Ugrás a tartalomhoz

Állattan

dr. Bakonyi Gábor, dr. Juhász Lajos, dr. Kiss István, dr. Palotás Gábor

Mezőgazda Kiadó

Hatlábúak (Hexapoda)

Hatlábúak (Hexapoda)

A hatlábúak teste három nagy, rendszerint egymástól jól elkülöníthető tájékra (tagmata) tagolható (16.17. ábra). Ezek: a fej (caput), a tor (thorax) és a potroh (abdomen). A fej hat (egyes vélemények szerint öt) szelvény összeolvadásából keletkezett. A torszelvények száma három. A potroh legfeljebb húsz szelvényből állhat, de a szelvények igen gyakran összeolvadtak a törzsfejlődés során, ezért ma ennél kevesebb szelvény látható. A szelvények eredetileg négy kitinlemezzel határoltak. Felülről a hátlemez (tergit), alulról a haslemez (sternit), két oldalról pedig egy-egy oldallemez (pleurit) veszi körül a belső szerveket. A potrohszelvények között vékony, puha hártyás kitinlemez található, ezért a szelvények könnyen mozgathatók.

16.17. ábra - Egy hatlábú testfelépítésének vázlata. aa: alsó ajak, ál: állkapocs, cs: csáp, et: első torszelvény, fa: felső ajak, fc: farcsuta, iv: ivarszerv, ny: légzőnyílás, ös: összetett szem, ps: pontszem, rá: rágó (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.17.abra.png


A fej a többi testtájékhoz viszonyítva lehet kicsi (pl. poloskák, bogara lehet nagy (pl. szitakötők), de hiányozhat is, mint például számos légyfaj lárvájánál. A fejet egységes kitinváz borítja (fejtok), melyről nyúlványok, lécek indulnak a fej belső ürege felé (16.18. ábra). Szelvényezettség nem ismerhető fel a fejen, de különböző árokszerű bemélyedések, varratok igen. Ezek a varratok azonban nem az egykori szelvények határai.

16.18. ábra - A fej vázlata. A: oldalnézetből, B: metszetben, C: hátulnézetből. aa: alsó ajak, ál: állkapocs, bv: a fej belső kitinváza, cs: csáp, fa: felső ajak, fp: fejpajzs, ft: fejtető, fü: fej ürege, ga: garat, ho: homlok, iz: a garatot és a szájszerveket mozgató izmok, nk: nyálmirigy kivezető csöve, ny: nyakszirt, ös: összetett szem, po: pofa, ps: pontszem, rá: rágó (Davies és Weber nyomán)

kepek/16.18.abra.png


A fejen két nyílás található: a szájnyílás, melyet a szájszerv részei vesznek körül, és a nyakszirti nyílás, amely az előtorba nyílik. A fej különböző irányokba állhat. Leggyakrabban függőleges állású (hypognath), ekkor a szájszerv lefelé néz (pl. csótányok, egyenesszárnyúak, legyek), vagy vízszintesen helyezkedik el (prognath), ekkor a szájszerv előre irányul (pl. bogarak).

A fej függelékei a csápok (antenna) és a szájszervek (16.19. ábra). A csápok mechanikai érzékszervek és szaglószervek egyszerre. Több-kevesebb ízből állnak. Az ízek száma és alakja, a csáp formája gyakran fontos határozó bélyeg. A csápok a homlokról (frons) indulnak ki. Mindig párosan fordulnak elő, kivéve az előrovarokat (Protura), amelyeknél a csápok hiányoznak.

16.19. ábra - A rágó szájszerv vázlatos felépítése. at: alsó ajki tapogató, áö: álltő, ár: állrész, át: állkapcsi tapogató, bk: belső karéj, cs: csáp, fa: felső ajak, fn: fióknyelv, fp: fejpajzs, ft: fejtető, hi: hipofarinx, ho: homlok, kk: külső karéj, nv: nyelv, ny: nyél, ös: összetett szem, po: pofa, ps: pontszem, rá: rágó, sa: sarokíz (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.19.abra.png


A szájszervek is igen változatos felépítésűek, attól függően, hogy mivel táplálkozik, illetve hogyan szerzi meg táplálékát az állat. Legősibb és legelterjedtebb típusa a rágó szájszerv. A ma élő hatlábúak szájszerve az evolúció során három lábpárból és a fejtok néhány részéből jött létre. Végtag eredetű a páros rágó (mandibula), az állkapocs (maxilla) és az alsó ajak (labium). A fejtokból jött létre a felső ajak (labrum) és a hypopharynx, melynek testét nyelvnek (lingua) nevezik. A felső ajakon gyakran ízérzékelő receptorok helyezkednek el. A rágók egységes, tömör szervek, fogas élű ollóhoz hasonlóan működnek. A rágó típusú szájszervben belső élük karéjozott, az ehhez egyébként igen hasonló ragadozó szájszervben pedig kiemelkedő kitinfogakkal, szőrökkel ellátott. A poloskák és a szúnyogok rágója hosszú, erős szúrósertévé alakult át. A legyek és lepkék rágói csökevényesek, vagy teljesen el is tűntek.

Az állkapcsok a rágó szájszerven a táplálék megragadását, rögzítését segítik. A poloskáknál hosszú nyálvezető és táplálékot szívó csővé alakultak. A szúnyogoknál szúrósertévé változtak, a méheknél a két karéj összenőtt, a lepkéknél pedig hosszú, feltekeredő csövet (pödörnyely) képeznek. Az állkapcsokhoz sokszor tapogatók (palpi) kapcsolódnak. Az alsó ajkak összenőttek. Terjedelmesek a csótányok, bogarak esetében, csővé alakultak a poloskáknál, szúnyogoknál, méheknél. Az alsó ajak is visel tapogatót. A tapogatókon igen sok mechanikai érzékszerv található.

A fejen ezen kívül szemek is láthatók. A szemek lehetnek összetett szemek és pontszemek. A fej két oldalán (a vak fajok kivételével) mindig található két összetett szem. Ezek néha igen nagyok (pl. szitakötők), máskor viszont gyengén fejlettek, mindössze néhány egyszerű szemből állók (pl. tetvek). Fejlettségük az életmóddal áll összefüggésben. Pontszemek gyakran, de nem mindig láthatók. Hiányoznak például az egyenesszárnyúaknál, tetveknél, bogaraknál. A pontszemek száma rendszerint három. Kettő a homlok oldalán, egy a közepén helyezkedik el.

A tor három szelvényből, az előtorból (prothorax), a középtorból (mesothorax) és az utótorból (metathorax) áll. Mindegyik lemezt négy kitinlap, a hátlemez (tergit), a haslemez (sternit) és két oldallemez (pleurit) határol (16.20. ábra). A három szelvény egymáshoz viszonyított aránya különböző lehet. A szárnyatlan csoportokban a három torszelvény nagyjából egyformán fejlett. Több csoportban az első szelvény igen fejlett, és a hátlemez egy pajzsszerű képletet alkot, amit előhátnak neveznek (pl. csótányok, egyenesszárnyúak, poloskák, bogarak). Másoknál (pl. kétszárnyúak, hártyásszárnyúak) az előtor mindössze egy keskeny gyűrű. Ahol a két pár szárny egyformán fejlett, a közép- és utótor is hasonló nagyságú (pl. szitakötők). A kétszárnyúaknál pedig, ahol a második szárnypár hiányzik, a középtor igen megerősödött.

16.20. ábra - A torszelvényt határoló lemezek és a láb vázlata. co: comb, cs: csípő, fo: forgató, hl: hátlemez, hs: haslemez, ka: karom, lá: lábszár, lf: lábfej, lt: lábtő, ny: légzőnyílás, ol: oldallemez, sz: szárny (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.20.abra.png


A tor viseli a mozgásszerveket, a lábakat és a szárnyakat. A legtöbb hatlábú mindegyik torszelvényén egy pár láb található. Egyes lárvatípusok (pl. kukac, nyű, szúnyoglárva) egyáltalán nem rendelkeznek lábbal. A láb öt ízből áll (16.20. ábra). Az utolsó ízhez a lábfej (praetarsus) csatlakozik. Ezen lehet egy páratlan vagy páros karom, de kiegészülhet további kitinlapokkal, nyúlványokkal, kapaszkodó- és tapadókészülékekkel is. A lábak az életmód függvényében módosulhatnak kiszélesedő ásólábbá (pl. lótücsök), megnyúlt, erős ragadozólábbá (pl. imádkozósáska), hosszú felületnövelő szőrökkel ellátott úszólábbá (pl. vízipoloskák), izmos combú ugrólábbá (pl. sáskák, bolhák), hosszú futólábbá (pl. futóbogarak), erős karmokkal, fejlett izomzattal rendelkező kapaszkodólábbá (pl. tetvek), de előfordul az is, hogy egy fajon belül a hímek elülső lába erőteljes fogólábbá alakul, amivel párzás közben szilárdan átfoghatják a nőstényt (pl. csíkbogarak).

A legtöbb hatlábúnak kifejlett állapotában két pár, jellemző alakú és erezettségű szárnya van (16.21. ábra). Az erek száma és lefutása állandó, a fajokra jellemző bélyeg. A rovarszerűek (Parainsecta) azonban elsőrendűen szárnyatlanok, vagyis őseiknek sem volt szárnyuk. Mások,mint a tetvek, a bolhák, a hangyák dolgozói stb. másodlagosan szárnyatlanok, mert őseik szárnyakkal rendelkeztek. A szárnyak kezdeményei ilyen esetben az embrionális korban ma is megfigyelhetők. Aszárnyak lehetnek hártyásak és többé-kevésbé egyformák (pl. egyes szitakötők, álkérészek), vagy különbözők (pl. kérészek), lehet az első pár kemény szárnyfedő és a hátsó pár hártyás (pl. bogarak). Egy pár szárnyuk van a kétszárnyúaknak, míg a fülbemászók első pár szárnya kicsiny, pikkelyszerű, de a hátsó hatalmas, hártyás. A szárnyak repülés közben mozoghatnak külön-külön (pl. szitakötők), de különféle kapcsolórendszerek, kitinhorgok, tüskék, lapok össze is kapcsolhatják azokat, ilyenkor a két szárny egységes repülőfelületet képez (pl. hártyás szárnyúak, lepkék) (16.22. ábra).

16.21. ábra - Szárny általános vázlata. A fő erek elágaznak. Ezután az adott ér kezdőbetűjével és sorszámmal jelölik azokat. an: anális erek, ho: hónaljtőér, ju: jugális erek, kk: a szárnyat a torral összekapcsoló készülék, kö: középér, me: mellékér, mh: a középső eret és a hónaljtőeret összekötő harántér, su: sugárér, sk: a sugáreret és a középső eret összekötő harántér, sz: szegélyér (Meglitsch és Schram nyomán)

kepek/16.21.abra.png


16.22. ábra - A szárny kapcsolódásának egyik módja. es: első szárny, hs: hátsó szárny, kl: kitinléc, le: kitinlemez

kepek/16.22.abra.png


A szárnyak valószínűleg úgy jöttek létre az evolúció során, hogy a hátlemez oldalirányba kiterjedt, léceket, lapokat alkotott. Ezek a nyúlványok előnyt jelenthettek a párválasztásban, a testhőmérséklet szabályozásában és mint siklófelület, a mozgásban is, ami erős szelekciós nyomást jelenthetett a szárnyak kifejlődésének irányába. Van olyan elképzelés is, hogy a szárnyak a tracheakopoltyúkból alakultak ki (ld. például a kérészek vagy álkérészek lárváit), de ezt a teóriát kevés adat támasztja alá. A szárnyak kettős kitinlemezből és az általuk közrefogott erekből állnak. A lárvabőrből vagy bábból való kibújás után rövid ideig puhák, majd az erekbe préselt testfolyadék hatására kifeszülnek és megszilárdulnak. Az erekben tracheacsövek és idegek találhatók. Igen jellemző, állandó és gyakran faji bélyeg, hogy milyen erek találhatók a szárnyon. Ezért az erezet alakulását felhasználják a hatlábúak rendszerezésében. Az ősi csoportok szárnya gazdagon erezett, míg az újabban kialakultak szárnyain az erezet redukciója, egyes erek eltűnése figyelhető meg. A kevesebb, de erősebb ér fokozza a szárny szilárdságát. A szárnyak felszínén ritkább vagy sűrűbb elhelyezkedésben kitinszőrök (pl. poloskák, kétszárnyúak, hártyásszárnyúak), máskor pikkelyek (pl. lepkék) figyelhetők meg.

A szárnyak mozgatását a torlemezekhez és a szárnyhoz közvetlenül kapcsolódó (direkt) és a csak torlemezekhez kapcsolódó (indirekt) izmok végzik (16.23. ábra). A szárnyak emelkedése úgy jön létre, hogy a háti, valamint a hasi torlemezhez kapcsolódó izmok összehúzódnak, ezáltal a hátlemez lenyomja a szárny test belsejében levő végét. A lefelé történő mozgásban mind a direkt, mind az indirekt izmok részt vehetnek, attól függően, hogy melyik rovarrendről van szó. Emellett a szárnyak csavarodó, elliptikus vagy nyolcashoz hasonló pályát is leírnak. A szárnycsapás sebessége igen különböző: egyes sáskák, lepkék mindössze 4–20 csapást tesznek másodpercenként, míg szúnyogoknál ez az érték 1000/sec is lehet.

16.23. ábra - A szárny mozgatásának módja. A: hát-hasi izmok összehúzódása esetén a szárny felemelkedik, B: elernyedésükkor a hosszanti és a direkt szárnymozgató izmok húzódnak össze és a szárny lesüllyed. di: direkt szárnymozgató izmok, ha: haslemez, hh: háthasi indirekt izmok, hl: hátlemez, ho: hosszanti indirekt izmok, ol: oldallemez, sz: szárny (Davies nyomán)

kepek/16.23.abra.png


A hatlábúak potrohán embrionális korban szelvényenként egy pár lábkezdemény alakul ki, de ezek a lábak rendszerint visszafejlődnek, mire az állat kibújik a petéből. Kivételek vannak, mivel az előrovarok és a lábaspotrohúak kifejlett korukban is viselnek csökevényes potrohlábakat. Jellegzetes végtagcsökevények a páros farcsuták (styli) és fartoldalékok (cerci). A faroktoldalékok a fejlettebb rovarcsoportokban rendszerint hiányoznak. A potroh végén nem végtag eredetű végfonal (filum terminale) is lehet.

A potroh legjellegzetesebb képletei a külső ivarkészülékek (gonapophyses). Elsősorban a hím, de gyakran a nőstény külső ivarkészüléke is komplikált felépítésű, számos kitinlemezzel, nyúlvánnyal kiegészült szerv. A hímek külső ivari készüléke a kilencedik potrohszelvényen található (16.24. ábra). Legteljesebb formájában két kitinlemezből áll, melyek a nőstény megragadását szolgálják. Ezek között rendszerint páratlan párzószerv (aedeagus vagy penis) helyezkedik el. Páros párzószervük van a kérészeknek. A párzószerv végén érzékszervek (virga és titillatorium) találhatók. Végül újabb kétoldali kitinlemezek (paramerek) csatlakoznak és teszik teljessé a külső ivarszervet. Mivel a felsorolt struktúrák fajokra jellemzőek és felépítésük igen állandó, ezért a rovarok rendszerezésének talán legfontosabb bélyegei. A nőstények külső ivarkészüléke a tojócső (ovipositor) és a kapcsolódó kitinlemezek (16.24. ábra). A tojócső a nyolcadik és a kilencedik szelvény hasi oldaláról kiinduló, három pár, hosszú kitinlemezből áll. Ezek fogják körül azt az üreget, melyen keresztül a peték a külvilágba jutnak. A méhek és darazsak tojócsöve fullánkká alakult át. Számos rovarrendben kifejezett tojócső nem található, de a potroh vége rendszerint ilyenkor is vékony, kitűrhető csőben végződik, amely funkcionálisan hasonló szerepet játszik, mint a tojócső (pl. kérészek, álkérészek, lepkék, bogarak, kétszárnyúak).

