Ugrás a tartalomhoz

Borászati technológia

Eperjesi Imre, Horváth Csaba, Sidlovits Diána, Pásti György, Zilai Zoltán

Mezőgazda Kiadó

A bor tisztító kezelései

A bor tisztító kezelései

A kereskedelmi forgalomba hozott bornak kifogástalan tisztaságúnak kell lennie. A palackos bortól tükrös tisztaságot kívánunk. A bor bonyolult összetételénél az instabilitási körülményeknél fogva az öntisztulással gyakorlatilag sohasem érhető el a tökéletes tisztaság. Következésképpen hatékony kezelésekkel kell a bort ebbe az állapotba hozni, a borfejlődés bonyolult sajátosságainak figyelembevételével.

A bor a tisztaság nagyon sok fokozatát éli át fejlődése és kezelése közben. A borkezelések során lépésről-lépésre tisztítjuk a bort, egészen a megkívánt tisztasági fokozatig. A bor tisztulása tehát mindig viszonylagos.

Vizsgáljuk meg e fejlődési folyamatot és az eközben alkalmazandó tisztító kezelések szükségességét!

Az újborok nehezebb zavarosító anyagai a sűrűségkülönbség alapján a bortartályok, hordók aljában összegyülemlenek; ezt az üledéket sűrű seprőnek nevezzük. A bort fejtéssel választják el a seprőtől (dekantálás). A folyadék sűrűségével megegyező vagy ahhoz közel eső kisebb részecskék viszont továbbra is a borban maradnak lebegő állapotban. A „lebegő seprő” – bár tömegét tekintve elenyésző a tömör seprőhöz képest – finom eloszlásban megnövelve a bor belső felületét, jelentősen kihat annak fejlődésére. A lebegő seprő jó része szerves anyag, mint pl. elhalt élesztősejtek, fehérjeanyagok és más kolloidális zavarosságok. Ezek bomlanak és bomlástermékük – főként ha penészes, rothadt volt a szőlő – kedvezőtlenül befolyásolják a borok illatát, ízét, harmóniáját, stabilitását. Ezen sokat javíthatunk a must erjedés előtti tisztításával.

A durvább zavarosságok gravitációs ülepítéssel és szeparálással, a finomabbak derítéssel és szűréssel távolíthatók el. A bor lépcsőzetes tisztításának sorrendje a nagyüzemekben: fejtés, szeparálás, derítés, szűrés. Kis- és középüzemekben teljes egészében kimarad a szeparálás, amely újabban a nagyüzemekben is háttérbe szorult.

E műveleteket részletesen ismertetjük a következőkben.

Fejtés

A fejtés lényege, hogy a bort egyik tárolóedényből a másikba átáramoltatjuk. A fejtés a hagyományos borászatban általában önálló pinceművelet jelent. Célja legtöbbször a dekantálás, vagyis a bor elválasztása a seprőtől.

A nagyüzemekben a fejtés szerepe lényegesen megnőtt, alkalmazása kibővült. A korszerű borászat magas műszaki színvonalán a fejtés csaknem elvesztette korábbi önállóságát, hiszen a kénezés kivételével valamennyi borkezelési eljárással kapcsolt, leggyakoribb műveletté vált.

A fejtés leggyakoribb célja és alkalmazása:

a) kierjedt újbor áttárolása erjesztőtartályokból a pincébe vagy tárolóba,

b) a pincében végzendő első fejtés,

c) a bor elválasztása a fejlődése során kivált üledéktől,

d) különféle pinceműveletekkel (tisztító, stabilizáló stb. kezelések) való kapcsolás,

e) oxidációs folyamatok elősegítése a bor fejlődése és stabilizálása érdekében,

f) a bor rendellenes elváltozásainak (kénhidrogénszag stb.) megszüntetése,

g) a bor mozgatása palackozás és hordós bor szállítása (ki- és bepincézés) alkalmával.

Fejtési módok

A fejtés módját a célszerűség határozza meg. A fejtés lehet nyílt, félig zárt és zárt.

Nyílt fejtéskor a bort csapon át kármentőbe engedjük, és innen az akonanyíláson át vezetjük tovább a hordóba.

Félig zárt fejtéskor kármentőt nem használunk, hanem a bort közvetlenül a csapról szívjuk, és az akonanyíláson át vezetjük a megtöltendő hordóba. A bor sugárban ömlik be, felszíne erősen hullámzik.

Zárt fejtéskor a két hordó csapját tömlővel kötjük össze. A bor nyugodt felszínnel emelkedik a megtöltendő hordóban, ezáltal kevesebb levegőt nyel el. Még zártabbá tehető a fejtés, ha a töltésre kerülő hordóba előzetesen védő gázt (CO2, N2) vezetünk.

Fejtési idő

A fejtések közül legfontosabb az első fejtés, amely jelentősen kihat a bor további fejlődésére. Ekkor választjuk el az újbort a seprő nagy részéről. Az első fejtést a kis- és középüzemekben általában nyíltan végezzük. Kivételt képeznek a barnatörésre hajlamos borok, melyeket először zártan fejtünk, és csak a törésre való hajlam megszüntetése után fejtünk nyíltan. Nyílt fejtés hatására olyan folyamatok indulnak meg a borban, amelyek a benne levő termolabilis fehérjék, nyálkaanyagok kicsapódásához vezetnek. A levegőre érzékeny anyagok kiválásának elősegítése alapvető stabilizációs követelmény. Ezért az első nyílt fejtés a kis- és középüzemekben nem maradhat el.

Korszerű nagyüzemekben, melyekben hatékony musttisztítással (pektinbontó enzimes kezelés, flotálás stb.) eltávolítják a levegőre érzékeny kolloidanyagokat, az első fejtés zártan végezhető. A korszerű borkezelés fontos szabálya, hogy a borokat egyes esetektől eltekintve (telt vörösborok, nagy savtartalmú borok, borkülönlegességek) minél előbb fejtsük le a seprőről.

Korai fejtést igényelnek a természetes szőlőillattal és -zamattal rendelkező, reduktív borok, valamint a könnyű, savszegény borok, melyeknél a biológiai savcsökkentés nem kívánatos. Az erjedés befejeztével azonnal fejtjük a penészes, rothadt termésből származó bort. Az első fejtést a kierjedés után általában 2–6 hét múlva végezzük.

Későbben fejtjük a nagy cukortartalmú mustokból nyert, nagyobb alkohol- és extrakttartalmú borokat, melyeknél rendszerint hosszú az utóerjedési szakasz és tisztulásuk is lassúbb. A biológiai almasavbomlás elősegítése érdekében későbben fejtjük a vörösborokat és egyes fehérborokat.

Némelykor előnyös lehet a borok 1–3 hónapos, ún. finom seprőn tartása. Ezzel a módszerrel a nagyobb savtartalmú borok biológiai almasavbomlását segítjük elő, és az elpusztult élesztősejtek enzimes lebomlása (autolízise) révén keletkező értékes illat- és zamatanyagok is jobban feltárhatók. Az autolízistermékek jelenléte különösen fontos a palackos erjedésű pezsgőben. Az autolizátumok növelik a bor zamatosságát, testességét.

A seprőn tartás feltételei:

a) egészséges szőlő,

b) fahordós tárolás,

c) optimális pinceklíma,

d) nagy savtartalom.

Az első fejtést követő további fejtések a hagyományos, kisüzemi borászat alapvető műveleteinek számítanak. A kisüzemekben a második fejtést az első fejtés után 3–4 hónap múlva, a harmadik fejtést pedig tovább 5–6 hónap múlva végzik. A nagyüzemek borászati technológiájában az első fejtést hatékonyabb tisztító és stabilizáló kezelések követik, ezért a továbbiakban általában szükségtelenné válik a pincén belüli önálló fejtés. Csupán a hosszabb érlelési időt igénylő borkülönlegességeknél lehet indokolt a második és a további fejtések önálló elvégzése.

Fejtési eszközök

Borszivattyúk

A borszivattyúk a fejtés legfontosabb kellékei, sőt egyúttal a borászati üzem legáltalánosabban használt gépei is. Szivattyúkra van szükség a különféle termékek szállításához és más borászati gépek, berendezések üzemeléséhez. A borszivattyúkkal szembeni követelmények a következők (Mercz, 1978):

• viszkózus és szilárd részecskékkel kevert folyadékok (durva szuszpenziók) szállítására is alkalmas legyen,

• önfelszívó képesség,

• lüktetésmentes (áramlásszerű) folyadéktovábbítás,

• szállítóképességét a nyomómagasság kevésbé befolyásolja (mennyiségtartó képesség),

• egyszerű áramlásszabályozás,

• levegőt is lehessen vele szállítani (szűrők, hőcserélők stb. ürítése).

E követelmények alapján megállapítható, hogy minden feladatra alkalmas univerzális borszivattyú nincsen, tehát a borgazdaságoknak különböző szerkezetű szivattyúk közül kell kiválasztaniuk a számukra legalkalmasabbakat.

A borászatban használatos szivattyúk szerkezetük alapján lehetnek térfogat-kiszorításos [dugattyús, illetve csavar-(csiga)] szivattyúk és örvény [centrifugál, illetve oldalcsatornás (folyadékgyűrűs)] szivattyúk.

Dugattyús szivattyúk

A szelepes szivattyúk közül legelterjedtebbek a térkiszorítás elvén alapuló kettős működésű dugattyús szivattyúk. Előnyük, hogy térfogatáramukat a nyomómagasság kevésbé befolyásolja. Önfelszívók, viszkózus és diszpergált anyagokat tartalmazó folyadékok (sűrített must, seprős bor, híg borseprő stb.) szállítására is alkalmasak, hatásfokuk jó. Hátrányuk, hogy terjedelmesek, a folyadékot lökésszerűen szállítják, nagy az önsúlyuk, több a forgó alkatrészük (49. ábra).

49. ábra - Dugattyús szivattyú metszete: 1. dugattyú, 2. dugattyúrúd, 3. tömszelence, 4. szívócsonk, 5. nyomócsonk, 6. szívószelep, 7. nyomószelep, 8. szelepház, 9. légüst

kepek/49abra.jpg


Spirálcsavaros (csigás) szivattyúk

A spirálcsavaros szivattyúk alkalmasak nagy viszkozitású folyadékok (zavaros must, borseprő) szállítására is, ha azok mentesek nagyobb szilárd részektől (szőlőmag stb.). Alkalmazásuk stabil és mobil szivattyúként egyaránt széles körű, a borászaton kívül más iparágakban is. Különleges szerkezeti kialakításuknál fogva nyomóerejük, össz-emelőmagasságuk nagy. Önfelszívók. Üzembe helyezés előtt azonban a szívótér a sztátor és a rotor különböző szerkezeti anyaga miatt a szállítandó folyadékkal gondosan feltöltendő (50. ábra).

