is kiold a dugványokból, a kezelés viszont körülményesebb. Ahhoz, hogy a hatóanyag oldott állapotban maradjon, legalább 50% alkoholt kell tartalmaznia az oldatnak. A hatóanyag koncentrációja 0,1–1% között lehet, ez fajonként változó. A 0,2–0,4%-os oldat a legtöbb növény kezelésére jó. Egy liter 50%-os alkoholos oldatot úgy készíthetünk el, hogy a szükséges hormont 520 ml 96%-os alkoholban feloldjuk, majd oldódás után (kevergetni kell üvegbottal) desztillált vízzel kiegészítjük egy literre. Az oldatot sötét üvegben, hűvös helyen tároljuk. Kezeléskor a készítményből kisebb mennyiséget egy lapos üvegtálba töltünk, és ebbe mártjuk a dugványok alapi részének 1–2 cm-ét, majd a dugványokat 0,5–1 órára tiszta vízbe állítjuk, hogy az alkohol kioldódjon, mert egyébként mérgezi a növényeket. Fémedényt az oldat tárolására és a kezelésre se használjunk. Az oldat néhány hét után fokozatosan veszít hatásából.

Sokkal egyszerűbb a kezelés, ha a hatóanyagot por formában, talkum vivőanyaggal juttatjuk a dugványok talpára. Talkumot gyógyszertárakban, vegyszerboltban lehet beszerezni, de szükség esetén a közönséges hintőpor is megteszi. A keverék úgy készül, hogy a talkum mennyiségéhez kimért 0,1–2%-nyi kristályos hormont 96%-os alkoholban feloldjuk, majd az alkoholos oldatot a talkumra öntjük, és azzal egyenletesen elkeverjük, hogy pépes, tésztaszerű anyagot kapjunk. 1 kg talkumhoz mintegy fél liter alkohol szükséges. Az alkoholos-talkumos pépből az alkoholt mérsékelten meleg, fénytől védett helyen lassan elpárologtatjuk, majd száradás után, szükség szerint, a talkumot ismét porrá kell morzsolni vagy törni, és alaposan meg kell keverni.

A talkumos porkeverék a készítést követő egy évig tárolható és használható fel. Lágy szárú növényekhez elsősorban ezt a kezelést ajánljuk, de a fás növények dugványait is eredményesen és jóval egyszerűbben kezelhetjük ezzel a készítménnyel. Kezeléshez a dugványok talpát mártjuk be 1–2 cm mélyen a porba, s ezután tűzdeljük a gyökereztető közegbe.

A gyümölcsfajok többségénél az IVS- (β-indolil-vajsav-) tartalmú készítmények váltak be. A jól gyökeresedő fajoknál (pl. sajmeggy, myrobalán) általában 2 g/kg, a nehezebben gyökeresedőknél (pl. szilvaalanyok) 4 g/kg koncentrációjú kezeléseket alkalmaznak (Mezei 1974).

30. táblázat. A hazai forgalomban kapható gyökeresedést serkentő készítmények (Schmidt és Tóth 1996 nyomán)

Gyökereztető közegek. A gyökereztető közegek megválasztásakor fontos szempont, hogy levegősek legyenek, de emellett elegendő vizet is tartalmazzanak és fertőzési forrásoktól mentesek legyenek. Ezeknek a követelményeknek leginkább a különböző keverékek felelnek meg.

Homok. A legolcsóbb gyökereztető közeg, könnyen beszerezhető. A kertészek régóta használják a dugványok gyökereztetésére a nagy szemcséjű 0,3–1 mm szemcseméretű, mosott folyami homokot. A bányahomok apróbb szemcséjű és igen sok agyagot tartalmaz, ezért csak akkor használjuk, ha nincs más. A homokot mosással megtisztítjuk az iszap- és agyagrészecskéktől, szerves szennyeződésektől.

A mosást úgy végezzük, hogy a homokra 3–4-szeres mennyiségű vizet öntünk, s alapos keverés után a leülepedett kvarcszemcsékről leöntjük az oldódó agyagos részeket. Ezt mindaddig ismételjük, amíg a homokra öntött víz a felkeverés és az ülepedés után tiszta nem marad. A homok víztartó képessége gyenge, túlöntözve pedig könnyen levegőtlenné válhat (különösen a bányahomok). A homokban gyökereztetett dugványok gyökerei merevebbek, törékenyebbek az átlagosnál. Gyakran használják különböző keverékek alkotórészeként. Földkeverékekben a közegnek jó szerkezetet ad.

Tőzeg. Laza szerkezetű, rostos, szálas anyag. Nagy mennyiségű vizet képes felvenni, s még így is kellően levegős marad. A dugványok nagyon jól gyökeresednek benne, sűrűn elágazó, bojtos lesz benne a gyökérzet. Önmagában vagy keverékekben használható. A fehér tőzeg (világosbarna színű) szálasabb, rostosabb szerkezetű, savanyú kémhatású (4– 4,5 pH), a rododendronfélék, erikák gyökereztetéséhez mindenképpen ezt használjuk. Ilyen minőségű a hansági tőzeg.

A fekete tőzeg (sötétbarna vagy fekete színű) természetes lebomlása már előrehaladottabb, szerkezete sem olyan jó, kémhatása pedig közelít a semlegeshez. Ez a tőzeg kevésbé levegős, de víztartó képessége jó, keverékek alkotórészeként használható, a virágföldkeverékeknek is gyakori alkotórésze.

Keverékek. Homok–tőzeg keverék. A tőzeggel sokat javíthatunk az olcsó és könnyen hozzáférhető homok tulajdonságain, a keverék eléggé levegős és jó a víztartó képessége is. Általában 1:1 arányú keveréket használnak.

Tőzeg-perlit keverék. Mindkét közeg önmagában is kellően levegős és jó víztartó képességű. A perlitet tőzeggel keverve a szálas, rostos anyag javítja a keverék szerkezetét. Általában 4–8 rész perlithez kevernek egy rész tőzeget. Mindkét anyag elég drága, igényes növények gyökereztetésére érdemes használni.

Automata vízpermetező rendszer. A hajtásdugványok gyökereztetése során a legfontosabb a levelek épségben, működőképesen tartása, amit részben finom vízpermet szórásával érhetünk el. A dugványok levelére juttatott vízpermet kettős hatású. Legnagyobb szerepe abban van, hogy a légtérbe és a dugványok levelére jutva elpárolog, s a párolgáshoz hőt vonva el, hűti környezetét. A hűtéssel kialakuló alacsonyabb hőmérsékleten a levelek kevesebbet párologtatnak, s lebontó jellegű anyagcsere-folyamataik is (disszimiláció) lelassulnak. A levelekre kipermetezett víz vékony bevonatot képez, s ebből a bőrszöveten keresztül a dugványok vízfelvétellel részben képesek pótolni vízveszteségüket.

Automata vízpermetező rendszert üvegházba vagy fóliaházba érdemes beépíteni, ott,ahol rendszeresen nagyobb mennyiségben gyökereztetnek hajtásdugványokat. Nem olcsó megoldás, ahol azonban ki tudják használni, néhány év alatt megtérül a berendezés ára.

Az automata vízpermetező rendszer három fő részből áll.

A túlnyomást biztosító tartály és a vízvezetékrendszer.

A szabályozórendszer mágnesszeleppel.

A szórófejek.

A kommunális vízvezeték nyomása általában nem elegendő a szórófejek kifogástalan működéséhez, de egy házi vízellátó tartályban már megteremthető a szükséges 4– 6 bar túlnyomás. A vízvezetéket és a szórófejek felszálló csöveit a szórófejek szórásképének megfelelően kell elhelyezni a dugványágyásokban, lehetőleg úgy, hogy a vízszintes csövek a talajban legyenek, ne akadályozzák a munkát.

Az ütközőlapos szórófejek közül az használható, amelyik kellő finomságú permetet ad, és a szűrőbetétje, valamint a beépített, csöpögést gátló rugós szelep biztonságossá teszi működését. Olyat válasszunk, amelyiknél a percenkénti vízkiszórás egy liter alatt marad. Másfél–két négyzetméterenként elegendő egy szórófejet fölszerelni.

Az automatikus vízpermetezést az elektromos működtetésű mágnesszelep és az ezt működtető szabályozórendszer teszi lehetővé. A mágnesszelep nyit, megkezdődik a víz permetezése, s addig tart, amíg a mágnesszelep el nem zárja a víz útját. A vezérlés időprogram-kapcsolókkal a legegyszerűbb. Általában két kapcsolóórára van szükség. Az egyik az éjszakai és a nappali működést vezérli (éjszaka nincs vízpermetezés), 24 órás beosztású. Nyáron reggel 7–8 óra körül célszerű kezdeni a permetezést és este 7–8 óra körül kell abbahagyni. A másik kapcsoló lehetőleg 10 perces beosztású legyen, így minden 10 percben tetszés szerint 20–40 másodpercnyi szórási időt állíthatunk be, a hőmérséklettől és a napfény erősségétől függően.

A csupán 24 órás időprogram-kapcsolós öntözőberendezések önmagukban nem elegendők a dugványok permetezésére, mert ezeknél a legrövidebb periódusidő 15–20 perc, ami öntözésre megfelel, a dugványoknak azonban ez a víz sok. A nappali-éjszakai működés vezérlésére viszont alkalmasak. Ma már kaphatók olyan elektronikus időprogram-kapcsolók, amelyeken a periódusidő (2–60 perc) és a szórási időtartam (10–120 másodperc) tetszőlegesen állítható.

Az automatikus vízpermetezés mellett a fölösleges csurgalékvíz elvezetéséről is gondoskodni kell. A dugványágyások aljára mindenképpen helyezzünk 15–20 cm vastag durva kavics vagy kőzúzalék drénréteget. A gyökeresedési időszak után egyre ritkábban és nagyobb vízmennyiséggel permetezve edzhetjük növényeinket. Ezt a periódusidő és a szórási időtartam növelésével érhetjük el.

Kettős fóliatakarás. Nagy légterű fóliasátrakban, fóliaházakban, üvegházakban automata vízpermetezés nélkül könnyen kiszáradhatnak a dugványok. Belső fóliatakarással segíthetünk ezen.

A belső fóliatakarásra egyszerű polietilén fóliát, fehér színű, árnyékoló hatással is bíró, ún. tejfóliát vagy nagyon vékony, bizonyos mértékű gázcserét is lehetővé tevő, a párát azonban visszatartó fóliát használhatunk. A vékony fóliát közvetlenül a dugványokra is teríthetjük, a vastagabbat pedig horganyzott huzalból, műanyag csövekből készült belső vázra helyezzük. Kettős fóliatakarással a dugványozást követő egyetlen permetező öntözés – akár a gyökeresedésig is – elegendő lehet, de ha a száradás jelei mutatkoznak, permetező öntözéssel frissítsük fel a dugványokat. A túlöntözés itt is könnyen rothadáshoz, pusztuláshoz vezet.

A hajtásdugványok ápolása. Minden hajtásdugványt árnyékos helyen gyökereztessünk. A szabadban, nyáron a fák természetes árnyéka megfelelő s egyben a legolcsóbb. Ha erre nincs mód, nádból font árnyékolót vagy néhány rétegben színes műanyag hálót (Raschel-hálót) használhatunk a fóliaalagutak, fóliasátrak, üvegházak árnyékolására.

A rendszeres permetező öntözés mellett, de kettős fóliatakarással is, a párás légtérben gyakran rothadnak, penészednek a dugványok.

A lehulló leveleket folyamatosan gyűjtsük össze, szedjük ki a dugványok közül. A penészes, rothadó foltokat a közeggel együtt óvatosan emeljük ki, hogy az egészséges növényeket meg ne fertőzzük. Ilyenkor ne öntözzünk, hagyjuk a leveleket felszáradni, s azután permetezzük be az ágyást Orthocid 50 WP vagy Chinoin Fundazol 50 WP 0,2–0,3%-os oldatával. Ezekkel a készítményekkel a gombás fertőzések ellen védekezhetünk eredményesen.

A gyökeresedés után egyre nagyobb vízadagokkal kell öntözni, a finom vízpermetet ritkább, de nagyobb vízadagú öntözés váltsa fel. Később az árnyékolást is megszüntethetjük, a fóliatakarást is lebontjuk, így szoktatva növényeinket fokozatosan a szabadföldi körülményekhez.

Hajtásdugvány-csemete előállítása ideiglenes vagy vándor szaporítóberendezésben. Ideiglenes vagy vándoroltatott fóliasátrakról, fóliaalagutakról, esetleg melegágyi keretekről kell gondoskodni ehhez a technológiához (117. ábra).

117. ábra - Hajtásdugvány-csemetenevelési változatok; a) ideiglenes szaporítóberendezésben, b) állandó szaporítóberendezésben, perforált rekeszben, c) állandó szaporítóberendezésben, tőzegcserépben

kepek/117.png


118. ábra - Igényesebb szaporítóberendezések; a) üvegház, b) fóliaház, c) melegágy üvegablakokból, d) léckeretre szögelt fóliaborítású dugványágy

kepek/118.png


119. ábra - Gyümülcsfaalanyok hajtásdugványainak gyökereztetése vízpermetezéssel (Fotó: Hrotkó)

kepek/119.png


A dugványokat a szaporítóberendezésben gyökereztetjük majd a berendezést kellő edzés után eltávolítjuk a meggyökeresedett dugványokról, a csemeték ezután gyakorlatilag szabadföldi körülmények között növekednek tovább a vegetáció végéig.

A kertszerűen elmunkált talajra a szokásos módon építjük fel a fóliasátrakat a vízpermetező rendszerrel együtt. Ha árnyékolóhálót használunk, azt a fóliaréteg alatt célszerű elhelyezni, mert az edzésnél a fólia eltávolítását megkönnyíti. A gyökereztető közeget közvetlenül a talajra terítsük 10–15 cm vastagságban. Ha rendszeresen ugyanazt a területet használjuk erre a célra, érdemes 30–40 cm mélységben elhelyezett drénréteggel vagy dréncsövekkel javítani a vízelevezetést.

A dugványok gyökeresedése alatt az időjárástól függően gondoskodjunk permetező öntözésről és árnyékolásról. A dugványok meggyökeresedése után (6–8 hét) az egyes takarórétegek (külső fólia, majd az árnyékoló) eltávolításával az árnyékolás és a ködpermetezés fokozatos megvonásával szoktatjuk növényeinket a szabadföldi körülményekhez.

Ez az edzés 1–2 hétig tart. A csemeték a nyár végén és ősszel szabadföldi körülmények között növekednek a vegetáció befejezéséig. Kitermeléskor agyökereket ágyáskitermelő géppel (alávágás) vagy ásóval metsszük el, a csemetéket kézzel emeljük ki és gyűjtjük össze.

Dugványgyökereztetés állandó szaporítóberendezésekben. Állandó fóliasátrakban is gyökereztethetjük a dugványokat a talajon elhelyezett gyökereztető közegben. Állandó berendezésekben célszerű drénezésről és talajfűtésről gondoskodni. Ez utóbbinak a gyökereztetés időszakában előforduló hűvös, felhős időszak ad jelentőséget, amikor a vízpermetezésre használt víz könnyen optimum alá hűti a közeget. Fóliasátrakban a szellőztetés egy felső szellőzőcsatornával és a vízpermetezés szintje fölött elhelyezkedő szellőzőablakokkal oldható meg, így a dugványok közvetlen környezetében a levegőmozgás szárító hatása mérsékelhető. A fóliasátrak oromfalába épített ventilátor a forró nyári napokon javítja a szellőzést.

A kiemelt ágyásoknak, asztaloknak több előnye is van. A gyökereztető közeg a sátor légterében talajfűtés nélkül sem hűl le annyira, másrészt jobb a közeg levegőzése, a növekvő gyökérzet oxigénellátása. Ha a dugványok a gyökeresedés után is az asztalon maradnak, a gyökereztető közeg alá 15–20 cm vastagságú komposzt–kertiföld keveréket terítsünk el. Az állandó szaporítóberendezések kihasználtsága javítható, ha a nyár folyamán 2–3 alkalommal is gyökereztetünk dugványokat. A tőzegcserepekben, paperpotban meggyökeresedett dugványokat kellő edzés után árnyékolással szabadföldi erősítő iskolába ültethetjük vagy edényes nevelésben használhatjuk fel. Jól bevált a dugványok perforált fenekű rekeszben történő gyökereztetése is. A meggyökeresedett dugványokat rekesszel együtt helyezzük ki a jól elmunkált, árnyékolóval borított erősítő iskola talajára, ahol a csemeték a vegetáció végéig szabadföldi körülmények között növekednek (120. ábra).

120. ábra - Gyümölcsfaalanyok hajtásdugványainak gyökereztetése műanyag rekeszekben (Fotó: Hrotkó)

kepek/120.png


A gyökereztető közeg fűtése. A ködpermetezés bevezetése óta megnőtt a gyökereztető közeg optimális hőmérsékleten való tartásának jelentősége is, mivel a víz nagyon lehűtheti a közeget. A talajfűtés különösen esős, borús, hűvös időben nagyon előnyös. A gyökeresedés ideje alatt növényfajonként változó (20–25 °C) az optimális talphőmérséklet.

Pontosan szabályozható az elektromos fűtés, a melegvíz-fűtés viszont egyszerűbben kivitelezhető és olcsóbb.

Málnasarjcsemete nevelése

Málnasarj nevelhető kettős hasznosítású termő ültetvényekben és kizárólag szaporítási célokat szolgáló sarjtelepeken. Vírusmentes ültetési anyag csak ez utóbbi módszerrel állítható elő.

A málna-sarjanyatelep létesítése és kezelése általában megegyezik a málnagyümölcsösével. A jól fejlett egyéves sarjakat soros művelésnél 2,5–3 m sor- és 50–70 cm tőtávolságra telepítjük (Benedek 1989). A gyökérzet elhelyezkedése szempontjából a négyzetes elrendezés jobb a sarjtelepeken, s 0,7×0,7 m-es térállás javasolható művelőutas elrendezéssel. Minél sűrűbben ültetünk, annál nagyobb sarjhozamra számíthatunk az első kitermeléskor.

A telepítés évében fontos feladat a terület gyommentesen tartása, mivel a második évben már csak gyomlálni lehet a sarjtelepet. A rendszeres kultivátorozás mellett legalább ötszöri kapálásra van szükség. Az első év végén az eltelepített anyatöveket gyökérzettel együtt jobb kiszedni, mivel azokon telepítésre alkalmatlan tősarjak képződnek, és fékezik a számunkra értékesebb gyökérsarjak fejlődését. Így az első év végén az eltelepített 20 000 anyatőből mintegy 30 000 db értékesíthető csemetét kapunk.