16.24. ábra - A: nőivarú, B: hímivarú rovar potrohvége. fa: farcsuta, ft: fartoldalék, iv: ivarnyílás, ny: légzőnyílás, pa: paramer, pá: párzószerv, ps: tizedik potrohszelvény, ti: titillatorium, to: tojócső, us: utolsó potrohszelvény hátlemeze, va: virga, vb: végbélnyílás (Weber nyomán)

kepek/16.24.abra.png


A hatlábúak kültakarója bonyolult felépítésű szerv (16.25. ábra). Az egyrétegű hámsejtek (epidermis) rétegét kívülről borító vastag, háromrétegű kutikulából és a csatlakozó speciális sejtek, érzékszervek, felszíni struktúrák együtteséből áll. Ezt a struktúrát nevezik külső váznak (exosceleton). A hámsejtek hozzák létre a kutikulát a vedlések során. A kutikula külső rétege az igen vékony epikutikula. Elsősorban denaturált fehérjékből és viaszból áll. Megakadályozza a szervezet vízvesztését a kutikulán keresztül, valamint a kémiai hatások ellen is véd. A kutikula középső rétege, az exokutikula, sokkal vastagabb. Főként kitinből (nitrogéntartalmú poliszacharidból) és fehérjéből képződik. A fehérjék között cserző hatású anyagok (fenolok) hatására kötések keletkeznek, így térhálós szerkezetű, szilárdabb, kevésbé nyúlékony anyag (sklerotin) jön létre. Ahol hajlékony, puha kitinhártyák láthatók, ott ez a réteg hiányzik a kültakaróból. A kutikula legbelső, egyben legvastagabb rétege az endokutikula. Ez is elsősorban kitinből és fehérjékből épül fel, de a fehérjék cserzése elmarad, ezért ez a réteg hajlékony. A kültakarónak 25–60%-a kitin.

16.25. ábra - A kültakaró felépítése. al: alaphártya, en: endokutikula, ep: epikutikula, ex: exokutikula, ha: hámréteg, is: idegsejt, kn: kitinnyúlvány, mn: mirigysejtek kivezetőjáratának nyílása, ms: mirigysejt (trichogen sejt), ön: önocita, pi: kitinpikkely, sz: szőr, to: tormogén sejt (Davies nyomán)

kepek/16.25.abra.png


A kültakaró felszínéből rövid szőrök, lapos pikkelyek, lemezek indulhatnak ki. Ezek a képletek mozdulatlanul, szilárdan kapcsolódnak a felszínhez. Vannak hosszú, mozgékony szőrök, amelyek belül üregesek. Ezeket hámsejtek (trichogen sejtek) hozzák létre. Alapjuk rugalmas hártyával kapcsolódik a kültakaróhoz. Ez a hártya másik hámsejttípus (tormogen sejtek) terméke. Ilyen szőrök borítják például a poszméhek testét. Ha kiszélesednek, pikkelyeket alkotnak (ugróvillások, lepkék, bogarak, kétszárnyúak). Néha mirigyek kivezetőcsövei nyílnak a szőrök végén, amint ez számos hernyón megfigyelhető (pl. aranyfarú szövőlepke Euproctis chrysorrhoea). Mechanikai ingerek felfogására is alkalmas lehet a szőr, ha alapjához idegsejt csatlakozik.

A hámsejtek között különleges sejtek is találhatók. Egyik részük a viasz előállításában vesz részt. Másik csoportjuk feromonokat termel.

A hatlábúak között számos gyönyörűen színezett faj fordul elő. A színek ugyanúgy jönnek létre, mint a többi állatcsoportnál. A színek eredhetnek a kültakaróban előforduló színanyagoktól, a kültakaró struktúrájából fakadó fényinterferenciából, illetve e két ok kölcsönhatásából.

A kültakaró belső felszínéről kitinnyúlványok, lemezek, lécek, csövek indulnak a test belseje felé. Ezt a rendszert belső váznak (endosceleton) nevezik. A belső váz biztosítja az egyes testtájak szilárdságát (különösen a fej belső vázrendszere fejlett), valamint biztos, szilárd alapot nyújt az izmok tapadásához.

A hatlábúak vázizmai és a zsigeri szervekben található izmok egyaránt speciális harántcsíkolt izmok. Ezek felépítése eltér a gerincesek testében megfigyelhető harántcsíkolt izmoktól. A miofibrillumok száma izomrostonként kevés, de nagy miofibrillumok láthatók. Óriásiak a mitokondriumok is, melyek a gyors és nagy mennyiségű ATP előállítását biztosítják. A hatlábúak és a gerincesek harántcsíkolt izmainak működése fiziológiai szempontból hasonló. A hatlábúaknál azonban szokatlanul gyors és nagymértékű ATP-termelés figyelhető meg, ami a számos, nagy mitokondrium jelenlétének köszönhető. A szárnyak mozgatásához kismértékű izomösszehúzódás szükséges, ezért lehetséges, hogy egyes fajok másodpercenként száz vagy annál is több szárnycsapásra képesek. A szükséges energia a rövid távon intenzíven repülő csoportok esetében (legyek, méhek) gyorsan mobilizálható szén-hidrátokból, a kitartóan, hosszan repülő csoportoknál (sáskák, vándorló lepkék) pedig elsősorban zsírból származik. A tápanyagok teljes lebontásához (elégetéséhez) szükséges oxigént az izmok gazdag tracheahálózata biztosítja.

A hatlábúak bélcsatornája háromszakaszos (16.26. ábra). Az elő- és az utóbél az ektodermából ered. Ennek megfelelően ezeken a szakaszokon a bél falának szövettani felépítése hasonlít a kültakaróéhoz többek között abban, hogy belülről kutikula béleli. A középbél viszont az entodermából alakul ki. A bélcsatorna a szájnyílást körülvevő szájszervekkel kezdődik. Legősibb típusa a rágó szájszerv. Az életmódnak, táplálkozási módnak megfelelően, számos módosulás során szúró-szívó, nyaló, nyaló-szívó típusok jöttek létre a különféle táplálékforrások kiaknázására. A szájüregbe nyílik a három pár nyálmirigy. A rágóhoz kapcsolódó nyálmirigyben a méheknél feromon is termelődik. Az állkapcsi nyálmirigy a poloskáknál méregmiriggyé alakult. Az alsó ajakhoz kapcsolódó nyálmirigy váladéka szénhidrátbontó enzimeket (amiláz) tartalmaz. A lepkék hernyóinál és egyes hártyásszárnyúak álhernyóinál az alsó ajki nyálmirigyek választják el a selymet, melyből a báb gubója készül. A nyálban lehet pektináz (a növényi sejtfalban található nagy mennyiségű pektin bontására), továbbá mérgező anyagok a zsákmány elpusztítására és véralvadást gátló anyagok is a vérszívó fajoknál. A szájüreg a garatban (pharynx) folytatódik. A lepkék és a hártyásszárnyúak garatja részt vesz a táplálék felszívásában. A garat után vékony, hosszú nyelőcső (oesophagus) következik. Ennek alsó vége kitágul és esetenként begyet (ingluvies) alkot (16.27. ábra). A nyelőcső után némely csoportnál (csótányok, egyenesszárnyúak, bogarak) a rövid, de igen izmos falú előgyomor (proventriculus) található. Belsejébe a táplálékot megőrlő kitinfogak, -lécek nyúlnak. A folyékony táplálékon élő rovarok nyelőcsövének végén előgyomor helyett begy található (méhek). A lepkék és a dongólégyfélék nyelőcsövéhez viszont oldalról csatlakozik egy terjedelmes kiöblösödés (diverticulum). A bélcsatornának ezek a szakaszai rendszerint mint raktárak játszanak szerepet, ahonnan kis csomagokban kerül tovább a táplálék a középbélbe. Kisebb mérvű emésztés azonban itt is előfordul. Az előbelet a középbéltől egy izmos szelep választja el. A középbelet kívülről hosszanti és körkörös izmok határolják. Alatta egyrétegű kutikuláris hengerhám található. Itt két alapvető sejttípus látható: egyrészt emésztőenzimeket termelő mirigysejtek, másrészt a felszívást végző sejtek. E sejtek felszínén található nyúlványok (microvilli) a felület nagyobbítására szolgálnak. Ugyanez a funkciójuk a zsákszerű kitüremkedéseknek (coeca) is, melyek a bélszakasz elején helyezkednek el. Rendszerint – ahogy a szövettani felépítésből is látható – a kitüremkedő bélszakaszok és a középbél első szakasza a tápanyagok felszívásának legfontosabb helye. A béltartalmat közvetlenül egy vékony hártya (peritrophicus membran) veszi körül. Ez az emésztőenzimek és tápanyagok számára átjárható, viszont megóvja a bél falát a mechanikai sérülésektől. A részben emésztett anyagok – átlépve a peritrofikus membránon – még felszívásuk előtt további bontáson mennek keresztül a membrán és a bél fala közötti térben található enzimek segítségével. A középbél és (ha van) a begy az emésztés színtere. A nyálmirigy és a középbél amiláz enzimjei a keményítőt bontják, míg a középbél glikozidáz enzimjei a maltóz, a laktóz és a szukróz bontásáért felelősek. A nektárt fogyasztó fajok (pillangók, molylepkék) bélcsatornájában az invertázon kívül, mely a nádcukrot bontja, szinte nincs más emésztőenzim. Cellulózbontó enzimek ritkán fordulnak elő (pikkelykék, cincérek lárvái), viszont endoszimbionta baktériumok (ganéjtúró bogarak lárvái) vagy egysejtűek (csótányok, termeszek) segítségével a cellulóz emésztése is lehetséges. E szimbionta lényeket a petéből frissen kikelő állatok gyakran a fajtársak végbélnyílásának vagy ürülékének nyalogatásával veszik fel. A zsírok bontását lipázok végzik. A rovarok zsíremésztése gyenge. A fehérjéket az endopeptidázok polipeptidekre, az exopeptidázok pedig aminosavakra hasítják. Vérszívó szúnyogokból a szénhidrátbontó enzimek hiányoznak és a fehérjéket hasítók dominálnak. A rovaroknak számos fontos aminosavat a táplálékkal kell felvenniük. Ugyancsak életfontosságúak a szterolok és a B-vitaminok. Ezeket több esetben különleges sejttípusban (mycetocyta) előforduló szimbionta baktériumok termelik.

16.26. ábra - A belső szervek elhelyezkedése a testben. ag: garat feletti idegdúc (agydúc), an: alsó ajak nyálmirigye, ao: az aorta testüregbe nyíló vége, án: az állkapocs nyálmirigye, be: begy, ga: garat, hd: hasdúclánc, iv: ivarszerv, kb: középbél, ma: Malpighi-edények, nő: nyelőcső, rn: a rágó nyálmirigye, si: szív, sn: szájnyílás, ti: a tor izomzata, sz: szárny, vb: végbél, vn: végbélnyílás (Kaestner nyomán)

kepek/16.26.abra.png


16.27. ábra - A középbél és utóbél találkozása (általános vázlat). be: begy, bk: bélkitüremkedések, iz: hosszanti és körkörös izomkötegek, kö: körkörös izmok, kl: kitinlécek, ks: középbél sejtjei, pm: peritrofikus hártya, rá: rágógyomor, se: a táplálékáthaladást szabályozó izomcsoport, mely szelepként működik (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.27.abra.png


Az utóbelet két szakaszra, a vastagbélre (ileum) és az ennél is vastagabb végbélre (rectum) lehet osztani. Sok rovar végbelében hat hosszanti kiemelkedés vagy sok betüremkedő szemölcs (papillae rectalis) látható. Ez a felületnövelő berendezés a végbél kiválasztó funkciója miatt alakult ki, hiszen nem csupán a víz, hanem a sók (ionok) visszaszívása is itt történik.

A testüreg különböző helyein a kültakaróhoz vagy a bélcsatornához rögzítve speciális sejtcsoportok, zsírtestek találhatók. A zsírtesteket alkotó sejtek, a trofociták központi szerepet játszanak a szervezet anyagcseréjében. Ezek a tápanyagok raktározása szempontjából hasonlóan működnek, mint a gerincesek májának sejtjei. Képesek glikogént, fehérjét és zsírt szintetizálni és raktározni, valamint innen kerülnek az említett anyagok a felhasználás helyére az egyes szövetek szükségleteinek megfelelően. Azok a fajok, ahol az imágók nem táplálkoznak, a lárvakori fejlődés során a zsírtestekben felhalmozott tápanyagokat használják fel. A zsírsejtek elraktározhatják a keletkező méreganyagokat, és bennük szimbionta baktériumok is élhetnek.

A hatlábúak elsősorban trachearendszerrel (16.28. ábra), ritkábban kopoltyúval, tracheakopoltyúval, vagy egyéb módon lélegeznek. A trachearendszer légzőnyílása (stigma) a közép- és az utótor, valamint a potrohszelvények oldalán található. Néha állandó nyílások (legyek), máskor viszont nyithatók és csukhatók. A nyílást fedheti két, mozgatható kitinlapocska, amely a levegő kiáramlásakor passzívan nyílik ki, zárni viszont izmok segítségével zárja az állat (sáskák). Más esetben a légzőnyílás mögötti tracheaszakasz fala mozgatható. A szemben lévő két fal összeszorítása gátolja meg a levegő áramlását (hernyók). Vízirovarok testén a légzőnyílások teljesen hiányozhatnak. A primitív hatlábúak körében minden egyes légzőnyílástól elágazó, önálló trachearendszer indul ki, közöttük összeköttetés nincsen. Legtöbbször azonban nagy, hosszanti tracheatörzsek futnak végig a testen és kapcsolatot létesítenek az egyes szelvények trachearendszerei között. A tracheákból induló jelentős nagyságú kitüremkedések, a légzsákok kapcsolódhatnak a nagy tracheatörzsekhez (kétszárnyúak, méhek) vagy a tracheákhoz (cserebogarak, sáskák). A légnyomás kiegyenlítésében játszanak szerepet. Különösen repülés közben fontosak, mert segítik, hogy a friss levegő megfelelő gyorsasággal és nyomással jusson az izmokhoz.

16.28. ábra - A rovarok trachearendszerének vázlata. ht: hosszanti tracheatörzs, lz: légzsák, ny: légzőnyílás, tr: tracheacsövek (Jannone nyomán)

kepek/16.28.abra.png


A kistestű vagy kevéssé aktív hatlábúak gázcseréje különösebb légzőmozgások nélkül, a szokásos izommozgások következtében megy végbe. Ha a tracheolákban csökken az oxigén parciális nyomása, a külvilágból újabb molekulák áramlanak oda. A keletkező szén-dioxid nagy része a trachearendszeren keresztül távozik, de egy jelentős mennyiség (mintegy 25%) a kültakarón keresztül hagyja el a testet. Ennek az az oka, hogy a széndioxid könnyebben nyelődik el a szövetnedvekben, mint az oxigén. A nagy testű vagy intenzív mozgást végző hatlábúak gázcseréjük mértékét a légzőnyílások nyitásával és zárásával, valamint a légzőmozgások gyakoriságának változtatásával tudják befolyásolni. A légzőmozgások a potrohon figyelhetők meg. Ha a potroh izmai összehúzódnak, a trachearendszer térfogata csökken, ezáltal levegő préselődik ki. Ellentétes esetben, a rugalmas kültakaró visszaállítja az eredeti térfogatot, és a levegő beáramlik a tracheákba. Repülés közben a szárny mozgatása hasonló következményekkel jár. Így biztosított a repülés fokozott oxigénszükséglete. A légzés idegi szabályozása két szinten történik: egyrészt az adott szelvény hasi dúcaiban, másrészt pedig a tor (a légzőmozgások intenzitásának változtatásával) és az agy idegdúcaiban (a diffúzió mértékének befolyásolásával).