50. ábra - Mohno szivattyú metszete

kepek/50abra.jpg


Centrifugális szivattyúk

Szivattyúházuk jellegzetesen csigaház alakú, melyben koncentrikus illesztésű lapátkerék forog. A bor kis munkaképességgel axiálisan érkezik a járókerék csatornáiban, és a centrifugális erő hatására radiálisan távozik. A lapátkereket elhagyó folyadék sebességenergiája a „csigaház” folyamatosan bővülő csatornájában nyomásenergiává alakul át.

A centrifugális szivattyúk nem önfelszívók. Ezért az üzemekben többnyire helyhez kötve, stabil elhelyezéssel, ráfolyással működtetik őket (51. ábra).

51. ábra - Centrifugális szivattyú működési elve: 1. járókerék, 2. szívócsonk, 3. nyomócsonk

kepek/51abra.jpg


Oldalcsatornás (folyadékgyűrűs) szivattyúk

Nagy nyomómagasságot teljesítenek és önfelszívók. Mindkét csatlakozócsonk (szívó- és nyomócsonk) a szivattyúház fölött található. A felső helyzetű szívócsonk megkönnyíti a szivattyúház feltöltődését. Térfogatáramuk tág határok között könnyen szabályozható. Ez különösen kisebb pincészetekben és kisebb palacktöltők üzemeltetésénél előnyös. Nagyüzemekben, ahol különböző berendezéseket, például lapszűrőket kapcsolunk a szivattyúhoz, ennek nincs különleges jelentősége, a szűrőnyomás növekedésével ugyanis a szűrő „fojtószelepként” működik és szabályozza a szivattyú térfogatáramát (a bor egy része a szivattyúházban cirkulál).

A szivattyútest két fő részét a szivattyúház-elemek (lamellák) és a lapátkerekek képezik. Utóbbiak száma egyúttal a lépcsők számát jelzi (52. ábra).

52. ábra - Kétlépcsős oldalcsatornás (folyadékgyűrűs) szivattyú szerkezeti részei: 1. szivattyú házelem (lamella), 2. járókerék

kepek/52abra.jpg


Fejtőtömlők

A fejtés nélkülözhetetlen kiegészítői, melyeken át a bor az egyik tartályból a másikba kerül. Anyaguk legtöbbször vászonbetétes gumicső. A vászonbetétek a tömlőket tartóssá, szívás- és nyomásellenállóvá teszik. A fejtőcsaptól a szivattyúig terjedő szakaszon a szívótömlőben vezetjük a bort. A szívótömlő erős falú, 5–6 vászonbetétes, 3–10 m hosszú, mindkét végén hollandi anyacsavarral. A nyomótömlő vékonyabb, puhább falú, 3–4 vászonbetétes, 10–30 m vagy ennél is hosszabb. Egyik végére hollandi anyacsavart, másikra apacsavart szerelünk.

A belső átmérő szerint megkülönböztetünk NÁ 40-50-65 (mm) fejtőtömlőt. Készülnek spirál alakban merevített, nagy nyomásnak is ellenálló polietilén tömlők NÁ 80 és 100 átmérőben is.

A csősúrlódással és az ütközési ellenállásokkal is számolva a névleges csőátmérőnek megfelelő térfogatáram 1,5–2 m/s folyadékáramlási sebesség mellett (Mercz, 1974):

NÁ 40: 50– 70 hl/h,

NÁ 50: 90– 110 hl/h,

NÁ 65: 150– 200 hl/h,

NÁ 80: 300– 400 hl/h,

NÁ 100: 500– 700 hl/h.

A tömlők ápolását gondosan végezzük. A fejtőtömlők nem gőzölhetők. A használaton kívüli tömlőket szellős, hűvös helyen, egy irányban lejtő polcon helyezzük el.

Állandó csővezetékek

A nagyüzemi borgazdaságban a folyadékmozgatás nélkülözhetetlen „érrendszerei”. Elsőrendűen alkalmasak a nagy űrméretű tartályok zárt rendszerű összekapcsolására. Állandó csővezetékkel teremtjük meg a korszerű borászati üzem alapegységei, azaz a szőlőfeldolgozó, a mustkezelő, az erjesztő, a bortároló, a palackozó üzemrészek, valamint a központi gépterem közötti technológiai kapcsolatot. A palackozóüzemen belül a borellátó, -kezelő és -töltő berendezéseket fix csőrendszerrel kapcsoljuk össze.

A rozsdamentes acél csővezeték a legtartósabb, minden igényt kielégítő megoldás. Létesítése ott feltétlenül indokolt, ahol a csővezeték különleges igénybevételnek van kitéve. Ilyenek:

• nagy CO2-nyomás (pezsgőgyártás),

• a bor hevítése (pasztőrözés, melegsteril palackozás),

• palacktöltők, palackozóüzem borellátó berendezéseinek, gépeinek gőzölése (hidegsteril palackozás),

• szabadtéri építésű csővezeték (nagy űrtartalmú acéltartályok, illetve acélblokkok összekapcsolása vasbeton tartályos tárolókkal).

Az állandó csővezetékek tisztítása elsőrendű szakmai követelmény. A naponkénti üzemeltetés után vízzel mossuk át a csővezetéket. A hetenkénti karbantartáshoz 1%-os lúgos, majd 1%-os salétromsavoldatot áramoltassunk át. A lúgos oldat a fehérjeüledék, a savas oldat a borkő feloldásához szükséges. A mosóoldatokat a korróziónak ellenálló rozsdamentes szivattyúval keringtessük a csővezetékben 20–30 percig. Erősebb szennyeződés esetén a mosóoldatot egy éjjelen át a csővezetékben hagyjuk vagy 30–50 °C-ra melegítjük. A mosóoldatokkal való kezelés után azonnal mossuk át a csővezetéket bőséges vízzel.

A csővezeték csírátlanítására 1%-os kénessav-oldatot, öblítésre EK-szűrőn nyert steril vizet használjunk. Az állandó csővezetékek tisztítására és sterilizálására speciális tisztító- és fertőtlenítőszereket használnak. A szivattyúzás a borászati üzem legáltalánosabb művelete, amely többtényezős, komplex feladat. A folyadékszállítás a tartályszerelvény, a csővezeték és szivattyú csőátmérőjének összehangolását kívánja.

Szeparálás

A nagyüzemi borászat művelete a szeparálás, amely a must és a bor megtisztításának a leggyorsabb módja. A gyors tisztítás azáltal érhető el, hogy a szuszpendált anyagokat gravitációs ülepítés helyett centrifugális erőtérben ülepítjük. A szeparálás tehát a szuszpenzió sűrűség szerinti szétválasztása. Ez a borászatban alkalmazott szeparátorokkal (centrifugák) általában kettéválasztást jelent; az egyik fázis a szuszpendált részecskéktől megszabadított szeparált must vagy bor, míg a másik az iszapszerű alj. Mivel a szuszpenzió szilárd anyagai közül csak azok ülepíthetők, amelyeknek sűrűsége nagyobb a folyadékénál, a szeparált (ülepített) must vagy bor tisztasága mindig viszonylagos, de nem tökéletes.

A relatív sűrűség az erőtér nagyságától függ. Az erőtér nagyságát gravitációs erőtérben a must ülepítésekor leírt nehézségi gyorsulás (g), centrifugális erőtérben a centrifugális

gyorsulás (rω2) határozza meg. Centrifugális erőtérben több ezerszeresére növekszik a szuszpenzió tömege, ezzel együtt a folyadékfázis és a szilárd fázis sűrűség különbsége. E fizikai törvényszerűség ad magyarázatot a centrifugális erőtérbe vitt szuszpenzió gyors szétválasztására.

Az ülepedési sebesség a centrifugális erőtérben a gravitációs erőtérben történő ülepedési sebesség j-szerese (j = jelzőszám). A gravitációs gyorsulást kifejező egyenletbe behelyesítve az egyenlőségeket, a következő összefüggést kapjuk:

azaz Wc = W0 · j.

A szeparálás helye a technológiában

Szeparálást korábban szinte kizárólag a tömegborok gyors forgalomba hozatalának céljából végeztek. A művelet célja a derítést megkönnyítő előtisztítás volt.

A szeparálás borászati alkalmazásának területei a következők:

1. A must erjedés előtti megtisztítása. A szeparálás előnyös a penészes, rothadt szőlő mustjának a gyors tisztításához. Ajánlható még a melegített vörös must pektinbontó enzimes kezelése utáni szeparálás, mert a tisztított mustban mérséklődik az erjedés közbeni színkiválás.

2. Kierjedt újborok kezelése. Az újborok szeparálása jóval szélesebb körű, mint a mustszeparálás, ennek technológiai, műszaki és üzemgazdasági okai vannak. Technológiai oldalról hangsúlyozni kell, hogy a kierjedt újborok szeparálása jelentősen megnöveli az első fejtés hatékonyságát. Fejtéssel ugyanis csupán a vastag seprőről dekantálható a bor. A két fázis az erjedés utáni első hetekben nem válik el egymástól éles határvonallal, így a fejtés sikere erősen függ a borok spontán tisztulásának hatásfokától. Ezzel szemben szeparálással a teljes folyadékfázis lassan ülepedő diszpergált részecskéit is eltávolíthatjuk. Következésképpen nő az üledékelválasztás élessége. Utóbbi nem elhanyagolható szempont, ha figyelembe vesszük, hogy a borban lebegő részecskék, főleg szerves anyagok (elhalt élesztők, kicsapódott fehérjék stb.) az erjedési hőtől fölmelegedett borban bomlásnak indulhatnak. Különösen nagy űrtartalmú tartályokban ölthet veszélyes méreteket ezen anyagok bomlása, mivel azokban lassabban hűl le a bor. Seprőbomlásra a lágy borok hajlamosabbak. A bomlástermékektől eredő különféle mellékízek (seprőíz, fülledtség stb.) rontják a bor élvezeti értékét. A szeparáláskor a tisztítás mellett erős mechanikai rázóhatás és oxidáció is éri a bort. Ezáltal a szeparálás funkcionálisan alkalmas a nyílt fejtés helyettesítésére. Műszaki megközelítésben a borok szeparálása lényegesen könnyebb feladat, mint a mustoké. A kierjedt újbor esetében szignifikánsan javul a folyadék- és szilárd fázis közötti sűrűségkülönbség. Egyrészt csökken a folyadékfázis sűrűsége, másrészt az elhalt és összetömörült élesztősejtek növelik a szilárd rész sűrűségét. A seprős borok általában az erjedés utáni második hétig szeparálhatók a legjobban. Az erjedés befejeződése előtt ne szeparáljuk a bort! Ilyenkor ugyanis jelentősen csökken az élesztősejtek száma és előfordul, hogy az utóerjedési szakaszban leáll az erjedés. Az erjedés közbeni szeparálásnak kivételes esetekben, például édes borok készítésekor van jelentősége.