A málnasarjtelep legnagyobb gyökérsarjhozamát a telepítést követő második és harmadik évben adja, ilyenkor 100–150 ezer sarjjal is számolhatunk hektáronként (Kollányi 1999). A fejlődő sarjak beborítják a talajt, így legfeljebb egy kora tavaszi kapálásra van lehetőség ebben az évben. Herbicideket a második év őszétől használhatunk. Alkalmas kombináció a málna gyomirtására a Kerb 50 WP 3–4 kg/ha + Lucenit 80 WP 3 kg/ha mennyiségben, a nyugalmi időszakban kijuttatva (Benedek 1989).

Az egyes fajtákat külön táblákba helyezzük el, egymástól olyan távolságra, hogy a sarjak ne keveredhessenek össze, ne nőhessenek át a másik táblába. A táblák közötti területen fokozott talajmunkát igénylő növényeket termesszünk.

A málnasarj kitermelése. A málnasarjat kézzel vagy géppel lehet kitermelni. A sarjak kézzel, illetve ásóval történő kitermelése kíméletesebb, több gyökér marad vissza a talajban, így a következő évek hozamai nem csökkennek olyan erőteljesen. Üzemben a legegyszerűbben úgy lehet a málnasarjakat kitermelni, hogy kb. 20 cm mélyen felszántjuk az anyatelepet, s a kiszántott gyökérsarjakat összegyűjtjük. Manapság U alakú késsel felszerelt kitermelőgépeket használnak a málnasarjak kiszedéséhez. A gépi kitermeléssel sokkal több gyökeret emelünk ki a sarjakkal, mint amennyire szükség volna, így a sarjtelep teljesítménye gyorsabban csökken. Kitermelés előtt a föld feletti részeket kaszával (géppel) 30–40 cm magasságban vissza lehet vágni, vagy a felszedés után kell a vesszőket 30– 35 cm hosszúságra kurtítani. A kitermelés után a talajban maradt gyökérdarabokból ismét kitermelésre alkalmas sarjak lesznek. A sarjkitermelés után a területet szórjuk meg a talajvizsgálat alapján megállapított mennyiségű érett istállótrágyával, műtrágyával, és boronáljuk el. A bő sarjképződés a telepítés utáni 2–3. évben indul meg. Egy málnatő fajtától függően évente 15–20 db sarjat ad. Benedek (1989) adatai szerint a második–harmadik évben hektáronként 100 000–150 000 csemetével számolhatunk, a negyedik évben a hozam 60 000–70 000 darabra csökken. A vírusmentes málnasarjtelep csak négy évig tartható szaporításban.

A fajtaazonosságot a kettős hasznosítású, termősarjtelepeken évente gondosan ellenőrizzük, mert a lehullott magvakból is fejlődhetnek magoncok, amelyek ronthatják a fajtaazonosságot. A kettős hasznosítású málna-sarjanyatelepet is két vagy három kitermelés után újra kell telepíteni fajtaazonos növényekkel. A gazdaságossági meggondolások is erre késztetnek, mert két–három kitermelés után még gondos ápolással és trágyázással is erősen csökken az anyatelep sarjtermése, és romlik a sarjak minősége.

A kitermelt szabványszerű sarjakat „málnasarj” néven hozzák forgalomba. A gyengébbeket 90×25 cm sor- és tőtávolságra erősítő iskolába is telepíthetjük, és egyévi nevelés után mint „iskolázott málnatöveket” lehet őket értékesíteni.

A 2 mm vastagságot meghaladó gyökerekből gyökérdugvány készíthető. A gyökérdugványból zárt szaporítóberendezésekben vesszőfoltosságtól mentes szaporítóanyag állítható elő.

A szamóca szaporítása indanövények nevelésével

A szamóca-anyatelepen az anyanövényeket 70–80×200 cm sor- és tőtávolságra telepítjük egyenként, párosan vagy hármasával augusztus elején.

Ültetésük és kezelésük a termőszamócáéhoz hasonló. Vírusmentes anyatelepen virágzás előtt minden tőkocsányt távolítsunk el az anyanövényekről.

A szamócatelepítés ideje nálunk július vagy szeptember, az egy- vagy kétéves termesztésekben május–június. A szaporítás ehhez igazodik (Szilágyi 1999).

Szaporításkor az indákat teljes hosszukban szedjük le az anyanövényekről, a jó gyökerű indanövények azonnal értékesíthetők, a gyökérteleneket vagy csak némi gyökérrel rendelkezőket pedig fólia alá vagy árnyékolt szabadföldi ágyakba jól beöntözött nyirkos komposztföldbe ültessük 5×5 cm sor- és tőtávolságra. Ápolásuk gyakori frissítő permetezésből, öntözésből és gombás betegségek elleni védekezésből áll. Azt kell elérni, hogy a párás környezetben minden levél állandóan be legyen vonva védőszerrel.

A szamócapalántákat (indanövények) szállításhoz 25–50–100-as kötegekbe kötjük, és úgy csomagoljuk, hogy a szállítás alatt ne fülledjenek be. Ha szívleveleik tönkremennek, a palánták életképtelenek lesznek. A csomagolás tehát olyan szellős legyen, mint az évelőké. Legjobb, ha jól szellőző ládákba csomagoljuk, gyökereik a közép felé kerüljenek, és nyirkos közeggel takarjuk be őket. A túl nagy csomagolási egység növeli a rothadásveszélyt.

A szállításhoz hűvös idő vagy hűtőkocsi szükséges. Érkezés után a csomagot szellős, árnyas helyen bontsuk ki, utána a kötegeket szétbontva, a növényeket vékony rétegben terítsük el és vízzel permetezzük meg. Így felüdülnek és egy-két napon belül károsodás nélkül ültethetők.

A szamócatermesztésben nálunk is terjed az egy- vagy kétéves termesztési mód, amelynek alapfeltétele, hogy a nyáron telepített palánták az ősz folyamán teljesen kifejlődjenek, s így a következő évben már teljes termést kaphassunk.

Késő tavaszi telepítésre előző évben termesztett és hűtőházban tárolt palántát (frigó) használjunk.

A frigó palánta előállításához az anyatelepről az indanövényeket késő ősszel vagy a tél elején, a fagyok előtt (december), nyugalmi állapotban szedik fel. Ebben az időszakban az indanövények szívlevelei már jól fejlett, differenciálódott virágrügyet takarnak, ez teszi lehetővé, hogy a következő évben a kiültetés után már nagy termést adjanak. Egyébként az anyatelepnek ez a leggazdaságosabb, mert egységnyi felületről ilyenkor szedhető a legtöbb és a legjobb növény. A felszedett indákról leszedik az indanövényeket (palántákat), és hűtőtárolásra úgy készítik elő, hogy rajtuk felesleges és száraz levelek, indamaradványok ne legyenek, csak a szívlevelek. Az így előkészített palántákat lazán, szellősen polietilén zacskókba csomagolják és hűtőházban tárolják –1 °C állandó hőmérsékleten. Nagyon fontos, hogy a tárolás alatt a palánták ki ne száradjanak, s biztosítva legyen jó levegőzésük is. A palánták így az áprilisi–májusi kiültetésig károsodás nélkül eltarthatók. A frigó palántákat hűtött szállítóeszközökben kell szállítani a felmelegedés elkerülése végett.

A mikroszaporítási módszerek a gyümölcs-faiskolai termesztésben

A mikroszaporítási módszerek az utóbbi évtizedek növényélettani és kertészeti kutatásainak eredményei.

A módszerek a sejtek totipotenciájának elvén alapulnak, miszerint akár egyetlen élő sejtből új növény regenerálása lehetséges. A mikroszaporítási eljárások kialakulásának előfeltétele volt az izolált növényi szövetek, szervek steril tenyésztési technikájának kidolgozása. Ilyen irányú vizsgálatokat a század első felében kezdtek, s napjainkra tökéletesedtek a tenyésztési módszerek.

Az izolált, steril tenyészetek szaporítási célokra is felhasználhatók. Az első ilyen, gyakorlatban is használható eredményt orchidea-merisztémacsúcsok szaporításával érték el, a módszert meriklón technikának nevezték. Azóta több mikroszaporítási módszert is kifejlesztettek, vázlatos áttekintésüket a 121.ábrán találjuk.

121. ábra - A mikroszaporítási módszerek vázlatos áttekintése

kepek/121.png


A mikroszaporítási módszereket kiterjedten használják az üvegházi dísznövények előállítására. A gyümölcsfélék közül a szamóca és a szeder szaporításában terjedt el jelentős mértékben. A gyümölcsfák és alanyaik, valamint más kertészeti fás növények szaporítására, gyümölcsösök létesítésére alkalmas ültetvényanyag közvetlen előállítására is használhatók a módszerek, de gyakoribb, hogy a szaporítási folyamat közbülső szakaszában kerül sor az alkalmazásukra, amikor néhány vírusmentes kiinduló egyedből kell hagyományos szaporításokra alkalmas anyatelepeket létrehozni. Így tehát a mikroszaporítások elsősorban a hagyományos szaporítási módszerekhez kapcsolódva a vírusmentes (patogénszegény) szaporítóanyag-termesztés rendszerébe illeszkednek.

Az üvegházi növényekkel ellentétben az így szaporított és felnevelt fás növények optimális kiültetési időszaka viszonylag rövid. Ezért a felszaporítást és a gyökereztetést nem lehet folyamatosan végezni, hanem úgy kell időzíteni, hogy egy időpontra kapjunk nagy tömegű kiültethető csemetét. Ez viszont növeli a kultúrák helyigényét a laboratóriumban. Tapasztalataink szerint az áprilisban–májusban kiültetett akklimatizált csemeték fólia alatt gyorsan növekednek, és az év végére elérhetik a szabványos szabad gyökerű csemete minőségi paramétereit.

Tisztázatlan genetikai, fajtafenntartási kérdéseket jelent a különböző szubkultúrákból származó egyedek szaporulati fokának meghatározása, illetve a tenyésztés és a szaporítás során a hormonok és egyéb anyagok természetellenesen nagy koncentrációjának hatása a mutabilitásra. Vizsgálatra és megoldásra váró kérdés a juvenilis jelleg egyes esetekben tapasztalt erősödése is. A rejuvenalizáció olyan mértékű is lehet, hogy akadályozhatja az így előállított ültetési anyag használatát.

A mikroszaporítás előnyei

A mikroszaporítás steril körülmények között végzett vegetatív szaporítás, célja az egy növényből kiinduló tömeges felszaporítás. A keletkezett kis hajtások leválasztását és új táptalajra helyezését gyakran mikrodugványozásnak is nevezi a szakirodalom.

A mikroszaporítás előnyei a hagyományos szaporítási módszerekkel szemben a következőkben foglalhatók össze:

  • A tenyészetek indítása igen kisméretű növényi részből (explantátum) történik.

  • A szaporítás mindvégig steril körülmények között zajlik. A különböző tesztelési módszerekkel a kórokozók a szaporítás megkezdése előtt kiszűrhetők, és a növények egészségesek is maradnak, amíg a laboratórium falain belül vannak. A steril növények várhatóan javítani fogják a nemzetközi szaporítóanyag-forgalmat, hiszen eleget tesznek bármilyen szigorú karantén-előírásnak.

  • Mivel lehetőség van arra, hogy a hőmérsékletet, a megvilágítást, a tápanyagok és növekedés-szabályozó anyagok mennyiségét a növény igényei szerint változtassuk, a szaporítási ráta jóval magasabb, mint természetes körülmények között. Ezzel lehetővé válik új fajták gyors és széles körű felszaporítása vagy rövid idő alatt nagyszámú növényi egyed előállítása.

  • Lehetővé válik olyan fajok szaporítása is, amelyek hagyományosan csak lassan és nehezen vagy egyáltalán nem szaporíthatók.

  • A szaporítóanyagelőállítása egész évben folyamatos, és az évszakváltásoktól független.

  • Az előállított növényanyag hosszú ideig tárolható, ill. passzálással fenntartható in vitro formában.

  • A szaporítás céljaira kevesebb üvegházi felület és kevesebb anyanövény fenntartása szükséges.

  • Az egyes átosztások után a növényanyag nagyobb munkaráfordítást nem igényel, csak időnkénti ellenőrzést.

A mikroszaporítás környezeti feltételei

A tenyészetek növekedését és fejlődését számos tényező befolyásolja. Ezek egy része a növények számára létfeltétel, s a szaporítástechnológiának meghatározó elemét képezik.

A táptalajnak tartalmaznia kell mindazon tápanyagokat, amelyeket a növény természetes környezetéből felvesz, vagy a maga számára előállít. A tápközeg legfontosabb összetevői a következők. A szervetlen sók a növények számára létfontosságú makro-, illetve mikroelemeket tartalmazzák különböző formákban. A vitaminok, melyek az enzimrendszerekben katalizátor szerepet játszanak, kis mennyiségben (néhány mg) szükségesek, éppúgy, mint az aminosavak, melyek szerves nitrogénforrásként szolgálnak. A növények fejlődési fázisait, azok bekövetkezését a mikroszaporítási folyamat során is a növekedésszabályzó anyagok (hormonok) befolyásolják. Ezek legfontosabb csoportjai az auxinok (IES, IVS, NES) és a citokininek (BAP, KIN, 2-iP). Koncentrációjuk és arányuk, azaz az auxin–citokinin kölcsönhatás szabályozza a gyökér-, ill. hajtásdifferenciálódást. A cukor, mint energiaforrás szintén létfontosságú izolált körülmények között. A táptalaj szilárdítására leggyakrabban agart használnak, emellett ismeretesek más gélképző anyagok is. A táptalaj pH-értéke általában 5,2–5,9 közötti, növényfajtól függően.

A tenyészetek fenntartása mesterséges megvilágítású és szabályozott hőmérsékletű helyiségekben történik. A fény intenzitása, hullámhossza és a megvilágítás időtartama egyaránt lényeges szerepet játszik a fejlődési folyamatokban. Többnyire meleg fehér fényű fényforrásokat használnak. 40–80 µM/m2/s fényintenzitás és 16 órás megvilágítás megfelelő a vegetatív növekedés szempontjából. A 22–25 °C közötti hőmérséklet is a hosszúnappalos, aktív növekedést segíti. Érdemes megemlíteni még, hogy a felsoroltak mellett a tenyészedény anyaga, mérete, a lezárás módja szintén befolyásolhatja a tenyészetek növekedését.

A mikroszaporítás módszerei

Szaporítás oldalhajtás-indukcióval

A leggyakrabban és legeredményesebben alkalmazott mikroszaporítási módszer az oldalhajtásképzés indukálása. Citokininek hatására a csúcsrügy apikális dominanciája megszűnik, így a hajtás alapi- vagy oldalrügyeiből új hajtások fejlődnek, melyek folyamatosan továbbszaporíthatók.

Merisztéma- és hajtáscsúcskultúrák

A hajtás növekedési pontja osztódásra képes sejtekből álló csoportot tartalmaz, ez a csúcsmerisztéma. A merisztéma alatti, növekvő méretű kiemelkedések az újonnan képződött levélkezdemények. A gyakorlatban a hajtáscsúcs akkora részét használják fel, amely magában foglalja a merisztématikus zónát és néhány levélkezdeményt. Az optimális nagyság 0,2–1,0 mm között van, de ez függ az illető növényfajtól és a dolgozók kézügyességétől is.

Mivel a módszer lassú, kevés utódot eredményez, a gyakorlatban csak vírusmentesítésre használják. Tekintettel arra, hogy a merisztématenyésztés sem ad minden esetben vírusmentességet, és az utóbbi években számos más vizsgálati eljárást is kifejlesztettek, e módszer jelentősége egyre csökken.

Szaporítási célokra a legtöbb esetben hajtáscsúcskultúrákat használnak. Az explantátum, amelyből a steril tenyésztés indul, az oldal- vagy főhajtás csúcsa. Ez 0,5–20,0 mm hosszúságú lehet. A nagyobb hajtáscsúcsok nem csak azért előnyösek, mert könnyebben alkalmazkodnak az in vitro környezeti körülményekhez, hanem mert jóval több oldalrügyet tartalmaznak, így gyorsabban növekednek, és több hajtást fejlesztenek. Ezzel szemben, minél nagyobb a kiindulási rész, annál nehezebb sterilizálni. Így az egyes növényfajok esetében általában az az elfogadott legnagyobb méret, amelyből még biztonságosan indítható steril kultúra.

A táptalajhoz adott valamelyik citokinin hatására a csúcsi dominancia megszűnik, és az oldalrügyek a gátlás alól felszabadulva hajtásokat fejlesztenek. Az eredmény egy miniatűr hajtáscsomó. Továbbszaporításkor a kis hajtásokat szétválasztják, a 10 mm-nél kisebbeket egészben, a nagyobbakat 2–3 részre vágva helyezik táptalajra újra. A hajtások a differenciálódott rügyekből jönnek létre, és genetikailag teljesen azonosak az anyanövénnyel. Így viszonylag rövid idő alatt, magas szaporodási rátával, nagyszámú, azonos utód állítható elő.

A ’70-es évek eleje óta számos növényfajnál alkalmazzák a hajtáscsúcstenyésztést, ezért ma már ez a módszer az üzemi méretű mikroszaporítás alapmódszere. A legtöbb dísznövényt, a fás növényeket – gyümölcs- és erdei fák, a szőlő –, szinte kizárólag oldalhajtások tömeges indukciójával szaporítják.

Nóduszkultúrák

A szaporítás, lényegében, szintén oldalhajtások indukciójával történik. A különbség az, hogy a hajtásokat nóduszonként vágják szét és helyezik újra táptalajra, majd a folyamatot megismétlik. A rügyek kihajtása rendszerint hormonmentes táptalajon is megtörténik.

Egy másik eljárás szerint a hajtásokat nem darabolják fel, hanem teljes hosszukban elfektetik őket a táptalajon. Mindkét esetben az oldalrügyek kihajtása következik be.

A szaporításnak ezt a módját viszonylag ritkán alkalmazzák, mert a szaporodási ráták jóval alacsonyabbak, mint a többi mikroszaporítási eljárásban. Főként akkor használják, ha az oldalrügyek kihajtását citokininadagolással sem lehet elérni, vagy ha hormonmentes környezetben nevelt növényekre van szükség.