A vízirovarok lélegezhetnek tracheakopoltyúkkal (szitakötők, kérészek, álkérészek, tegzesek lárvái) is. A kopoltyút ekkor tracheacsövek hálózzák be. A gázcsere ilyenkor a víz és a tracheacsövekben levő gázkeverék között történik. Máskor a kopoltyúban testfolyadék kering, melyben esetenként hemoglobin is található (árvaszúnyogok). A gázcsere tehát a víz és a testfolyadék között megy végbe. A nyitott trachearendszerrel bíró vízirovarok (vízibogarak, vízipoloskák) testét kitinszőrzet fedi. A szárnyfedők alá és a szőrök közé levegőbuborékot gyűjtenek az állatok, mely az egész testet befedi. A buborékból az állat légzése során felvett oxigén helyére a vízből diffundálnak újabb molekulák. Egyes bogarak és legyek lárvái a víz alá merült növények levegőt tartalmazó üregeit szúrják meg, és innen biztosítják a szükséges oxigént. A bagócsok (Diptera) lárvái emlősök bőrében élnek. Átfúrják az epidermiszt és a külvilágból jutnak friss levegőhöz.

A hatlábúak nyílt keringési rendszerrel bírnak (16.26. ábra). A keringési szervrendszert – a központi szervek elhelyezkedése miatt – háti edényrendszernek hívják. A háti edényrendszer két részre, a szívre (cor) és a kapcsolódó erekre osztható. A szív a potrohban helyezkedik el (16.29. ábra). Testszelvényenként egy-egy kamra alkotja, de ezek száma általában kevesebb, mint a potrohszelvényeké. A kamrák két oldalán réshez hasonló, szelepekkel ellátott nyílások (ostia) találhatók. A szelepek csak a testfolyadék beáramlását teszik lehetővé, a visszaáramlást nem. Minden kamrához szárnyszerű izmok, a legyezőizmok kapcsolódnak. Ha összehúzódnak, a kamrák térfogata megnő, és a szív körüli térből (pericardium) a testfolyadék a szívbe áramlik. A kamrák falában található izmok összehúzódása csökkenti a kamra üregét. Az egymást követő kamrák felváltva húzódnak össze. A testfolyadék a szívből a fej irányába áramlik. A szív pumpáló mozgása tartja egyirányú mozgásban a testfolyadékot. A szívet egy hártyás zsák, a szívburok veszi körül. Az első szívkamra folytatása az aorta. Az agy mögött a testüregbe nyitottan végződik. Ritkán (csótányok, méhek) csápokban is vannak erek, és ezekben a testfolyadékot a csáp tövénél elhelyezkedő izmos szerv (járulékos szív) tartja mozgásban. A testfolyadék alapja a plazma, melyben számos különböző sejt (haemocyta) található. A sejtek száma 1–100 ezer/ mm3. Négy fő típusukat különböztetik meg: a) prohemociták: ezekből alakulnak ki a többi sejtek, b) fagociták: ezek pusztítják el a kórokozókat, elhalt szövetdarabkákat, c) önocitoidok: ezek funkciója nem ismert és d) cisztociták: a testfolyadék alvadásában játszanak szerepet.

16.29. ábra - A rovarok szívének felépítése. ep: epidermisz, há: szívet felfüggesztő hártya, hd: háti szövetlemez (diaphragma), ku: kutikulasejtek, le: legyezőizmok, ne: nefrociták, ny: szív oldalán lévő nyílás, sf: szív fala (Weber nyomán, módosítva)

kepek/16.29.abra.png


A Malpighi-edények a hatlábúak legfontosabb kiválasztószervei (16.30. ábra). Számuk jellemző a fajokra, ezért a rendszerezésben felhasználható jellemző. A Malpighi-edények felépítését és működését tekintve feltűnő különbségek ismerhetők fel az egyes csoportok között. Az egyenesszárnyúak, a recésszárnyúak és egyes bogarak Malpighi-edényeiben csupán folyadék található. A húgysav a végbélben kristályosodik ki, ahol a vízvisszaszívás is történik. A rablópoloskáknál a húgysav már a csöveknek a bélhez közelebb eső szakaszán kialakul. Bogarak és hernyók testében a Malpighi-edények disztális vége a végbél fala közelében, vagy azzal kötőszövetek segítségével összekapcsolva látható (kriptonefridiális rendszer). Ennek következtében a Malpighi-csövek és a végbél közösen még hatékonyabban szívják vissza a vizet. Ellentétben a szárazföldi fajokkal, ahol a test víztartalmának fenntartása létfontosságú az állat számára, a vízrovarok nem rendelkeznek olyan fiziológiai rendszerrel, mely a vízvisszaszívást lehetővé tenné. A kiválasztás végterméke sem húgysav, hanem ammónia. A Malpighi-edények mellett kiválasztó funkcióval rendelkeznek a zsírtestek, a nefrociták és az önociták is. A zsírtestek az embrionális testüreget bélelő mezodermából keletkeznek. Speciális sejtjeik, a trofociták húgysavat tartalmaznak. A bábozódás során ezek a sejtek nem kerülnek a kifejlett állatba (imago). A nefrociták a szív és a nyálmirigyek két oldalán helyezkednek el. Pinocitózissal képesek a felesleges anyagokat felvenni. Az önociták a test legnagyobb sejtjei közé tartoznak. A kültakaró alatt vagy a zsírsejtek közelében találhatók. A vedlés idején különösen aktívak, amikor a kutikula képzéséhez szükséges anyagokat állítják elő.

16.30. ábra - A: rovarok Malpighi-edényei , B: rovarok kriptonefridiális rendszere. es: a Malpighi-csövek első szakasza a lapos kiválasztó sejtekkel, ms: a Malpighi-edények második szakasza a magas kiválasztó sejtekkel, vb: végbél, vn: végbélnyílás (Wall nyomán)

kepek/16.30.abra.png


A hatlábúak váltivarú állatok. A nőstények páros petefészke rendszerint egyenként 4–8 petecsövecskéből (ovariolum) tevődik össze (16.31. ábra). Ezeket a végfonal (filum terminale) függeszti a potroh hátlemezéhez. A petecsövecske végén (germarium) találhatók az őspetesejtek. Az oogenezis szaporodási, növekedési szakasza és az érési szakasz kezdete a petecsövekben zajlik, ahogy a fejlődő pete a petevezető felé halad, de az érési szakasz általában csak a peterakáskor fejeződik be. Kezdetleges rendekben (pl. szitakötők, egyenesszárnyúak) a peték tápanyagaikat a petecsövet bélelő hámsejtektől kapják (panoisticus ovariolum). A fejlettebbeknél (legtöbb rovar) minden érőfélben levő petesejthez táplálósejtek csoportja csatlakozik (politroph ovariolum). Ezek a sejtek hozzák létre a petesejt szikállományát. A poloskák, kabócák és bogarak ováriolumainak végén találhatók a táplálósejtek. Innen hosszú csöveken keresztül jut a szikanyag a petékbe (acrotroph ovariolum). A petecsövecskékből a pete a jobb és bal oldali petevezetőkbe, majd azok egyesülése után a közös petevezetőbe kerül. Ez a cső az izmos falú hüvelybe torkollik. Ugyancsak ide nyílik a spermatartó (spermatheca) kivezető csöve is. Párzás után a spermiumok a spermatartóba kerülnek és itt raktározódnak. A megtermékenyítés akkor történik, amikor a pete a vaginába csúszik és elhalad a spermatartó kivezető csövének nyílása előtt. A hüvelyhez járulékos mirigyek kapcsolódnak, melyek ragasztóanyagokat, vagy a petéket burkoló, a kokont felépítő anyagokat termelnek. A lepkék nőstényein két ivarnyílást találunk. Itt a spermiumok a párzótáska (bursa copulatrix) nyílásán kerülnek a nőstény testébe. Innen egy csövön keresztül jutnak a vaginába, ahol a megtermékenyítés történik. A megtermékenyített petéket a hüvely nyílásán át rakja le az állat.

16.31. ábra - Rovarok belső ivarszerveinek vázlata. A: nőstény rovar, B: hím rovar, C1: panoisztikus petecső, C2: politrof ováriolum, C3: akrotróf ovariolum. cs: szikanyagot vezető cső, ej: elvezető járat, és: érőfélben lévő petesejt, ge: germarium, he: here, hl: hátlemez, hü: hüvely, jm: járulékos mirigy, kj: kilövellő járat, mi: mirigy, pa: paramer, pc: petecső, pf: petefészek, ps: párzószerv, pv: petevezető, st: spermatartó, oh: ondóhólyag, vi: virga, ti: titillatorium, vf: végfonal, ts: táplálósejt (Davies nyomán)

kepek/16.31.abra.png


A páros herék finom csövecskékből állnak (16.31. ábra). A herecsöveket végfonal függeszti fel a hátlemezhez. A herecsövekben történik a spermiogenezis. A herékhez páros elvezető járat (vas deferens) kapcsolódik. Az elvezető járatok az ondóhólyagban (vesicula seminalis) folytatódnak, majd a kilövellő járatban (ductus ejaculatorius) egyesülnek. Számos járulékos mirigy kapcsolódhat a hím ivarszervhez. Ezek tokot képeznek (spermatophor) az ejakulátum körül. A párzás legtöbbször úgy történik, hogy a hím bevezeti a párzószervét a nőstény hüvelyébe vagy párzótáskájába. Ez a mechanikai inger váltja ki a pete lerakásához szükséges izommozgásokat. A petéket a nőstények tehát akkor is lerakják, ha steril hímekkel párzanak. A megtermékenyülés ekkor természetesen elmarad. Ezt a jelenséget felhasználják a biológiai növényvédelemben. Az ugróvillások hímjei által lerakott spermacsomókat a nőstények aktívan veszik fel. Az ágyi poloskák (Cimex spp.) hímjei a nőstények szelvények közötti (intersegmentalis) hártyáit átszúrva, a testüregbe juttatják spermiumaikat, melyek innen jutnak a petefészekbe, ahol a megtermékenyítés történik.

A szűznemzés sok rendben gyakori. A hártyásszárnyúak haploid, meg nem termékenyített petéiből hímek kelnek ki, míg a megtermékenyített, teljes kromoszómaszámú petékből nőstények. Levéltetű-populációk szaporodása során több generáció jön létre igen gyorsan egymás utáni szűznemzéssel. Levéltetvek és legyek esetében élveszülés (viviparia) is megfigyelhető. Ekkor az embrionális fejlődés és a posztembrionális fejlődés egy része is a nőstény hüvelyében történik. Előfordul, hogy a megtermékenyített peték a hüvely egy tágulatában maradnak mindaddig, amíg az embrionális fejlődés végbe nem megy. A lerakott, érett embriókat tartalmazó petékből azonnal kikelnek a fiatal állatok. Ez a folyamat az álelevenszülés (ovoviviparia). Egyes legyek és bogarak lárváiban petesejtek jönnek létre, majd szűznemzéssel fejlődésnek indulnak. Újabb lárvák alakulnak ki, melyek felfalják a szülő lárvát. Ezt a jelenséget lárvanemzésnek (paedogenesis) nevezik. Hártyásszárnyúak és legyezőszárnyúak körében fordul elő, hogy a zigótából néha egy, néha több utód lesz (poliembrionia). Előfordult, hogy a parazita Litomastix truncatella darázs egyetlen petét rakott a gammalepke (Autographa gamma) hernyójába és ebből 1000 utódja kelt ki.

A hatlábúak petéje változatos alakú, színű, felépítésű lehet (16.32. ábra). A pete típusát tekintve általában sokszikű, és a zigóta barázdálódása a felületen indul meg. A zigóta sejtmagja a szikanyag felületén többszörösen osztódik, így hozza létre a blasztomérákat. A blasztomérák a has középvonalában gyűlnek össze és az embriócsíkot alkotják. Később minden szerv ebből az embriócsíkból jön létre. Az embriócsík preszumptív areái egységesek az egész rovarvilágban, csupán a lábaspotrohúak és ugróvillások alkotnak külön csoportot ebből a szempontból. A pete elülső részéből (aktivációs központ) vegyületek áramlanak az embriócsík felé, és meghatározzák annak kialakulását. Ekkor a blasztomérák még omnipotensek. Miután az említett vegyületek termelése megszűnik, egy másik, a jövendő tor területére eső szabályozó központ, a differenciációs központ lép működésbe. Kialakulnak az ősi szervtelepek, majd a szervek. Közben az embrió a szikanyagba süllyed (immersio), vagy oda betüremkedik (invaginatio). Az embriót egy belső (amnion) és egy külső (serosa) embrionális burok veszi körül. A szelvényezettség már az embrionális fejlődés elején, a hólyagcsíra állapotban megjelenik.

16.32. ábra - Rovarok néhány peteformája. bö: böglyök halomba tett petéi, fá: fátyolkák nyélen ülő petéje, le: lepkék füzéresen elhelyezett petéi, lk: lepke hagymaformájú petéje, me: méhek petéje, te: tetvek serkéje hajszálhoz ragasztva (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.32.abra.png


A posztembrionális fejlődés a petéből való kibújás után kezdődik. A hatlábúak sorozatos vedlések után érik el a kifejlett (imágó) állapotot. Testhosszuk nem fokozatosan, hanem minden vedlés után ugrásszerűen nő. A hatlábúak posztembrionális fejlődése rendkívül változatos. A főbb jelenségek jobb áttekintésére, a fejlődési típusok bemutatására többféle csoportosítási lehetőség kínálkozik. A következőkben egy olyan rendszert ismertetünk, amelyben a testben lezajló szöveti, szervi átalakulások, tehát a fejlődési jelenségek mértéke szerint sorolják csoportokba a rovarokat.

Az előrovarok (Protura) posztembrionális fejlődése során szelvényszám-növekedés történik (anamorphosis). A petéből kikelő fiatal állatok potroha 8 szelvényből áll. Három vedlés után, folyamatos növekedéssel jön létre a kifejlett állatokra jellemző 11 potrohszelvény. A többi rovarfaj esetében a petéből kikelő fiatal állat szelvényszáma megegyezik az imágóéval (holomorphosis) (16.33. ábra). A holomorfózissal fejlődő rovarok csoportja további három, jelentősen különböző posztembrionális fejlődésű alcsoportra bontható. A kifejléssel (epimorphosis) fejlődő rovarok lárváinak semmiféle lárvakori szerve nincs. Ennek következtében az utolsó lárvastádium során sem történnek jelentős szöveti átalakulások, vagy szervek lebontása és újabb szervek felépítése. Az állatok testnagysága megnő, a petéből való kibújás után a már meglévő szárnyak, valamint az ivarszervek kifejlődnek (16.33. ábra). Az epimorfózis során a következő fejlődési sor figyelhető meg: embrió, elsődleges (primer) lárva, imágó. [Megjegyzendő, hogy az elsődleges lárvát gyakran fiatal (juvenilis) állatnak nevezik.]