3. Derített újborok szeparálása. A borhoz adott derítőanyagok tökéletes bekeveréssel 1–2 órán belül hatnak. A keletkezett csapadék gravitációs ülepedéséhez azonban hosszabb idő, 6–12 nap szükséges. A derítési csapadék gyors elválasztására leginkább a szeparálás alkalmas, mert azzal a derítőanyagok hatása és teljes leülepedése közötti időtartamot takaríthatjuk meg. Ezután a bort azonnal szűrhetjük. A szeparálás a borok gyorsított készre kezelését segíti. Megjegyzendő, hogy a művelet oxidációs hatása manapság inkább hátrányos. Ez N2-védőgáz alkalmazásával mérsékelhető.

A borszeparálás a széleskörűen alkalmazott musttisztítás következtében sokat veszített korábbi szerepéből.

Borszeparátorok

A borászatban alkalmazott szeparátorok szerkezetük szerint lehetnek:

tányéros szeparátorok,

csigás szeparátorok,

körkamrás szeparátorok.

Tányéros szeparátorok. A borászatban alkalmazott szeparátorok közül a legjelentősebbek; must és bor szeparálására úgyszólván csak ezeket használjuk.

A szeparátor működése: a szeparálandó folyadék (must vagy bor) a gép felső részén levő bevezetőcsövön, a nyomásnövelő és a tányértartó idom csőtengelyén át jut a dob alsó terébe, és a legalsó tányér alatt a tányérok külső pereméhez jut. Itt rendkívül rövid idő alatt felveszi (pontosabban megközelíti) a dob fordulatszámát, és a centrifugális erő hatására sűrűség szerint rétegződik (53. ábra).

53. ábra - Tányéros szeparátor működése: 1. bevezetés, 2. üledék eltávozása, 3. tisztított bor (must) kivezetése, 4. zárbiztosító folyadék

kepek/53abra.jpg


A tányéros szeparátorok fordulatszáma többségükben 6000/perc. Ezekkel a 0,5–6% közötti üledékanya-tartalmú folyadékok hatásosan tisztíthatók.

A tányéros szeparátorokhoz öntisztító előtétszűrő csatlakoztatható, amelyet a betápláló-szivattyú és a szeparátor közé iktatnak. Feladata a szeparálandó szuszpenzióból az 1 mm-nél nagyobb méretű üledékanyagok (homok, bogyófoszlányok stb.) folyamatos eltávolítása. A tisztítandó mustot, bort szivattyú juttatja a szűrő belsejébe. A perforált hengerrel határolt térből csatlakozócsonkon át távozik az előtisztított folyadék a szeparátorba. A perforált felületet forgatható kefék folyamatosan tisztítják. Az üledék a berendezés alsó, kúpos részében gyűlik össze, és az ürítőcsonkon távolítható el. A berendezés légtelenítésére, valamint a mosóvíz bevezetésére fölső elhelyezésű csonk szolgál.

A csigás szeparátoroknak (dekanterek) a 6% fölötti szilárdanyagot tartalmazó szuszpenziók (mustalj, híg borseprő) tisztításában lehet szerepük, max. 20% szilárd fázis mellett. A csigás szeparátorok erősen háttérbe szorultak.

Körkamrás szeparátorok. A kovaföldszűrés elterjedésével teljesen kiszorultak a borászatból.

Derítés

A borban levő zavarosságok megszüntetésének leghatékonyabb módja a derítés. A művelet abból áll, hogy olyan anyagokat adagolunk finoman eloszlatva, melyek flokkulációra (pelyhesedés) és leülepedésre képesek, miközben magukkal ragadják a zavarosságot okozó szuszpendált vagy kolloid részecskéket. Ezáltal a bor megtisztul. A derítés legfontosabb hatása a tisztítás és a stabilizálás, emellett kedvezően hat a bor érzékszervi értékére, elősegíti fejlődését. Mindezek bonyolult kolloidkémiai és elektromos jelenségek közben mennek végbe. Az említett hatások érvényesülésének mértéke függ a derítőszerek megválasztásától, a derítés időpontjától, a bor összetételétől és állapotától.

A derítéskor részint a szabad szemmel látható zavarosító részecskéket, részint a szabad szemmel nem látható „potenciális” zavarosító anyagokat távolítjuk el. A potenciális zavarosító anyagok olyan részecskék, amelyek a későbbiek során, a bor érésével együtt járó fizikai-kémiai folyamatok következtében növekednek szemmel látható mértékűekké. Vannak közöttük szubmikroszkópos nagyságú részek, azaz kolloid oldatot alkotó anyagok, de valódi oldatban lévő ionok, molekulák is. Különösen a szubmikroszkópos nagyságú részek veszélyesek a bor tisztaságára, mert belőlük már rövid idő alatt szemmel látható zavarosság alakulhat ki.

A bor kolloidjai között kémiailag sokféle anyagot találhatunk. Ezek nagy részben a hidrofil (pl. fehérjék), kisebb részben a hidrofób (pl. fémsók) kolloidok csoportjába tartoznak. Találhatók közöttük pozitív és negatív elektromos töltésű részecskék egyaránt. A borérés folyamán a részecskék töltései változhatnak is. A kolloid részecskék (micellák) egy részét hidrátburok veszi körül; a bor fejlődése során e hidrátburok is megszűnhet. A töltésváltozás és a hidrátburok megszűnése az ellenkező töltésű részecskék összetapadásához vezet, s így a részecskék szemmel látható nagyságúvá nőnek, azaz zavarosságot okoznak. A töltésváltozást és a hidrátburok megszűnését a borfejlődés számos tényezője okozza (alkoholtartalom változása, fenolos anyagok összetételének változása, oxidáció, savtartalom, illetőleg pH-érték változása stb.), s így a folyamat a természetes érés velejárója.

Az ún. termolabilis fehérjék a bor pH-ján elektromosan pozitív töltésűek, ennélfogva a negatív töltésű részecskékkel alkotnak zavarosságot. Hasonló értelemben valamilyen negatív töltésű részecskékből álló derítőszer, pl. a bentonit anionja képes őket semlegesíteni. A borok természetes érési folyamatában a polifenolok lassanként kölcsönhatásba lépnek a termolabilis fehérjével. (Ez nem kémiai reakció, hanem adszorptív jellegű kötés kialakulása.) Így a pozitív töltésű, hidrofil fehérjerészecskéből negatív, hidrofób micella lesz. A bor fémionjai ezt semlegesítik, így a részecskék kicsapódnak. Minél több a semlegesítésre alkalmas kation, annál gyorsabb ez a folyamat, viszont megfelelő kationok hiányában a kicsapódás elmarad (Ribereau-Gayon–Peynaud, 1977).

A legrégebben alkalmazott derítőszerek a fehérjék csoportjába tartoznak. E derítőszerek oldatát a természetes borba keverve a bor kolloid és makroszkópos lebegő anyagainak hatására azonnal megindul a flokkuláció. A flokkuláció feltétele, hogy ellentétes töltésű részecskék legyenek jelen. Amennyiben (erősen tisztított borok esetében) a flokkuláció nem indulna meg, pl. bentonitadagolással lehet megindítani. Kombinált derítés esetében a másik derítőszerből jöhet létre az a kolloid (pl. a kolloid berlini kék), amelynek hatására a flokkuláció megindul.

A fehérjederítő szerek a bor polifenoljaival hasonlóan reagálnak, mint a bor természetes fehérjeanyaga. A reakció gyorsítására és nagyobb csapadék képzésére ajánlatos a polifenol-tartalmat mesterségesen is növelni (csersav-zselatinos derítés). Az előálló, igen nagy belső felületű csapadék ülepedés közben sok makroszkópos és szubmikroszkópos részecskét adszorpció útján megköt. A kötés legerősebben az ellenkező töltésű részecskéken érvényesül.

A derítés általános szabályai és a derítőszerek

1.A derítést minden esetben próbaderítés előzze meg, amelynek célja a megfelelő derítőszer kiválasztása optimális mennyiségben. A laboratóriumi próbaderítésekhez az üzemben meglévő derítőanyagokból készítsünk oldatot, illetve szuszpenziót, továbbá a derítési próbasorozat mintáit tartsuk azonos hőfokon a bor tárolási hőmérsékletével.

2.A derítőszert gondosan kell borral (vagy vízzel) előkészíteni és a borral elkeverni (homogenizálni).

3.A derítés alkalmával keletkező csapadék sűrűsége specifikusan nagyobb legyen, mint a boré. Ellenkező esetben nem ülepszik le, hanem a borban lebeg.

4.A derítés sikere a bor nyugalmától is függ. Mechanikai rázkódtatás, CO2-felszabadulás, hőmérséklet- és légnyomásváltozás, utóerjedés gátolja az ülepedést.

5.A flokkuláció annál tökéletesebb, minél távolabb esik a derítőanyag izoelektromos pontja a bor pH-értékétől. Pl. a negatív töltésű tannin izoelektromos pontja 2–2,5 pH közötti, míg a pozitív zselatinnál ez 4,7 körüli, a borok pH-intervallumában. Ezért a túl kemény és túl lágy borok egyaránt rosszul deríthetők a nevezett anyagokkal.

6.A hőmérséklet is jelentősen befolyásolja a derülést, melyhez az optimális pincehőfok a legkedvezőbb.

7.A derítőanyagok általában rövid időn belül, 15–180 perc alatt hatnak, de a csapadék leülepedéséhez hosszabb, 6–14 nap szükséges. A letisztult bort idejében válasszuk el a derítési üledéktől.

8.A derítési üledék kevés és tömör legyen.