Szaporítás közvetlen organogenezissel

Közvetlen járulékos hajtásképződés. Különböző növényi részekből – amelyekben egyébként nincsenek rügy- vagy gyökérprimordiumok – gyakran elérhető ezen szervek regenerációja. A járulékos hajtások közvetlenül az explantátum szöveteiből fejlődnek ki, képződésük több tényezőtől függ. Fontos a táptalajban lévő növekedésszabályozó anyagok mennyisége (általában citokinintúlsúly szükséges), de minősége is, mert sok esetben más vegyület kell a rügyek indukálásához, és más a növekedéshez. Néhány faj esetében a legkülönbözőbb szervek darabjain figyeltek meg in vitro járulékos hajtásképződést (levél, szár, szirom), míg másoknál ez csak meghatározott szövetekből (hagymapikkely, embrió, sziklevelek) kiindulva következik be.

Azon fajok esetében, amelyeknél az idős szövetek jó regenerációs képességgel rendelkeznek, előnyös a járulékos hajtásindukcióval történő szaporítás. Elegendő ugyanis, néhány levéldarabot sterilizálni és táptalajra tenni (pl. Saintpaulia), majd az ebből fejlődő hajtástömeget továbbszaporítani.

Járulékos hajtásképződés előidézhető in vitro növények különböző szervein is (sziklevél, levél, levélnyél, internódium). Az ilyen irányú kísérleteket a genetikai transzformációs munkák gyorsították fel.

Az Agrobacteriummal vagy a génpuskával történő idegen gén bevitelének sikere azon múlik, hogy a kezelt növényi részből milyen hatékonysággal regenerálódnak új hajtások. Alma, kajszi, szilva, cseresznye és őszibarack esetében is állítottak már elő levéldarabok transzformálásával transzgénikus növényeket.

Közvetlen embriogenezis. A közvetlen embriogenezis gyakorisága azokra a szövetekre korlátozódik, amelyek funkciója már embrionális stádiumban meghatározott. Gyakorlati szempontból egyetlen előfordulása érdekes, amikor zigótás vagy szomatikus embrióból, illetve a belőlük származó csíranövény szöveteiből képződnekúj, járulékos embriók.

Szomatikus embriók fejlődhetnek epidermiszsejtekből, tűlevelek sejtjeiből, citrusféléknél a nucellusz sejtjeiből. Ezt a módszert csak kísérleti célokra használják, mert a tömeges szaporításhoz nem ad elég alapanyagot.

Szaporítás közvetett organogenezissel

Közvetett járulékos hajtásképződés. Ha a járulékos hajtások nem az anyanövények szöveteiből, hanem az azokon előzetesen fejlődött kalluszból képződnek, a folyamatot megkülönböztetésül közvetett szervképződésnek nevezik. Kallusz szinte minden növényi részből létesíthető, de ha a végcél hajtásregeneráció, célszerű aktívan osztódó sejteket tartalmazó explantátumokból kiindulni. A kalluszfejlődés auxin tartalmú (NES vagy 2,4-D) vagy auxintúlsúlyos táptalajon indul meg, és az anyai szövetről leválasztva azon is tartható fenn. A táptalaj auxintartalmának csökkentése merisztémák kialakulását eredményezi a felszíni vagy mélyebb sejtrétegekben. Az ezekből képződő hajtások alkalmasak továbbszaporításra vagy gyökereztetésre. Üzemi szaporításra ezt a módszert sem használják, inkább csak nemesítési célokra.

A fiatal kallusztenyészetek, melyek jó regnerációs képességgel rendelkeznek, megfelelő objektumok transzformációs kíséletekhez is.

Indirekt szomatikus embriogenezis. A szomatikus – vagyis az anyanövény testi sejtjeiből kiinduló – embriogenezis jóval gyakrabban figyelhető meg kalluszból, mint közvetlenül az explantátumok sejtjeiből. A sikeres embriogenezis feltétele a kallusz tenyésztése auxin jelenlétében, majd az auxinszint csökkentése az első embriók megjelenése után. Emellett jó hatású a nitrogén mennyiségének növelése a táptalajban, elsősorban ammónium-nitrát formában. Azonos környezeti tényezők mellett jóval nagyobb az embrióképződés gyakorisága folyékony közegben, mint szilárd táptalajon, ezért a gyakorlatban szuszpenziós tenyészeteket használnak.

Az embriók szinkronizálását, azaz azonos fejlettségi állapotba hozását nagy mennyiségű szacharóz adagolásával lehet elérni. Tekintettel arra, hogy az embriók az anyanövény testi sejtjeiből származnak, a szomatikus embriók felhasználása is klónozást, ill. vegetatív szaporítást jelent.

A módszer gyakorlati alkalmazása a mesterséges mag (synthetic seed). Az elnevezés a tenyészetben fejlődött embriót, valamint az azt burkoló – tápláló és védő – anyagot jelenti. A tápközegből szelektált embriókat nátrium-algináttal keverik össze, majd valamilyen kalciumsó oldatába helyezik. A kalciumfürdőben az embrió körül 4–5 mm átmérőjű, gélszerű gömb alakul ki, mely kívül szilárd, belül kocsonyás marad. A talajba juttatást speciálisan átalakított gépekkel végzik. A mesterséges magvak túlélési aránya jelenleg 20%-nál nem magasabb. Fás növények esetében ígéretes szaporítási módszer lehetne, ezért igen intenzív kísérleti munka folyik számos, főleg erdei fákkal foglalkozó intézményben.

A mikroszaporítás fázisai

Az egyes fázisok elkülönítése nem csak a mikroszaporítási folyamat manipulációs lépéseit tartalmazza, hanem jelzi azokat a periódusokat is, amikor a külső környezeti feltételek megváltoztatása szükséges. Az egyes fázisok elkülönítését és elnevezését a szakirodalom Murashige (1974) valamint Debergh és Maene (1981) összefoglalója alapján egységesen használja.

0. fázis: anyanövények kiválasztása és előkezelése

Lényeges, hogy a szaporításra kijelölt növény képviselje fajtájának pluszvariánsát, és kifogástalan egészségi állapotú legyen. Ha a szaporítás célja törzsanyag előállítása, az előzetes vírusteszteléseket is el kell végezni. Fás növények esetében komoly előnyt jelent, ha nem szabad földről kell begyűjteni az alapanyagot, hanem rendelkezésre állnak konténeres példányok, melyeket üvegházban vagy legalábbis izolált környezetben lehet fenntartani. Így egyrészt fiatalkori fázisban lévő egyedekkel dolgozhatunk, másrészt a későbbi fertőtlenítést is egyszerűbbé tehetjük. Emellett lehetőség van az anyanövények kondíciójának javítására tápanyag-utánpótlással, fény- és hőkezeléssel, esetleg növekedésszabályzó anyagok alkalmazásával.

1. fázis: steril tenyészetek létesítése

E fázis célja, hogy a táptalajra helyezett explantátumok sterilek maradjanak és fejlődésnek induljanak úgy, hogy belőlük felszaporításra alkalmas képleteket lehessen nyerni.

A növényi részek sterilezésére kidolgozott módszerek több lépést foglalnak magukban, elsőként többszöri alapos csapvizes mosást, ezt követően különböző ideig tartó vegyszeres kezeléseket, végül többszöri, steril desztillált vízzel történő öblítést. Az indítás sikerét a sterilitás mellett nagyban meghatározza a megfelelő explantátum kiválasztása. Az optimális szaporodást biztosító szerv vagy szervrész növényfajonként változó lehet, emellett befolyásolja az adott szerv kora, a növényen való elhelyezkedése és az évszak is, melyben az izolálás történik.

Tömeges szaporítás céljára általában differenciálódott rügyeket használnak.

2. fázis: felszaporítás

Ebben a fázisban történik a tenyészetek szaporítása a kívánt nagyságrendig. Rendkívül fontos a környezeti tényezők szerepe abban, hogy jól sokszorozódó, továbbszaporításra alkalmas tenyészetek álljanak rendelkezésre. A megfelelő makro- és mikroelem-összetétel mellett döntő jelentőségű a táptalajban a növekedésszabályozó anyagok mennyisége, minősége és egymáshoz viszonyított aránya. A magas citokinin – alacsony auxin arány a hajtásképződést segíti, míg fordítottja gyökeresedést indukál. Ez a törvényszerűség képezi az alapját a mikroszaporítási folyamatnak.

A fás növények szaporítása többnyire BAP-tartalmú táptalajon történik, optimális koncentrációja fajtól, fajtától függően változik. A táptalaj szilárd vagy folyékony fázisa, a tenyésztés során a megvilágítás intenzitása és időtartama, valamint a hőmérséklet szintén fontos tényezők, mivel befolyásolhatják a tápanyagok felvételének sebességét, ezáltal a tenyészetek fejlődését.

A szaporodás sebességét az egy szubkultúra-periódus alatt egy explantátumból képződő új szaporítóképletek számával, azaz a szaporodási (multiplikációs) rátával jellemzik. Általában 4–6 hetes szubkultúrákkal dolgoznak, ennél hosszabb idő a tenyészetek öregedéséhez, a továbbszaporításra alkalmas képletek számának csökkenéséhez vezet. Fás növények esetében, a juvenilis állapot fenntartása érdekében gyakran már 3 hét után friss táptalajra helyezik a hajtásokat.

3. fázis: hajtásmegnyújtás és gyökereztetés

A szaporítási fázisban létrejött hajtások kicsik, és nem képesek önálló növekedésre természetes körülmények között. E fázis célja tehát a hajtások megnyújtása és gyökereztetése, a továbbnevelésre alkalmas növénykék előállítása. Mindkét folyamat a környezeti tényezők változtatásával befolyásolható. A szervetlen tápanyagok és a cukor mennyiségének csökkentése, a fényintenzitás növelése javítja a növények alkalmazkodóképességét.

Elvileg, a megnyúlás és gyökeresedés indukálásához két különböző táptalaj szükséges. Idő- és költségmegtakarítás céljából azonban az utolsó szaporítási szubkultúrában csökkentett citokinintartalmú vagy citokininmentes táptalajon nevelik a tenyészeteket. Egy másik megoldás, hogy a szilárd szaporító táptalaj felszínére hormonmentes folyadékot rétegeznek, ezzel csökkentve a citokinintartalmat. Mindkét esetben a hajtások megnyúlása következik be.

Sok növényfaj (többnyire dísznövények) hormonmentes közegben is gyökereztethető. A fás növények legtöbbje azonban csak auxin hatására gyökeresedik. Nehezen gyökeresedő fajok esetén különböző előkezeléseket (hűtés, etioláció) vagy több lépéses auxinkezelést (néhány óráig magas, majd néhány hétig alacsony auxin koncentráció) alkalmaznak a gyökeresedés elősegítésére.

Az ex vitro azaz a laboratóriumon kívüli gyökereztetés üvegházi dísznövények esetén megoldható speciálisan előkészített ültetőközeg alkalmazásával. Fás növények esetében ezek a kísérletek még kezdeti stádiumban vannak.

4. fázis: Akklimatizálás és felnevelés

Ebben a fázisban történik az in vitro előállított növénykék üvegházi körülményekhez szoktatása. A zárt tenyészedényben fejlődött növénykék felépítése eltér a normálistól, főként a levelek szöveti szerkezetében vannak eltérések. A mezofillumban az oszlopos parenhimasejtek kisebbek, gyakran csak egyrétegűek, a sztómák még nem funkcióképesek, a levél felszíni viaszrétege csak nyomokban található meg, a kutikula is vékony. A kiültetést követően a környezeti tényezőket a növények igényeihez kell igazítani. A legfontosabb a nagy, 90% körüli relatív páratartalom megteremtése. Jól felszerelt üvegházakban ez párásító berendezéssel megoldható. Ennek hiányában a növényasztal fölé borított fóliasátor vagy -alagút is tökéletesen megfelel a célnak. Az első néhány napon szükséges a teljes takarás, majd a 4–5. naptól fokozatosan csökkenthető a páratartalom. Ügyelni kell azonban arra, hogy a fólia alatti túlmelegedést elkerüljük. Az optimális légtérhőmérséklet ebben az időszakban a 22–24 °C, a közeg hőmérséklete lehet néhány fokkal magasabb. Az ültetőközegnek feladata elősegíteni a gyökeresedést és gondoskodni a megfelelő tápanyag-utánpótlásról. Elsősorban tőzeg- és perlitalapú keverékeket, illetve újabban kőgyapot tálcákat használnak.

Az akklimatizálás sikere szempontjából az első két hét a kritikus időszak. Ha megjelennek az első üvegházi levelek és a gyökerek is növekedésnek indulnak, a növény már képes az önálló életre. A felnevelési periódus hossza általában 6 hét. Ezt követően a fás növények szabad földre, árnyékoló alá, a dísznövények a felhasználási célnak megfelelő helyükre kerülnek.

A gyümölcsfélék mikroszaporításának sajátosságai

Fás növényeknél az indítási fázisban gyakran előfordul az explantátumok és a körülöttük lévő táptalaj barnulása vagy feketedése. A jelenség genotípusfüggő ugyan, de évszaktól, a növényi rész korától, a sebzés mértékétől is függ. Okozói a réztartalmú oxidáz enzimek (pl. polifenoloxidáz), melyek normális körülmények között a sejtekben lokalizáltak, de a sebzés hatására felszabadulnak vagy szintetizálódnak és a fenolos komponenseket oxidálják. Mivel a folyamat végeredménye az explantátumok pusztulása is lehet, célszerű megakadályozni az enzimek működését. Az anyanövények etiolálása, a legfiatalabb részek kiválasztása, a sterilizálást követő áztatás (vízben, aszkorbin- vagy citromsavas oldatban), az első napokban rendszeresen friss táptalajra helyezés, a táptalajban aktív szén alkalmazása mind jó lehetőség az oxidatív barnulás csökkentésére.

A szaporítási fázisban elsősorban csonthéjasoknál jelentkezik a hajtáscsúcsnekrózis. Számos oka lehet: a tenyészedény nagy páratartalma, az etilén felhalmozódása, a kedvezőtlenül magas hőmérséklet, a relatív kalciumhiány, a citokininhiány – a tenyészetek öregedésével párhuzamosan. Megszüntetésére a nevelés körülményeinek változtatása, a táptalaj összetételének módosítása, az átosztások gyakoriságának növelése ajánlatos.

Ugyancsak a szaporítási fázisban fordul elő a vitrifikáció, a tenyészetek vizesedése, üvegesedése. A levelek elsárgulnak, megduzzadnak, áttetsző, vizes állapotúvá válnak, sokszor megkeményednek. Más esetben megnyúlt, görbülő formát mutatnak és haragoszöld színűek. Ezzel párhuzamosan szöveti szerkezetük is megváltozik. A hajtás apikális dominanciája megszűnik, a levelek gyakorlatilag egy csomóban ülnek. A jelenség valószínű okai a túl magas hőmérséklet és páratartalom a tenyészedényben, nem megfelelő ionegyensúly, túl nagy citokininkoncentráció vagy túl sok cukor a táptalajban, nem elég szilárd nevelőközeg. Ezen tényezők megváltoztatásával, illetve a fényintenzitás növelésével a vitrifikáció általában megszüntethető.

A gyökeresedési fázisban jelentkező gyökeresedési problémák a fajok, fajták élettani sajátságaiból fakadnak, különböző kezelésekkel részben vagy egészben megoldhatók.

A mikroszaporítás eredményei a gyümölcsfajoknál

A mikroszaporítás segítheti a hagyományos szaporítási módszereket és néhány esetben helyettesítheti azokat. Kiterjesztheti a vegetatív szaporítás előnyeit azokra a fajokra is, melyeket előzőleg csak maggal szaporítottak. A kutatások előrehaladtával lényeges előrelépés következett be az in vitro technikák alkalmazásában, de az nyilvánvaló, hogy a mikroszaporítás nem válthatja fel a hagyományos módszereket.

A következőkben néhány fontosabb termesztett gyümölcsünk mikroszaporításának helyzetét ismertetjük a nemzetközi szakirodalom alapján.

Alma

A mérsékelt égövben termesztett gyümölcsök közül az almáról van a legtöbb adat, mivel a gyümölcsfélék közül elsőként vonták mikroszaporításba.

Az ismert nemes fajták kereskedelmi méretű szaporítása nem terjedt el, mert a saját gyökerű növények a fajtajellegnek megfelelően erősebb növekedésűek, mint a ma keresett törpefák. Az alanyok mikroszaporításának elterjedése attól függ, hogy az illető fajta hagyományos módszerekkel milyen könnyen szaporítható. Az igen elterjedt M9 alany hajtással, dugványozással nehezen gyökeresedik, viszont szövettenyésztéssel jól szaporítható.

A Malusokat többnyire hajtástenyészetekkel szaporítják. A tenyészetek indítására az aktív növekedésben lévő növények hajtáscsúcsait és nyugalmi állapotban lévő hónaljrügyeit használják. Szükség esetén a mélynyugalmi állapoton túljutott egyéves vesszők alvó rügyei is felhasználhatók, de ezek életben maradása bizonytalan.

A felszaporítás általában BAP-pal történik, ennek koncentrációja részint az adott genotípustól függ, részint attól, hogy más növekedésszabályozókkal (auxin, gibberellin) együtt alkalmazzák-e. A tapasztalatok szerint a 2 mg/l feletti koncentrációtartomány már kedvezőtlen hatású a növénykékre. A szaporítási ráta 2–6 között mozog, a fajtától és a tenyészetek korától függően.

A szaporítási folyamat sarkalatos pontja a gyökereztetés. Első lépésként a hajtások megnyúlása és a szaporodás leállítása érdekében a citokinin szintcsökkentése szükséges az utolsó szaporítási lépcsőben. Ezt követően a leválasztott hajtásokat auxintartalmú táptalajon gyökereztetik. Általában IVS-t, illetve IES-t használnak (esetleg ezek kombinációit), melyek koncentrációja 0,1 és 3 mg/l között változhat az almafajta genotípusától függően. Mivel sok almafajta nehezen gyökeresedik, szükség lehet különböző előkezelésekre a gyökereztetés megkezdése (iniciáció) előtt vagy annak kezdeti stádiumában. A tenyészetek 1–2 hetes sötétkezelése, azaz a hajtások etiolálása, a gyökereztetést megelőzően, a gyökérindukció vagy iniciáció szakaszában serkenti a gyökeresedést. A tapasztalatok szerint az auxin hatása szintén az indukció és iniciáció szakaszában érvényesül, ezért a nehezen gyökeresedő fajták esetében speciális auxinkezeléseket alkalmaznak. Magas auxinkoncentrációjú táptalajon tartják a növénykéket néhány óráig vagy néhány napig, majd ezt követően alacsony auxintartalmú, esetleg hormonmentes táptalajra helyezik őket.