16.33. ábra - Hatlábúak gyakori lárvatípusai. A: fiatal (juvenilis) ugróvillás, B: fiatal és idősebb poloskalárva, C: szitakötőlárva, D1–3: teljes átalakulással fejlődő rovarok lárvái, D1: lemezescsápú rovar fiatal lárvája, D2: lemezescsápú rovar idős lárvája, D3: lemezescsápú rovar belső szervei. kb: középbél, ma: Malpighi-edények, sz: szájnyílás, vb: végbél, vn: végbélnyílás (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.33.abra.png


A következő nagy csoportba tartozó fajok átváltozással (hemimetamorphosis) fejlődnek. Ennek során az imágótól jelentősen eltérő testfelépítésű lárvák bújnak ki a petéből. Lárvakori szervekkel rendelkeznek és életmódjuk is eltér a kifejlett állatokétól. Ebben különböznek az előző csoport elsődleges lárváitól. A lárvakori struktúrák jól láthatóak (16.33. ábra). Legkésőbb az utolsó vedlés során a lárvakori szervek leépülnek, és kialakulnak az imágókra jellemző szervek. Bábállapot azonban nem jön létre. A fejlődési sor ebben az esetben: embrió, másodlagos (secunder) lárva, imágó.

A hatlábúak posztembrionális fejlődésének harmadik típusa a teljes átalakulás (holometamorphosis). A teljes átalakulással fejlődő rovarok lárvái nagymértékben különböznek a kifejlett állatoktól. Más a testfelépítésük, és számos lárvakori szervvel is rendelkeznek (16.33. ábra). A lábak száma alapján három nagy csoportba sorolhatók, (16.34. ábra) a kevéslábú, lábatlan és a soklábú lárvák közé (16.35. ábra). A lárvakori fejlődés után egy nyugvó stádium a báb- (pupa) állapot következik. A báb lehet szabad báb (pupa libera), fedett báb (pupa obtecta) és tonna báb (pupa coarctata) (16.36. ábra). A bábállapot alatt egy, az egész szervezetet érintő nagy átalakulás következik be. Hangsúlyozni kell azonban, hogy ámbár a legtöbb lárvakori szerv lebomlik és átalakul a kifejlett állatokra jellemző szervvé, ez az átalakulás a szívet, a belső ivarszerveket és az idegrendszert nem érinti. A teljes átalakulással fejlődő fajok végleges szervei az imaginális korongokból jönnek létre. Az imaginális korongok kis sejtcsoportok, amelyek a lárvakor alatt a kültakaróhoz kapcsolódva találhatók meg. A sejtek differenciálódási képessége nagymértékű. Miközben a lárvakori szervek leépülnek, ezekből a sejtekből fejlődnek ki az imágó szervei. A teljes átalakulás során a következő stádiumok figyelhetők meg: embrió, harmadlagos (tercier) lárva, báb, imágó. A teljes átalakulás stratégiai előnyöket nyújt a faj számára. Különböző forrásokat használhat ki a lárva és az imágó, a báb pedig kellő védelem alatt vészelheti át a kedvezőtlen környezeti körülményeket. A posztembrionális fejlődés során nyugalmi szakaszok (lárvakori diapauza) is megfigyelhetők. Számos rovarfaj esetében a nappalok rövidülése vagy a hőmérséklet csökkenése vezet diapauzához. Ez igen fontos jelenség, mert segíti a lárvákat, hogy a kedvezőtlen körülményeket táplálkozás, mozgás nélkül átvészeljék. A diapauza hozzájárulhat ahhoz is, hogy a populáció egyedeinek aktivitási idejét szinkronizálja, ami a források hatékonyabb kihasználását segítheti.

16.34. ábra - Kevéslábú és lábatlan lárvatípusok A: futóka (kampodeoid) lárva, B: pondró, C: drótféreg, D: áldrótféreg, E: pajor, F: futókaszerű (kampodeoidszerű) lárva, G: nyű, H: árvaszúnyog lárvája, I: kukac (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.34.abra.png


16.35. ábra - Soklábú lárvatípusok. A: hernyó, B: álhernyó, C: araszoló hernyó. A különbség az egyes típusok között abban áll, hogy a potrohlábak száma pontosan 4 pár (hernyó), annál több (álhernyó), vagy annál kevesebb (araszoló hernyó) (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.35.abra.png


16.36. ábra - A báb felépítése és néhány jellegzetes bábtípus. A: szabad báb oldalnézetből, B: szabad láb elölnézetből, C: hangyaleső (szabad) bábja, D: lepke (fedett) bábja, E: csípőszúnyog (fedett) bábja, F: légy (tonna) bábja. cs: csáp, eh: előhát, fe: fej, kb: kitinburok, lá: láb, sz: szárny (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.36.abra.png


A hatlábúak hormonrendszere fejlett. A hormonok számos életműködés szabályozásában vesznek részt, de a legfontosabb szerepet a vedlések során játsszák. A hormonrendszer legfontosabb tagjai az agy neuroszekréciós sejtjei, a corpus cardiacum, a corpus allatum és az előtori vagy protorakális mirigy (16.37. ábra). Az előagy dúcok közötti területe (pars intercerebralis) neuroszekréciós sejtjeinek egy csoportja torakotrop hormont termel (16.38. ábra). Az agyban található másik sejtcsoport képzi a burzikont, a kutikula keménységéért és színezetéért felelős hormont. A corpus cardiacum egy neurohemális szerv. Benne raktározódik a neuroszekréciós Sejtek által termelt torakotrop hormon. Itt termelődnek a testfolyadék összetételét szabályozó hormonok is. Amennyiben a corpus cardiacum több torakotrop hormont juttat a testfolyadékba, akkor fokozódik az előtori mirigy hormontermelése. Több vedlési hormon (ecdyson, illetve származékai) termelődik, és megkezdődik a vedlés. Ezzel a folyamattal ellentétes hatást váltanak ki a corpus allatum hormonjai, a juvenilis hormonok. Hatásukra a normális lárvakori növekedés következik be. Ha az előtori mirigy hormontermelése csökken, akkor óriási lárvák, ha a corpus allatum működése csökken, akkor törpe imágók jönnek létre. Az állatok egyik esetben sem képesek szaporodásra. Ezért napjainkban rendkívül intenzíven kutatják a kártevő rovarok hormonrendszerének működését, hogy természetbarát inszekticideket állítsanak elő. Az előtori mirigy az imágókban eltűnik, kivéve azokat a csoportokat, amelyek egész életük során vedlenek (számos elsődlegesen szárnyatlan rovar [Apterygota], mint például az ugróvillások). A corpus allatum az imágókban is aktív marad addig, amíg az ováriumok és az ivarszervek járulékos mirigyei ki nem fejlődnek.

16.37. ábra - Az idegrendszer felépítése egy hangya (Formica sp.) fejében. (A rágó és az állkapocs az áttekinthetőség kedvéért hiányzik az ábráról). ai: alsó ajkat beidegző ideg, ao: aorta, ái: állkapcsot beidegző ideg, ca: corpus allatum, cc: corpus cardiacum, ci: csápokat beidegző idegkötegek, ea: előagy, ci: előtori idegdúc, fc: frontális idegdúc, fi: felső ajkat beidegző ideg, ga: garat alatti dúc, gl: glossa, gt: gombatest, iz: izomkötegek, ka: középagy, ns: neuroszekréciós sejtek, ny: nyelőcső, ös: összetett szem, pm: protorakális mirigy, ps: pontszem, ri: rágót beidegző ideg, sn: szájnyílás, ua: utóagy (Goll nyomán)

kepek/16.37.abra.png


16.38. ábra - Légy előagyának néhány fontosabb részlete (a fej homlokrészéről a kültakarót eltávolították). cd: csápok irányítását végző idegdúc, cs: csáp, fp: fejpajzs, gt: gombatest, kt: központi test, ns: neuroszekréciós sejtek, ös: összetett szem, pi: pars intercerebralis (Heisenberg nyomán)

kepek/16.38.abra.png


Idegrendszerük hasdúclánc-idegrendszer (16.26. ábra). Ez központi és környéki részekből áll. A központi idegrendszert az agy és a hasdúclánc, a környéki idegrendszert a kültakaró alatt futó idegek alkotják. Az agy (ganglion supraoesophageale) a garat felett helyezkedik el. Az első három fejszelvényben található idegdúcpár összeolvadásából jött létre az evolúció során. Az előagy (protocerebrum) a legterjedelmesebb része (16.38. ábra). Ez idegzi be a szemeket. Fejlettsége egyenes arányban áll a látószervek fejlettségével. Benne találhatók a gombatestek, melyekben igen sok asszociációs neuron található. Ez a képlet számos viselkedésformáért felelős. A középagy (deuterocerebrum) a csápokat és a csápizmokat látja el idegekkel. Az utóagy (tritocerebrum) viszonylag gyengén fejlett, mivel a rovarok második pár csápja (ellentétben a rákokkal) hiányzik. Az utóagy végzi a felső ajak (labrum) és az előbél beidegzését. Az agyból a garat két oldalát körülölelő idegköteg indul ki, és a garat alatti dúchoz (ganglion infraoesophageale) csatlakozik. A garat alatti dúc idegzi be a rágókat, az állkapcsokat és az alsó ajkat. A tor dúcaiból futnak az idegek a szárnyakba és a lábakba, illetve a végtagokat mozgató izmokhoz. A potroh szelvényei nagyfokú autonómiával rendelkeznek, önállóan irányítják a szelvény számos mozgását. Kísérleti körülmények között a torról levágott potroh szabályosan lerakta a petéket az agy irányítása nélkül is. Az agy előtt található dúc a testfolyadék ionkoncentrációjának szabályozását végzi. Az agy mögötti, hipocerebrális ganglionnal együttműködve szabályozza az előbél és a szív mozgását is. A hasi dúcokból kiinduló idegek szabályozzák a légzőnyílások zárórendszereinek mozgásait, míg az utolsó szelvényből kiinduló idegek az utóbél és az ivarszervek beidegzésében vesznek részt. A környéki idegrendszer nem más, mint a kültakaró alatt futó idegsejtek hálózata. Ezek kötik össze az érzékszerveket a központi idegrendszerrel.

Az érzékszervek igen változatos felépítésűek és működésűek a hatlábúak körében. A legelterjedtebb mechanikai érzékszervek az érzékelőszőrök és a szkolopidiális szervek, de sokfelé található érzékelőkupola és hasadékszerv is. A hallószervek közül a tümpanális (tympanalis) szerv a legjellegzetesebb (16.39. ábra). Számos csoportban, így az egyenesszárnyúak, fogólábúak, poloskák, kabócák, recés fátyolkák, molylepkék és kétszárnyúak rendjében fordul elő. Felépítése mindegyik csoportban messzemenően egységes. A trachearendszernek egy széles üregét a testfelszín közelében feszes kitinhártya zárja le.

16.39. ábra - A: szöcske lába, a lábszáron lévő hallónyílásokkal, B: a lábszár keresztmetszete a hallószerv magasságában, C: tümpanális hallószerv. do: dobhártya, ha: hallónyílás, hv: hallószerv, id: idegköteg, ku: kutikula, sz: szkolopidium, te: testüreg, tr: trachea (Davies és Weber nyomán)

kepek/16.39.abra.png


A levegő hullámai ezt rezegtetik meg, és az alatta elhelyezkedő idegsejtek ennek megfelelően jönnek ingerületbe. Az egyenesszárnyúak az 5–20 ezer Hz frekvenciára érzékenyek, míg a molylepkék hallószerve a magasabb frekvenciatartományokban (ultrahangok) is érzékeny. A Johnston-féle hallószerv sok rovarcsoporban megtalálható (16.40. ábra). A hím szúnyogok második csápizében (pedicellus) helyezkedik el, és a csápostor (flagellum) mozgása ingerli. Így érzékelik a szúnyogok a nőstények szárnycsapásai által keltett fajspecifikus hullámokat, de a saját repülésük sebességét is. A térd alatti szerv az egyenesszárnyúak, álkérészek, poloskák, lepkék és hártyásszárnyúak körében terjedt el. A kordotonális szerv, amely hallószervként vagy a testrészek egymáshoz való helyzetének érzékelésére szolgáló szervként funkcionál, mindegyik rovarcsoportban megtalálható. A jól fejlett szaglószervek mellett, amelyekkel a feromonokat érzékelik, a rovarok rendelkeznek hőérzékelő receptorokkal is. Ezek a csápon, az állkapcsi tapogatón és a lábfejen fordulnak elő. Működésükről kevés információ áll rendelkezésre.

16.40. ábra - Szúnyog Johnston-féle hallószerve. es: első csápíz, id: idegköteg, ms: második csápíz, sc: szkolopidium, sm: idegsejt magja, ső: szőr, tr: trachea (Weber nyomán)

kepek/16.40.abra.png


A hatlábúak legfejlettebb érzékszerve a szem. Pontszemeket (ocelli) (16.41. ábra) és speciális egyszerű szemekből álló, összetett szemeket (oculi compositi) különböztetnek meg. Vannak fajok, amelyeken mindkét szemtípus előfordul, másokon csupán az egyik vagy másik szemtípus található meg. A pontszemek elhelyezkedhetnek a fej tetején (lárvák és imágók) vagy a fej oldalán. A fejtetőn egy háromszög sarkainak megfelelően három pontszem ülhet. A középső is páros volt a törzsfejlődés során valamikor, mivel két idegrost idegzi be. A háti pontszem egy nagy szarulencsével gyűjti a fényt. Alatta átlátszó sejtek rétege (kornagén sejtek) található, mely befedi az egymás mellett álló érzéksejtek (retinula) felszínét. Kívülről és alulról sötét pigmentsejtek veszik körül (árnyékolják) az említett rendszert. Az oldalsó pontszemek struktúrája nem egységes. Ez a szem legfőképpen a közeli tárgyak mozgását érzékeli, de a fény irányára és egynémely színekre is reagál. Az összetett szemek állhatnak néhány tucat egyszerű szemből, ommatidiumból (hangyadolgozók), de több tízezerből (szitakötők) is. Az átlátszó kutikulából alakul ki a lencse (kitinlencse), melyet a kornagén sejtek hoznak létre. Ezt a réteget az állat vedléskor leveti. A kornagén sejtek alatt kristálykúp található. Ezen keresztül vetül a fény az alatta található retinulára, amely hét sejt együtteséből áll. Az említett egységet többé-kevésbé zártan pigmentsejtek veszik körül és szigetelik el egymástól. Ha az egyes egyszerű szemeket a pigmentsejtek egymástól teljesen elszigetelik (appozíciós szem), akkor erős fényben (nappal) éles képet lát az állat. Ha viszont a szigetelés nem teljes, több lencse is vetítheti a fényt ugyanarra a receptorsejtre (szuperpozíciós szem) (16.41. ábra). Ezzel a szemmel kevesebb fényben (éjjel) is jól lehet látni. Vannak esetek, amikor a pigmentsejtekben a színanyag mennyisége változik, így lehetővé válik, hogy nappal és éjjel is élesen lásson az állat.

