Ugrás a tartalomhoz

Általános állattenyésztés

Bodó Imre, Dinnyés András , Farkasné Bali Papp Ágnes, Fésüs László, Hidas András, Holló István, Horvainé Szabó Mária, Komlósi István, Kovács András, Lengyel Attila, Mihók Sándor , Nagy Nándor, Polgár J. Péter, Szabó Ferenc , Szabóné Willin Erzsébet, Tőzsér János

Mezőgazda Kiadó

Munkaszervezés, bérezés

Munkaszervezés, bérezés

A technológiának fontos része. Kétségtelen, hogy ez nagyüzemi viszonyok között lényegesen hangsúlyosabb, mint kistermelők esetében. A kistermelő ugyanis sokszor saját szabadideje árán termel, munkabére pedig vállalkozói jövedelmével olvad össze.

Munkaszervezés. A technológiának ebbe a fejezetébe tartozik az egyik legdöntőbb tényező, az ember munkájának megszervezése, az ember és az állatok közötti kapcsolat kialakítása. Nagyon fontos annak a megállapítása, hogy az adott munkát hány ember tudja elvégezni. Ha szükségesnél több embert alkalmazunk, az legalább olyan nagy baj, mintha kevesebbet. A kézi munkaerő-szükséglet eldöntése esetenként nem könnyű, mert vannak olyan munkák, ahol nem egyenletes a terhelés, pl. télen nem az a feladat, mint nyáron.

Az állatok etetése, gondozása, fejése mindennapra szóló lekötöttséget jelent. A nagyobb tenyészetekben a gondozók szabadnapjait és szabadságát váltókkal kell megoldani. A saját állományukat gondozó gazdák „szabadságát” erre a célra specializált megbízható emberek tudják biztosítani. Ez a megoldás hazánkban lassan kezd terjedni.

Az elvégzendő munkát munkarendbe szokás tömöríteni, amely óráról órára megszabja a végrehajtandó feladatokat. Az állatgondozóknak ehhez kell alkalmazkodniuk, ha olyan létszámú állatot kezelnek, amely teljes munkaidejüket leköti. A kisebb gazdaságokban, ahol egy gazda vagy alkalmazott több ágazatban is dolgozik, különösen fontos, hogy az állatok napi életritmusát ne befolyásolják a gondozók más feladatai, ezért adott esetben különböző megoldások alkalmazása elkerülhetetlen (pl. önetetők).

A gazdának, illetve az állattenyésztőnek a tevékenységét nem lehet merev munkarend szerint megszervezni, viszont sok tekintetben alkalmazkodnia kell az állatok életritmusához, illetve az ápolók munkarendjéhez. Akkor kell az adott állattartó telepen vagy istállóban megjelennie, amikor ott valami történik, valamilyen munkafolyamat zajlik (pl. etetés), mert akkor lehet az állomány egészségi állapotáról, várható termeléséről képet kapni.

A tömegmunkákat is egyeztetni kell a telepek, illetve tulajdonosok munkarendjéhez. Ilyen tömegmunka például a malacherélés, a fülszám egyeztetés vagy mérlegelés stb.

A bérezés akkor is fontos a része technológiának, ha kis- vagy nagyüzemben tenyésztünk állatot, mert nagyrészt ezen múlik, hogy az állatgondozók mennyire lesznek érdekeltek a munkájuk eredményében, a termelésben, mennyire szeretik az állatokat és a velük végzett munkát. Kétségtelen, hogy az állatok mellett dolgozó ember munkáját kedvezően befolyásolja az állatok iránti szeretet, azonban ez nem mutatkozik meg minden emberben egyformán és így az ösztönzésre akkor van különös szükség, ha nem a gazda maga kezeli az állatokat. A jó bérezési rendszer ösztönző, a termelés legfontosabb, mérhető eredményei alapján tartalmaz a teljesítménnyel arányos kifizetendő tételeket. Nagyon fontos, hogy a bérezés alapjául olyan szempontokat válasszunk, amelyeknek érdekében az alkalmazottak tehetnek valamit. Sokszor azért veszíti el egy-egy bérezési forma az ösztönző jellegét, mert a dolgozó nem tehet arról, hogy csökken a termelés (pl. takarmányhiány).

Végtermékbérezést akkor érdemes bevezetni, ha stabil, jó gondozó-gárdánk van, amelynek tagjai tisztában vannak azzal, hogy a végtermékben minden munkájuk jól megtestesül (pl. vemhesítés, elletés a tej árában). Máskor viszont érdemesebb a részleteket külön fizetni, pl. bizonyos időszakban megállapított vemhességet, ellést, külön az üszők befejését, a tejet, a tej zsírtartalmát stb.

Döntően fontos, hogy a gondozót ne csak mint fizikai munkaerőt tekintsük, hanem szellemi tevékenységét is vonjuk be az állattartás, a termelés munkájába. Ez ma nem könnyű, mert vannak ágazatok és gazdaságok, ahol örülnek, ha van egyáltalán valaki az állatok mellett. Meg kell mégis említeni, mert nem lehet nélkülözni annak az embernek a szakértelmét, tapasztalatát és tudását, aki állandóan az állatok mellett van. Ez nemcsak az ösztönző bérezési rendszeren múlik, hanem a vezetőszakemberektől, illetve tulajdonostól megfelelő munkastílust is követel.