A borászatban használt sokféle derítőszer összetételében és hatásában különbözik egymástól. Ezeket a bortechnológiai elveknek megfelelően a következők szerint csoportosítjuk:

• ásványi derítőszerek,

• fehérjetartalmú derítőszerek,

• kálium-vas(II)-cianid (sárgavérlúgsó),

• egyéb derítőszerek.

Ásványi derítőszerek

Szilárd, porszerű, szervetlen anyagok. A bor alkotórészeivel nem vegyülnek, oldhatatlan alumínium-szilikátok. Hatásuk elsősorban felületvonzáson alapszik. Az ide tartozó anyagok közül a borászatban legnagyobb jelentőségű a bentonit.

Bentonit. Vulkanikus anyagásvány; kalciumot és magnéziumot is tartalmazó alumínium-hidroszilikát. Elnevezése eredeti lelőhelyére (Benton, Észak-Amerika) utal.

Felülete rendkívül nagy; 1 g bentonit felülete 50 ezer cm2, tehát igen finom diszperzitású. Szemcsenagysága a kolloidokénál nagyobb, de azokhoz közel áll. Legjellemzőbb alkotója a kolloid oldatba vihető, peptizálható montmorillonittartalom, melynél fogva a bentonit kristályosan réteges rácsszerkezetében levő lemezkék közé a víz könnyen behatolhat. Vízzel duzzasztott állapotban negatív elektromos töltésű, ezáltal adszorbeálja a pozitív töltésű kolloidokat, elsősorban a fehérjeanyagokat. Adszorptív tulajdonságait növeli, hogy kristályrácsának Si++++- és Al+++-kationjai részben helyettesíthetők más kationokkal, így több negatív elektromos töltés marad szabadon. A különböző elektromos töltésű anyagok között kölcsönös flokkuláció és kicsapódás történik, melyet a tömörülő részecskék leülepedése követ. Ezáltal a bor egyidejűleg tisztul és stabilizálódik.

A különböző bentonitok montmorillonittartalmának lecserélhető kationja szerint (egymástól eltérő tulajdonságú) Ca- és Na-bentonitok különböztethetők meg. Lényeges tulajdonság a duzzadóképesség, mely összefügg az egyes bentonitok tisztító és stabilizáló hatásával.

A bentonitokat vízzel kell duzzasztani! A gyártók és a forgalmazók a termékismertetőikben megnevezik készítményeik duzzadóképességét is. Az egyes bentonitok vízfelvétele tömegüknek 10-20-szorosa. A porszerű anyagot apránként kell a vízbe szórni (szitálni), és be kell tartani az előírt duzzasztási időt.

Az előkészített kolloid-oldatot állandó keverés közben kell adagolni a derítendő borhoz. Erre különböző keverőberendezések szolgálnak. Ilyenek a tartályba rögzített ejektoros keverő (54. ábra), csapnyíláson betolható szárnyas keverő, búvárszivattyú, kompresszor stb. Közülük a tartály szerkezeti anyagától, űrtartalmától, a keverendő bor jellegétől függően célszerű választanunk. A kompresszorral pl. elsőrendűen homogenizálhatunk, de oxidáló hatásával számolnunk kell.

54. ábra - Tartályba rögzített ejektoros keverő

kepek/54abra.jpg


Újabban egyre többen használják kevertetéshez a komprimált nitrogén- vagy szén-dioxid-gázt. Ezek nagy előnye, hogy a keverés mellett más bortechnológiai igények is érvényesíthetők (a nitrogéngázzal az oxigén kiűzése a borból, a szén-dioxiddal a bor frissítése).

A derítőanyagok adagolásának és elkeverésének a leghatékonyabb, automatizált módja a folyamatos derítés, ahol minden borkezelő anyagot fejtés közben szabályozható adagolószivattyúval juttatnak a borba (55. ábra).

55. ábra - AUTODOSA automata adagoló: 1. folyadékbetáplálás, 2. folyadékkilépés, 3. az adalékanyag bevezetése, 4. keverőszelep, 5. adagolószelep

kepek/55abra.jpg


A bentonit a zavarosodást okozó termolabilis fehérjevegyületeken kívül polifenolokat is adszorbeál, ezáltal csökkenti a borok hajlamosságát a barnatörésre (Érczhegyi, 1961). Hazai kísérletek alapján ismeretes a bentonit színanyagcsökkentő hatása is. Ez fehérboroknál esetenként előnyös lehet.

A bentonit stabilizáló hatásai közül kiemelkedő jelentőségű a fehérjestabilizáló hatás. Ez a legfőbb oka széles körű elterjedésének. A bentonit a hőkezeléssel szemben jóval gazdaságosabb, és eltekintve a kiugróan nagy fehérjetartalmú testes boroktól, hatásosabb is.

A borgazdaságok ma már a bentonitok széles termékskálájából választhatnak. Csakis olyan bentonitok jöhetnek szóba, amelyek a kívánt stabilizáló hatás mellett egyben kiválóan tisztítanak, derítenek. A kínálatban olyan kombinált szerek is találhatók, melyek szélesebb hatássprektummal alkalmasak polifenolok, vas, nem kívánt színanyagok stb. eltávolítására is (AEB Hungária, Erbslöh, Perdomini, Vulcascot stb. szerek).

A bentonit a korszerű, nagyüzemi borászatban alig nélkülözhető derítő- és stabilizálószer. Használatának azonban árnyoldalai is lehetnek. Nagyobb mennyiségű adagolás kettős veszélyt rejt magában:

1. mint hatékony adszorbens a borból értékes aminosavakat, zamatanyagokat is kivesz (Ferenczi, 1979),

2. számottevően megnövelheti a bor nátriumtartalmát, melynél fogva nehezen teljesíthetők az ez irányú exportelőírások; a borok Na-tartalma ugyanis a 60 mg/l-t nem haladhatja meg (Szalai–Fodor–Sárkány, 1979).

Mindezek arra késztetnek bennünket, hogy bentonitból – ami egyébként minden más borkezelési anyagra is vonatkozik – csak annyit keverjünk a borhoz, amely a kívánt hatáshoz feltétlenül szükséges.

Fehérjetartalmú derítőszerek

A fehérjetartalmú derítőszereket régóta alkalmazzák a borászatban. Pozitív elektromos töltéssel rendelkeznek, így a bor természetes vagy hozzáadott negatív töltésű tannintartalmával csapadékot képeznek. Ide tartozik a zselatin, a vizahólyag, a tojásfehérje, a lefölözött tehéntej és a kazein.

Zselatin. A fehérjetartalmú derítőszerek közül a borászatban legjelentősebb a zselatin. A kollagénekhez tartozik, vízben erősen duzzadó fehérjeszármazék, lényegében tisztított enyv. Kémiailag nem teljesen definiált keverékanyag.

A borhoz adott kolloid zselatinoldat molekulái a bor pH-tartományában (2,9–3,5 pH) pozitív töltésűek. Vízburokkal körülvéve és azonos töltésük miatt egymást taszítva lebegnek. Derítő hatása onnan ered, hogy a bor természetes cserzőanyagaival kicsapódik, és az így keletkezett pelyhes csapadék adszorbeálja a szuszpendált részecskéket. A flokkuláció mellett lejátszódik még a különböző mértékben kondenzált polifenolok kémiai reakciója is a zselatinnal. A zselatin flokkulációját elősegítik a kationok, az oxigén, az alacsonyabb hőmérséklet és a magasabb pH-érték (a bor pH-intervallumában). A fémek közül igen aktív a háromértékű vas, amely tannin-vas-komplex formájában flokkulál a zselatinnal.

A száraz zselatinból hektoliterenként 4–15 g-ot használunk a próbaderítés alapján. Felhasználás előtt oldatot készítünk. A felaprózott zselatint 4–5-szörös vízben duzzasztjuk, majd vízfürdőn, kevés vízzel, állandó keverés közben hevítjük. A melegítésre a zselatin teljesen feloldódik, majd annyi bort adunk hozzá, hogy az oldat 10%-os legyen. Az oldatot a derítendő bor egy részével alaposan elkeverjük a beadagolás előtt.

A bor – elsősorban a fehérborok – természetes tannintartalma rendszerint nem elegendő a megfelelő derüléshez, ezért tannint is adunk a borhoz. Egy g zselatinra 0,5–1 g tannint (népiesen: csersav) számítunk. A csersav jól oldódik a borban. Először a csersav-, majd a zselatinoldatot keverjük be. Derítés után 8–14 nap múlva fejthetjük le a bort az üledékről. A fejtést célszerű egybekapcsolni a szűréssel.

A száraz zselatin körülményes elkészítése könnyebben kezelhető anyag előállítására sarkallta a gyártókat. Ma már készítenek hideg vízben oldódó zselatint (Erbifix, Alfa P stb.), folyékony halmazállapotút (Gelsol, Gelisol stb.), valamint más anyagokkal aktiválva színtelenítő, polifenolcsökkentő stb. hatásúakat is.

A tannin adagolása révén a szőlő természetes cserzőanyagaitól idegen, ún. hidrolizálható cserzőanyagot juttatunk a borba. Emiatt csak annyi tannint adagoljunk, amennyi a zselatinnal maradék nélkül kicsapódik. Az oldott állapotban visszamaradt tannintól kellemetlenül fanyar, húzós ízűvé válhat a bor.

A flokkuláció és a derítő hatás fokozása végett előtérbe került a tannin helyett a kovasavszól használata. A kovasavszól a különböző mértékig polimerizált kovasavanhidrid (SiO2) vizes kolloid oldata. A kovasavszólt 15 vagy 30%-os oldat formájában hozzák forgalomba. Az optimális derítőhatás eléréséhez egy tömegrész zselatinhoz általában másfél tömegrész kovasavat kell adni. Így például a 15%-os kovasavszólból 10 cm3-t számítunk 1 g zselatinhoz.

A hazai kísérletek szerint a kovasav-zselatinos derítés jól alkalmazható a nagy polifenoltartalmú, nehezen deríthető újborok tisztítására. Külön előnye a derítési módszernek az, hogy a túlderítés veszélye nélkül elvégezhető, tehát a borkezelések automatizálásában jelentős szerepe lehet (Oláhné, 1976).

A kovasavszól adagolható a zselatin előtt vagy után is.

Vizahólyag. A viza úszóhólyagja évtizedekkel ezelőtt általános derítőszer volt a borászatban. Hosszabb ászkolás után rendszerint közvetlenül palackozás előtt alkalmazzák. A vizahólyag ritkán használt derítőszer.