16.41. ábra - Rovarok szemének felépítése. A: oldalsó pontszem, B: appozíciós egyszerű szem, C: szuperpozíciós egyszerű szem. ih: ideghártya, ip: az idegsejteket körülvevő pigmentsejtek, is: idegsejt, kk: kristálykúp, kl: kitinlemez, kp: kristálykúpot körülvevő sejtek, ks: kornagén sejtek, sz: szarulencse (Davies nyomán)

kepek/16.41.abra.png


Osztály: Rovarszerűek (Parainsecta)

Rend: Előrovarok (Protura) 16.4.1. fejezet

Rend: Lábaspotrohúak (Diplura) 16.4.2. fejezet

Rend: Ugróvillások (Collembola) 16.4.3. fejezet

Osztály: Rovarok (Insecta)

Rend: Ugró ősrovarok (Archeognatha) 16.4.4. fejezet

Rend: Pikkelykék (Zygentoma) 16.4.5.fejezet

Rend: Kérészek (Ephemeroptera) 16.4.6. fejezet

Rend: Szitakötők (Odonata) 16.4.7. fejezet

Rend: Álkérészek (Plecoptera) 16.4.8. fejezet

Rend: Fülbemászók (Dermaptera) 16.4.9. fejezet

Rend: Fogólábúak (Mantodea) 16.4.10. fejezet

Rend: Csótányok (Blattodea) 16.4.11. fejezet

Rend: Sáskák (Caelifera) 16.4.12. fejezet

Rend: Tojócsöves egyenesszárnyúak (Ensifera) 16.4.13. fejezet

Rend: Fatetvek (Psocoptera) 16.4.14. fejezet

Rend: Tetvek (Phthiraptera) 16.4.15. fejezet

Rend: Tripszek (Thysanoptera) 16.4.16. fejezet

Rend: Poloskák (Heteroptera) 16.4.17. fejezet

Rend: Színkabócák (Auchenorrhyncha) 16.4.18. fejezet

Rend: Növénytetvek (Sternorrhyncha) 16.4.19. fejezet

Rend: Vízifátyolkák (Megaloptera) 16.4.20. fejezet

Rend: Tevenyakú fátyolkák (Raphidioptera) 16.4.21. fejezet

Rend: Recésfátyolkák (Plannipennia) 16.4.22. fejezet

Rend: Bogarak (Coleoptera) 16.4.23. fejezet

Rend: Legyezőszárnyúak (Strepsiptera) 16.4.24. fejezet

Rend: Hártyásszárnyúak (Hymenoptera) 16.4.25. fejezet

Rend: Tegzesek (Trichoptera) 16.4.26. fejezet

Rend: Lepkék (Lepidoptera) 16.4.27. fejezet

Rend: Csőrös rovarok (Mecoptera) 16.4.28. fejezet

Rend: Kétszárnyúak (Diptera) 16.4.29. fejezet

Rend: Bolhák (Siphonaptera) 16.4.30. fejezet

Megjegyzés: A rovarszerűek szájszerve a fejtokba, visszahúzva található. A tapogató, a szem és a Malpighi-edények gyengén fejlettek. Az ide tartozó rendeket másokkal együtt régebben az alacsonyabb rendű rovarok (Apterygota) taxonba sorolták. A rovarok szájszerve kívülről is jól látható. Csak a csápok alapízeiben vannak izmok.

Előrovarok (Protura)

Apró, fél-két milliméter hosszú állatok. Több száz fajukat ismerik. Testük viszonylag egyforma szelvényekből áll (homonom szelvényezettség). Igen feltűnő különlegességük, hogy a csápjaik hiányoznak. Ezek helyett a kissé megnyúlt első lábpár szolgál tapogatószervként (16.42. ábra). Szúró-szívó szájszervük a fejbe visszahúzódva helyezkedik el (entognath szájszerv). Elsődlegesen szárnyatlanok, tehát őseiknek sem volt szárnyuk. Az első három potrohszelvényen egy-egy pár csökevényes láb van. Külső ivarszerveik jól fejlettek. A petéből kikelő lárvák potrohszelvényeinek száma 8, a posztembrionális fejlődés során további három alakul ki (anamorphosis).

16.42. ábra - Élőrovar testfelépítésének vázlata. át: állkapcsi tapogató, el: első láb, pl: csökevényes potrohlábak (Weber nyomán)

kepek/16.42.abra.png


A hajnalrovar (Eosentomon transitorium) a csoport jellemző képviselője. A potrohán három pár, két ízből álló csökevényes lábat visel. Avarban, talajban sokfelé előfordul. A többi előrovarhoz hasonlóan a gombák hifáit szívogatja.

Lábaspotrohúak (Diplura)

Mintegy félezer faj tartozik ebbe az ősi rovarrendbe (16.43. ábra). Testhosszuk néhány millimétertől több centiméterig terjed. Rágó szájszervvel rendelkeznek, amely a fejtokba süllyedt üregbe visszahúzható. Ebben az állapotban a rágónak és az állkapocsnak csak a vége emelkedik ki az üregből. Szárnyuk hiányzik, elsődlegesen szárnyatlanok. Potrohuk tizenegy szelvényből áll. Az 1. (2.) –7. szelvényeken csökevényes lábak láthatók. Ez igen ősi bélyeg. Vannak farcsutáik (styli), de a faroktoldalékok (cerci) jellemzőek igazán. Ezek lehetnek hosszúak, fonalasak (Campodeidae), vagy rövidek, hajlottak, erősek (Japygidae). Már a petéből kikelő lárvák ugyanannyi szelvénnyel rendelkeznek, mint az ivarérett állatok. Életük végéig rendszeresen vedlenek. A lábaspotrohúak fehér vagy sárga színűek. A talajban, a talaj felszínén élnek. Növényevők, vegyestáplálkozásúak és ritkán ragadozók. Rendszerint meleg, nedves helyeken fordulnak elő.

Sokfelé gyakori a fonálfarkú ősrovar (Campodea staphylinus).

16.43. ábra - Lábaspotrohú rovar testfelépítésének vázlata. át: állkapcsi tapogató, cs: csáp, el: első láb, ft: faroktoldalék, pl: csökevényes potrohlábak (Weber nyomán)

kepek/16.43.abra.png


Ugróvillások (Collembola)

Néhány ezer fajuk ismert ezeknek a pár milliméteres állatoknak (16.44. ábra). Fejükön rövid, négyízű csáp és a fejtokba visszahúzott rágó (ritkán szúró-szívó) szájszerv található. Elsődlegesen szárnyatlanok. Az első torszelvény kisebb a többinél, gyakran a második alá húzódik, így nem látható. Potrohuk mindössze hat szelvényből áll. Az első potrohszelvényen található a hasi tömlő (centrális tubulus), egy nagy, kitüremkedett hólyag, aminek a funkciója még nem tisztázott. Valószínűleg a légzésben és a vízfelvétel-vízleadás biztosításában van szerepe. A harmadik szelvényen van az akasztó (retinaculum), amibe a negyedik szelvényről előre hajló ugróvilla (furca) kapcsolható. Ilyen állapotban az ugróvilla a has alá simul, és olyan állapotban van, mint egy felhúzott rugó. Ha az állatot megzavarják, az akasztó elengedi az ugróvillát és a test előrepattan. Trachearendszerük hiányzik vagy erősen redukálódott. Hiányoznak a Malpighi-edények is. Helyettük az alsó ajaki mirigy lát el kiválasztási funkciót a hasi tömlővel és a zsírmirigyekkel együtt. Gyakran vakok, vagy legfeljebb 8 szem laza halmaza alkotja a szemet a fej két oldalán. A csáp mögötti szervük kémiai érzékelésre szolgál. Az adult állatok is vedlenek. A talajban élő fajok fehérek, míg a talaj felszínén találhatók sárga, barna, fekete színűek. Vegyestáplálkozásúak, növényeket, avart, algát, baktériumokat, de mindenekelőtt gombahifákat esznek. Igen nagy egyedszámban fordulnak elő (a mezőgazdasági területek talajában 2–3000 db/m2). Általában hasznosak, mert segítik a szerves anyagok lebontását, a tápanyagok mineralizációját. Néhány fajuk (pl. Onychiurus fimatus) kártevő is lehet.

16.44. ábra - Ugróvillás testfelépítésének vázlata. ak: akasztó, cs: csáp, ht: hasi tömlő, sz: szem, uv: ugróvilla (Davies nyomán)

kepek/16.44.abra.png


A Folsomia candida sokfelé előforduló faj, melyet gyakran használnak laboratóriumi kísérletekben. Mindennapos a kertészetekben és az üvegházakban, valamint a lakások virágcserepeiben is. Hazánkban a zárt erdők kivételével mindenütt megtalálható a zöld gömböcugróka (Sminthurus viridis). Ellentétben az előbb említett nyúlánk, hengeres potrohú fajokkal, ennek a fajnak és rokonainak is ráncos, gömb alakú a potroha. Alucerna és a lóhere kártevője lehet.

Ugró ősrovarok (Archeognatha)

Pár száz fajt számláló csoport. A barnás színű állatok testhossza fél-két és fél centiméter között változik. Fejük kicsi, toruk erőteljes (16.45. ábra). Fonalas csápjuk, melyet nyugalomban a testhez simítva viselnek, feltűnően hosszú. Rágó szájszervük van. Az állkapcsi tapogató (palpus maxillaris) is hosszú. A tor hátlemezei oldal irányban peremszerűen kiterjednek (paranotum). Elsődlegesen szárnyatlanok. A potroh végén fartoldalékok és végfonal található. Életük végéig vedlenek. Extrém élőhelyeken is elterjedtek (sziklák, gleccserek), mivel a hőmérsékletváltozásra aránylag kevéssé érzékenyek. Ismert csoportjuk a pattanók (Machilidea). Hazánkban sokfelé, különböző, főleg száraz élőhelyeken megtalálható az ugró ősrovar (Lepismachilis notata) nevű faj.

16.45. ábra - Ősiszájszervű testfelépítésének vázlata. át: állkapcsi tapogató, cs: csáp, fc: farcsuta, ft: faroktoldalék, ös: összetett szem, vf: végfonal (Weber nyomán)

kepek/16.45.abra.png


Pikkelykék (Zygentoma)

Mind fajszámukat, mind testnagyságukat, testalakulásukat tekintve hasonlítanak a pattanókhoz. Testük lapított, a széles előtor után fokozatosan elkeskenyedő (16.46. ábra), mindenütt ezüstösen csillogó pikkelyekkel borított. Csápjaik hosszúak, fonalasak. Összetett szemeik közepes méretűek. Szárnyaik nincsenek. Faroktoldalékok és végfonal is látható a potroh végén. Az adult állatok is vedlenek. Kimondottan melegkedvelők, ezért a szárazságot is jól bírják.

16.46. ábra - Pikkelyke testfelépítésének vázlata. cs: csáp, fc: farcsuta, ft: fartoldalék, ös: összetett szem, vf: végfonal (Weber nyomán)

kepek/16.46.abra.png


Jól ismert csoportjuk a pikkelykék (Lepismatidea). Ezek közül a legismertebb faj a lakásokban, raktárakban élő, centiméteres testhosszú ezüstös pikkelyke (Lepisma saccharina). Minden édes, szénhidráttartalmú táplálékot megrág, de az enyvet, tapétaragasztót, könyveket sem kíméli. Raktárakban a magvakat károsíthatja. Hasonlóan a többi pikkelykéhez, képes a cellulóz emésztésére is.

Kérészek (Ephemeroptera)

A kérészek ősi állatok. Ez a rend már a permkorban is népes csoport volt. Mintegy kétezer faj tartozik ebbe a jellegzetes, törékeny testű rovarokat összefogó csoportba. Testnagyságuk 0,3–5 cm között változik. Az imágók feje viszonylag kicsi, rövid csápokat visel (16.47. ábra). Rágó szájszervvel rendelkeznek, de az imágókon ez csökevényes.

16.47. ábra - Kérész testfelépítésének vázlata. A: lárva, B: imágó. cs: csáp, eh: első torszelvény hátlemeze, es: első szárny, ft: fartoldalék, ms: második szárny, ös: összetett szem, pe: peték, ps: pontszem, sk: szárnykezdemény, tk: tracheakopoltyú, vf: végfonal (Weber nyomán)

kepek/16.47.abra.png


Lábaik vékonyak, gyengék, de kapaszkodásra alkalmasak. A hímek első pár lába megnyúlt, párzáskor ez segíti az állatot a nőstény átkarolásában. Két pár gyenge, hártyás szárnyuk közül az első pár lényegesen nagyobb, mint a második, amely teljesen redukálódhat is. Igen feltűnő jellegzetességük, hogy szárnyaikat nem tudják a hátukra fektetni, ezért azok nyugalmi állapotban függőleges irányban állnak. A legtöbb faj szárnya átlátszó, ritkábban szürkés foltokkal díszített, füstös vagy tejszerűen fehér. Hosszú potrohuk végén általában egy pár faroktoldalék és egy végfonal található. Ennek a bélyegnek a segítségével könnyen elkülöníthetők az álkérészektől lárva korban is, mert ott végfonal nem található. Összetett szemeik és három pontszemük is jól fejlett. Az imágók nem táplálkoznak, bélcsatornájuk vékony falú, fejletlen. Ismert jellegzetességük, hogy a kifejlett állatok – az elevenszülők kivételével – csak rövid ideig élnek. A hímek repülés közben termékenyítik meg a nőstényeket, majd elpusztulnak. A nőstények petéiket folyó- és állóvizekbe rakják és szintén elpusztulnak. A lárvák több évig (1–3 év) fejlődnek az iszapban. Rendszerint algával és elpusztult növényi részekkel táplálkoznak, de vannak közöttük ragadozók is. Trachearendszerük zárt, tracheakopoltyújuk van (16.47. ábra), de a végbelükbe szivattyúzott vízből is fel tudják venni az oxigént. Többszöri vedlés után – a lárvafejlődés végén – a lárvából egy szárnyas, de még nem ivarérett szubimágó bújik ki. Ez rövid időn belül újra vedlik, így jelenik meg a szaporodásra képes imágó.

A kérészek főleg a mérsékelt és a hideg égövek lakói. Állóvizektől a sebesen folyó patakokig mindenütt előfordulnak. Testalakjuk is ennek meg felelően alakult. A lárvák halaink fontos táplálékállatai. Lárváik érzékenyek a vizek szennyezettségére, elsősorban az oxigéntartalom csökkenésére, ezért a biológiai vízminősítés során mint indikátorállatok kerülnek szóba. Jellegzetes, nagytermetű faj a tiszavirág(Palingenia longicauda). Fartoldaléka nagyon hosszú, végfonala viszont csökevényes. Sokfelé megtalálható, de a Tisza egyes szakaszain néha megint tömeges.