Újabban egyre inkább terjednek olyan megoldások, ahol magánember vagy egy csoport a nagyüzem állatait bérbe veszi és különböző feltételek mellett hasznosítja azokat. Ez a megoldás esetenként szép eredményeket hoz, néha katasztrofálisan rosszat. A maximális érdekeltséget elvileg lehetővé teszi a szinte tulajdonosi kötődés az állatokhoz. Sikertelenségre van viszont kárhoztatva a bérbevételi akció akkor, ha szakmai tudás híján csak a pénzszerzés vágya fűti a bérlőket.

Saját tulajdonú állatok kezelése esetében a munkabér és a tulajdonosi jövedelem számítható ugyan, azonban gyakorlatilag beolvad a fedezeti hozzájárulásba (Deckungs Beitrag), azaz a gazda nem vesz fel munkabért, hanem a jövedelmének a részét képezi az az összeg, amelyet az állat gondozására kellett volna kifizetnie.

A baleset-elhárítás. A munkaszervezés elengedhetetlenül fontos részét képezi a baleset-elhárítás. A gazdának vagy a munka vezetőjének kötelessége a dolgozókat időnként, és az új dolgozókat a munka megkezdése előtt balesetelhárítási oktatásban részesíteni. Ezt többnyire nem veszik komolyan, holott esetenként súlyos jogi és egészségi következményekkel járhat elmulasztása.

A baleset-elhárítás első és legfontosabb (és időnként legnehezebben teljesíthető) követelménye, hogy az állatok mellé olyan gondozókat állítsunk be, akik mind egyéniségük, mind pedig szakmai képzettségük révén alkalmasak erre a munkára. Nyilvánvaló, hogy az állatokkal való helyes bánást a hivatalos „balesetevédelmi” (balesetvédelem, munkavédelem: a baleset-elhárítás ügyetlenebb szinonímái) oktatás rövid időtartama alatt megtanulni nem lehet. Bizonyos értelemben születni kell a kényesebb munkakörökre, van olyan ember, aki, soha nem lesz képes például arra, hogy apaállat-gondozó legyen.

Kívánatos, hogy a gondozók hosszú ideig maradjanak meg munkakörükben és ne változzanak az állatok mellett.

A baleset-elhárítás legfontosabb szempontja a megelőzés. Ennek alapja, hogy az állatokkal határozottan bánjunk, de ne gorombán. Ez megelőzheti az emberre (és másik állatra) veszélyes, rossz szokások kialakulását (rúgás, vágás, harapás, döfés).

Az emberre veszélyes, rosszindulatú állatokat selejtezni kell. Mielőtt ez megtörténik, külön jelzést kell tenni rájuk (tábla vagy sörénybe, farokba fűzött piros szalag). A harapós állatokat szájkosárral kell ellátni.

Az állatokhoz úgy kell közelíteni, hogy először megszólítjuk őket és lassan közeledünk, tartózkodva a hirtelen mozdulatoktól.

Nehezíti a baleset-elhárítást az is, hogy a modern állattartó telepen veszélyforrásként nemcsak az állatok, hanem a gépek, elektromosság, mérgező vegyszerek stb. is szerepet kapnak. A sérülést okozó hatásokon kívül az állattartásban még külön veszélyforrást jelentenek az emberről állatra terjedő betegségek (zoonózisok) is. Ezek részletes tárgyalása más tantárgy keretébe tartozik.

A részletes, helyi szabályokat az általános balesetelhárítási óvórendszabályokon kívül minden telepre ki kell dolgozni.

Néhány veszélyesebb állatgondozói munkahely:

• apaállat-gondozás (különösen bika, mén)

• lótenyésztés (különösen, ahol lovagolni kell)

• növendékbika nevelés

• növendékbika hízlalás

Néhány „klasszikus” szabály:

• Mént felvezetni csak kétszáras felvezető kantárral szabad két személynek.

• Tenyészbikák orrkarikával látandók el. Az orrkarika könnyűmegfogása érdekében jó, ha a bika szarvára és az orrhátra szíjat csatolunk, amely az orrkarikába is be van fűzve. Bikát vezetni csak az orrkarikába csatolt vezetőrúddal szabad. (Kivételt a kötetlenül tartott magyar szürke bikák képeznek, amelyeket szarvgombbal szokás ellátni, és nem kapnak orrkarikát.)

• Veszélyes apaállattal, csoportosan tartott bikákkal, emberi lakóhelytől távoli nagy állatcsoporttal egyidejűleg legalább két ember legyen („egy gulyás nem gulyás”).

• A szarvasmarha körmözését általában kalodában kell végeztetni (kivétel jól képzett körmöző brigád, amelynek tagjai puha szalmára döntve is szakszerűen el tudják végezni ezt a műveletet, leginkább lekötött tehenészetben).

• A kanok agyarát egyéves kor elérése után el kell szedni.

• Fias kocákkal csak az a gondozó bánjék, akit az állat ismer.

• A halastavakon dolgozók tudjanak úszni, és a téli lékvágást legalább két ember végezze.

• A méhészet és a vándor telephely közelében a veszélyességre figyelmeztető táblákat kell elhelyezni.

• Idegen – illetékesség esetén is – csak a gondozó jelenlétében közelítsen az állatokhoz.

• A járványos betegségek ki- és behurcolásának, valamint idegen személyek forgalmának meggátlására a telepek jármű- és személyforgalmát minimálisra kell korlátozni.

• Ezeken kívül természetesen az összes érintésvédelmi, gépkezelési, fertőtlenítési vagyonvédelmi és raktározásra vonatkozó szabályt be kell tartani az állattenyésztésben is.