Tojásfehérje. A vörösborok derítésére használják, mivel a színanyagokat a legjobban kíméli. Hatóanyaga az albumin és globulin, amelyek a borban erősen duzzadnak, és a zselatinhoz hasonlóan viselkednek. Hektoliterenként 1–3 tojásfehérje szükséges.

Fölözött tehéntej. Ma már alig használt derítőszer. Hatóanyaga a kazein (3,4%) és az albumin (0,5%). A kazein a bor savainak, az albumin a cserzőanyag hatására csapódik ki. Használata az esetenként előforduló hibás borok kezelésénél javasolható 0,5–1,5 l/hl mennyiségben.

Kazein. A tejből készített összetett fehérje, por alakban hozzák forgalomba. Derítőszerként alig használják, viszont színtelenítő hatása figyelmet érdemel. Világosítja a sötétebb tónusú fehér borokat, eltávolítja a fenolos anyagokat.

Kálium-vas(II)-cianid (sárgavérlúgsó)

A kálium-vas(II)-cianid – K4[Fe(CN)6]·3 H2O – a borban levő nehézfémekkel, a vassal, rézzel, cinkkel, mangánnal oldhatatlan csapadékot képez, ezért alkalmas eltávolításukra. A nehézfémek kicsapásával megelőzhetjük vagy megszüntethetjük a különféle fémes töréseket, ezáltal elősegítjük a borok stabilitását, fejlődését.

A borban általában a vas fordul elő a legnagyobb mennyiségben és így leggyakoribbak a vasas törések. A háromértékű vas foszforsavval egyesülve ferri-foszfát-zavarosodást (fehértörés), míg a tanninnal ferri-tannát-zavarosodást (feketetörés) okozhat. Kálium-ferro-cianid hozzáadására a vas sötétkék színű berlinikék-csapadék – Fe4[Fe(CN)6]3 – alakjában kiválik. Innen származik a kékderítés elnevezés. A reakció azonban korántsem ilyen egyszerű. A két- és háromértékű ionos vas, valamint más fémionok reakciója a kálium-ferro-cianiddal egész sor vegyület képződését eredményezi, melynek mennyisége, egymáshoz viszonyított aránya és stabilitása az egyensúlyi viszonyoktól és egyéb körülményektől függ.

A nehézfémek bizonyos határon belül a bor természetes alkotórészeihez tartoznak. A borok túlnyomó többségében legfeljebb 1–2 mg/l a természetes vastartalom. A borstabilizációra az ezen felüli mennyiség, vagyis a technológiai eredetű vas jelenti a veszélyt. A vas gyarapodása annak tulajdonítható, hogy a szőlő, a must vagy a bor az egyes technológiai műveletek során több-kevesebb ideig vassal érintkezett. Ezt kiküszöbölendő, az érintkezési pontokon szénacél helyett saválló acél berendezésekkel dolgozzunk.

A vas két- és háromértékű ionos állapotban, valamint nagy molekulatömegű fehérjékhez kötve komplex vegyületek és más komplexek (ferri-malát, ferri-tartarát, ferri-foszfát, ferri-tannát) alakjában van jelen a borban. A Fe++ és a Fe+++ közötti arány a bor redoxiállapotától, az ionos és a kötött vas aránya a kémiai egyensúlytól, valamint a komplexképző anyagoktól függ. A vasas törésekben csak a Fe+++ vesz részt közvetlenül, de a borban lejátszódó egyensúly-eltolódások a legkülönbözőbb időszakokban kiválthatnak ilyen töréseket.

A technológiai eredetű vas közvetlenül az erjedés után, főleg ionos állapotú, de később egyre nagyobb része megy át különböző komplexekbe. Következésképpen a vasas törésekkel szembeni fellépésnek fontos eleme a kékderítés időpontja.

A háromértékű vas oldhatatlan berlinikék-csapadék alakjában válik ki:

3K4[Fe(CN)6] + 4 Fe+++ = Fe4[Fe(CN)6]3 + 12K+

A kékderítés nagy elővigyázatosságot kíván, mert a szükségesnél nagyobb sárgavérlúgsó-adagolásnál oldott kálium-vas(II)-cianid-felesleg marad a borban, mely a bor savainak hatására lassan cián-hidrogénre bomlik. A cián-hidrogén erős méreg. A vizsgálatok szerint ugyan még nagy sárgavérlúgsó-felesleg esetén is jóval kevesebb keletkezik a halálos adagnál (50 mg/l), mégis indokolt a kellő elővigyázatosság.

A kékderítés a régebbi borászatban – stabilitási meggondolások alapján – közvetlenül a borok forgalomba hozatala előtti időszakra korlátozódott. Az optimális időpontjával kapcsolatos külföldi és hazai kutatások egyaránt a korai kékderítés mellett szólnak. A borok az első fejtés után előnyösen deríthetők: a derítést követően a bor zamata kedvezőbben fejlődik, és a stabilitás is fokozódik.

Eperjesi (1959) különböző síkvidéki és hegyvidéki borokkal folytatott vizsgálatai alapján megerősítette a fenti megállapítások helyességét. Rámutatott továbbá arra, hogy az oxidációs folyamatokat katalizáló nehézfémionok mielőbbi eltávolítása – a stabilizálási meggondolásokon túl – szerves része a reduktív borászati technológiának. Ásvány és Ferenczi (1960) Tokaj-hegyaljai száraz borok korai kékderítését a hatásosabb stabilizálás végett javasolja.

További kutatások eredményeként még hangsúlyosabbá vált a korai kékderítés. Oláhné és Török (1978) megállapítása szerint a borok többségében nincsenek olyan komplex vasvegyületek, amelyekből a vasat sárgavérlúgsóval ne deríthetnénk ki. E megállapítás közvetlenül az erjedés utáni fiatal, nyers újborokra különösen érvényes. A borfejlődés későbbi szakaszában képződő vaskomplexek már súlyos stabilitási gondokat okozhatnak. Nevezett kutatók nagyszámú bor vizsgálata alapján arra a következtetésre jutottak, hogy a fémes törésekkel szemben biztosan stabilak a legfeljebb 2 mg/l vasat tartalmazó borok. A fémes komplexek keletkezési és felbomlási körülményeiből következik, hogy a borok kékderítését követő hosszabb tárolás után szükségessé válhat e művelet megismétlése. Ilyenkor ügyeljünk arra, hogy az ismételt kékderítés legalább hat héttel előzze meg a palackozást, illetve a borok forgalomba hozatalát.

A művelet előtt és után a bort pontosan meg kell vizsgálni. A kékderítéssel kapcsolatos vizsgálatokat a Mezőgazdasági Szakigazgatási Hivatal Központ Borminősítő Igazgatósága továbbá szaktanácsadói tevékenységük keretében a BCE Borászati Tanszéke, valamint a Szőlészeti és Borászati Kutató Intézet egyetemekhez, főiskolákhoz csatolt, minősített laboratóriummal rendelkező intézményei végezhetnek. A vizsgálatok végzésére jogosultak még a kellően felszerelt laboratóriummal és kékderítés vizsgát tett szakemberrel rendelkező mezőgazdasági és élelmiszer-ipari nagyüzemek, melyeknek ez irányú tevékenységét szabályos kérelem alapján az MgSzH Központ Borminősítő Igazgatósága hivatalosan engedélyezi.

A mintavételt és a műveletre vonatkozó részletes szabályokat a törvényes előírások tartalmazzák.

A derítendő bor pontos mennyiségének megfelelő kálium-vas(II)-cianidot lemérjük, porrá törjük, és kb. ötszörös mennyiségű vízben maradék nélkül feloldjuk. Bort ne használjunk a feloldáshoz, mert a derítőanyag tömény oldata a savak hatására bomlik. A vízben oldott sárgavérlúgsót lehetőleg gyorsan és igen gondosan keverjük a derítendő borba. Nagyon fontos a frissen oldás és a gondos keverés.

Kálium-vas(II)-cianiddal egyedül ritkán derítünk. Legtöbbször bentonittal vagy csersavval és zselatinnal kombináljuk, hogy meggyorsuljon a flokkuláció. Így elkerülhető, hogy a berlini kék sokáig maradjon a borban vagy átmenjen a szűrőn. A bentonit ugyan a berlini kékhez hasonlóan elektronegatív kolloid, mégis fokozza a kicsapódást és a tisztulást. Ebben valószínűleg nem az elektrosztatikus töltések, hanem az adszorpciós folyamatok játszanak nagyobb szerepet. A pozitív töltésű zselatin erősen flokkulál a berlini kékkel. Ezért az oldatban maradó berlini kék – melyet a bor jellegzetes kék színe nyomban elárul – zselatinadagolással általában gyorsan kicsapható.

A kékderítési csapadék erősen tapad a hordó falához. Ezért a hordót a derítés után 2%‑os forró szódaoldattal, majd forró és végül hideg vízzel kezeljük.

Pórusmentes tartályokat hideg vízzel hálózatról – szükség esetén – nagynyomású berendezéssel (pl. Sterimob) mossuk.

A berlini kék veszélyes hulladék! Európa-szerte, így hazánkban sem engedélyezik a kékalj betemetését, hanem égetőkben kell azt megsemmisíteni.

A fémszennyeződésekkel szemben preventive (saválló acél) védekezhetünk a leghatásosabban.

A korszerű borászatban mindinkább háttérbe szorul a kékderítés, számos borgazdaság működik anélkül, hogy tevékenysége igényelné a kékderítést.

Egyéb derítőszerek

Az ismertetett derítőszereken kívül vannak más hatásmechanizmus szerint működő kezelőanyagok is. Ilyenek használatát a 606/2009/EK rendelet részletezi. Közülük leginkább a műanyag porok érdemelnek kiemelést.

A polivinil-polipirrolidon (PVPP) műanyag por oxidálható és kondenzálható polifenolokat távolít el. Használják pezsgőalapborok világos színárnyalatának kialakításához; a törvényes rendelkezésekben engedélyezett mennyiség legfeljebb 80 g/hl. A szert derítés, szűrés után ajánlatos alapos kevertetés mellett beadagolni.

Szűrés

A borok tisztításának legrégibb módja a szűrés. Rendszerint a derítést követi, de gyakran attól függetlenül is végzik. Szerepe a borpalackozás térhódításával ugrásszerűen nőtt, s a modern technika vívmányaként megvalósított új szűrési módszerek szinte forradalmasították a borászati technológiát.