A gyökeresedési idő hossza, a gyökeresedés mértéke, a gyökerek száma és habitusa szintén a genotípus és az alkalmazott kezelések függvénye.

Az akklimatizálási fázis az általános előírások szerint zajlik. Tekintettel arra, hogy a növények szabadföldi továbbnevelésre kerülnek, nagyon fontos az egész szaporítási folyamat ütemezése. A fás növényekre általában jellemző, hogy a hajtásnövekedés megindulásához hosszúnappalos körülmények szükségesek. Az akklimatizálást tehát legkorábban február végén, március elején lehet elkezdeni, és legkésőbb május végén be kell fejezni, hogy a növények szabadföldi körülmények közé kerülve megfelelően fásodjanak, alkalmasak legyenek a teleltetésre.

Őszibarack, nektarin

Általában jellemző, hogy az idős fák dugványozással nem szaporíthatók, sok esetben még a magoncokról szedett dugványok is rosszul gyökeresednek. Mivel a legtöbb fajtát alanyra oltják, a nemes fajtákból viszonylag kevés, az alanyokból azonban több milliós nagyságrendű az évente mikroszaporítással előállított növények száma, a legnagyobb arányban a GF 677 alany szerepel. Magyarországon a telepített alanyoknak csak töredéke származik mikroszaporításból.

Az őszibarackot hajtástenyészetekkel szaporítják, és az egész folyamat nagyon hasonló az almánál leírtakhoz, de mivel anagy sótartalomra érzékenyek, ezért a szokásos táptalaj-összetételt csökkentett sókoncentrációval használják. Citokininkoncentráció-igénye alacsonyabb, mint az almáé, 0,2–0,5 mg/l BAP-pal jól szaporítható. Az esetenként jelentkező hajtáscsúcsnekrózis, illetve levélsárgulás, esetleg levélhullás a táptalaj sótartalmának és citokininkoncentrációjának csökkentésével, illetve a fényintenzitás növelésével kezelhető, megszüntethető.

A szaporítási fázisban fejlődött hajtásokat mindenképpen meg kell nyújtani a gyökereztetés előtt. Viszonylag kis auxinkoncentráció (0,3–0,5 mg/l IES vagy IVS) mellett kielégítően gyökeresednek az őszibarackfajták mikronövénykéi.

Szilva, cseresznye, meggy

Külföldön a Pixy szilvaalany, a Colt és F12/1 cseresznyealanyokat több százezres nagyságrendben mikroszaporítják, meggyre vonatkozóan nincsenek számszerű adataink. A tenyészetek indítása és szaporítása az almánál leírtak szerint történik. A szaporítási fázisban gyakran előfordul a hajtáscsúcsnekrózis és a vitrifikáció.

A gyökeresedés mértéke fajtól és fajtától függően változó. Ennek megfelelően alkalmaznak különböző kezeléseket ugyanúgy, mint az almánál. A sötétkezelés jó hatású, de esetenként a levelek sárgulását és lehullását eredményezi.

Körte

A saját gyökerű fák iránt jóval nagyobb a kereslet, mint az alma esetében, ezért a hagyományos módszerekkel versenyképes a mikroszaporítás (pl. Olaszországban milliós nagyságrendű).

Néhány fajta hajtásai kifejezetten hajlamosak a vitrifikációra. Megszüntetésére a kétfázisú közeget eredményesen alkalmazzák.

A gyökereztetés a körte esetében nehéz művelet, de a kétlépcsős auxinkezelés alkalmazása kielégítő eredménnyel jár, melyben először nagy koncentrációjú IVS folyadékot szívatnak fel 8–24 órán keresztül a hajtásokkal, majd csekély IVS-koncentrációjú táptalajra helyezik őket.

Kajszibarack

Kevés adat áll rendelkezésre az üzemi méretű mikroszaporításról. Alanyokat százezres mennyiségben, a nemes fajtákból néhány ezret szaporítanak. A tenyészetek igényei az őszibarackéhoz hasonlóak, de ez fajtától, ill. genotípustól függően változó.

Bogyósgyümölcsűek

A fekete szeder, a málna, a piros- és a fekete ribiszke,valamint a köszméte mikroszaporítása a legelterjedtebb, összességében több milliót szaporítanak így a világon. A szaporítás az almánál leírtak szerint történik. A gyökeresedés előkezelések nélkül, 1–2 mg/l IES- vagy IVS-koncentráció mellett normálisan bekövetkezik.

Szamóca

Az 1970-es évek végén kezdődött meg a tömeges méretű mikroszaporítása, az utolsó adat szerint évente kb. 8 millió növénykét állítanak elő ilyen módszerrel. A merisztémából indított tenyészetek túlélése bizonytalan, ezért csak – hőkezeléssel egybekötött – vírusmentesítési célokra alkalmazzák ezt az eljárást, egyébként kb. 5–10 mm-es hajtáscsúcsokkal történik az indítás. Jó szaporítási ráta érhető el 1 mg/l BAP-pal, ennél nagyobb koncentráció esetén rendellenes növekedés figyelhető meg. IVS és GS alkalmazásával a citokinin-túladagolás hatása megszüntethető. A gyökeresedés kis auxinkoncentráció mellett vagy hormonmentes táptalajon is megtörténik. A növekedésszabályzók optimális koncentrációja – viszonylag szűk határok között – fajtától függően változik.

A szabadföldi felnevelés tapasztalatai

Alma és körte

A legtöbb kísérlet almára vonatkozóan azt mutatta, hogy a saját gyökerű mikronövények nagyobb vegetatív növekedést produkáltak, és viselkedésük inkább a magoncra oltott, mint az ismert törpítő alanyokra oltott fákéhoz hasonlított. Az eredmények természetesen fajtától és az adott kísérleti körülményektől függően változtak.

A mikronövények virágzása általában később kezdődik, mint az alanyra oltott nemeseké, bár beszámoltak már a telepítés utáni 1–2. évben megjelenő virágokról is. Az első gyümölcsök a korona felső részén jelentek meg, ahogy az a magoncoknál fordul elő a juvenilis fázis végén. A Vilmos körte fajtánál is hasonló jelenséget figyeltek meg. Különböző almafajták termőképességét vizsgálva azt tapasztalták, hogy azok erősebb vegetatív növekedést, de kisebb terméshozamot produkáltak, mint az M9, M26, ill. MM 106 jelű alanyokra oltott fák. Amikor a mikroszaporított növényekről M27, M9, ill. M25 alanyra oltottak, a fák növekedési erélye az alany tulajdonságait követte. Ennek ellenére a hajtásnövekedésük erősebb volt, mint a hagyományos oltványoké, legalább 5 éven keresztül. Az első termés viszont egy évet késett.

Körte esetében a negyedik szabadföldi évben a mikroszaporított fákon hasonló termésmennyiséget mértek, mint a törpítő birsalanyokra oltott fákon.

Őszibarack és nektarin

Olaszországi kísérletekben három vizsgált fajta saját gyökerű növényei ültetéskor sokkal kisebbek voltak, mint az alanymagoncra oltott fák, de ez a különbség idővel eltűnt. A harmadik év végén mindkét csoport növényei hasonlóak voltak, mind növekedési erély, mind hozam tekintetében. Amerikai tapasztalatok szerint a mikroszaporított fák termése kezdetben több volt, mint az oltványoké, majd néhány év alatt azonos szintre állt be. A produktivitásbeli különbség annak a következménye lehetett, hogy ültetéskor az oltványok kisebbek voltak, mint a mikronövények. A tapasztalatok alapján a mikroszaporított őszibaracknövények kereskedelmi ültetvények létesítésére alkalmasak. Olaszországban mintegy tízmillió növényt szaporítanak évente, elsősorban alanyokat.

Szilva, cseresznye, meggy

Kevés a felhasználható adat. Az eredmények szerint a saját gyökerű mikroszaporított növények mind a növekedési erély, mind a virágzás és termőképesség tekintetében kielégítőnek és termőültetvényekben felhasználhatónak minősültek.

Bogyósgyümölcsűek

A fekete szeder tüskementes fajtáit nagy tömegben szaporítják mikroszaporítási módszerrel. Ültetvényben legalább olyan jól vagy még jobban beváltak, mint a dugványról szaporítottak, bár átlagos gyümölcsméretük az első években kisebb volt.

Érdekes megfigyelés, hogy a mikronövényekről szedett fás dugványok gyorsabban és nagyobb arányban gyökeresedtek, mint a hagyományosak.

Piros és fekete ribiszke esetében erőteljes vegetatív növekedést és a sarjak számának növekedését figyelték meg a hagyományos szaporítású egyedekkel összehasonlítva.

Szamóca

Az elmúlt két évtized során a mikroszaporított növények szabadföldi viselkedésével kapcsolatosan számos megfigyelés gyűlt össze, ezek eredményeként kialakult a technológia is. A mikronövénykéket anyatelepek létesítésére használják, ezekről nyerik a termőültetvények szaporítóanyagát. Ennek magyarázata a vírusmentesség mellett az a tény, hogy a kiültetett növények több indát hoznak, és több sarjat fejlesztenek, mint a hagyományos szaporításból származók. Ez különösen előnyös a folyton termő és a napszak iránt közömbös fajták esetén, melyek egyébként nem fejlesztenek sarjat vagy csak keveset. Ugyanakkor az erős vegetatív növekedés következtében a tövenkénti gyümölcsök száma is nő, de a gyümölcsök súlya és mérete kisebb, így a piacképes gyümölcsök mennyisége is kisebb, mint a hagyományosan szaporított növények esetében. Nem elhanyagolható az a tény sem, hogy a mikroszaporított növények előállítási költsége többszöröse a hagyományos szaporításúakénak.

Az elmondottak alapján tehát a technológiai sorrend a következő: vírusmentes anyanövény – mikroszaporítás – magas fokozatú anyatelep – (szaporítóanyag-előállító ültetvény) – termő ültetvény.

A csemetenevelés növényvédelme

Magcsemete

A magvetés helyét körültekintően kell kijelölni. A csíranövények nem csak a gyümölcsfák betegségeire, hanem még a lágy szárú növények palántadőlését okozó gombafajokra is nagyon fogékonyak. Nagyon jól látta ezt a kérdést Nyujtó (1962), amikor egy felszólalásában így fogalmazott: „Meggondolandónak tartom a magcsemete-nevelést zöldségesüzemben, mert a zöldségnövények jó része különböző gyökérparaziták gazdanövénye, pl. Fusarium, Verticillium, Sclerotinia fajoknak, vagy például az Agrobacteriumnak,amely a káposztával gyönyörűen sokszorosítható. Amíg nincsenek gyökérparazitákra rezisztens alanyaink, addig legalább ne tizedeltessük meg a más szempontból kiválóakat. Nem szabad figyelmen kívül hagyni, hogy e kórokozókkal szemben specifikus érzékenység tapasztalható. Van olyan magonc, amelyik 100 százalékig kipusztul, előfordulhat azonban, hogy a fertőzött anyag nem pusztul ugyan ki azonnal, csak a kiültetés után néhány év elteltével jön ki a lappangó fertőzés, és ez még rosszabb. Az esetleg latens állapotban a termesztésbe kihurcolt kórokozók ott manifesztálódva elpusztíthatják az egész állományt”.

A 8–10 éves faiskolai forgó betartására a magvetéskor is gondolni kell. A gyümölcsfamagvak még kielégítően csíráznak az unt talajban, a magoncok fejlődése azonban gyenge, a hajtások hossza, a gyökérnyakátmérő elmarad a várt értéktől (Probocskai 1969).

A hosszú ideig nedves mag kiváló táptalaja a penészeknek és más, mindenütt előforduló szaprofita gombának. Ezek ellen hatásos védelmet nyújt a benomil (Chinoin Fundazo1 50 WP), a kaptán (Buvicid K, Merpan 50 WP, Orthocid 50 WP), a TMTD (Pol Thiuram, Wolfen Thiuram) és az oxi-kinolinszulfát (Solvochin Extra) hatóanyagú készítmény.

A ragadozó madaraknak állított ülőfa, ülőpózna a faiskolába szoktathatja az egerészölyvet (Buteo buteo) és a vörös vércsét (Cerchneis tinnunculus). Közelükben nem kaparásznak a magpusztító madarak és ritkul az egér- és pocokállomány is.

A fácán nemcsak a magot, hanem a fiatal magoncot is károsítja, kicsípi a fejlődő növény csúcsát (122. ábra).

122. ábra - Fácán kártétele almaoltványon (Fotó: Migend)

kepek/122.png


Vegyszeres védekezésre is vannak próbálkozások. A merkaptodimetur hatóanyagú Mesurol 50 WP a kukoricavetéseket hatásosan védte a fácánok károsításától (Györök 1975).

A magvak kelése után a legveszélyesebb kártevő a cserebogár. A rajzás évében a fejlődő hajtást a bogár, a következő évben a fiatal növények zsenge gyökerét a pajorok károsítják.

A faiskolai magvetés tervezésekor figyelembe kell venni a területen élő cserebogártörzs rajzásának idejét. A bogár ellen triklórfon (Ditrifon 50 WP, Unitron 40 EC), malation (Foszfotion,) dioxakarb (Rovlinka 50 WP) és foszfamidin (Dimecron 50) hatóanyagú készítményekkel permetezhetünk.

A rajzás évének őszén vagy a következő tavaszon tervezett magvetés esetén talajfertőtlenítésre dazomet (Basamid G), diazinon (Basudin 5 G) vagy forát (Thimet 10 G) hatóanyagú készítményt használjunk (lásd a 17. táblázatot).

A zsenge hajtásokat a szántóföldről támadó barkók is pusztítják. Ezekről részletesebben az oltványneveléskor lesz szó, mivel károsításuknak ott sokkal súlyosabb következményei lehetnek.

Gombás betegségek ritkán, csak akkor fertőzik a magcsemetéket, ha fertőzött gyümölcsös vagy faiskolai tábla van a közelben. Ilyenkor azonban a földhöz közeli párás mikroklímában egymás közelében levő növényeket olyan betegség is súlyosan károsíthatja, amilyen a gyümölcsösben ritka vagy szokatlan. Megfigyeltük például az almafalisztharmat károsítását körtemagoncokon (123–124. ábra).

123. ábra - Almalisztharmat almamagoncon (Fotó: Migend)

kepek/123.png


124. ábra - Almalisztharmat körtemagoncon (Fotó: Migend)

kepek/124.png


Fás dugvány

A fás dugványt ősszel, lombhullástól a fagyokig kell megszedni. A munkát hamarabb elkezdhetjük, ha a csúcsrügy záródása után levéltelenítjük a hajtásokat. A ribiszkedugvány szedésekor ellenőrizzük, hogy a vesszőben nincs-e a szitaszárnyú ribiszkelepke fekete falú hosszanti járata és abban az átteleléshez készülődő, fehér testű, barna fejtokú hernyó (125. ábra).

125. ábra - Szitaszárnyú ribiszkelepke hernyója (Fotó: Migend)

kepek/125.png


A károsított piros és fekete ribiszke, a törzses ribiszkéhez, köszmétéhez alanyként használt aranyribiszke- és köszmétevesszők értéktelenek, nem használhatók továbbszaporításhoz.

A Ribes fajok egészséges dugványait még ősszel dugványozzuk, mert tavasszal korán hajtanak.

A később kihajtó fajokat (pl. Malus, Cydonia)vermelés után tavasszal is dugványozhatjuk.

A fás dugványok telepén helyezhetjük el a gyengébb minőségű vagy kis gyökérzetű, esetleg gyökér nélküli bujtványokat is. Megerősödve, egy év késéssel kerülhetnek az oltványnevelő telepre.

A málnasarjak felszedése és osztályozása után a gyengébbek, amelyek még nem érik el a szabványban előírt méretet, 1 évre elhelyezhetők a dugványtelepen.

A didimellás (Didymella applanata) és elzinoés (Elsinoe veneta) vesszőfoltossággal fertőzött sarjakat ki kell selejtezni.

A fás dugványok parcelláit ugyanúgy kell védeni a gyökérzet- és hajtáskártevők, betegségek ellen, mint a magcsemetetelepen. A dugványok gyökeresedését minden levél- és vesszőbetegség, minden szívó vagy rágó kártevő akadályozza.

Hajtásdugvány

A leveles hajtás nagyon érzékeny a gombás betegségekre, a közönséges penészekre és a fertőzést követő rothadásra. A betegség terjedését elősegíti a zsenge növényi rész fogékonysága és a gyökereztetéshez szükséges párás, meleg mikroklíma. Permetezni captan (Buvicid K, Merpan 50 W), mankoceb (Dithane M–45) vagy fenarimol (Rubigan 12 EC) hatóanyagú készítménnyel csak az esti órákban, a vízpermetezés szüneteltetésekor érdemes.

A csemetenevelés befejezésekor, ősszel a magcsemetét, a fás dugványt az iskolázott bujtványt, a sarjat és a hajtásdugványt föl kell szedni, és kötegelve hűtőtárolóban vagy vermelőben kell elhelyezni. Ügyelni kell arra, hogy a szaporítóanyag teljesen lombtalan legyen, mert a rothadó levelektől befülled vagy rothadni kezd. A téli tárolás alatt bekövetkező penészesedést megelőzhetjük 8-oxi-kinolinszulfát (Solvochin Extra) hatóanyagú készítmény 0,5%-os oldatában való áztatással vagy – ha tárolás alatt veszünk észre penészedést – 0,1%-os oldattal való öntözéssel.

A gyümölcsfák oltása, szemzése

A fás növényeknek, a gyümölcsfáknak, a szőlőnek, a díszfáknak és a fenyőknek egyik leggyakoribb szaporítási módja az oltás. Azoknak a fajtáknak, amelyeket nem lehet járulékos gyökerek képzésére késztetni, az egyetlen gazdaságos szaporítási módja. Az oltással létrejött új növény az alanya révén különleges, előnyös tulajdonságokkal is gazdagodhat. Gyakran emiatt szaporítjuk növényeinket oltással, még akkor is, ha más módszerrel olcsóbban előállíthatók lennének.

Az oltás során két, ritkábban három vagy több növényegyed összenövesztésével kapunk új növényt. Ez az oltvány. A gyökeret és esetleg a törzs egy részét adó komponens az alany, erre oltjuk vagy szemezzük a kívánt nemes fajtát. Ritkábban az alany és a nemes fajta közé egy harmadik, ún. közbeoltott fajta is kerülhet.