Szitakötők (Odonata)

A szitakötők is igen ősi rovarok. Napjainkban mintegy ötezer faját ismerik ezeknek a 2–15 cm hosszú állatoknak. A lárvák és az imágók testfelépítése és életmódja eltér egymástól. A lárvák teste lehet rövid, tömzsi, de megnyúlt is (16.48. ábra). Ragadozó szájszervük igen jellegzetes fogókészülékkel (álarc) egészült ki. Az alsó ajak egyes részei (submentum, mentum) megnyúltak, végükön egymás felé mozgatható, fogazott lemezek találhatók. Az egész készülék hirtelen előre nyújtható, így igen alkalmas az áldozatok megragadására. A légzés történhet tracheakopoltyúkkal (Zygoptera) (16.48. ábra) vagy a végbélbe felszívott víz segítségével (Anisoptera). A lárvakor végén báb nem alakul ki, de az utolsó vedlés előtt rövidebb-hosszabb nyugalmi periódus figyelhető meg. A kifejlett állatok feje nagy, a csáp igen rövid (16.48. ábra). A könnyen mozgatható fej két oldalán hatalmas összetett szemek ülnek, a fejtetőn pedig három pontszem található, ezért a levegőben vadászva, gyors repülés közben is megtalálják zsákmányukat. Lábaik a zsákmány vagy a pihenőként szolgáló nádszál átkarolására is alkalmasak. Szárnyaik többé-kevésbé egyforma, gazdagon erezett hártyás szárnyak. Repülés közben az első és a hátsó pár egymással ellentétesen mozog. Potrohuk hosszú, a végén jól fejlett külső ivarszervekkel. Az imágók tipikus repülő állatok. A felemásszárnyúakra (Anisoptera) különösen jellemző, hogy a levegőben ejtik el áldozataikat, ott párzanak, repülésükkel jelzik territóriumaik határait. A szitakötők viszonylag ritka szárnycsapásokkal (20/sec) előre és hátrafelé is képesek repülni, vagy egy helyben lebegni a levegőben. Mindenütt előfordulnak, ahol a szaporodásukhoz szükséges vizeket megtalálják. Kifejlett korban messze távolodhatnak a vizektől. A mezőgazdaság szempontjából szerepük kettős. A lárvák halgazdasági kártevők ivadéknevelő tavakban sok kis halat elpusztíthatnak. A kifejlett állatok viszont számos kártevő rovart, vérszívó böglyöket foghatnak meg, amivel hasznot hajtanak.

16.48. ábra - A: szitakötőlárva, B: imágó, C: Zygoptera lárva potrohvégén lévő lemezes tracheakopoltyúk, D: szitakötőlárva-fej. aa: alsó ajak, cs: csáp, et: előtor, ft: faroktoldalék, kt: középtor, ös: összetett szem, rá: rágó, ut: utótor (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.48.abra.png


Vizek partján mindenfelé elterjedt, igen gyakori faj a sávos szitakötő(Agroion splendens). Fémes kék vagy zöld teste karcsú, szárnyain keresztben széles sötét sáv húzódik. Kedvelt élőhelyei a lassú folyású patakok. Főleg a síkvidéki és dombvidéki vizekben fordul elő. A hímek territóriumot tartanak, ahonnan a többi hímet elűzik. Gyakori faj a közönséges szitakötő (Sympetrum vulgatum) is.

Álkérészek (Plecoptera)

Bár a rend neve hasonlóságot sejtet, törzsfejlődésükben és testfelépítésükben sem hasonlítanak a kérészekhez. Néhány ezer fajt magába foglaló rend. Az állatok testhossza fél-négy centiméter. A lárvák teste hát-hasi irányban lapított (16.49. ábra). Színezetükkel, mintázatukkal beolvadnak a vizek aljzatának színébe, így nehezen vehetők észre. Lábaik erősek, gyors mozgásra alkalmasak. Rágó szájszerveikkel elhalt növényi részeket fogyasztanak. A ragadozó fajok ritkák. Az oxigént legtöbbször a test teljes felületén, diffúzióval veszik fel. A nagyobb testű fajok torán, néha a potrohán is tracheakopoltyúk találhatók. A tiszta, oxigénben gazdag vizeket kedvelik, ezért leggyakrabban a sebes folyású patakok kövei alatt bukkanunk rájuk. A vizek szennyeződésekor gyorsan elpusztulnak, ezért a biológiai vízminősítés során figyelembe veszik az álkérészlárvák fajösszetételének változásait. Az imágók testformája hasonlít a lárvákéhoz, szintén kissé lapított (16.49. ábra). Csápjaik hosszúak, vékonyak. Két pár hártyás szárnyat viselnek. A második pár szárny kissé nagyobb, mint az első. Nyugalomban szárnyaikat a test hátoldalára fektetve hordják. A szárnyak gazdagon erezettek. Lábaik erősek. Három pontszemük és egy pár, igen jól fejlett összetett szemük van. Rágó szájszervük nem, vagy gyengén működik, mivel az imágók alig táplálkoznak. Rendszerint a vizek környékének növényzetén üldögélnek. A lárvák és az imágók potrohának végén egy pár fartoldalék (cercus) található, de végfonaluk nincs. A fartoldalék lehet csökevényes, de hiányozhat is. Az imágók rövid életűek, néhány hétig élnek, a párzás után pár órával elpusztulnak. A legtöbb faj teljes életciklusa egy év vagy annál rövidebb. A lárvák a halak táplálékaként fontosak lehetnek.

16.49. ábra - A: álkérészlárva, B: álkérész-imágó. at: alsóajki tapogató, cs: csáp, ft: fartoldalék, ös: összetett szem, ps: pontszem, sk: szárnykezdemény (Steinmann nyomán)

kepek/16.49.abra.png


Hegyi patakokban különösen gyakran fordul elő az óriás álkérész (Perla maxima). Aközönséges álkérész (Nemoura cinerea) az egyik leggyakoribb faj.

Fülbemászók (Dermaptera)

Egységes testű, jellegzetes felépítésű, mintegy másfél ezer faj tartozik ide. Testük nyúlánk, hát-hasi irányban lapított (16.50. ábra). Testhosszuk 0,5–5 cm közötti. A fej előre áll (prognath), jól mozgatható, hosszú, fonalas csápokat, két nagy összetett szemet és rágó szájszervet visel. A pontszemek hiányoznak. A csápokon található mechanikai érzékszervek elsődlegesen fontosak az állatok életében, mivel rejtett életmódú fajokról van szó. Az első pár szárny kicsi, pikkelyhez hasonló, bőrszerű képződmény (tegmina).

16.50. ábra - Fülbemászó testfelépítésének vázlata. cs: csáp, es: elülső szárny, et: előtor hátlemeze, ft: faroktoldalék, há: hátulsó szárny, hs: hátulsó szárny kilógó vége, ös: összetett szem, su: sugárerek (Weber nyomán)

kepek/16.50.abra.png


Az erek szinte teljesen hiányoznak róla. A hátsó szárnyak nagyok, hártyásak. Nyugalomban többszörösen összehajtva az első szárnyak alatt helyezkednek el. A lábak viszonylag rövid járólábak. A potroh végén a fajokra jellemző alakú, hatalmas, fogószerű fartoldalékok (cerci) találhatók. Ezekkel bontják ki, illetve hajtják össze hártyás szárnyaikat, de a fartoldalékok a táplálék megragadására is alkalmasak. A hímek fartoldaléka jóval erősebb, mint a nőstényeké. Petéiket a talajban levő gödörbe rakják, ahol a nőstény őrzi a petéket. Meleget és nedvességet kedvelő állatok. A talaj felszínén, repedésekben, a fák kérge alatt találhatók. Általában éjszaka aktívak. Elsősorban növényevők vagy vegyestáplálkozásúak, gyümölcsöket, virágokat, növényi részeket, más rovarokat fogyasztanak. Élő és elhalt szerves anyagokkal egyaránt táplálkoznak. Kertészetekben, üvegházakban néha tömegesen lépnek fel, ekkor kártevők lehetnek.

Mindenfelé elterjedt, ismert faj a közönséges fülbemászó (Fosficula auricularia). Fák kérge alattgyakran fellelhető. Vegyestáplálkozású. Ritkán lép fel akkora tömegben, hogy konyhakertekben kártevővé váljon. A törpe fülbemászó (Labia minor) hátsó szárnya fejlett, jó repülő. Nem csupán erdőkben, mezőkön, hanem komposztban és trágyadombokon is megtalálható.

Fogólábúak (Mantodea)

Mintegy kétezer fajuk a meleg, trópusi területeken mindenütt elterjedt. Hosszú, megnyúlt testük 1–16 centiméteres. Fejük kicsi, igen jól mozgatható (16.51. ábra). Ez szükséges is, hiszen nagy, összetett szemeikkel lokalizálják zsákmányukat. Szájszerveik erős, ragadozó szájszervek. Az előtor (prothorax) hosszan megnyúlt és két hatalmasan megerősödött fogólábat visel. Számos erős kitintövis borítja a lábat. Hasonlóan pl. a szitakötők lárváihoz, ezek is lesben állnak, majd hirtelen mozdulattal ragadják meg áldozatukat. A 2. és 3. pár lábak gyenge járólábak. Első pár szárnyuk pergamenszerű, a második hártyás. Rossz repülők. Az idegrendszer dúcainak nagyfokú az autonómiájuk, ezért a párzás folytatódik akkor is, ha pl. a nőstény közben leharapta a hím fejét. Petéiket jellegzetes tokba (ootheca) rakják és a növényekre ragasztják.

16.51. ábra - Fogólábú testfelépítésének vázlata. cs: csáp, es: elülső szárny, et: előtor, ft: fartoldalék, ös: összetett szem (Csiby nyomán)

kepek/16.51.abra.png


Hazánk füves területein, a dombvidékek rétjein fordul elő az egyetlen hazai faj, az imádkozósáska (Mantis religiosa). Aszáraz, meleg, napos területeket részesíti előnyben. Rendszerint mozdulatlanul ül és így várja zsákmányát, de ha megzavarják, gyorsan fut vagy nehézkesen, rövid távra repül. Védett faj.

Csótányok (Blattodea)

Viszonylag sok, több ezer fajt magába foglaló csoport. Ovális, hát-hasi irányban erőteljesen lapított testük 0,2–10 cm hosszú. Testfelépítésük a rovarok ősi típusára emlékeztet (16.52. ábra). Mozgatható fejük aránylag kicsi. Csápjaik igen hosszúak, fonalasak, a rejtett, éjszakai életmódhoz szükséges tapogató funkciónak kiválóan megfelelnek. Az első torszelvény hátlemeze lapos, széles, jellegzetes formájú előháttá (pronotum) alakult, ami a fejet többé-kevésbé befedi. Lábaik erős futólábak, az állatok gyors mozgásúak. Két pár szárnyuk közül az első bőrszerű, a második hártyás, nyugalomban egymás tetején, a potrohon fekszenek. A nőstények szárnya visszafejlődhet. Egyesek tudnak repülni, ámde rosszul, inkább ugrásaikat hosszabbítják meg a szárnyak segítségével. A potroh végén rövid, ízelt fartoldalékok (cerci), a hímeken ezen túl még farcsuták (styli) is láthatók. A csótányok rágó szájszervvel rendelkeznek. Vegyestáplálkozásúak, növényeket, állatokat, szerves maradványokat egyaránt elfogyasztanak. A táplálékhasznosítás foka magas, képesek nehezen bontható anyagok (szaru, cellulóz, keratin stb.) emésztésére is, elsősorban szimbionta baktériumok és egysejtűek segítségével. Körükben gyakori a kannibalizmus is. Petéiket jellegzetes alakú kitintokba (ootheca) helyezik (16.52. ábra). Ezeket azután a nőstények a potroh végén, részben a testbe süllyesztve magukkal hordozzák. A csótányok erdőkben, mezőkön élnek, de néhány fajuk kiválóan alkalmazkodott az emberi környezethez. Ezek lakásokban, élelmiszerboltokban, középületekben, ahol viszonylag állandó, magas a hőmérséklet, elégséges búvóhely és táplálék akad, hatalmas egyedsűrűséget érhetnek el. Kártételük, hogy megrágják, maradványaikkal szennyezik az élelmiszereket, és kórokozókat terjeszthetnek. Számos ember allergiás a csótányokra. Mezőgazdasági raktárakban vagy kertészetekben kártevők is lehetnek. Rendszerint éjjel aktívak.

16.52. ábra - A közönséges csótány testfelépítése. A: hím, B: nőstény, C: kitintok. cs: csáp, es: elülső szárny, et: előtor, fc: farcsuta, fe: fejlődő embriók, ft: fartoldalék, kt: kitintok, ös: összetett szem (Ziegler nyomán)

kepek/16.52.abra.png


Az emberek közelében élő legismertebb hazai faj a német csótány (Blattela germanica) és a közönséges csótány (Blatta orientalis). Anémet csótány karcsú, szalmasárga állat. Főleg élelmiszereket rág meg. Lakótelepeken gyakori. Aközönséges csótány széles testű, sötét barnásvörös színű rovar. Vegyestáplálkozású, az alacsony tápértékű anyagokat (szaru, kitin) is jól hasznosítja. Kórokozó baktériumokat, férgek petéit terjesztheti, ezért közegészségügyi jelentőséggel bír. Nem csupán régi bérházakban, de sütödékben, zöldségesboltokban, kórházakban is elterjedt. A lapp erdeicsótány (Ectobius lapponicus) különböző erdőkben, napos helyeken, erdő szélén, a bokrokon tanyázik, repülni is tud.

Ősi testfelépítésű, fajgazdag (több mint tizenötezer faj) csoport az egyenesszárnyúaké(Orthoptera). Mozgékony fejükön nagy összetett szemek, erős rágó szájszervek találhatók. Előtoruk nagy, oldalról és felülről nyeregszerűen alakult, egységes kitinlemez veszi körbe. Az 1. és 2. pár láb egyszerű járóláb, a harmadik pár viszont többé-kevésbé erős ugrólábbá módosult. Különösen a combok (femur) erősek, izmosak. Az első szárnyak pergamenszerűek, a hátsók hártyásak, mindkettő gazdagon erezett. Általában gyenge repülők (kivéve a vándorsáskákat), a szárnyak az ugrásokban segítenek, néha redukálódhatnak is. A potroh végén egy pár fartoldalék (cercus) és a nőstényeken rendszerint egy jellegzetes alakú tojócső található. A peték lerakása után a nőstények rendszerint elpusztulnak. A lárvák kifejléssel fejlődnek. Hangokat adnak (ciripelnek), és hallószerveik is fejlettek. Elsősorban növényeket esznek, de vannak vegyestáplálkozású fajok is. Nagy tömegeik komoly károkat okozhatnak a kertészetekben vagy a szántóföldi növénykultúrákban. Újabban külön rendként tárgyalják a sáskákat (Caelifera), valamint a tojócsöves egyenesszárnyúakat (Ensifera). Ezért a következő jellemzés során ezt a beosztást követjük.

Sáskák (Caelifera)

Testük kétoldalról kissé összenyomott. Csápjaik rövidek, nem haladják meg a test hosszának felét, legfeljebb 30 ízből állnak (16.53. ábra). Rágó szájszerveik erősek. Fejlett előhátukat nyereg formájú, jellegzetes alakú, egységes kitinlemez határolja felülről és kétoldalról. A harmadik lábpár nagy, erős ugróláb. A hímek párzókészüléke komplikált felépítésű. A nőstények tojókészüléke rövid, külső ivarszerveikkel lyukat fúrnak a talajba, így rakják le petéiket. Számos faj képes a színezetét megváltoztatni, így alkalmazkodik a háttér mintázatához. Hangot úgy adnak, hogy az ugróláb combjának belső felén található kitincsapsort hozzádörzsölik a nyugalomban fekvő elülső szárny kiemelkedő eréhez. A hang frekvenciája, ritmusa, a ciripelés hosszának a szünetekhez viszonyított aránya a fajra jellemző. A ciripelés a párválasztás fontos eszköze. A nőstények hangadó szerve gyengébben fejlett, mint a hímeké. Megjegyzendő, hogy egyes sáskafajok kommunikációjában fontos szerepet játszik az összedörzsölt rágók, a szárnyak mozgatása, vagy a talaj ütögetése által keltett hang is. Számos faj szárnya redukálódott. Az utolsó vedlés után még hosszabb időnek kell eltelni, amíg az állatok párzása elkezdődhet. Az ivari érést feromonok gyorsíthatják. A tümpanális hallószerv az első potrohszelvény két oldalán található.