A szűrési művelet az utóbbi évtizedekig alapvetően nem változott. Ennek lényege, hogy a bor szűrőfelületre áramlásának és a szűrlet eltávozásának az iránya egyező, és csak a tiszta fázis távozik a szűrőfelületről. Ez az ún. „frontális” átáramlásos (Dead-end) szűrés, melynek a hagyományos módszere szűrési segédanyag (kovaföld, perlit, cellulóz) használata.

A szűrőanyaggal kialakítható szűrőfelülettől függően megkülönböztetünk felületi (kétdimenziós) és mélységi (háromdimenziós) szűrést.

Kétdimenziós szűrés esetében a munka kezdetén meghatározott mennyiségű szűrőanyagot juttatunk a berendezésbe. Ennek mennyisége a szűrés folyamán nem változik, mivel a művelet közben nem adagolunk újabb szűrőanyagot. A bor a szűrőanyagon laminárisan áramlik át, miközben a zavarosító anyagok a szűrőfelületen fönnmaradnak.

A háromdimenziós szűréskor a munka kezdetén speciális alapréteget képezünk, majd a szűrés során folyamatos adagolással újítjuk fel a szűrőfelületet. A szűrőréteg fokozaton vastagodik, a bor zavarosságai beágyazódnak a szűrőanyagba. A folyton megújuló szűrőfelület térbeli szitaként működik. Íly módon megakadályozható a zárófilm kialakulása, és a művelet mindaddig folytatható, amíg a szűrőanyagnak van elegendő helye a berendezésben.

E két szűrési mód sémáját az 56. ábra szemlélteti.

56. ábra - Hagyományos szűrési módok: a) kétdimenziós, b) háromdimenziós

kepek/56abra.jpg


A frontális technika újabb módszere, eredménye a segédanyag nélküli szűrés. Ez különböző anyagú membránokkal oldható meg. A szűrés módját tekintve kétdimenziós eljárás. A membrán pórusain fennakadt anyagok a szűrőfelületen gyülemlenek össze (57. ábra). Ennél az eljárásnál a membránt csak kis mennyiségű üledékanyaggal terhelhetjük.

57. ábra - A frontális membránszűrés elve

kepek/57abra.jpg


A hagyományos szűrés során a bort lamináris áramlással finom pórusú szűrőanyagon vezetjük át, amely a szilárd részecskéket részint az adszorpció, részint a szűrő- (szita-) hatás révén visszatartja.

Az adszorpció a szűrőanyag fajtájától, a belső felülettől és az adszorptív úton eltávolítható zavaros anyagoktól függ. Maga az adszorptív hatás a részecskék adhéziójával és elektromos töltésével magyarázható. Az adszorptív hatás következtében a szűrőanyag pórusméreteinél kisebb szilárd részek is visszatarthatók a borból. Ez a hatás különösen a szűrés kezdetén nagy, később csökken, majd megszűnik.

A szűrőhatás tulajdonképpen mechanikai visszatartó hatás. Abban nyilvánul meg, hogy a szűrőréteg visszatartja mindazon részecskéket, amelyek átmérője meghaladja a pórusátmérőt. A szűrőhatás az adszorpcióhoz képest fordítottan érvényesül. A szűrés kezdetén csak a szűrőanyag pórusátmérőjénél nagyobb részecskék rakódnak a szűrőfelületre. Később a szűrőanyag és a visszatartott részecskék együttesen szűrőlepényt hoznak létre. Ezen túl az újabb szilárd részecskék visszatartása már nem a szűrőanyag, hanem a szűrőlepény pórusméreteitől függ. A szűrőlepény ellenállást fejt ki az áramló borral szemben, így az áramlást csak nyomáskülönbség tarthatja fenn. A szűrőközeg ugyanis fokozatosan vastagodik, pórusai, csatornácskái szűkülnek, eltömődnek, és egyre növekvő ellenállást okoznak. A bor egyenletes áramlási sebessége a nyomáskülönbség növelésével érhető el, amely a szűrőberendezésre megengedett hatásig fokozható. A gyakorlatban a szűrőhatásnak lényegesen nagyobb szerepe van, mint az adszorpciónak. A kétféle hatás sémáját az 58. ábrán mutatjuk be.

58. ábra - Az adszorpció és a szitahatás sémája

kepek/58abra.jpg


Az átfolyt szürletmennyiség kifejezhető a Hagen-Poiseuille-képlettel:

ahol: V = a t idő alatt szűrt mennyiség,

p = a nyomáskülönbség a kapilláris két oldalán (Pa),

r = a kapilláriscsatornák átlagos sugara (m),

η = dinamikai viszkozitás (kg/m·s),

l = a kapillárisok hossza (szűrőréteg vastagsága, m).

A szűrési segédanyaggal végzett művelet befejezésekor szennyezett hulladék keletkezik, mely környezetvédelmi gondokat okoz. A segédanyag nélküli szűréskor keletkező üledék nem tartalmaz a bortól idegen anyagot.

A frontális szűréssel szemben az utóbbi évtizedek nagy vívmányaként megjelent a „keresztirányú” (Cross-Flow), más néven tangenciális szűrés. A szűrőközeg lehet ásványi anyag és műanyag membrán. Szűrési segédanyagra nincs szükség. Elterjedtebbek a különböző szerkezetű, kémiai összetételű műanyag membránok (Csékei, 1989), így ezeket részletezzük.

Az eljárás szerint a szűrőmembránok közé juttatott folyadék egy része átjut a membránon, míg másik része körforgásban visszakerül a tartályba. A szűrlet a keringtetés irányára merőlegesen távozik, ezért is nevezik keresztirányú vagy tangenciális szűrésnek (59. ábra).

59. ábra - A Cross-Flow szűrés sémája

kepek/59abra.jpg


A nagy áramlási sebességgel keringtetett folyadék a membrán felületére rakódott és eltömődést okozó részecskéket lemossa. A rendszerbe juttatott folyadéknak kb. 1/5-e szűrletként vehető el, míg 4/5-e visszakering. Az elvett szűrletnek megfelelő mennyiséget folyamatosan pótolják a szűrlendő anyagból. A szűrés végén a pótlás elmarad, s a keringtetett folyadék egyre töményebb lesz.

Ezzel a technikával megvalósítható, hogy nagyon zavaros folyadékot is tükrös tisztaságúra, a membrán visszatartó képességétől függően akár sterilre is szűrjük.

A tangenciális szűrés elvi lehetőséget teremt a hagyományos szűrési módok akár teljes kiiktatására a borászati technológiából. Ez azonban ma még csupán elvi lehetőség. Úgy tűnik, hogy jórészt gazdasági megfontolásokból még jó ideig szükség lesz a szűrőanyagokkal végzett szűrésre. Ezekhez viszont hasznosan kapcsolhatók és mindinkább terjednek a Dead-end technológia különböző membránszűrői.

Szűrőanyagok

A jó szűrőanyag mechanikailag és kémiailag tiszta, szerkezete megfelelő, a borban nem oldódik, a bor összetételében hátrányos kémiai és ízbeli változást nem okoz.

A borászatban alkalmazott szűrőanyagok a szemcsés szerkezetű kovaföld és a perlit, valamint a szálas szerkezetű cellulóz.

Kovaföld. Tengeri moszatok, algák vázszerkezetének lerakódásából származó porózus, szivacsos állományú, nagy szilárdságú anyag. A porozitás és a szilárdság teszi alkalmassá szűrőanyagként való fölhasználásra. A szemcsék szabálytalan belső pórusjárata miatt a szűrőanyagnak nagy a felülete. A szűrés folyamán fennálló nyomás nem deformálja részecskéiket, ezért biztosítják a szűrőanyag védelmét és áteresztő képességét.

A kovaföldek tisztaságban, alakban, színben és tisztító hatásban a származási helytől függően különböznek. Ezeket kémiai és mechanikai tisztítással teszik alkalmassá szűrésre. Az anyag összetétele szerint a tisztító hatásnak megfelelően megkülönböztetünk durva, közepes és finom kovaföld készítményeket. Fontos az egyes borok szűréséhez legalkalmasabb kovaföld megválasztása. A durva szemcséjűek a nyálkásabb, a finomak a tisztább borok szűréséhez valók.

A kovaföldnek jelentős adszorpciós szűrőhatása is van. Olyan részecskéket is visszatart, amelyek kisebbek a szűrőanyag szemcséi közötti nyílások méreténél. A kovaföldrétegben bonyolult szövedék keletkezik, amelynek labirintusaiban a kis részecskék beszorulva, „fölnyársalva” fönnakadnak. A kovaföldrészecskék formája, alakja ad erre magyarázatot (60. ábra).

60. ábra - Kovaföldszemcsék

kepek/60abra.jpg


A kovaföldet önállóan a kovaföld- és a vákuumdobszűréskor használják, de a szűrőlapoknak is fontos alkotórésze.

Perlit. A kovaföldhöz hasonlóan iparilag előállított bányatermék. A nyers perlit a vulkáni üveg néven ismert kőzetek egyik válfaja. A perlitszemcsék hirtelen felhevítve eredeti térfogatuk többszörösére felfúvódva porózussá válnak.

A duzzasztott perlit szerkezeti felépítése eltér a kovaföldekétől, lapos, töredezett, üvegszerű testecskékből áll. Szűrőhatása kisebb, mint a kovaföldé. Önállóan ritkábban alkalmazzák, mint a kovaföldet, de gyakran használják szűrőlapok készítéséhez.

Cellulóz. Szálas szerkezetű bükk- vagy fenyőcellulóz őrlemény. Folyadék áteresztése nagy, tisztító hatása csekély. Ennélfogva önállóan nem használják szűrésre, hanem kovafölddel, perlittel keverve szűrőlapokká préselik.

Egyedi szűrési segédanyagok a szűrőlapokhoz hasonló préselt cellulózlapok, amelyek többnyire támasztó (technikai) lapként kettős méretben (összehajtva) készülnek. A támasztólapok feladata nem a szűrés, hanem a felhordott szűrőanyag (kovaföld) visszatartása, támasztása. Felületük vízsugárral lemosható, így többször is használhatók.

Szűrőlapok

A szűrőlapok nagy tisztaságú cellulóz, kovaföld, perlit, műszálak, granulált adszorbensek keverékéből készülnek. Falvastagságuk 3–5 mm. Alakjuk túlnyomóan négyzet, ritkábban kör. Legelterjedtebb lapméretek a borászatban: 40×40 és 60×60 cm, de készülnek 20×20 cm-es méretben is.

Más iparágakban (pl. söripar) használnak 80×80, 100×100 cm, sőt gigantikus méretű 200×200 cm-es szűrőlapokat is.