Az oltással összenövesztett fajták, az alany és a nemes sejtjei nem olvadnak össze, öröklött tulajdonságaikat az együttélés során is megőrzik. Az összeoltott fajták genetikailag meghatározott anyagcsererendszere azonban szoros kölcsönhatásba kerül, így egymás tulajdonságait, például növekedési erélyét módosíthatják. Az alany bizonyos tulajdonságai (mint pl. a talaj nagy mésztartalmának tűrése vagy a kártevőkkel, kórokozókkal szembeni ellenálló képesség) lehetővé teszik, hogy az oltványt a nemes fajta igényeitől eltérő körülmények közé is telepíthessük. Az alany nemes fajtára gyakorolt hatását, illetve szerepét az oltvány összetett tulajdonságainak kialakításában a kertészek sokoldalúan hasznosítják. Az alanyok nyújtotta előnyökről nem mondhatunk le, nem helyettesíthetjük más eszközökkel, ezért ismeretük nélkülözhetetlen.

Az oltvány alanyaként használt csemetét előzetesen el kell szaporítani, föl kell nevelni az oltáshoz, szemzéshez szükséges méretig. Azt a területet, ahol az alanyokat nevelik, majd elvégzik a szemzést, oltást és végül fölnevelik az oltványokat, oltványiskolának nevezik. Az alany- és az oltványnevelés munkáira külön fejezetben térünk ki.

Az oltást azonban nem csak szaporítási céllal használja a kertész. Az elavult vagy más okból nemkívánatossá vált fajták cseréjét teszi lehetővé az átoltás. Így az idősebb fák kivágása nélkül hozhatunk új fajtát a kertbe, s az átoltott fák gyorsabban termőre fordulnak, mintha újakat telepítettünk volna.

További alkalmazási lehetőség az áthidalás. A sérült törzsű fát áthidaló vesszők ráoltásával menthetjük meg a pusztulástál. A fiatal fák (különösen az alakfák) arányos, pontos szimmetriájú koronaalakításánál is jó szolgálatot tesznek a különféle oltásmódok.

Az oltás összeforrása

A kertészeket régóta foglalkoztatja az oltások összeforrásának jelensége. Két, egymástól idegen növény részei képesek összeforrni, majd együtt növekedni és fejlődni. Az oltások összeforrásának és együttélésének élettani hátterét egyre inkább megismerjük, nagyon sok kérdés azonban még ma sem tisztázott. Itt csupán vázlatos, leegyszerűsített áttekintésre szorítkozhatunk.

Az oltások összeforrásának megértéséhez meg kell ismernünk a fás növények szöveti felépítését. Ha egy vesszőt a tengelyére merőlegesen elmetszünk, szabad szemmel is elkülöníthetők a legfontosabb szöveti elemek (126. ábra).

126. ábra - Fás növények szöveti felépítése

kepek/126.png


A vesszőt kívülről a fajra, a fajtára jellemző színű héjkéreg borítja, alatta vékonyabb-vastagabb háncsréteg található. Tavasszal, a vesszők nedvkeringésének megindulása és a rügyek kihajtása után ezt a két réteget együtt könnyen le lehet fejteni a farészről. A szakkifejezés szerint a növény ilyenkor adja a héját, ami a héj alá oltásokhoz nélkülözhetetlen. Valójában tehát itt nemcsak a héjról, hanem a háncsrétegről és az azt borító héjkéregről van szó. A héjkéreg elsősorban a kiszáradástól véd, a háncsréteg pedig az ún. asszimiláták, vagyis a növény által a levelekben feldolgozott anyagok gyökérirányú szállításában játszik szerepet.

A vessző közepe felé haladva a fatest a következő szembetűnő szöveti elem. A benne található szállítóedények a gyökér irányából a korona felé továbbítják a növény által felvett vizet és ásványi anyagokat. A vessző közepén több-kevesebb laza bélszövet található.

A hajtás vastagodásában és az oltások összeforrásában a szabad szemmel nem látható, vékony, néhány sejtsorból álló szövetréteg, a kambium játszik szerepet. A kambium a háncs- és a farész között helyezkedik el, keresztmetszetben gyűrű alakot mutat. A fás növények vastagodásukat a kambium működésének köszönhetik. A kambiumgyűrű sejtjei plazmát tartalmaznak, a vegetációs időszakban rendszeresen osztódnak. Az új sejtekből befelé, a fatest irányában újabb faelemek, kifelé, a háncsréteg felé pedig újabb háncselemek képződnek, a hajtás vastagodásával pedig maga a kambiumgyűrű is folyamatosan bővül.

A hajtások sérülésekor a kambium működése következtében a sebfelületen laza szövetű sejttömeg, sebkallusz vagy hegszövet jelenik meg. Feladata, hogy a sebet lezárja. A sebkallusz felülete később elparásodik, majd héjkéreg jelenik meg rajta, amely a védelmét szolgálja.

A fa- és háncstest szállítóelemei erősen specializálódott sejtekből állnak, ezek osztódásra már képtelenek. Az oltások összeforrásában az osztódó kambiumsejtek játsszák a legnagyobb szerepet.

Oltáskor az alanyon és az oltócsapon sebet ejtünk, s a két komponens sebfelületét úgy illesztjük össze, hogy kambiumgyűrűjük minél nagyobb felületen illeszkedjék, találkozzék. Az alany és az oltócsap sebfelületén megindul a sebkallusz képződése (127. ábra). Ez a sebkallusztömeg rövidesen kitölti az alany és az oltócsap közötti rést, intenzív kalluszképződés esetén gyakran kitüremkedik az illesztés vonalán. A nagyobb testtömeget képviselő, többnyire gyökeres alanyon általában erőteljesebb a kalluszképződés, mint a nemes oltócsapján. Kezdetben a roncsolt sejtekből elválasztóréteg keletkezik az alanyból és a nemesből képződött kalluszrétegek között. Ez azonban sikeres oltás esetén 1–2 hét után felszívódik, s a kalluszsejtek egymás közé nyomódva, fogaskerékszerűen összekapcsolódnak. A kalluszsejtek kapcsolata lehetővé tesz ugyan bizonyos mértékű anyagcserét az alany és a nemes rész között, a normális szállítási folyamatok kialakulásához azonban a fa- és háncselemek összekapcsolódására van szükség.

127. ábra - Az alany és az oltócsap összeforrása; a) az oltás után néhány nappal a kambiumgyűrű tájékán megindul a kalluszképződés, az alanyon intenzívebben, mint a nemesen, b) a kambiumgyűrű összeér, az oltvány vastagodni kezd

kepek/127.png


A kambiumgyűrű bonyolult hormonműködésének következtében, valamint a fiatal fa- és háncssejtek hatására a kalluszsejtek között is fa- és háncselemek jelennek meg, kambiumsejtek képződnek, majd kialakul az összefüggő kambiumgyűrű. Ez a kambiumgyűrű most már az oltási helyen is összefüggő fa- és háncselemeket képez, amely lehetővé teszi a két komponens közötti kölcsönös anyagszállítást.

A szállítóedények és a kambiumgyűrű kialakulása az alany és a nemes rész közötti sebkalluszban bonyolult együttműködést kíván a két komponenstől. Érthető, hogy tökéletes összeforrást csak azonos fajhoz tartozó vagy közeli rokon növények esetében kaphatunk.

Oltási összeférhetetlenségről, idegen szóval inkompatibilitásról beszélünk akkor, ha ez az összeforrási folyamat nem vagy nem tökéletesen megy végbe, illetve ha később az alany és a nemes harmonikus együttélését anyagcserezavarok akadályozzák. Az összeférhetetlenség korai tünete a fa és a háncs szállítóelemei kialakulásának késése vagy elmaradása. Ez az alany és a nemes távolabbi rokonsága esetén gyakori. A megfásodott kallusz nemegyszer évekig is együtt tartja a komponenseket, az oltvány azonban alig növekszik, s előbb vagy utóbb elpusztul. A fa későbbi élete során egy-egy nagyobb igénybevétel, stressz hatására is kialakulhatnak többnyire anyagcserezavarokon alapuló összeférhetetlenségi tünetek (gyenge növekedés, korai lombszíneződés, lombhullás, terméselrúgás, esetleg részleges vagy teljes pusztulás) anélkül, hogy ennek az oltási helyen valamilyen látható jele volna.

Az oltás szerszámai, kötöző- és kenőanyagok

Kések. Minden oltás alapeszköze az éles oltókés (128/d, e, f ábra). A kések pengéje jó minőségű acélból készül, élük egyenes, ami a sima, egyenes metszlapvágáshoz szükséges. A héj alá oltásoknál a héj felnyitására a penge végén levő tűrő szolgál, de enélkül is készülhetnek oltókések. A kések méretét általában a nyél centiméterben mért hosszúságával adják meg. Jól kézbe illő, kezünknek megfelelő méretű, kényelmes fogású kést válasszunk. Az oltókés a penge egyenes éle miatt a szemzésekhez nem előnyös.

A szemzőkések éle enyhén ívelt, s a penge végén mindig található tűrő, de a tűrőt a nyél másik végén is elhelyezhetik (128/g, h ábra). A szemzőkést inkább csak szemzésre használják, oltáshoz nehéz velük jó metszlapot vágni, mivel rövidebbek, mint az oltókések. A méret megadásának módja az oltókésekével azonos.

128. ábra - Kések dugványvágáshoz, szemzéshez, oltáshoz a) és b) kacor, c) dugványvágó kés, d), e) és f) oltókések, g) és h) szemzőkések, i) kétpengéjű sípolókés

kepek/128.png


A kacornak nagyobb, erősebb, befelé hajló élű pengéje van, ennek megfelelően a nyél is többé-kevésbé ívelt. A fűrésszel vágott sebek peremének lesimításához, ha van, kacort, hiányában oltókést is használhatunk. A kacor jó szolgálatokat tehet vesszők, gallyak lemetszésekor, illetve törzsnevelési munkák során is.

Az oltó- és szemzőkéseket csak egyik oldalukról élezzük. A megnedvesített fenőkőre azzal az oldallal fektessük rá a pengét, amelyiken a kinyitásra szolgáló, a körömnek készített vájat található. A fenőkőre teljesen ráfektetett kést körkörös mozgással kellő élességűvé fenhetjük (129. ábra). A jó kés borotvaélességű, ezt az állapotot új késeknél csak hosszabb idő alatt lehet elérni, később viszont már csak utánélezésre van szükség. Fenéskor a pengét ne emeljük meg, mert akkor „hirtelen éle” lesz.

129. ábra - A kést a fenőkőre fektetve, körkörös mozgatással fenhetjük élesre

kepek/129.png


A ma beszerezhető fenőkövek általában két részből állnak, az egyik oldaluk durvább, a másik finomabb. Fenés előtt a követ mindig állítsuk vízbe, s a késeket nedves kövön fenjük. A fenést a durvább oldalon kezdjük, és a finomabbik oldalon fejezzük be. A fenés során a penge élén képződött „sorját” fenőszíjon simíthatjuk le. Fenőszíj híján nadrágszíj, bőröv is megteszi, amit munka közben is használhatunk utánélezésre. A késeket használat után mindig tisztítsuk meg a rárakódott szennyeződéstől, fenjük élesre, s úgy tároljuk a következő alkalomig.

Ollók. Minden oltáshoz szükség van éles metszőollóra. Részben az oltóvessző szedésekor és feldarabolásakor használjuk, de egyes oltásmódoknál a nem túl vastag alany visszametszéséhez is szükséges. A metszőollót is tartsuk mindig tisztán és élesen. Az ollót az élezéshez szét kell szedni, s a pengét a késekhez hasonlóan kell élezni (131. ábra).

Fűrészek. Elsősorban az idősebb fák oltásakor szükségesek az ágak, törzsek csonkolásához. Könnyű, nem túl hosszú, revolverfogantyús, kettős idunafogazású fűrészek a legalkalmasabbak erre a célra (130. ábra). A fűrészekkel csak akkor dolgozhatunk kifogástalanul, ha mindig éles szerszámot használunk. Az élezéshez reszelő szükséges, s ne feledkezzünk meg a fogak széthajtogatásáról sem, különben a fűrész könnyen megszorul.

130. ábra - Átoltásakor használható fűrészek

kepek/130.png


131. ábra - Metszőollók dugvány-, oltóvessző- és szemzőhajtásszedéshez, oltáshoz

kepek/131.png


Oltóékek. A hasítékoltásokhoz szükségesek. A hosszabb élű ékek az ágak hasítására, a rövidebb ékek a hasíték szétfeszítésére alkalmasak (132. ábra). Ma már ritkán használják ezeket a szerszámokat, sokféle egyéni formában készíthetők házilag vagy megrendelésre.

132. ábra - A hasítékoltás eszközei; a) erős kés az alany behasítására, b) hasítóék, c) feszítőék, d) fabunkó

kepek/132.png


Kötözőanyagok. A rafia néven közismert, természetes eredetű kötözőanyag a Madagaszkár szigetén élő Raphia ruffia nevű pálmafaj háncsából készül. Általában a fás oltások kötözésére használjuk. Rafia helyett ma már egyre inkább terjednek a hasonló jellegű, szálas műanyag kötözőanyagok. Vastagabb ágak, törzsek oltásakor kenderzsineggel vagy erősebb műanyag zsineggel kötözhetünk.

Szemzéshez, vékonyabb vesszők párosításához, kézbenoltásokhoz elegendő szupervinilből vagy polietilénből készült kötözőszalag. A rugalmasabb szupervinil használata előnyösebb. A szalag általában 1 cm széles és 25–30 cm hosszú, ez egy oltás vagy szemzés kötözéséhez elegendő.

Kenőanyagok. Az oltás során kisebb-nagyobb nyílt sebfelületek keletkeznek, melyek könnyen beszáradhatnak, s ezzel rontják az oltás megeredésének esélyét. Az ilyen sebeknek és az oltás környékének kiszáradás elleni védelmét szolgálja az oltások kenése. Az oltóviasz hidegen és melegen kenhető változatban készül (Probocskai 1959). A hidegen kenhető oltóviaszok általában előnyösebbek, ezek a kézmeleg hatására kenhetővé válnak, a melegen kenhetőket azonban a szabadban is állandóan melegen, folyós állapotban kell tartani. Az oltóviaszok méhviaszból, gyantából, olcsó zsiradékból (pl. marhafaggyú), esetleg valamilyen festékanyag hozzáadásával készülnek. Mivel a kereskedelmi forgalomban megfelelő minőségű oltóviasz csak ritkán kapható, szükség esetén házilag is elkészíthető. A melegen kenhető oltóviaszhoz 4 rész gyanta, 1 rész méhviasz, 1 rész lenolaj vagy marhafaggyú szükséges. A felolvadt gyantába keverjük lassú tűzön melegítve a méhviaszt, majd állandó keverés közben adjuk hozzá a lenolajat vagy a faggyút. Adhatunk hozzá kevés kormot is, ettől sötét színű lesz, ami a kora tavaszi oltásoknál előnyös lehet az alatta levő növényi szövetek jobb átmelegedése végett. Ugyanez az oltóviasz a méhviasz arányának legalább duplájára emelésével hidegen is kenhetővé válik.

Készíthetünk oltóviaszt szurokból vagy aszfaltból is, a szükséges anyagok: 1000 g szurok, 2 dl paraffinolaj, 50 g paraffin. A szurkot megolvasztjuk, s keverés közben adjuk hozzá a paraffinolajat és a paraffint. Több paraffinolajjal készítve az oltóviasz hidegen is kenhető lesz.

A hidegen kenhető oltóviaszokat kézzel vagy egyik végén laposra faragott faággal kenhetjük a sebfelületre. A melegen kenhető oltóviaszokat a szabadban is tűz fölött, lehetőleg vízfürdőben 60–70 °C-on kell tartani, felkenésükhöz ecsetet használhatunk.

Üvegházi oltások, téli kézbenoltások kenésére általában paraffint használnak. A faiskolák számára nagyobb kiszerelésben színezett, esetleg gombaölő szert és hormonokat is tartalmazó paraffint (Skolvax, Rebwax) hoznak forgalomba. Szükség esetén közönséges paraffin is megteszi, ezzel azonban óvatosabban bánjunk, mert az oltóparaffinok olvadáspontja valamivel alacsonyabb.

A kézben oltott oltványokat az olvadt paraffinba fejjel lefelé mártsuk be egy pillanatra, oly mélyen, hogy az oltási hely teljesen a paraffin szintje alá kerüljön. A bevonat vastagsága a paraffin hőmérsékletétől függ. Az optimális hőmérséklet 65–67 °C, az egyenletes hőmérsékletet vízfürdővel biztosíthatjuk.

Szükség esetén az olvasztott paraffint ecsettel kenve a szabadban végzett oltásoknál is használhatjuk, hátránya azonban, hogy hamar megdermed, s ilyenkor túl vastag bevonatot képez.

A kézben oltott oltványokról a szabadban, miután az oltócsap rügyeinek növekedése megindul, az oltóviasz lassan lepereg. A jó oltóviasz- vagy paraffinbevonat alatt a kalluszosodás erőteljes, a csonkolás peremén pedig a nyár közepére körkörösen megindul a seb beforrása.

Oltásmódok

Az oltásnak évezredek alatt számos módozata alakult ki. Ezek közül most csak a legfontosabb alapváltozatokat ismertetjük. Minden oltásmód arra irányul, hogy az alany és az oltócsap vastagságától függően készített metszlapokkal a két komponenst összeillesszük, s az illesztésnél a kambiumgyűrűjük metszetei minél jobban átfedjék egymást. Az oltást végzők, kézügyességüktől függően, számos egyéni változatot fejlesztettek ki és használnak világszerte. A 31. táblázatból kiolvashatjuk, hogy az alany és az oltócsap viszonyától miként függ az oltás módja.

31. táblázat. Melyik oltásmódot válasszuk?

Párosítás

A párosításhoz azonos vagy megközelítően azonos vastagságú alany és oltóvessző szükséges.

Az alanynak a csúcsi részén, az oltócsapnak pedig az alapi részén egy-egy sima, ferde irányú metszlapot készítünk, s az így kapott ovális sebfelületeket összeillesztjük, majd szorosan kötözzük (133. ábra). A metszlapok hosszúsága a vessző vastagságának 2,5–3-szorosa legyen. Előnyös, ha a metszlapot a rügy mögötti oldalon, az oltócsapon a rügy alatt, az alanyon pedig a rügy felett készítjük, mivel a rügy aktivitása serkenti az összeforrást.