16.53. ábra - A: sáska testfelépítésének vázlata, B: hím ivarszerv, C: női ivarszerv. cs: csáp, ej: elvezető járat, et: előtor, he: here, hü: hüvely, jm: járulékos mirigy, kj: kilövellő járat, ös: összetett szem, pc: petecsövecske, pv: petevezető, ts: tümpanális szerv, vf: végfonal (Weber és Jannone nyomán)

kepek/16.53.abra.png


A sáskákra jellemző, hogy ugyanazon faj magányosan élő alakjai, a szoliter egyedek morfológiai, fiziológiai és ökológiai szempontok szerint is eltérnek a csoportosan élő alakoktól, a gregariner egyedektől. Általában a nyílt biotópok, mezők, rétek, legelők, tisztások lakói.

A sáskák jellegzetesen növényevő állatok. Néha tömegesen lépnek fel és szántóföldi növényeket is károsíthatnak a sokféle növényt fogyasztó (polifág) rövidnyakú sáskák (Dociostaurus brevicollis). Könnyen összetéveszthetők a marokkói sáskával (Dociostaurus maroccanus). Mindkét faj hajlamos a tömeges elszaporodásra (gradáció). A két faj összetéveszthetősége miatt a sáskajárásokra vonatkozó régebbi adatok között nehéz meghatározni, hogy mikor károsított a rövidnyakú és mikor a marokkói sáska. A robusztus olasz sáska (Calliptamus italicus) színe szürkésbarnán foltozott, a háttérbe illő. Hátulsó szárnya részben rózsaszínű, ami repüléskor jól látszik. Homokos vidékek kivételével mindenütt előfordul. Majdnem mindegyik termesztett növényünket károsíthatja. A Kárpát-medence jellegzetes sáskafaja a védett sisakos sáska (Acrida hungarica). Feje csúcsosan megnyúlt, csápjai laposak, kard formájúak, harmadik pár lába gyenge. Száraz, meleg homokpusztákon fordul elő.

Tojócsöves egyenesszárnyúak (Ensifera)

A tojócsöves egyenesszárnyúak két nagy csoportját a szöcskék (Tettigoniidae) és a tücskök (Gryllidae) alkotják. Mindkét csoport fajaira jellemző, hogy csápjuk igen hosszú, rendszerint jelentősen túllépi a potroh végét (16.54. ábra). Rágó szájszerveik – hasonlóan az előző csoporthoz – jól fejlettek. Az első pár lábaikon levő kitintövisek a zsákmány rögzítését segítik. Harmadik pár lábuk rendszerint erős ugróláb. A hímek párzókészüléke egyszerű, a nőstények tojócsöve fejlett, hosszú, egyenes, vékony vagy rövid, tömzsi, erős (16.54. ábra). A hímek hangadó szervei az első pár szárnyon találhatók. Ahogy a két szárny lapjával egymáson fekszik, az alul levő szárnyról kiemelkedő kitinlemezsort dörzsölik a felső szárny egyik vastag eréhez és így keltenek hangot (16.54. ábra). A legtöbb esetben a nőstények nem rendelkeznek hangadó szervvel. Tümpanális hallószervük az első lábpár lábszárának (tibia) két oldalán található. Általában vegyestáplálkozású állatok, ritkábban növényevők vagy ragadozók.

16.54. ábra - A: tücsök testfelépítésének vázlata, B: tojócső, C: bal szárnytő felső felülete, D: jobb szárnytöve alsó felülete. cé: cirpelő ér, cs: csáp, et: előtor, kh: kitinhártya, kl: kitinlemezek sora, amit a cirpelő érrel penget az állat, ös: összetett szem, ts: tümpanális szerv (Weber és Knetsch nyomán)

kepek/16.54.abra.png


Kertészetekben gyakori kártevő a lótücsök (Gryllotalpa gryllotalpa). Nem annyira rágásával okoz kárt (mivel sok gerinctelen állatot is eszik), mint azzal, hogy járatokat ás a talajban és ezzel a palántákat kitúrja. A barnás színű állat testét bársonyos szőrök borítják. Első lábai jellegzetesen kiszélesedő ásólábak.

Füves területeken mindenfelé közönséges a vegyestáplálkozású mezei tücsök (Gryllus campestris).

Nagy testű, három-négy centiméteres faj a zöld lombszöcske (Tettigonia viridissima). A magasabb hegyvidékeket kivéve az egész országban elterjedt. Ragadozó állat, növényt ritkán fogyaszt. A tömzsi testű, vegyestáplálkozású homokpusztai szöcske (Montana montana) az alföldi és hegyvidéki sovány réteken gyakori.

Fatetvek (Psocoptera)

Ezeknek a néhány milliméteres állatoknak mintegy kétezer fajuk ismert. Testük zömök, tömzsi, erősen szőrözött, fejük jól mozgatható és hosszú csápokat visel (16.55. ábra). Szájszervük érdekes felépítésű, mert alapvetően rágó típusú, de az állkapocs belső karéja (lacinia) árszerű szúrósertévé alakult. Ezzel tudnak kisebb faforgácsokat kivésni a fából. Az alsóajak (labium) mellett nyílnak a nyál- és szövőmirigyek kivezető csövei a külvilágra. A fejlett összetett szemek mellett 3 pontszemük is van. A szárnyak gyakran hiányoznak, vagy csak a hímek viselnek szárnyakat. Ha rendelkeznek szárnyakkal, akkor is rosszul repülnek. Lábaik erős járólábak. A hímek általában kisebbek a nőstényeknél. Egyes fajok hímjei nem is ismertek. Szűznemzéssel és ivaros úton szaporodnak. A petéket a nőstények hálószövedékbe helyezik. Általában 5–8 vedlés figyelhető meg, míg az állatok kifejlődnek. Jellegzetességük, hogy hangadásra is képesek. A potroh végét ütögetik az aljzathoz és ezzel kopogó hangot adnak. Általában fakéreg alatt élnek, de madárfészkekben és méhkasokban is megtalálhatók. Elsősorban gombákkal, algákkal, zuzmókkal, virágporral táplálkoznak. Élelmiszer raktárakban az elpusztult fatetvek maradványai szennyezhetik az élelmet.

16.55. ábra - Fatetű testfelépítésének vázlata. cs: csáp, el: előtor, ös: összetett szem (Weber nyomán)

kepek/16.55.abra.png


Lakásokban, könyvtárakban, raktárakban, méhkasokban gyakori, néha tömeges a kopogó portetű (Trogium pulsatorium). Az ugró könyvtetű (Troctes divinatorius) egy milliméteres állat. Meneküléskor gyorsan fut és nagyokat ugrik. Könnyen összetéveszthető a rokon fajokkal. Az egész világon előfordul az ember környezetében, lakásokban, könyvtárakban, gyűjteményekben, ahol kártevő is lehet.

Tetvek (Phthiraptera)

Fajgazdag, több ezer fajt magába foglaló, kizárólag ektoparazita állatokat tartalmazó rend. Kicsik, rendszerint egy milliméternél is kisebbek vagy néhány milliméteresek. Az életmódjuknak megfelelően testük hát-hasi irányban erőteljesen lapított, kerekded vagy hosszúkás alakú (16.56. ábra). Kutikulájuk erős, kemény, mirigyekben szegény képződmény. Csápjaik rövidek, legfeljebb 5 ízből állnak. Szájszerveik rágó vagyszúró-szívó típusúak. Szemeik gyengén fejlettek, néha hiányoznak. Lábaik igen erősek, izmosak, számos kitintüskével és széles, hajlott karommal ellátottak. Szárnyaik hiányoznak, de másodlagosan szárnyatlan állatok. A tracheanyílások a test hátoldalán találhatók. Petéiket (serke) a gazdaállatok tollára vagy szőrére ragasztják (16.56. ábra). A kikelő kis lárvák az imágókra hasonlítanak, kifejléssel fejlődnek. Három lárvastádium után érik el az ivarérett, adult állapotot. Az ivaros szaporodás mellett előfordulhat szűznemzés (parthenogenesis) is. Erőteljesen kötődnek a gazdafajhoz. Egész életüket ugyanazon a gazdán töltik. Néha megfigyelhető, hogy ezen belül meghatározott testtájakon élnek. Kizárólag madarakon vagy emlősökön találhatók. Jelentős kártevők lehetnek, mivel a gazda kültakaróját mechanikusan sértik és fertőzéseket is terjeszthetnek.

16.56. ábra - A: egy vérszívó tetű (Anoplura) testfelépítése, B: a fej hosszmetszete, C: serkéje, D: egy bunkóscsápú tetű (Amblycera) testfelépítése. cs: csáp, et: előtor, ga: garat, ha: hajszál, iz: izom, ka: fejlett karom, nm: nyálmirigy, ny: nyelőcső kivezetőcsöve, ös: összetett szem, ss: szúróserte, sz: szájnyílás (Weber és Kaestner nyomán)

kepek/16.56.abra.png


Három alrendjüket különböztetik meg.

A bunkóscsápú tetvek (Amblycera) alrendjébe sorolt fajok ötízű, bunkós csápot viselnek (16.56. ábra). A csáp egy gödörbe részben vagy teljesen visszahúzható. Házimadarainkon a közönséges tyúktetű (Menopon gallinae) gyakran megtalálható. A toll ágai között lapul meg, így védekezik a tollászkodó madár ellen. A tollkezdemények rágásával okoz kárt.

A fonalascsápú tetvek (Ischnocera) alrendjébe tartozó fajok csápjai 3–5 ízűek, fonalasak, szabadon helyezkednek el. Rágó szájszerveik fejlettek, erősek. Ide tartozó faj a madarakon gyakori karcsú galambtetű (Columbicola columbae) és a szarvasmarhán élősködő Damalinia bovis.

A szívótetvek (Anoplura) alrendjének fajai a fejbe visszahúzható szúró-szívó szájszervvel rendelkeznek (16.56. ábra). Fejük keskenyebb, mint a tor szélessége. Csápjaik rövidek, szemeik hiányozhatnak. Kizárólag emlősökön élnek, a gazda szőrzetébe kapaszkodva. Karmaik felépítése a szőrön történő sikeres megkapaszkodást segíti, a karmok nagyok, erősek, sarlószerűen hajlottak. Vérszívók, de vírusokat és baktériumokat is terjesztenek. A sertéseken gyakori a disznótetű (Haematopinus suis). Az emberen két faj, a ruhatetű (Pediculus humanus) és a lapostetű (Phthirus pubis) élhet. Az előbbi faj egyedei a fejen vagy a ruházatban élnek, míg az utóbbié a szeméremszőrzetben.

Tripszek (Thysanoptera)

Egy-két milliméteres rovarok tartoznak ebbe a több ezer fajt összefoglaló csoportba. Kis fejükről rövid csápok irányulnak előre (16.57. ábra). Összetett szemeik mellett rendszerint három pontszem is található. Szúró-szívó szájszervük aszimmetrikus, három szúrósertét tartalmaz. A szúróserték az állkapocs belső karéjaiból és a bal oldali rágóból alakultak ki. A jobb oldali rágó visszafejlődött. Lábaik járólábak, végükön két karommal. A karmok közül egy hólyag (arolium) türemkedhet ki, mely a tapadást segíti (16.57. ábra). A lábszár végén található mirigy váladéka tovább fokozza a lábak tapadását a növények felületén. A két pár, egyforma szárny igen jellegzetes felépítésű. Karcsú, megnyúlt képletek erősen redukálódott, de jellegzetes lefutású erezettel. A szárnyak széléről hosszú kitinszőrök indulnak ki, ezek megnövelik a repülőfelületet (16.57. ábra). Jól repülnek, néha nagy csapataik láthatók a levegőben. Petéiket a növények felületére, vagy ha tojócsővel rendelkeznek, akkor a növény szöveteibe egyesével rakják le. A lárvák posztembrionális fejlődése során először két lárvastádium, majd egy előnimfa-stádium, végül egy vagy két nimfastádium figyelhető meg. A nimfastádiumú állatok nyugalomban vannak, akár több hónapig is. Ez a fejlődési forma a holometamorfózis egy sajátos változata. Körükben szűznemzés is előfordul. Termesztett növényeinken néha nagy tömegben jelennek meg. Ekkor szívásukkal károsítják a növényeket. Egyes fajok sokféle tápnövényt fogyasztanak, mások tápnövényköre viszont korlátozott. A ragadozó tripszek elsősorban levéltetveket esznek, de a kannibalizmus sem ritka. Gyakran károsítanak üvegházakban. Jellegzetes kártételük, hogy vírusokat és baktériumokat vihetnek át egyik növényegyedről a másikra (vektorok).

16.57. ábra - A: hólyagoslábú rovar testfelépítése, B: szárnytípusok , C: lábvég cs: csáp, et: előtor, ér: ér, ho: kitüremkedő hólyag, ka: karom, ös: összetett szem, se: serték, sp: szárnypajzs (Weber és Jenser nyomán)

kepek/16.57.abra.png


A hazánkba behurcolt közönséges tripszet (Frankliniella intonsa) már százötven növény virágjában találták meg. Pillangós növényeken rendszeresen nagy tömegekben léphet fel. Évente több nemzedéke lehetséges. Hasonlóan gyakori, elterjedt, sok tápnövényű faj a dohánytripsz (Thrips tabaci). Főleg a dohányt, hagymát, uborkát és néhány dísznövényt károsítja. Gyakori kártevő a búzatripsz (Haplothrips tritici). Afaj által megtámadott búzaszemek tömege csökken, és gyengébb lesz a csírázóképességük is. Aszántóföldi növények tarlójának talajába húzódva telel át a lárva. Amonokultúra különösen kedvező elszaporodásához.

Poloskák (Heteroptera)

Több tízezer fajt sorolnak ebbe a rendbe. Testnagyságuk néhány millimétertől több, mint 10 centiméterig terjed. Többnyire ovális, felülről kissé lapított testű állatok (16.58. ábra). Kicsi, rendszerint háromszög alakú fejük illeszkedik a torhoz. Csápjaik fonalas csápok, általában 4 ízből állnak. Szájszervük, amit szipókának (rostrum) neveznek, szúró-szívó típusú (16.58. ábra). A szipóka nyugalmi állapotban sokszor a hasi oldalon húzódó vályúba simul. A szúróserték a rágókból, a nyálvezető és a táplálékot vezető cső az állkapocs belső karéjából alakult ki. Mindezeket egy három-négy ízből álló, vastag falú cső veszi körül, mely az alsó ajakból alakult ki. Az állkapcsokhoz és az alsó ajakhoz kapcsolódó tapogatók hiányoznak. Nem túl nagy összetett szemek ülnek a fej két oldalán, a fejtetőn pedig legtöbbször két pontszem található. Az első torszelvény hátlemeze, az előhát (pronotum) erőteljesen fejlett. Mögötte, a hátoldalon rendszerint kisebb, néha nagyobb háromszög alakú lemez, a pajzsocska (scutellum) található. Ez a középtorról indul ki. A lábak járólábak. Az első pár szárny, az ún. félfedő (hemelytron), bőrszerű fedőszárny, amely hártyában (membran) végződik. A második pár hártyás szárny erezete erősen redukálódott (16.58. ábra). Szárnyatlan csoportjaik is vannak. Egyes fajoknak teljesszárnyú (macropter) és rövidszárnyú (micropter, brachypter) alakjaik is vannak. A rövidszárnyú formák nem tudnak repülni. A szárnyas fajok jól repülnek. Táplálékukat elsősorban növényi nedvek képezik. Vannak vérszívó fajaik is. Nyáluk, a hangyasav-tartalom miatt viszkető érzést okoz. Gyakori a bűzmirigy (16.59. ábra). A lárvák bűzmirigye a 3.–5. potrohszelvény hátoldalán, az imágóké az utótor két oldalán nyílik a külvilágra. Váladéka mérget és detergenst tartalmaz. Az utótor felszínén finoman eloszlatják a mirigyváladékot. Vannak fajok, amelyek a váladékot a támadóra lövellik. Bűzmirigyeik segítségével riasztják el vagy tartják távol az ellenséget. Számos faj hangot is ad. Általában öt, igen ritkán csak négy lárvastádiumuk van.