A szűrőlapok egyik oldala durva bolyhos, a másik oldala sima. A lapok mélységi szerkezete különböző. A szűretlen borral érintkező durva oldal a szűrési feladatnak megfelelően kovaföld, perlit, cellulóz meghatározott keverékéből álló réteg. Ezután mélységben a lapok kellő szilárdságát biztosító cellulózréteg következik, végül a kiáramlási oldal finom, sima rétegét műanyag szálfogó felület képezi, amely megakadályozza a cellulózszálak leválását, illetve a szűrt borba jutását (61. ábra).

61. ábra - Azbesztmentes szűrőlap szerkezete: a) kovaföld-cellulóz réteg, b) cellulóz réteg, c) műanyag szálfogó felület

kepek/61abra.jpg


A szűrőlapok anyagösszetételüknél és szerkezeti kialakításuknál fogva mélységi szűrők, amelyek egy labirintusszerű, rendkívül szűk nyílású térhálóhoz hasonlítanak, nagyon finom, számtalan szerteágazó csatornával. A szűrőlapok összességükben 70–80% üreges térfogattal rendelkeznek. A szűrendő folyadék a számtalan kis csatornán viszonylag lassan áramlik át. A zavarosító részecskék és a mikroorganizmusok a keskeny labirintuscsatornákban mechanikailag megkötődnek, miközben a térbeli szitahatás elektrokinetikus feszültséggel (adszorpció) párosul.

A szűrőlapok összetétele, tömörsége, pórusmérete a technológiai igényekhez igazodva eltérő, ezért különböző az áteresztőképességük és a szűrőhatásuk is. A szűrőlapokat az adott szűrési feladathoz kell megválasztani. A túl nagy mennyiségű zavarosító anyag vagy fokozott átfolyási sebesség túlterhelést és „boráttörést” eredményezhet. Ekkor a szűrőlap kapacitása kimerül, és a bor szemmel láthatóan zavarosan távozik a szűrőből, avagy (steril szűrésnél) már nem képes az élesztősejteket visszatartani.

Lapszűrést csak ritkán alkalmaznak a borok első szűréséhez. A hatékony és gazdaságos lapszűrés feltétele, hogy a bort előzőleg olcsóbb eszközökkel megfelelően megtisztítsuk.

A szűrőlapok megválasztásakor különbséget teszünk a mennyiségi teljesítmény és a szűrés élessége (visszatartott részecskék nagysága) között. Durva szűrőlapokkal nagy mennyiségi teljesítmény csekély élességgel párosul, míg finom szűrőlapokkal kisebb mennyiségi teljesítmény mellett nagy élesség érhető el. A steril szűréshez használatos EK-(Entkeimung) lapok egyetlen feladata a már tükrös tisztaságú borok csírátlanítása. A különböző lapszűrési jellemzőket a 62. ábra szemlélteti.

62. ábra - Különböző szűrési feladatra választható Seitz szűrőlapok

kepek/62abra.jpg


Szűrőmembránok

A szűrőmembránok különböző műanyagokból készített vékony (0,1–2 mm) filmek.

Anyaguk lehet: cellulóznitrát, cellulózacetát, polipropilén, DTFE (politetra-fluoretilén), nejlon, poliszulfon, teflon, cellulóz-triacetát.

A mikroszűrő membránok pórusmérete 0,1–10 μm. A borászatban alkalmazott legkisebb pórusméret 0,45 μm, amely a kiszűrendő legkisebb mikrobákat, a baktériumokat is visszatartja. A pórusok az összfelület 70–84%-át teszik ki, tehát aktív felületük nagy.

Szerkezetük szerint lehetnek sík, üreges, csöves kialakításúak, valamint aszimmetrikus és szimmetrikus felépítésűek (Mercz, 1997).

A frontális áramlási szűrőmembránok a szitahatás elvén működnek. A 63. ábrán egyrétegű, 0,45 μm pórusméretű membrán szerkezetét mutatjuk be (fölül a szűrőfelületen visszatartott részecskék, alul balra egy póruscsatorna szerkezete nagyítva, alul jobbra a szűrőfelület felülnézetben).

63. ábra - Egyrétegű membrán szerkezete

kepek/63abra.jpg


A membránfelület terhelésének mérséklésére alkalmaznak két- sőt többrétegű, ún. „hibrid” membránt is. A kétrétegű membránnak a szűrendő bort fogadó felülete 0,8–1,2 μm pórusméretű, funkcionálisan előszűrést végez. A műveletet a következő 0,45 μm-es réteg fejezi be steril szűréssel. A többrétegű membránok nagyobb pórusú rétege lehet pl. poliszulfon, a finomabbaké nylon.

A hagyományos és a mikroszűrés tartományaiban eltávolítható mikrobákról és más zavarosságokról a 64. ábra tájékoztat.

64. ábra - A borászatban alkalmazott szűrési tartományok

kepek/64abra.jpg


Szűrőkészülékek, szűrőgépek

A borászatban alkalmazott szűrők zárt rendszerűek, mechanikai nyomással működnek.

Az üzemi szűrőkészülékek a használatos szűrőanyag szerint lehetnek kovaföldszűrők, lapszűrők és membránszűrők. A borászati üledékek feldolgozására alkalmazható seprőszűrők kovafölddel vagy szűrőkendővel működnek, de alkalmaznak más berendezéseket is.

Kovaföldszűrők. A kovaföldszűrők bevezetése nagy változást jelentett a borszűrés technikájában. A szűrőanyag szűrés közbeni, folyamatos adagolásával – szemben a lapszűrőkkel – lehetővé válik a háromdimenziós szűrés. A szűrőfelület állandó megújulása megakadályozza a zárófilm képződését, s így a szűrőkészülék kimerülésének gyakorlatilag a különféle géptípusok szűrőanyag-befogadó képessége szab határt. A kovaföldszűrők alkalmasak zavaros, nyálkás újborok (esetleg a must) szűrésére is, de a leggazdaságosabban a derített boroknál alkalmazhatók. A borászati technológiában a kovaföldszűrés a derítés utáni műveletként terjedt el.

Az adagolandó kovaföld mennyiségét és minőségét a bor zavarossága, szűrhetősége határozza meg. Általános szabály, hogy zavarosabb borhoz több, tisztábbhoz kevesebb kovaföldet adagolunk. Ha a kelleténél többet adagolunk, a szűrőtér hamar telítődik, rosszul hasznosul a szűrőanyag, gazdaságtalan a szűrés. Ha viszont a szükségesnél kevesebbet adagolunk, kialakul a záróréteg, és a nyomásnövelés ellenére is csökken a folyadékáram.

A szűrés indításakor először egy négyzetméter szűrőfelületre számítva 300–800 g alapréteget iszapolunk fel (kamrás szűrőknél kovaföldet, tartályos szűrőknél cellulózzal kevert kovaföldet), majd a szűrés folyamán hl-enként 20–100 g kovaföldet adagolunk a borhoz.

A kovaföldszűrő berendezés három fő részből: az adagolóból, a szűrőtestből és a működtetéséhez szükséges körforgó szivattyúból áll.

Kovaföld-adagolók. Hengeres fémtartályok, bennük helyezzük el a szűréshez szükséges kovaföldet borral elkeverve. Feladatuk a szűrő folyamatos ellátása kovafölddel. Az adagoló kapcsolási sorrendben a szivattyú és a szűrő között foglal helyet. Működtetése úgy történik, hogy a szivattyú borvezetékéből mellékvezetéken át szabályozható mennyiségű bort juttatunk az adagolóba. Egyes típusoknál a bor áramlása idéz elő keveredést, és a kovaföldet állandó mozgásban tartja, másoknál ezt a keverőberendezés biztosítja. A kovafölddel kevert bort szabályozhatóan a szűrőhöz irányuló fővezetékbe juttatjuk, ahol a kovaföld a szűrőelemekre lerakódik.

A folyadékkiszorításos rendszerűek közül hazánkban a Seitz-féle félautomata adagoló vált ismertté először. Működését a 65. ábra szemlélteti.

65. ábra - Seitz-féle kovaföld-adagoló működése: 1. tartály, 2. fedél, 3. adagolószelep, 4. feszmérő, 5. váltócsap, 6. látóüveg, 7. mellékvezeték, 8. biztonsági szelep, 9. légtelenítőcsap, 10. ürítőcsap, 11. leeresztőcsap, 12. fővezeték

kepek/65abra.jpg


A kovaföldszűrők szerkezetük szerint lehetnek kamrásak és tartályosak. A kamrás rendszerűeknél a szűrő, az adagoló és a szivattyú egymás mellé helyezve egy technológiai sort alkot, míg a tartályos szűrő lényegében egy szűrőaggregát, amelynél az előbbi gépeket tartozékaikkal együtt egy közös alvázra szerelték.

Kamrás kovaföldszűrők. Módosított lapszűrők, melyeknél a bevezető T-keretek helyett a kovaföld befogadására alkalmas KG (Kieselguhr) kereteket helyezünk el. A KG-keretek mérete 40×40, 60×60, 80×80 cm, vastagságuk 4–5 cm. A keret üreges, a sarkokon négy gyűrű van. A bevezetőoldalon levő két vastagabb keretgyűrűn áttöret található, melyen keresztül a kovaföldes bor a keret üregébe jut. A másik két gyűrű vékonyabb, áttöretük nincs, a bordázott F-keretekkel együtt a szűrtbor-elvezető csatornát képezik. A szűrőtest a váltakozva elhelyezett KG- és F-keretekből, valamint az F-keretekre helyezhető kettős támasztólapokból áll. Ezekre iszapolódik fel az alapréteg, majd a folyamatosan betáplált szűrőanyag.

Az összeszerelt szűrőben a kettős támasztólapok durva oldala a KG-keretek felé néz (66. ábra). Új támasztólapok használata esetén a szűrőbe helyezett lapokat vízzel átmossuk. Ezután a szivattyút, adagolót és szűrőt a 67. ábra szerint sorba csatlakoztatjuk. Az alapréteg kialakításához szükséges kovaföldet az adagolóba helyezzük, majd szűrt bort hozzáöntve megkeverjük. Az alapréteget a legcélszerűbb szűrt borral felhordani, nehogy zárófilm alakuljon ki a támasztólapon.

66. ábra - KG-keret és F-keret, támasztólapokkal

kepek/66abra.jpg


67. ábra - A kovaföldszűrés folyamata

kepek/67abra.jpg


Az adagolás akkor megfelelő, ha a szűrés kezdetén a nyomás a bevezető oldalon 1,2 bar értékkel nagyobb, mint a kivezető oldalon. A nyomáskülönbség max. 4 bar lehet.