133. ábra - Párosítások a) közönséges, b) nyelves, c) párosítás Plesa oltókészülékkel

kepek/133.png


A metszlapokat először az alanyon készítsük el, majd keressünk hozzá megfelelő vastagságú oltócsapot, és azon is készítsük el az azonos hosszúságú és szögállású metszlapot. A két metszlap egymásra helyezve fedje egymást. Mint már említettük, a feldarabolt oltócsapok közül választunk megfelelő vastagságút, s ha a vágott metszlap hossza vagy minősége nem felel meg, az oltócsapon ismételjük meg a metszlapvágást. Az oltócsapok 2–3 ízköz hosszúságúak.

Nagyon fontos, hogy a metszlapok mindig sima felületűek legyenek, a sebek szorosan feküdjenek egymásra. Kezdők feltétlenül gyakoroljanak oltás előtt, hiszen a sík felületű, jól elhelyezett és azonos hosszúságú metszlap minden oltásmódban meghatározó jelentőségű. Gyakorláshoz bármilyen, viszonylag sima vesszőjű cserjét választhatunk, de a metszési nyesedék éves vesszői is megfelelnek.

Sima metszlapot csak egyetlen vágással készíthetünk, „faragni” nem szabad! Gyakori hiba, hogy a metszlap homorú. Ilyenkor a sebek között sok levegő marad, könnyen kiszáradnak. Ezt kötözéssel sem lehet korrigálni. Jó metszlapot úgy készíthetünk, hogy a jobb kéz hüvelykujját a metszés helyén a vesszőre illesztjük, a metszlap hosszúságát pedig a penge szögállásával tetszés szerint beállíthatjuk (134. ábra). A metszlapot egyetlen húzó mozdulattal készítsük el úgy, hogy a hüvelykujj a vesszőre támaszkodva a késsel párhuzamosan mozogjon.

134. ábra - Metszlapvágás; a) sima metszlapkészítés fogása, b) sima ferde metszlap elöl- és oldalnézetben, c) így fogjuk az oltócsapot nyelv vágásához, d) nyelves oltócsap párosításhoz vagy lapozáshoz

kepek/134.png


A nyelv vágása a metszlapon a nyelves párosításokhoz, esetleg a nyelves lapozáshoz szükséges. A nyelv vágását mindig a metszlap felső harmadában kezdjük és az alsó harmadában fejezzük be. A jó nyelv metszfelülete oldalnézetben enyhén ívelt S alakot mutat (134. ábra).

A szabadban végzett, szorosan kötözött párosításokat oltóviasszal kenjük, a kézbenoltásokat pedig paraffinba mártjuk, így védjük a kiszáradástól.

A párosításokat 1–2 éves fiatal alanycsemeték szabadban végzett oltására használhatjuk, illetve a téli kézbenoltáskor. Régebben a faiskolák is rendszeresen alkalmazták, különösen koronába oltáskor. A törzset az alanycsemetéből nevelték fel a korona magasságáig. A téli kézbenoltások egyik legfontosabb oltásmódja, de a meg nem eredt szemzések tavaszi pótlására is számításba jöhet. Idősebb fák átoltására a párosítás csak akkor használható, ha a fát előzetesen megifjítottuk, erőteljesen visszavágtuk, s az oltáshoz megfelelő vastagságú egyéves vesszők vannak a koronában.

A nyelves párosítás „angol nyelves párosítás” néven terjedt el Magyarországon. A szőlő oltásának leggyakoribb módszere, de gyümölcsfák, díszfák oltására is használják. Előnye, hogy a nyelv jobban rögzít, és a két komponens átmetszett kambiumgyűrűje nagyobb felületen illeszkedik. Nyelves párosításhoz rövidebb metszlap is elegendő: 1,5–2-szerese legyen a vesszők keresztmetszetének. A nyelveket egymás alá tolva illesztjük össze az alany és az oltócsap metszlapját (133/b és c ábra), majd kötözzük az oltást (135. ábra) és paraffinozzuk vagy a szabadban oltóviasszal kenjük.

135. ábra - Oltások kötözése; a) a megfeszített szárral leszorítjuk a szalag szabad végét, b) a szalaggal körülcsavarjuk a sebhelyet, c) a kötést záró hurok készítése

kepek/135.png


A szőlő oltásakor a metszlapok irányával befolyásolhatjuk az egyenletesebb kalluszosodást és összeforrást. A vessző nem szimmetrikus keresztmetszetű, a rügyek elhelyezkedéséhez viszonyítva minden ízközben változóan négy oldalt különböztethetünk meg (136. ábra), ezeken eltérő a kalluszképződés erőssége.

A metszlapokat olyan irányban célszerű készíteni, hogy az alapi és csúcsi, valamint a négy oldali kalluszképződést kiegyenlítsük. Az alanyon úgy kell metszlapot vágni, hogy a barázdás oldalon legyen a felső pontja, az oltócsapon pedig a rügy felőli oldalon kezdjük vágni. Így alapi része a rügy mögötti barázdás oldalra kerül (136. ábra).

136. ábra - Metszlapvágás a szőlő nyelves párosításához; a) a szőlővessző oldalainak elnevezése, b) a metszlap helyes iránya az alanyon, c) a metszlap az oltócsapon

kepek/136.png


Lapozás

Lapozással – a párosításhoz hasonlóan – akkor is végezhetünk oltást, ha az alany még nem vagy már nem adja a héját. A szabadban végzett tavaszi oltások alkalmával, március vége felé, április elején a lapozási módszerek közül választhatunk. Olykor rá is kényszerülünk erre, ha valamilyen oknál fogva a héj alá oltásra szánt oltóvessző már nem tárolható tovább biztonságosan, fennáll a kihajtás veszélye.

Olyan esetekben, amikor az alany már valamivel vastagabb, mint a nemes oltócsap, de átmérője nem haladja meg a csap 3–4-szeresét, a lapozás a megfelelő módszer. Ha az alany ennél vastagabb, más megoldást, pl. különböző ékoltási módszereket választhatunk. Lapozást használunk vastagabb alanycsemeték szabadban való oltására, meg nem eredt szemzések pótlására tavasszal vagy idősebb fák átoltására, ha azok gallyaiba oltunk. Gyümölcsfák és díszfák téli kézbenoltásakor is alkalmazható, ha az alanycsemetéhez nem találunk kellő vastagságú nemes oltócsapot.

A közönséges lapozáshoz elsőként az alanyt metsszük le az oltás helye felett, kissé ferde metszlappal. Ehhez a művelethez általában metszőollót használunk. Ezután az alany magasabbik oldalán az oltókést fölfelé húzva vágjunk le az oltócsap vastagságának megfelelő szélességű, pajzs alakú lapocskát úgy, hogy a farészbe is kissé bevágunk (137. ábra). Az oltócsapon sima, ferde metszlapot vágjunk, s ezt úgy illesszük az alany sebfelületére, hogy a két kambiumgyűrű minél nagyobb részen fedje egymást. Kötözéskor az oltócsapot mindvégig tartsuk a helyén, mert könnyen elmozdulhat! Az alany szabadon maradó nagy sebfelületét, az illesztés környékét és az oltócsap csúcsát oltóviasszal vagy paraffinnal kell lefedni. Kézbenoltáskor az oltási helyet forró paraffinba mártva, az egész felületen bevonat képződik.

Nyelves lapozást is végezhetünk, előnye, hogy megkönnyíti a kötözést, mivel a nyelvek szorosan tartják helyén az oltócsapot (137. ábra). A nyelvet a már leírt módon vágjuk az oltócsapon, s hasonlóképpen az alany metszlapján is. Az egyszerű lapozásnak megfelelően kell kötözni és kenni.

137. ábra - A közönséges és a nyelves lapozás műveletei; a) metszlapvágás az alanyon, b) a metszlap elölnézetben, c) a lapozáshoz készített oltócsapok oldal- és elölnézetben, d) az alany és a nemes oltócsap összeillesztésének módja, e) metszlapvágás az alanyon és az oltócsapon nyelves lapozáskor

kepek/137.png


Az előbbiekénél jóval egyszerűbb az oltás metszése és kötözése, ha táskás lapozást végzünk (138. ábra).

Kezdőknek elsősorban ezt a változatot ajánljuk. Az alany bemetszését enyhén ferde metszéssel kezdjük mintegy 30 fokos szögben tartott késsel, majd függőlegesen tartott késsel farészt is tartalmazó, pajzs alakú lapot vágjunk ki az alanyból (138/b ábra), az alsó ferde metszlapig. Ebbe a profilba illesszük a sima metszlappal vágott oltócsapot, amelynek alsó csúcsát ferdén metsszük le (138/c ábra). Kötözése és kenése az előbbiekével azonos.

138. ábra - Táskás lapozás; a) az alsó ferde bemetszés az alanyon, b) a pajzs alakú lap levágása az alanyról, c) az oltócsapon a metszlap csúcsát ferdén lemetsszük, d) a metszfelület alakja az alanyon, e) az alany és a nemes oltócsap összeillesztése

kepek/138.png


Olyan esetekben, amikor az alanyként használt növény koronáját nem kívánjuk visszavágni, vagy az összeforráshoz és az oltvány fölneveléséhez az alany további növekedésére is szükség van (pl. lomblevelű örökzöldek, magnólia, fenyők), oldallapozást végzünk (139. ábra).

139. ábra - Oldallapozás; a) és b) az alany bemetszése, c) oldallapozáshoz készített oltócsapok elöl- és oldalnézetben, d) az alany és a nemes oltócsap összeillesztése

kepek/139.png


Az alany bemetszése a táskás lapozáséhoz hasonló, azzal a különbséggel, hogy a függőleges metszés helyett ferdén álló késsel vágjuk ki a pajzs alakú lapocskát. Az oltócsap aljának a megvágása a táskás lapozáséval azonos. Az oldallapozást a fenyők oltásakor használják a faiskolák a leggyakrabban, mivel ezek összeforrásához és neveléséhez szükséges, hogy az alanyként használt növényt az oltás helye fölött csak fokozatosan vágjuk vissza.

Az alany oldalán vágott táskás profilba egyetlen rügyet tartalmazó pajzsot is helyezhetünk, ezt az oltásmódot rügylapozásnak nevezik (140. ábra). Nyáron, a szemzési időszak végén, amikor az alany már nem adja a héját, ezzel a módszerrel még szemezhetünk. Farész nélkül vagy vékony fával vágva szemlapozásnak nevezik. Angliában nyáron is mélyebb farészt vágnak ki az alanyból és a nemesből. Ez a módszer chip-szemzés néven nálunk is terjedőben van. Részletes ismertetésére a szemzéseknél térünk ki. Szorosan kötözzünk, de oltóviasszal ne kenjük be az oltást!

140. ábra - Rügylapozás; a) az alanyból sima, egyenes helyen pajzs alakú lapot vágunk, b) az alanyon levő metszfelület elölnézetben, c) az oltóvesszőből rüggyel együtt az alanyéhoz hasonló pajzs alakú lapot vágunk ki, d) a nemes rügyet az alany metszfelületére illesztjük

kepek/140.png


Ékoltások

Az egyik legrégebbi oltásmód az ék- vagy hasítékoltás ma már csak idősebb gyümölcsfák és szőlőtőkék átoltásakor jöhet számításba. Olyankor is végezhető a hasítékoltás, amikor az alany még nem adja a héját. A szőlő esetében célszerű megvárni a nedvkeringés megindulását!

A hasítékoltáshoz erős szerszámokra van szükség. A vastag ágakat, törzseket a tervezett oltás helyén fűrészeljük le, majd a sebek peremét éles kacorral vagy oltókéssel simítsuk le, vágjuk simára. A behasítás előtt célszerű az ágakat 10–15 cm-rel az oltáshely alatt erős zsineggel átkötni, hogy megakadályozzuk az ág vagy törzs kívánatosnál hosszabb berepedését. A behasításhoz, az oltásra váró ág vastagságától függően, erős kést vagy oltóéket (141. ábra) használjunk. Az éket fakalapáccsal üthetjük az ágba. Szükség esetén baltát is használhatunk, amivel az oltóékhez hasonlóan hasítjuk be az ágat.

141. ábra - Közönséges hasítékoltás; a) a lefűrészelt ág vagy törzs sebhelyének peremét kacorral vágjuk simára, b) az oltandó ágat erős késsel vagy oltóékkel hasítsuk be, c) az oltócsapok alapján ék alakú metszlapot készítünk, d) az oltócsapokat illesszük az ékkel szétfeszített hasítékba, e) a helyesen illesztett oltócsapok külső felén a kambiumgyűrű metszete az alany kambiumával átfedésbe kerül

kepek/141.png


A hasíték közepét oltóékkel feszítsük szét, és lapos ék alakra vágott oltócsapokat illesszünk a hasíték két végébe úgy, hogy az ágak külső szélén az alany és az oltócsap kambiumának metszésvonalai találkozzanak. Az oltócsapokat olyan mélyen csúsztassuk a hasítékba, hogy metszlapjuk ne emelkedjék az alany felszíne fölé, különben könnyen kiszáradnak. Az oltócsapok elhelyezése után a középen levő éket húzzuk ki, ilyenkor a csapok megszorulnak. Az oltást kötözni kell, a hasítékot pedig célszerű egy kéregdarabbal letakarni, hogy ne kerüljön bele szennyeződés, majd a beoltott ág sebfelületeit oltóviasszal kenjük be.

Az idős szőlőtőkéket általában gyökérnyakban oltják át. Ehhez a tőkét 30–40 cm mélyen bontsuk ki, a tőkefejet a kívánt magasságban fűrészeljük le, ezután végezhető el a már leírt oltás. Az oltást itt nem szükséges oltóviasszal kenni, mivel a sebhely a talajban kevésbé száradhat ki. Az oltási helyet nedves szövetdarabbal, papírral vegyük körül, majd a földet óvatosan visszahúzva a gödörbe, az oltás helyét és az oltócsapokat is földdel takarjuk. A megeredt oltócsapok hajtásai áttörik a földtakarót, amit a takarás megbontásával elő is segíthetünk. A növekvő hajtásokat fokozatosan kell fényhez szoktatni!

A kecskeláb oltás vagy kecskeláb ékezés jóval kíméletesebb megoldás, mint az előző (142. ábra). Vastagabb és vékonyabb alanyok esetén is használható. Az alanyba háromszögletű ék alakban metsszünk be, majd emeljük ki a háncsot és a fát ebből a profilból. Az oltócsapon a metszlapokat úgy vágjuk, hogy a lapok szöget zárjanak be, így kecskeköröm, kecskeláb formájú éket kapunk (142. ábra). A metszlapok hosszúsága a vessző vastagságának legalább háromszorosa legyen. Az oltócsapon a metszlapokat úgy vágjuk meg, hogy pontosan illeszkedjenek az alanyon kivágott profilba. A kecskeláb oltást kötözzük és kenjük be. Az oltócsapot úgy illesszük és kenjük, hogy a metszlapok ne emelkedjenek az alany, illetve a kenés fölé, mert akkor könnyen kiszáradhatnak.

142. ábra - Kecskeláb ékezés; a) az alany bemetszése, b) kecskeláb alakra metszett oltócsapok, c) az oltócsapot illesszük az alanyon vágott profilba

kepek/142.png


A kecskeláb oltást főként gyökérbe oltások és idős fák átoltása alkalmával használják, de a téli kézbenoltásokhoz is ajánlható, amikor az alany vastagabb a nemes oltócsapnál.

Az oldalékezés már valamivel ritkább oltásmód. Kétféleképpen végezhető. A 143. ábrán látható változata akkor használatos, ha az alany és a nemes átmérője között nagy a különbség. Lomblevelű fáknál gyakoribb. A fenyők oldalékezésekor az alany és a nemes oltócsap különbsége nem nagy (143/d ábra), a bemetszés és az oltócsap elhelyezkedése függőleges irányú is lehet.

143. ábra - Oldalékezés; a) az alany bemetszése oldalékezéshez, b) oldalékezéshez kissé aszimmetrikus ék alakúra metsszük az oltócsapot, c) az oltócsapot illesszük az alanyon vágott sebbe, d) fenyők oldalékezése

kepek/143.png


Az alany oldalán hosszú, de sekély, ferde vagy függőleges irányú bemetszéssel „zsebet” vagy „táskát” készítünk, amibe vagy oldalirányban, vagy függőlegesen csúsztatjuk az ék vagy kissé aszimmetrikus ék alakúra megvágott oltócsapot. A hosszabbik metszlap az alany belső oldalára kerüljön. A fenyőknél az oltási hely környékéről a tűleveleket szedjük le, s a kenés el is maradhat, mivel a gyantakiválás megvédi a sebeket a kiszáradástól.

Héj alá oltás

Az egyik leggyakoribb, könnyen elvégezhető, sokoldalúan használható és nagyon eredményes oltásmód. Az oltócsapot az alany háncsszövete alá csúsztatjuk, így ovális metszfelülete többé-kevésbé az alany faszövetére fekszik. Az összeforrás általában jó. Héj alá oltást azonban csak akkor végezhetünk, amikor a nedvkeringés már megindult és az alany adja a héját. Ideje általában április elejétől május közepéig tart. Az alany ugyan később is adja a héját, a legkésőbbi időpontot az oltóvessző tárolási körülményei határozzák meg. A héj alá oltás legbiztonságosabb virágzás táján, de almafákat +2 °C alatt tárolt oltóvesszővel még június elején is eredményesen olthatunk.

A héj alá oltást olyan esetekben alkalmazzuk, amikor az alany vastagabb, mint a nemes oltócsap, annak 3–4-szerese, de akár combvastagságú idős ágakba, törzsekbe is olthatunk ezzel a módszerrel.

A vékonyabb alanyt kissé ferde metszlappal, metszőollóval metsszük le, a vastagabb ágakat, törzseket pedig hossztengelyükre merőlegesen fűrészeljük le. A sebfelület peremén a háncsot éles oltókéssel, kacorral simítsuk le, vagyis sima sebfelületet képezzünk a háncson, mert ez könnyebben beforr. Az oltócsapok helyén a héjkérget és a háncsot a farészig függőlegesen metsszük be és kissé feszítsük fel. Vékonyabb alanyba csak egy, vastagabb ágakba, törzsekbe több, 3–5 oltócsapot is elhelyezhetünk.

Az oltócsapon a rügy mögötti oldalon egyetlen vágással sima felületű ferde metszlapot készítsünk, majd az oltócsapot a metszlappal az alany farésze felé fordítva, óvatosan csúsztassuk az alany háncsszövetén lévő hasítékba, a háncs és a farész közé (144. ábra). Az oltócsapot olyan mélyen kell betolni a helyére, hogy a metszlapját ne lehessen látni, ne emelkedjék az alany felszíne fölé, különben könnyen kiszáradhat. Jobb az összeforrás, ha az oltócsapon az alsó rügy alatt, a metszlappal szemben még egy rövid metszlapot készítünk, vagy az oltócsap héját lefejtjük. Az alsó rügyre azonban nagyon vigyázzunk, mert annak a kihajtása a legvalószínűbb.

Vastag héjkérgű alanyokon jobb az összeforrás, ha az oltóvessző szélességének megfelelő távolságban két párhuzamos vágást végzünk, s a közöttük felnyitott héjkéreg alá csúsztatjuk az oltócsapot (144/e ábra). Ilyenkor az oltócsap melletti héjkéreg érintetlen, kisebb a kiszáradás veszélye és stabilabb az oltócsap helyzete.

144. ábra - Héj alá oltás; a) az alanyon az oltócsapoknak függőleges bemetszéseket készítünk, majd a háncsot felfeszítjük, b) az oltócsapot egy ferde metszlappal vágjuk, a metszlappal szemközti oldalon a csúcsot lemetszhetjük, c) az oltócsapokat az alany héja alá csúsztatjuk, d) az alanyba – vastagságától függően – több oltócsapot is olthatunk, e) vastag héj felnyitása és az oltócsap illesztése

kepek/144.png


Vastagabb alanyon a vastag héjkéreg és a háncs kellően rögzíti az oltócsapot, szinte kötözni sem kell, habár a rafiás vagy műanyag zsineges kötözés nagyobb biztonságot ad. Kötözés helyett vastagabb törzsön egy-egy vékonyabb szöggel is rögzíthetjük az oltócsapot.

A héj alá oltást minden esetben oltóviasszal vagy paraffinnal kell kenni. A legfontosabb, hogy az alany nagyméretű sebfelületét elzárjuk a kiszáradás elől úgy, hogy a törzs oldalára is kerüljön az oltóviaszból. Az oltócsap rügyeit lehetőleg hagyjuk szabadon! Az oltócsapok csúcsát is kenjük be, hogy ne száradjanak ki.

Héj alá oltást az alany visszametszése nélkül az alany oldalára is végezhetünk. Erre olyankor van szükség, ha az alany koronáját az összeforrásig meg kell tartanunk vagy más okból nem akarjuk visszavágni az alanyként használt fát. Ilyenkor az alany héj- és háncsszövetét T alakban metsszük be, s a T függőleges szára mentén a két háncslapot a kés tűrőjével óvatosan feszítsük fel, majd ide csúsztassuk be az előzőekben már leírt módon elkészített oltócsapot (145. ábra).

145. ábra - Héj alá oltás az alany oldalára; a) az alany oldalán T alakú bemetszést készítünk, majd a héját kissé felfeszítjük, b) sima, ferde metszlappal oltócsapokat vágunk, c) az oltócsapot az alany héja alá csúsztatjuk, d) rövid nyársakat pajzs alakú idősebb résszel olthatunk héj alá, e) nyárs héj alá oltva, kötözés előtt

kepek/145.png


A jó rögzítés végett nem szabad a T függőleges szára mentén teljes hosszában fölfeszíteni a háncsot, lejjebb elegendő csupán a bemetszés. A becsúsztatáskor az oltócsap utat nyit magának, s így jobban megfeszül. Ezt az oltást is kötözni kell, kenésre azonban csak a seb környékén és az oltócsap csúcsán van szükség.

Ugyanezt a megoldást használjuk egyes vékony vesszőjű díszfák oltásakor vagy a nyári vesszős szemzéskor is (145. ábra). A túl vékony vesszők, esetleg nyársak, rövid gallyak oltásakor pedig az idősebb gallyrészből vágott pajzs alakú lappal készítjük az oltócsapot, s ezt oltjuk az alany háncsa alá (145/e ábra).

A T-szemzés tulajdonképpen a héj alá oltás egyrügyes változata, jelentősége miatt azonban a szemzésnek külön fejezetet szentelünk.

Szemzési módok

A fás növények szaporítási módjai közül a szemzést használják a legnagyobb arányban, mivel nagyon egyszerű és gyors módszer. Rendkívül eredményes, a legnagyobb szaporítási arányt adja, hiszen így elvileg minden egyes rügyből új növényt kaphatunk.

A szemzéshez egy- vagy kétéves alanycsemetéket neveljünk, de idősebb fák hajtásaiba, egy-két éves vesszőibe, gallyaiba is lehet szemezni. Az idősebb fák közül elsősorban az őszibarack- és kajszifák átoltásakor jöhet számításba.

Akkor szemezhetünk, amikor az alany adja a héját, vagyis a mi viszonyaink között április közepétől szeptember közepéig. A szemzési időszakot a chip-szemzéssel, a szemlapozással, a rügylapozással meg lehet hosszabbítani, mivel ezeknél a rügy nem a héj alá kerül. A szemzéshez nyári rügyek, ún. szemek vagy téli rügyek szükségesek.

A szemzési lehetőségeket és időpontokat a szemzőhajtás, oltóvessző határozza meg. Kora tavasztól május közepéig, végéig, a télen szedett és hűtve (0–+2 °C-on) tárolt oltóvesszőről származhatnak a szemek. Június elejétől azonban már az az évi hajtásokon is találhatunk érett nyári rügyeket. A tavaszi és a nyár eleji szemzések még abban az évben kihajtanak, ezeket hajtószemzésnek nevezzük. Minél későbbi a szemzés, annál rövidebb az új hajtás vegetációs ideje, s egyre gyengébb a hajtásnövekedés. A túl kései hajtószemzésekből kapott hajtások rendszerint nem érnek be, s ilyenkor a fagyérzékeny fajok (pl. rózsa, őszibarack) könnyen elfagyhatnak. Június elmúltával hajtószemzést már nem érdemes végezni, ajánlatosabb megvárni az alvószemzés idejét. A július végétől, augusztus elejétől végzett ún. alvószemzések már nem hajtanak ki abban az évben. Ha esős az augusztus és a szeptember meleg, előfordul, hogy néhány szem mégis kihajt. A különböző időszakokban végezhető szemzési módokat a 32. táblázatból választhatjuk ki.

32. táblázat. Szemzési módok

A nyári alvószemzések időpontjának meghatározásakor az egyes fajok igényeit is figyelembe kell vennünk. A dió és más melegigényes növények összeforrásához a szemzést követő 2–3 héten 25 °C körüli hőmérsékletre van szükség, ezért ezeket korán, július közepén szemezzük. A kajszi szemzésének is kedvez a csapadékmentes időszak, ezért célszerű korán, július végén, augusztus elején szemezni. A többi faj szemzését legjobb augusztusra ütemezni, mielőtt az alanycsemeték növekedése leáll, és héjuk már nem válik fel, ahogy a kertészek mondják: leragad.

Sokáig növekednek a mirobalanszilva- és az őszibarack-magoncalanyok, héjukat még szeptember első felében is jól adják. Koronába mindig korábban szemezzünk, mert itt a hajtások növekedésüket korábban befejezik, héjuk leragad.

T-szemzés

A leggyakoribb szemzési mód. Az alanycsemete héjkérgét és háncsát a farészig T alakban bemetsszük, a T hosszanti szára mentén, kétoldalt felnyitjuk a háncsot, majd a nemes szemet a pajzs alakban levágott háncsrésszel együtt (szempajzs) az alanycsemete háncsszövete alá csúsztatjuk (146. ábra). A T-szemzésnek számos egyéni változata lehetséges. Az egyik leggyorsabb módszer műveleti sorrendje a következő:

A szemzést az alanyon végzett T alakú bemetszéssel kezdjük. Ehhez az alanyon, a talajból kibontott gyökérnyak táján (a gyökér és a törzs találkozási helyén) sima felületet keresünk, s környékéről a munkát akadályozó elágazásokat eltávolítjuk. A magoncalanyokat általában gyökérnyakba szemezzük, az ivartalanul szaporított alanyokat, különösen pedig a törpe alanyokat 25–30 cm magasan. Ez a szemzési magasság növeli a törpítő hatást, másrészt ilyen oltványokat mélyebbre ültethetjük a gyümölcsösben (a szemzés helyéig), s az így kialakuló gyökértörzs szilárdabb fát eredményez az amúgy is törékeny vagy sekélyen gyökeresedő alanyokon.

Először a T hosszanti szárát vágjuk meg 2–2,5 cm hosszan, majd a felső végén keresztben, a kés fokát kissé hegyes szögben fölfelé döntve vágjuk meg a keresztirányú szárat (146/a ábra). Kellő ügyességgel elérhető, hogy ezzel a vágással a T függőleges szára mentén néhány milliméterre szétválik a két oldal háncslapja, s a tűrőt nem is kell használni (146/c ábra). Ellenkező esetben a kés tűrőjével óvatosan felpattinthatjuk a háncsot (146/d ábra). Nem szabad a T hosszanti szárát teljes egészében felnyitni, mert akkor a háncs nem feszül jól a szemre.

146. ábra - A T-szemzés műveletei; a) a T hosszanti szárának megvágása az alanyon, b) a T keresztirányú szárának vágása, c) ferdén tartott késsel a keresztvágásnál a héj szétnyitható, d) a héj szétnyitása tűrővel, e) helyes kéztartás a szempajzs vágásakor, f) megfelelő méretű szempajzs elöl- és oldalnézetben, g) a szempajzsot a késen tartva csúsztassuk a héj alá, h) a szempajzs kiálló felső részét késsel vágjuk le, i) a kötözés kezdetén a szalagot a nyíl irányában megfeszítve rögzítsük, j) a szemet szabadon hagyva szalaggal csavarjuk körbe a szemzés helyét, majd felül egyszerű hurokkal rögzítsük a szalagot

kepek/146.png


A következő lépés a szempajzs vágása. Ennél a módszernél rövid, néhány mm hosszúságú levélnyél szükséges csupán, ezért, ha a levélnyélcsonk ennél hosszabb, kurtítsuk meg. A szempajzsvágást a rügy alapi részénél, a levélnyél alatt 1–1,5 cm távolságban kezdjük, és óvatos húzó mozdulattal végezzük úgy, hogy a rügy (szem) alatt a háncs teljes egészében megmaradjon és legfeljebb hártyavékony farészt vágjunk a szempajzshoz (146/e ábra). A túl sekélyen vágott szempajzs (147/c ábra) gyakran elpusztul, a mélyen, sok fával vágott szempajzs (147/d ábra) viszont rosszul ered, ilyenkor jobb a fölösleges farészt kipattintani (147/e ábra).

A fás növények többsége a vékony farésszel vágott szempajzzsal ered a legjobban (146. ábra). Amikor a kés éle elhaladt a rügy alatt és mintegy 2 cm-rel föléje került, hüvelykujjunkkal fogjuk rá a szempajzsot a kés pengéjére, és vágjuk le vagy hosszabb háncsdarabbal szakítsuk le a szemzőhajtásról. A szempajzs így mindvégig a késen marad, s azzal fogva csúsztassuk a felnyitott háncs alá (147/g ábra), majd a levélnyélre támasztva hüvelykujjunkat toljuk lejjebb a szempajzsot a hasítékban, úgy, hogy a szem a T felső, keresztirányú szárától 1– 1,5 cm-re kerüljön (147/h ábra). Ha a szempajzs felső része a szükségesnél hosszabb, a T keresztirányú szára fölötti részt keresztben tartott késsel metsszük le, majd kötözzük be a szemzést.

Rózsáról, vastag bélszövetű fajokról érdemes eleve farésszel vágni a szemet, majd a fát ki kell pattintani (147/i ábra). Ilyenkor nyugodtan bevághatunk a farészbe, majd a szem fölött keresztben átvágva a háncsot, a szemet a háncspajzzsal együtt óvatosan fejtsük le a farészről. A farész kipattintása nagy gyakorlatot igényel. Ha a rügyet tápláló edénynyalábok kiszakadnak, a szem elpusztul, a szemzés nem ered meg.

A szemzés kötözését a 147/i, j ábra szemlélteti. A szalagot a nyíl irányában, mindig feszesen meghúzva, körbecsavarjuk, majd felül egyszerű hurokkal rögzítjük. A kötözés célja, hogy rögzítse a szemet és védje a kiszáradástól. A felül megkötött szalag szemremetszéskor átvágva, magától lebomlik. A rafiát kötéskor kétszer hurkoljuk át, különben meglazul.

147. ábra - A farész kipattintása a szempajzsból; a) helyesen vágott szempajzs elöl- és oldalnézetben, b) helyesen vágott szempajzs metszfelülete: fa csak az edénynyalábok kiágazásának környékén található a metszlapon, c) túl sekélyen vágott szempajzs, d) túl mélyen vágott szempajzs, e) a farész kipattintása, f) a kipattintott farészt óvatosan emeljük ki, g) a pattintás után az edénynyalábok benn maradnak a rügy alatt, h) a kiemelt farész, i) a szem pajzs alakúra vágása vastag bélszövetű szemzőhajtásról, j) a pajzs alakú háncsrészt a fáról leválasztjuk

kepek/147.png


Chip-szemzés

A szemlapozás mélyebb, farésszel vágott változata egész Európában angol nevén (chip = lap, lapocska) terjedt el. Nagy előnye, hogy bármikor végezhető, függetlenül attól, hogy az alany adja-e a héját. Kezdetben főleg pótszemzésekhez ajánlották, ma már azonban a hagyományos T-szemzés helyett is használják. Ennek az az oka, hogy az eredés legalább olyan jó, mint a T-szemzéssel, az edénynyalábok összeforrása és a differenciálódás gyorsabb, ennek következtében a következő évben erőteljesebben növekednek az oltványok. Emellett a begyakorlás után várható mintegy 30%-os teljesítménynövekedés sem lebecsülendő előnye.

A chip-szemzést az alanyon kezdjük az alsó bemetszéssel, majd a farészbe is bemetszve, a szempajzs hosszúságának megfelelő, pajzs alakú lapot vágjunk ki (148/a, b, c ábra). A szempajzs vágásakor ugyanez a sorrend: először a rügy alatt metszünk be ferdén lefelé tartva a kést, mintegy 30 fokos szögben, majd a rügy felett indítva a vágást, az alanyon vágott sebnek megfelelő hosszúságban kiemeljük a szempajzsot (148/e, f ábra). A szempajzs alanyra illesztésekor vegyük figyelembe, hogy az alanycsemete vastagabb, a héja is az, ezért a két kambiumgyűrű akkor illeszkedik tökéletesen, ha a nemes rügy pajzsa néhány tized milliméterrel kisebb, vagyis az illesztés után a nemes szempajzs pereme mellett az alany héjkérgének vékony vonala látható (148/h, i ábra). Fordított esetben, vagyis amikor a nemes szempajzs a nagyobb, a szempajzs kiszárad, elpusztul, nem forr össze. Ezen úgy segíthetünk, hogy az alanyon nagyobbra vágjuk a metszfelületet.

148. ábra - A chip-szemzés; a) az alsó vágás az alanyon, b) a pajzs alakú lapot fölülről indított vágással emeljük ki, c) az alanyon ejtett vágások helye oldalnézetben, d) a megvágott alany elölnézetben, e) a szempajzsot hasonló módon vágjuk meg, f) a szempajzson ejtett vágások sorrendje, g) a megvágott alany oldalnézetben, h) a helyére illesztett szempajzs oldalnézetben, i) a helyére illesztett szempajzs elölnézetben

kepek/148.png


A szemzést a már leírt módon, lehetőleg minél hamarabb kötözni kell. Sokan úgy hitték, hogy a chip-szemzés üzemi elterjedését gátolni fogja az a tény, hogy a szempajzsot nem rögzíti a háncs, könnyen leeshet, ezért itt a szemző és a kötöző szokásos munkamegosztása nem követhető.

Tapasztalataink szerint az alanyon vágott kis „táska” alul kellően rögzíti a szempajzsot. Ha a kötöző 8–10 szemzéssel lemaradva követi a szemzőt, ennyi idő alatt nem szárad ki olyan mértékben a szempajzs, hogy az a szemzés eredését veszélyeztetné.

Szemlapozás

A hagyományos szemlapozás abban különbözik a chip-szemzéstől, hogy a szemlapot farész nélkül vágják, s az alanyon az alsó bemetszésnél hiányzik a táskaszerű kialakítás. Ez valóban rögzítési problémákat okoz, azonnal kötözni kell (149 ábra). Valamit javít a helyzeten, ha az alanyon a háncsból egy kis nyelvet hagyunk (149/e ábra).

149. ábra - Szemlapozások; a) az alanyon ejtett vágás oldalnézetből, b) az alanyon ejtett vágás elölnézetből, c) szempajzs szemlapozáshoz, d) az alanyra illesztett szempajzs, e) az alany megvágásakor a háncson kis nyelvet hagytunk, f) a helyére illesztett szempajzs oldalnézetből, g) a szempajzs megvágása, h) az alanyra illesztett szempajzs elölnézetből

kepek/149.png


Pajzsos, ablakos szemzés, sípolás

A nagy rügyű, vékony farészű és vastag bélszövetű fajok (pl. rózsa, dió, vadgesztenye) szemzőhajtásáról a szokásos módon, vagyis vékony farésszel nehéz jó szempajzsot vágni. Ilyenkor a szemet legjobb pajzs alakban levágni és lepattintani a farészről (150/d ábra). A kisebb rügyűeken (pl. rózsa) az ilyen szempajzsot héj alá is szemezhetjük, a nagyobb rügyűeken (dió, vadgesztenye) azonban sokkal jobb az eredés, ha az alanyon a szempajzsnak megfelelő alakban körbevágjuk a háncsot és lefejtjük a farészről, majd ennek helyére illesztjük a pajzs alakú szemet (150/a, b ábra). Ez az ún. pajzsos szemzés. Ritkán készítik, mert az alanyon nehéz pontos pajzs alakot vágni.

A dió szaporításakor sokkal gyakoribb az ablakos szemzés vagy sípolás. Az elsőnél négyszög alakban, a másodiknál pedig körben levágott héjrésszel oltjuk át a nemes szemet a hasonlóképpen megvágott alanyra (150/c ábra). Különleges, kétpengéjű, ún. sípolókés használható hozzá, de néhány szemzést ügyes kézzel, jó szemmértékkel, a szokványos szemzőkéssel is elkészíthetünk.