A kamrás kovaföldszűrők térfogatárama m2-enként 7–8 hl/h. Ismertebbek a Seitz- és a Filtrox-szűrők. Szűrőfelületük a keretek mérete és száma szerint 5–50 m2 között váltakozik. Térfogatáramuk ennek megfelelően 40–400 hl/h.

Tartályos kovaföldszűrők. Lehetnek tányéros és gyertyás szűrők. A tányéros szűrő elemei kör alakú, különleges tányérok, melyek üreges csőtengelyen vertikálisan vagy horizontálisan helyezkednek el. A vertikálisan elhelyezett tányérok mindkét oldala aktív szűrőfelület, míg a horizontálisoknál csak a tányérok felső oldala szűr.

A szűrőtányérok különleges felépítésű szűrőelemek. Két fő részük a vezetőtárcsa és a fémszövet. A vezetőtárcsa többnyire műanyagból préselt, rovátkolt korong, középen kör alakú nyílásokkal (Doxis típusú szűrőtányérok). A fémszövet anyaga saválló acél, a vezetőtárcsára fekszik. Összeillesztésükhöz bajonettzáras szorítógyűrűt alkalmaznak. A keverék alapréteg, majd a kovaföld a fémszövetre rakódik, és a szűrőanyagon áthaladó bort a vezetőtárcsa rovátkái a kör alakú nyílásokon át a csőtengelybe vezetik.

A Padovan-féle „Viktória” szűrő hazánkban igen elterjedt. A szűrő minden tartozékával egybeépített. Főbb szerkezeti részeit a 68. ábra szemlélteti.

68. ábra - Padovan-féle „Viktória” szűrő: 1. szűrőtartály, 2. Doxis szűrőelemek, 3. kovaföldtartály, 4. adagoló-szivattyú, 5. borfejtő gép, 6. keverőszerkezet, 7. villamos motor, 8. keverőtartály, 9. bevezetőcsap, 10. kivezetőcsap, 11. nézőüveg, 12. rotaméter, 13. tengelykapcsoló, 14. mosóvíz-elvezető csap, 15. légtelenítőcsap, 16. bevezetőcső, 17. visszavezető cső, 18. elzárószelep, 19‑20. kovaföldtartály-bevezetőszelepek, 21. kivezetőszelep, 22. tisztabor-nézőüveg, 23. kovaföld-adagoló csap, 24. mosóvíz-bevezetőcsap

kepek/68abra.jpg


A tartályos szűrők között elterjedtek még az álló tartályos készülékek is, amelyekben a tányérok horizontálisan helyezkednek el. Közülük a Fitrox-féle „Filtromat 70” jelű készülék nagy teljesítőképességű, önmosó szűrő.

A gyertyás szűrők álló tartályos kivitelűek. A szűrőelemek kiemelhető, kissé kónikus tölcsérszerű (Seitz-féle KOMET) vagy henger alakú, kör keresztmetszetű huzalból kialakított, rozsdamentes acélspirálok (Dal Cin-féle MONOFLUX). A szűrés folyamán a szűrendő bor alulról jut a tartályba, a gyertyákra iszapolódott kovaföldrétegen át azok belsejébe áramlik, és a szűrt bor felül hagyja el a gépet. A szűrők üzembe helyezése és mosása igen egyszerű. A gyertyás kovaföldszűrő működését a 69. ábra szemlélteti.

69. ábra - Gyertyás kovaföldszűrő működése: 1. a szűrt bor elvezetése, 2. hidraulikus vezérlő a szűrőelemek működéséhez, 3. szűrőgyertyák, 4. bor bevezetés

kepek/69abra.jpg


Lapszűrők. A borászatban széleskörűen használatos, szűrőtartály nélküli gépek. Szűrőkamrái úgy alakulnak ki, hogy a különleges kiképzésű keretek közé préselt szűrőlapokat helyezünk. Minden keret a hozzá tartozó szűrőlappal együtt egy-egy kamrát alkot. A kamrák száma és így a szűrőfelület tág határok között növelhető. A keretek közé különböző áteresztőképességű lapok helyezhetők. Így a berendezéssel tisztító és/vagy csírátlanító szűrés végezhető. A keretek és a lapok csavarorsóval vagy más szerkezettel összeszoríthatók, s így teljesen zárt szűrőrendszer alakul ki.

A lapszűrők főbb részei: alváz, keretek, fej- és véglap, szűrőlapok és a szerelékek. Kisebb készülékek hordozhatók, a nagyobbak kerekeken gördíthetők (70. ábra).

70. ábra - A lapszűrő részei: 1. fejlap, 2. véglap, 3. vezetőkeretek, 4. szűrőlapok, 5. bevezetőcsap, 6. kivezetőcsap, 7. légtelenítőcsap, 8. hidrométer, 9. szorítószerkezet, 10. alváz, 11. fémtálca

kepek/70abra.jpg


Működésük szerint kétféle keretet különböztetünk meg: a szűretlen bort bevezető T-keretet (Trübplatten) és a szűrt bort elvezető F-keretet (Filterplatten). A keretek között szerkezeti különbség nincs. A T-keretek keretgyűrűi a szűrő egyik oldalán, az F-keretek a másik oldalon képeznek 2–2 csatornát. A keretek anyaga lehet barázdált műanyag, vagy lyuggatott saválló acél (71. ábra).

71. ábra - Műanyag és saválló acél szűrőkeret

kepek/71abra.jpg


A lapszűrők üzembe helyezése. A szűrőt üzembe helyezés előtt gondosan összerakjuk. A keretek berakását a fejlappal kezdjük, illetve a félkeret funkciójától függően. A T- és F-keretek váltakozva követik egymást, közéjük helyezzük a szűrőlapokat. Fontos szabály, hogy a szűrőlap bolyhos oldala a T-keret, sima oldala pedig az F-keret felé nézzen (72. ábra).

72. ábra - Szűrőlap behelyezése a keretek közé: 1. bolyhos oldal, 2. sima, enyvezett oldal

kepek/72abra.jpg


Összerakás után a kereteket és lapokat a szorítószerkezettel lazán összeszorítjuk. Ezután egyszerű szűrésnél a gépet vízzel átmossuk oly módon, hogy a bevezetőcsapon addig vezetünk vizet a szűrőbe, amíg az a kivezetőcsapon át teljesen ízmentesen távozik. A szűrőlapok és a tömítő peremek átnedvesedése után a készüléket erősen összeszorítjuk a szűréshez (73. ábra).

73. ábra - A lapszűrő működése

kepek/73abra.jpg


Csírátlanító szűréshez az egyszerű átmosás nem elegendő. Az EK-lapokkal szerelt szűrőt sterilizálni kell. A sterilizálás legmegfelelőbb módja a gőzölés. A gőzölést max. 1,5 bar nyomású gőzzel addig folytatjuk, amíg a szűrő teljesen átmelegszik. A gőzt a szűrő kivezetőcsapján (legmagasabb helyzetű csap) vezetjük a szűrőbe. A csapokat úgy szabályozzuk, hogy a szűrő minden része egyenletesen átmelegedjen. A gőz kezdetben kondenzvíz alakjában, később szárazon távozik a szűrő bevezetőcsapján, és ettől számítva 15–20 percen át gőzölünk.

Az EK-szűrés hatásfokát a művelet során rendszeres vizsgálatokkal (élőcsíraszám meghatározása, nyomáskülönbség észlelése) ellenőrizzük.

Membránszűrők. Az utóbbi évtizedekben a borászatba berobbant membránszűrés valóságos technikai forradalmat hozott. Mind a Dead-end mind a Cross-Flow eljáráshoz gyártott membránszűrők változatos kialakításban jelentek meg.

A membránokat szűrőegységekben (modul) alkalmazzák. A sík membránt a felületnövelés érdekében pliszírozzák és cső formában helyezik el. A kis- és nagyüzemek egyaránt használják a gyertya alakú szűrőelemet (74. ábra), melyet saválló acél hengeres tartályban helyeznek el. A csőszál membránok körbefogottan nyomásálló csőben, mindkét végükön műgyanta dugóba ágyazottan helyezkednek el. A lap membránok kör vagy négyzet alakra vágottan, szendvicsszerű elrendezésben, oldható módon, rendszerint vertikális tengelyhelyzetű modulban foglalnak helyet.

74. ábra - Gyertyás membránszűrő kialakítása

kepek/74abra.jpg


A változatos kialakítású, méretű membránszűrőknek az ugyancsak sokrétű szűrési feladathoz (zavaros borok tisztításától kezdve a tükrös borok steril szűréséig) ajánlott jellemzőit a gyártó cégek – Pall, Romicon, Sartorius, Seitz, Strassburger stb. – részletesen ismertetik.

Seprőszűrők. A mustok és borok tisztító kezelése során jelentős mennyiségű üledékanyag (seprő, alj) keletkezik. Ezektől „keletkezésük pillanatában” meg kell szabadulni, mert később egyre nagyobb tehertételek főleg a nagyüzem számára.

A borászati üledékek feldolgozhatók keretes és kamrás seprőszűrőkkel, vákuumdobszűrőkkel, csigás dekanterekkel. Leghatékonyabb tisztítás a vákuumdobszűrőkkel érhető el.

A vákuumdobszűrők kovafölddel működő forgószűrők. A szűrés kezdetén a hengeres dob külső felületére 6–10 cm-es kovaföld-perlit szűrőréteget viszünk fel a dobtérben kialakított vákuum segítségével, s ezen keresztül szívatjuk át a zavaros bort. A külső szennyezett réteget egy kaparószerkezet folyamatosan eltávolítja, ezáltal az aktív szűrőfelület állandóan megújul.

A borseprő földolgozását és hasznosítását összhangba kell hozni a 479/2008 EK rendelet VI. melléklet D pontjában Melléktermékek címszó alatt előírt rendelkezésekkel. Ennek sarkalatos pontja szerint a szőlő túlpréselése tilos! A préselés után keletkező szőlőtörkölynek és a borseprőnek együttesen tartalmaznia kell az előállított bor alkoholtartalmának legalább 5%-át kitevő alkoholmennyiséget. A borseprő préselése bor előállítás céljából tilos.

„A borseprő szűrése és centrifugálása nem tekintendő préselésnek abban az esetben, ha az így előállított termékek megbízható, eredeti és forgalomképes minőségűek”.