150. ábra - Ablakos szemzés, pajzsos szemzés, sípolás; a) a sípolókéssel gyűrű alakban átvághatjuk a héjat a szem körül, b) sípoláskor a körben lefejtett héj helyére illesztjük a szemmel levágott gyűrűt, c) ablakos szemzéskor négyszög alakban vágjuk körbe a héjat a szem körül, d) pajzsos szemzés

kepek/150.png


A jó összeforráshoz fontos, hogy a sebfelületek körben tökéletesen illeszkedjenek, vagy inkább az ablakba oltott nemes szem legyen néhány tized milliméterrel kisebb, különben nem fekszik rá jól az alany sebfelületére. A sípoláshoz azonos vastagságú alany- és nemes hajtásra van szükség. Az ablakos szemzést akkor is használhatjuk, ha a szemzőhajtás vékonyabb, ami gyakran előfordul. Az alany héját mindig sima részen fejtsük le, az elkészült sípolást vagy ablakos szemzést pedig enyhén szorító kötéssel lássuk el. Végezhető tavasszal is, amikor az alany és a nemes már adja a héját. A dió szemzése nálunk nyáron biztonságosabb. Tapasztalatok szerint a július végéig elkészített szemzések még jól összeforrnak és elfogadhatóan át is telelnek.

Vesszős szemzés

Egyes fajok hajtásai túlságosan vékonyak, rügyeik kicsinyek (pl. nyírfa, égerfa, gyertyán, egres), ezekről meglehetősen nehéz hagyományos módon szempajzsot vágni. Ilyenkor eredményes lehet a vesszős szemzés. Nem egyetlen rügyet, hanem egy többrügyes vesszőt szemzünk az alany héja alá. Ehhez a szempajzsot abból a gallyrészből vágjuk, amelyből a vessző kiágazik. A szempajzsvágáshoz hasonlóan törekedjünk arra, hogy csak kevés farész kerüljön bele (151. ábra).

Régi fajták elszaporításakor nemegyszer idős fákról kell szemeznünk. Ezeken megfelelő minőségű szemzőhajtást már ritkán találunk. Ilyenkor is segít a vesszős szemzés. Egy jól fejlett csúcsrügyű nyárs (rövid hajtás), vessző is alkalmas szemzésre. Ha az alany már nem adja a héját, ugyanezzel a szemzőhajtással készíthetünk vesszős szemzést úgy, hogy a hajtás alapját a chip-szemzéshez hasonló módon vágjuk meg és illesztjük az alanyra (151/f ábra).

151. ábra - Vesszős szemzés; a) az alanyon ejtett vágás, ha az alany nem adja a héját, b), c) a vesszőalap levágása a szemzőhajtásról, d) a kész vesszős szemzés, e) az alanyon készített T vágás héj alá történő vesszős szemzéshez, f) szemzőhajtás vesszős szemzéshez, g) a szempajzshoz hasonló alappal megvágott vessző, h) héj alá végzett vesszős szemzés

kepek/151.png


Zöldoltás

Egyes növények gyorsan összeforrnak, eredményes az oltásuk, ha azt zöld állapotukban, a vegetáció idején végezzük. Ilyenkor csupán az okoz nehézséget, hogy a zöld oltócsap a tűző napsütésben könnyen kiszáradhat. Célszerű tehát, ha borús időben végezzük a zöldoltást.

A zöldoltások időszaka általában június első fele. Ilyenkor az az évi hajtások már kezdenek fásodni, nem pattanva, hanem szálkásan törnek, a törési felületen a szilárdítórostok vége jól látható. Nemes oltócsapot az az évi hajtásokról szedhetünk. A szőlőre zöldre fás csapot is olthatunk, tárolt oltóvessző felhasználásával.

A zöldoltás leggyakoribb módja a hasítékoltás. Itt az alany és a nemes oltócsap azonos vastagságú, ezért csak egy ék alakú oltócsapot illeszthetünk a hasítékba úgy, hogy a kambiumgyűrűk a két szélén illeszkedjenek. Kötözésre gyapjúszálat, fóliacsíkot, gumiszalagot vagy a hajtások vastagságának megfelelő műanyag hüvelyt lehet használni. A zöldoltásokat nem kell oltóviasszal kenni, de leveleket, ágakat hajlítsunk rájuk, törjünk vissza, így árnyékoljuk, vagy fóliazacskóba burkolva védjük őket a kiszáradástól.

A köszméte és a ribiszke zöldoltása

A köszméte hajtásai már májusban eléggé fejlettek az oltásra. A szőlőéhez hasonlóan az a hajtásrész a jó, amelyben a szilárdítórostok kialakulása már megkezdődött. Az alanyként használt hajtásokat 50–100 cm között, a kívánt koronamagasságban lehet beoltani akkor, amikor már megfelelően fejlettek az oltás magasságában.

A szőlőhöz hasonlóan ékoltást készítsünk. Az alany hajtását a kívánt magasságban, egy levél alatt metsszük el, majd középen 2–3 cm mélyen hasítsuk be. Az oltóhajtáson két levelet hagyjunk, alatta pedig ék alakra vágjuk a csapot és csúsztassuk be a hasítékba, majd rafiával kötözzük (152. ábra). Egy–másfél hónap múlva, a nemes növekedésének megindulása után, a kötözőanyagot át kell vágni és le kell fejteni az alanyról, mielőtt belevágna a vastagodó oltványba. Az oltványt huzalhoz vagy karóhoz kötve neveljük, hogy a vékony törzset a kialakuló koronahajtások ne terheljék. Aranyribiszke alanyra ugyanígy olthatunk ribiszkét és ribiszkeköszmétét (pl. jostafajtát) is.

152. ábra - A köszméte zöldoltása; a) ék alakra megvágott oltócsap, b) az alanyhajtás behasítása előtt PVC hüvelyt húzunk rá, c) az ék alakú csapot a hasítékba toljuk

kepek/152.png


Ablaktálás

Az egyszerű összenövesztés olyan oltásmód, amelynek során a nemes fajta hajtását nem választjuk le az alanynövényről, az életéhez szükséges vízzel és tápanyagokkal az alanynövény gyökérzete látja el az összeforrásig (153. ábra). Fás- és zöldoltások, lomblevelű örökzöldek esetében egyaránt használható. Az olyan növényeket, amelyeknek az összeforrása, a víz és a tápanyagok szállítóelemeinek regenerálódása az oltás helyén lassan megy végbe, eredményesen olthatjuk ablaktálással. A nehézséget csupán az okozza, hogy az alanycsemetéken az oltásra alkalmas hely általában alacsonyan van, a nemes anyanövényeken pedig a hajtások magasabban helyezkednek el. Nem könnyű tehát a két komponenst összeilleszteni, azonos szintre hozni. Ha az anyanövény ágai, vesszői hajlékonyak, akkor az alanycsemetéket a nemes anyanövény köré telepítsük, az oltáshoz a vesszőket hajlítsuk le az alanycsemetékhez. Nehezen hajlítható, magas növények esetében az alanyt cserepezzük be, s helyezzük valamilyen állványra a fa körül, hogy az oltásra szánt vesszőt hozzá lehessen illeszteni.

153. ábra - Ablaktálás; a) az alanycsemetét gyakran állványra kell helyezni, hogy a nemes hajtást hozzá lehessen hajlítani, b) az alany és a nemes sebzése és összeillesztése

kepek/153.png


Az oltáshoz azonos alakú és nagyságú ovális metszlapot készítsünk a két komponensen (153/b ábra), bevágva a farészbe is. Az egymással szemben lévő metszlapokat illeszszük össze, kötözzük és óvatosan kenjük be oltóviasszal (a sebek közé ne folyhasson). Ha a nemes oltóhajtás már biztosan az alanyhoz forrott, az oltóvesszőt közvetlenül az oltási hely alatt válasszuk le az anyanövényekről, a keletkező sebhelyet oltóviasszal zárjuk le. Az alanycsemete koronáját fokozatosan vágjuk vissza, a nemes megerősödése után végleg távolítsuk el.

Átoltás

Az átoltás a kertészek régi eszköze. Kertünk nem bővíthető korlátlanul, az újabb fajtáknak egyre nehezebb helyet szorítani. A fajtanemesítés folyamatosan újabb és újabb fajtákkal bővíti a kínálatot, s a kertész az új, divatos fajtákat is szeretné mielőbb kipróbálni. Egy-egy új fajta elhelyezéséhez vagy a régi fajta cseréjéhez nem szükséges a meglevő kivágni fákat. Átoltásukkal 3–4 év alatt teljes termést adó fákat kaphatunk.

Más okok miatt is dönthetünk az átoltás mellett. A telepítéskor rosszul megválasztott fajta, esetleg a pollenadó hiánya miatt nem termő fa, vagy netán a faiskolai eladó „jóvoltából” kapott más fajtájú oltvány esetében sem kell azonnal az ültetvényt kivágni. Az átoltás jóval hamarabb hoz eredményt.

Az oltásra időben kell felkészülni. Az első teendő az oltóvessző beszerzése és szakszerű tárolása. Az oltóvesszőt már a fagyok beállta előtt szedjük meg, és szakszerűen tároljuk.

Az átoltás lehet részleges vagy teljes. Részleges átoltáskor a vázágak vagy gallyak egy részét oltjuk át, s az eredés után így egy fán több fajta is nevelhető. Ha csak egy fajtát oltunk egy fára, akkor is választhatjuk a részleges átoltást. Három-négy részletben elvégezve az oltást, a fa folyamatosan termést is ad, s mire az utolsó vázág sorra kerül, addigra az elsőnek átoltott ágak termőre fordulnak.

Teljes átoltáskor (154. és 155. ábra) a fát egyszerre oltjuk át az új fajtával vagy fajtákkal. Ez végezhető törzsbe, valamivel több munkával a vázágakba, vagy akár több száz oltócsap felhasználásával minden erre alkalmas gallyat átolthatunk. Ez utóbbi módon a második évben már jelentős termést szedhetünk a fáról, s a harmadik évtől kezdve teljes a fa termőképessége.

A törzs átoltásakor újból ki kell alakítani a koronát, így akár a fa koronaformáján is változtathatunk (154/b ábra). A fák termőre fordulása így a harmadik–negyedik évtől várható.

154. ábra - Teljes átoltás (felül) és eredménye (alul) gyümölcsfákon; a) fő vázágakba végzett átoltás, b) törzsbe végzett átoltás, c) vázágakba, gallyakba végzett átoltás

kepek/154.png


155. ábra - Idős fák átoltása; a) a vázágak csonkolási szögének meghatározása, b) a túlságosan elsűrűsödött sövénykoronákat átoltással levegősebbé tehetjük, c) a karcsú orsófákat törzsbe vagy az alsó ágakba és a felettük levő törzscsonkba oltjuk át

kepek/155.png


A vázágak átoltásával az ágak elhelyezkedésén sokat már nem változtathatunk, viszont a termőre fordulás gyorsabb, az átoltás után a második–harmadik évben várható. A gallyak átoltása után csak egy év terméskieséssel kell számolnunk, ám a gallyak teljes átoltása rendkívül munkaigényes.

A munkát a fa visszametszésével, a vastagabb ágak vagy a törzs csonkolásával kezdjük. Válasszuk ki az átoltásra alkalmas helyeket, egyenes, elágazásmentes gally- és ágrészeket a koronában, majd vastagságuktól függően éles metszőollóval metsszük vissza vagy fűrészeljük le őket az oltás helye fölött.

A lefűrészelt ágakon a sebhely peremét éles késsel vagy kacorral simítsuk le, vagyis vágjuk simára, hogy szebb legyen a forradás helye.

Az oltásmódot az ágak, gallyak vastagságának megfelelően, illetve az időponttól függően válasszuk meg. Általában karvastagságú törzset, ágakat oltunk át, tehát az alany és a nemes vessző között nagyok a méretkülönbségek. Kezdőknek inkább a héj alá oltást ajánljuk, ez a legkönnyebb. Gyakorlottabbak a kecskeláb oltással, hasítékoltással is megpróbálkozhatnak. Héj alá csak akkor oltunk, amikor az alany héjkérge elválik a farésztől. Ez általában április második felében következik be. Kecskeláb oltást és hasítékoltást viszont már márciusban is végezhetünk. A vékonyabb gallyakat héj alá oltással, lapozással vagy kecskeláb ékezéssel oltsunk át.

Az oltásokat elkészültük után kötözzük, és oltóviasszal vagy paraffinnal kenjük be. A madarak szívesen választják pihenőhelyül a kiálló oltócsapokat, s távoztukban elrugaszkodásukkal könnyen kibillentik azokat. A madaraknak kényelmesebb pihenőhelyet kínálhatunk, ha az oltások fölé egy ívesen meghajlított vesszőt kötözünk, így oltóvesszőinket is megvédhetjük a károktól (157. ábra).

156. ábra - Az átoltáshoz biztonságos létrát vagy állványt használjunk

kepek/156.png


157. ábra - Madarak ellen védi az oltást a meghajlított vessző

kepek/157.png


Az eredményes átoltás, de különösen a törzs, a vázágak teljes átoltása után az oltócsapok rügyei erőteljesen elkezdenek növekedni. Az első évben nem ritka az 1,5–2 m hosszú hajtás. Részleges oltáskor vagy a gallyak átoltásakor a hajtásnövekedés a megszokott mértékű. A nagyon erőteljes hajtást hozó oltócsapokat a szél könnyen kifordítja a helyükből, ezért ezeket karóhoz kell kötözni. Vázágaknál célszerű az oltási hely alatt legalább két helyen rögzített segédkarót, lécet az ághoz erősíteni, majd ehhez kötni a nemes hajtásokat. A segédkarónak irányító szerepe is van az új vázágak kialakításakor.

Még a második évben is célszerű a karóhoz kötözve óvni a nem kellően megszilárdult oltási helyet és vesszőket.

Az átoltott fákat kezdettől fogva fokozott figyelemmel ápoljuk. Már az első évben szükség lehet a hajtásválogatásra, illetve a túlságosan erősen növekvő hajtásokon a csúcs visszacsípésére, pincírozására. A kihajtott oltócsapok közül a második évben a fölöslegeseket távolítsuk el. Ekkor már meg lehet kezdeni a törzs átoltásakor a korona, a vázágak átoltásakor az ág tengelyének kialakítását, s a koronaalakítás szabályainak figyelembevételével hozzáláthatunk az új korona kineveléséhez.

A régi fajta vázágakból, törzsből előtörő hajtásait és az alany sarjait rendszeresen el kell távolítani. Az erőteljes csonkolás miatt rendszerint az alanyok is erőteljesebben sarjadzanak.

Áthidalás

Fiatal fák törzsét, védelem híján, érheti olyan mértékű nyúlkár, hogy a fák sokáig csak sínylődnek vagy akár el is pusztulnak. A nyulak néha az egész törzsről körben lerágják a háncsot, aminek következtében a farész kiszárad, s a gyökérzet és a levelek közötti tápanyagforgalom akadálya miatt a fa lassan elpusztul. Hasonló sebek mechanikai sérülés következtében is keletkezhetnek a törzsön (158. ábra).

158. ábra - Nyúlkártól sérült fa áthidalása; a) sérült kérgű törzs, mellette az áthidaló vesszők, b) a kéregben készítsünk bemetszéseket a vesszők számára, c) a helyükre illesztett áthidaló vesszők, d) áthidalás után a sebfelületet oltóviasszal kenjük be, e) gyökérsérüléskor egy nagyobb gödörbe gyökeres fiatal csemetéket ültessünk, s azok csúcsát oltsuk a seb fölött a törzsbe, f) fiatal csemetékkel körbeültetett fa az áthidalás után, g) a vesszőkön készített metszlap és a vastag kéreg felnyitása a héj alá oltáshoz

kepek/158.png


Az ilyen fákat áthidaló vesszők oltásával menthetjük meg. Áthidaláshoz az oltóvesszőket az oltásnál leírtak szerint szedjük meg. Olyan hosszúakra van szükség, hogy enyhén ívelten átérjék a sebfelületet, végük az egészséges háncsrész alá beoltható legyen. Áthidalásra az idősebb ágakból előtörő erős vízhajtások is alkalmasak.

Az áthidaló oltást azzal kezdjük, hogy a sebhely szélén a héjkérget és a háncsot éles késsel simítsuk le, majd a sebfelületet oltóviasszal vagy sebek kezelésére alkalmas festékkel kenjük le. Csak ezután lássunk hozzá az oltáshoz.

Ha az áthidalást a héj felválása előtt, pl. márciusban végezzük, a vessző két végén a táskás oldallapozásnak vagy oldalékezésnek megfelelő metszlapot vágjunk, s ennek megfelelő metszlapot készítsünk az idősebb törzsrészen is, a seb alatt és felett. Április végi, május eleji oltásoknál héj alá oltást alkalmazhatunk, T alakú bemetszéssel.

A vesszőt először alul oltjuk be, majd a seben átívelve, szorosan a törzshöz hajlítva, a sebhely fölött is beoltjuk, de itt a vesszőt és a törzset fordított irányban kell bemetszeni. (Ügyeljünk arra, hogy az áthidaló vesszők rügyei fölfelé álljanak!)

Az áthidaló oltásokat szorosan kötözzük, majd a sebek környékét oltóviasszal kenjük be (158/d ábra). A rögzítéshez esetleg vékonyabb szögeket is használhatunk. A megeredt áthidaló vesszők rügyei kihajtanak, ezeket a hajtásokat két levél felett pincírozzuk, ne engedjük megerősödni, s a nyár második felében éles késsel vagy metszőollóval tőből távolítsuk el úgy, hogy csak a beoltott vesszők maradjanak, elágazások nélkül. Az áthidaló vesszők lassan megvastagodnak, átveszik a tápanyagszállítás szerepét.

Ha a sérülés mélyebb, a gyökérnyakra vagy a gyökerekre is kiterjed (pl. pocokrágás), az egyszerű áthidalás nehéz vagy egyáltalán nem lehetséges. Megmenthetjük viszont a fát úgy, hogy körülötte mintegy 60 cm mélyen kitakarjuk a sérült gyökérrészt, majd három–négy fiatal, 2–3 éves csemetét, suhángot ültetünk a fa köré, melyek csúcsát áthidalásként beoltjuk a seb feletti egészséges kéregbe (158/e ábra). A sérült fa a köréje telepített fiatal csemetékből később teljesen új gyökérzetet kap.