16.58. ábra - A: poloskalárva, B: kifejlett poloska, C: elülső szárny, D: hátulsó szárny, E: szájszerve, F: szúrósertéje. aa: alsó ajak, an: anális ér, ál: állkapocs, cs: csáp, et: előtor, fa: felső ajak, há: hártya, hi: hipofarinx, ho: hónaljtőér, ös: összetett szem, ny: nyálvezető cső, pa: pajzsocska, ra: rágó, sk: szárnykezdemény, su: sugárér, sz: szegélyér, tá: táplálékvezető cső (Több szerző nyomán)

kepek/16.58.abra.png


16.59. ábra - A: poloska elülső testfele, B: bűzmirigye. bv: a bűzmirigy váladéka, es: elülső szárny kezdeti része, et: előtor, há: hámsejtek rétege, iz: izom, ku: kutikula, mh: mirigyhám, ny: büzmirigy nyílása, sz: szájszerv, ut: utótor (Weber, Eisenbeis és Wichard nyomán)

kepek/16.59.abra.png


Rend: Poloskák (Heteroptera)

Alrend: Vízipoloskák (Nepomorpha)

Család: Búvárpoloskák (Corixidae)

Család: Hanyattúszó-poloskák (Notonectidae)

Alrend: Kétéltűpoloskák (Gerromorpha)

Család: Molnárpoloskák (Gerridae)

Alrend: Címerespoloska-alkatúak (Pentatomomorpha)

Család: Földipoloskák (Cydnidae)

Család: Pajzsospoloskák (Scutelleridae)

Család: Címerespoloskák (Pentatomidae)

Család: Karimáspoloskák (Coreidae)

Család: Verőköltő poloskák (Pyrrhocoridae)

Család: Bodobácsok (Lygeidae)

Család: Kéregpoloskák (Aradidae)

Alrend: Vérszívópoloska-alkatúak (Cimicomorpha)

Család: Csipkéspoloskák (Tingitidae)

Család: Vérszívópoloskák (Cimicidae)

Család: Rablópoloskák (Reduviidae)

Család: Mezeipoloskák (Miridae)

Megjegyzés: a poloskák áttekintő rendszere Kerzhner és Stys nyomán.

Búvárpoloskák (Corixidae)

Testnagyságuk néhány milliméter és másfél centiméter között mozog. Szárnyfedőiken sötétebb és világosabb csíkok szép mintázata látható. Szájszervük a fejtokhoz széles alapon ízesül, ezért kevéssé mozgatható. A hímek első lábainak lábfeje (tarsus) kiszélesedik. Harmadik pár lábaik hosszú szőrökkel borított úszólábak. Jól repülnek, fénycsapdával tömegesen gyűjthetők. Vegyestáplálkozású állatok. Halak táplálékai lehetnek. Egyes fajok jól hallható hangot adnak.

Hazánk mindenféle víztípusában, álló- és folyóvizekben egyaránt általánosan elterjedt a csíkos búvárpoloska (Sigara falleni) (16.60ábra). Különösen a szerves anyagokban dús, eutrófvizekben tömeges.

16.60. ábra - Jellegzetes poloskafajok habitusképei. A: csíkos búvárpoloska (Sigara falleni)(Soós nyomán), B: rozsdáshátú molnárpoloska (Gerris thoracicus)(Benedek nyomán)

kepek/16.60.abra.png


Hanyattúszó-poloskák (Notonectidae)

Másfél centiméteres testük zömök, erőteljes. Szájszervük erőteljes, szabadon mozgatható. Szúrásuk fájdalmas, mivel nyálmirigyükben hangyasav található. A vízben hassal felfelé tartózkodnak és így is úsznak. Harmadik pár lábuk erőteljes úszóláb. Ragadozó fajok, amelyek más rovarokat, halivadékot zsákmányolnak és szájszervükkel kiszívják azokat.

Sokfelé, álló- és folyóvizekben egyaránt gyakori a közönséges hanyattúszó-poloska (Notonecta glauca). Ha az ivadéknevelő halastavakban elszaporodik, akkor komoly károkat okozhat.

Molnárpoloskák (Gerridae)

A molnárpoloskák teste karcsú, megnyúlt, igen könnyű. Második és harmadik pár lábuk hosszú. Lábfejeiken legyezőszerűen elhelyezkedő szőrök találhatók, ezért a víz felszínén nem süllyednek el. A víz felületi feszültségének segítségével a víz felszínén futkároznak. Ragadozók, a vízfelszínre hulló rovarokat első pár lábaikkal ragadják meg. Akár sebes folyású patakok felszínén is képesek a vízáramlással szemben futva egyhelyben maradni.

Jellemző állat a mintegy centiméter hosszúságú rozsdáshátú molnárpoloska (Gerris thoracicus). Az álló- vagy lassan folyó vizeket kedveli (16.60.ábra).

Földipoloskák (Cydnidae)

Kicsi, sötét színezetű, ovális testalakú állatok. Lábaik erőteljesek, a lábszárakon erős tüskék találhatók. Ezekkel ássák magukat a talajba, mely szokásos élőhelyük. Rendszerint a növények gyökereit szívogatják.

A foltos földipoloska (Tritomegas bicolor) (16.61. ábra) nedves élőhelyeken sokfelé gyakori.

16.61. ábra - Jellegzetes poloskafajok habitusképei. A: foltos földipoloska(Tritomegas bicolor)(Cs. Halászfy nyomán), B: közönséges karimáspoloska (Coreus marginatus) (Vásárhelyi nyomán), C: közönséges kéregpoloska (Aradus betulae) (Vásárhelyi nyomán)

kepek/16.61.abra.png


Pajzsospoloskák (Scutelleridae)

Viszonylag nagy, domború testű, nehézkes állatok. Pajzsuk igen nagy, szinte az egész potrohot befedi, csupán a potroh szélén körbefutó, széles kitinlemezekből álló oldalszegély (connexivum) marad szabadon.

A nagyüzemi gabonatermesztés elterjedésével párhuzamosan terjedtek el a gabonapoloskák (Eurygaster spp.) és váltak rendkívül jelentős kártevőkké. Az osztrák poloska (Eurygaster austriaca) pofái elől körülzárják a fejpajzsot. Főleg a búza, az árpa és a rozs kalászait károsítja. A lárvák kifejlődéséhez fűfélék szükségesek. A nagyon hasonló mórpoloska (Eurygaster maura) egyedein a fejpajzsot a pofák nem ölelik körül. Életmódja az előző fajéhoz hasonló, de gyakrabban található az alföldi területeken.

Címerespoloskák (Pentatomidae)

Közepes testnagyságú, ovális, megnyúlt testű poloskák. Szemük gyakran kis nyélen ül. Szájszervük részben vagy egészben a fej alján található vályúban fekszik. Pajzsocskájuk elég nagy, a potroh felét is meghaladhatja. Lábaik nem túl erős futólábak. Gyakran szép, élénk csillogó színekkel tarkítottak. Petéik hordó alakúak, rendszerint jellegzetes csíkos mintázattal díszesek. Legtöbb fajuk növényevő, de néhány ragadozó faj is található ebben a családban.

A közönséges szipolypoloska (Aelia acuminata) feje megnyúlt, hátsó lábainak belső oldalán két fekete folt van. Mezőgazdasági területeken és természetes növényközösségekben egyaránt gyakori. Tápnövényeit a gabona- és pázsitfűfélék képezik. A bogyómászó-poloska (Dolycoris baccarum) az egyik leggyakoribb poloskafajunk. Pajzsocskájának vége világos krémszínű. Lárváinak testét rövid, sűrű szőrök borítják. Sokféle növényen megél, elsősorban az éretlen magvakat és terméseket fogyasztja. A bencepoloska (Rhaphigaster nebulosa) nagy testű, másfél centiméteres állat. Igen elterjedt, közismert faj, ősszel a lakásokba is behúzódik. Ha megfogják, bűzmirigyének váladékát nehéz a kézről lemosni. Igen gyakori, feltűnő faj a csíkos pajzsospoloska (Graphosoma lineatum). Élénkpiros alapszínű testét az előháton hat, a pajzson négy széles, fekete, hosszanti szalag díszíti. Elsősorban az ernyősvirágzatú növényeken (Umbelliferae) fordul elő. Gyakori kártevő a káposztapoloska (Eurydema ventrale) és a paréjpoloska (Eurydema oleraceum).

Karimáspoloskák (Coreidae)

Változatos testnagyságú és alakú poloskák. Fejük négyszögletes, az előhátnál jóval keskenyebb. Jellemzőjük, hogy a potroh szélső területei ellaposodnak, az oldalszegély feltűnően széles, a szárnyak alól kiálló.

A közönséges karimáspoloska (Coreus marginatus) (16.61. ábra) elsősorban a nedvesebb erdőszéli területeken, nitrofil növényekben gazdag élőhelyeken gyakori.

Verőköltő poloskák (Pyrrhocoridae)

Testük lapított, feji irányban megnyúlt, ovális. Pontszemeik nincsenek. Rendszerint rövid szárnyúak. Növényevők, magvakat, terméseket szívogatnak.

Ide tartozik a legismertebb hazai poloskafaj, a fekete-piros mintázatú verőköltő bodobács (Pyrrhocoris apterus). A meleget rendkívül kedveli, ezért napsütötte helyeken hatalmas tömegekben található. A magasabb hegyvidékeket kivéve mindenütt rendkívül közönséges. Elterjedt laboratóriumi állat, elsősorban a rovarok hormonrendszerének jellegzetességeit tanulmányozzák rajta.

Bodobácsok (Lygeidae)

Kis és közepes testű, hosszúkás fajok tartoznak ebbe a családba. Általában élénk színűek, tarkák. Szemük határozottan kidomborodik a fej oldalából. Pontszemeik is megtalálhatók. Növényevők, a rétek, legelők növényeit szívogatják.

Jellegzetes a fekete alapon piros mintás lovagbodobács (Lygeus equestris), amely faj félfedőjének hártyáját nagy, szabályos fehér folt díszíti. Dombvidéki réteken, bokros területeken mindenütt gyakori.

Kéregpoloskák (Aradidae)

Igen lapos testük és barnás, szürkés színük életmódjuk következménye, mivel a fák kérge alatt meghúzódva élnek. Testükön, különösen az előháton és a szárnyon szép kitinnyúlványok találhatók. Szájszervük rendkívül hosszú. Nyugalomban a fej e célra szolgáló üregében felcsavarva tartják, majd a táplálkozás során a fák repedéseibe messzire betolják.

Különböző fenyőfák kérge alatt országosan elterjedt a kis kéregpoloska (Aradus cinnamomeus). Homoki területeken tömegesen elszaporodva kártevővé válhat. A faj fejlődési ideje hazánkban két év. A közönséges kéregpoloska (Aradus betulae) lomblevelű és tűlevelű fákon egyaránt megtalálható (16.61. ábra).

Csipkéspoloskák (Tingitidae)

Az előhát és az első pár szárny jellegzetes mintázatáról kapták nevüket. Ezeken a területeken ugyanis kiemelkedő kitinlécek és szárnyerek alakítják ki a különleges, csipkéhez hasonló ornamentikát. Mindkét említett testrész igen széles, a test oldalát messze meghaladja. Előhátukon gyakran hólyagszerű kiemelkedések találhatók.

Hazánkban a hetvenes években találták meg először a platánfa csipkéspoloskát (Corythucha ciliata) (16.62. ábra). Azóta rohamosan terjed és városaink platánfáinak legjelentősebb kártevőjévé vált. Más díszfákon és díszcserjéken is megjelenhet.

16.62. ábra - Jellegzetes poloskafajok habitusképei. A:platánfa csipkéspoloska (Corythncha ciliata) (Vásárhelyi nyomán), B: ágyi poloska (Cimex lectularius) (Vásárhelyi nyomán), C: gyilkospoloska (Rhinocoris iracundus) (Benedek nyomán), D: lucernapoloska (Adelphocoris lineolatus) (Állathatározó nyomán)

kepek/16.62.abra.png


Vérszívópoloskák (Cimicidae)

Erősen lapított testű poloskák. Jellegzetes szagúak, bűzmirigyük nyitott. Az első szárnypáruk alig észrevehető, pikkelyszerű, jelentősen redukálódott; a második párszárny pedig hiányzik, ezért a potroh szelvényezettsége jól látható.

Közismert ektoparazita fajok tartoznak közéjük. Legismertebb az ágyi poloska (Cimex lectularius) (16.62. ábra). Nem csupán az embert, hanem tenyésztett háziállatainkat is megtámadhatja. Rejtett életmódú, nappal résekben, bútorok mögött húzódik meg, éjszaka jár táplálék után. Csípése viszkető érzést, esetleg allergiás tüneteket okoz. Kórokozókat is terjeszt.

Rablópoloskák (Reduviidae)

Aránylag nagy testű állatok. Fejük megnyúlt, a két kidomborodó, nagy összetett szem mögött elkeskenyedik. Szipókájuk rövid, görbült, erős. Szúrásuk fájdalmas. Elsősorban más rovarokkal táplálkoznak.

Gyakori faj a gyilkospoloska (Rhynocoris iracundus) (16.62. ábra). Potrohának oldallemezein és lábain fekete, piros csíkozat látható. Száraz, meleg helyeken, elsősorban a középhegységekben sokfelé gyakori.

Mezeipoloskák (Miridae)

Fajokban gazdag, változatos színű és mintázatú család. Zömök és megnyúlt testű állatok egyaránt előfordulnak közöttük. Csápjuk a legtöbb poloskáénál hosszabb. Összetett szemeik nagyok. Szájszervük is megnyúlt. Lábaik hosszú járólábak. Az első szárnyakon jellegzetes, háromszög alakú függelék (cuneus) látható. Életmódjuk igen változatos, legtöbbjük növényevő, de a ragadozó fajok sem ritkák.

A lucernapoloska (Adelphocoris lineolatus) (16.62. ábra) főleg az Alföldön gyakori. Elsősorban a pillangós növényeket (Fabaceae) károsítja. A lucerna virágait és csigáit különösen kedveli. A molyhos mezeipoloska (Lygus rugulipennis) testét meglehetősen sűrű szőrzet borítja. Mindenütt előfordul, de erdőkben viszonylag ritkább. Elsősorban a meleg, száraz területeken szaporodik el igen nagymértékben. Szinte minden termesztett növénynek kártevője lehet. Kicsi, fényes fekete testű a rövidszárnyú ugrópoloska (Halticus apterus). Szárnyai legtöbbször rendkívül rövidek. Az utolsó lábpár erőteljesen fejlett ugróláb. Meleg, napos legelőkön, réteken mindenfelé gyakori. Főleg pázsitfűféléket szívogat (16.62. ábra).

Az egyenlőszárnyú rovarok (Homoptera) csoportját újabban két rendre osztják, az egyikbe a színkabócák (Auchenorrhyncha), a másikba a növénytetvek (Sternorrchyncha) tartoznak.

Színkabócák (Auchenorrhyncha)

Sok, több tízezer fajt foglal magába a színkabócák rendje. A gyengén mozgatható fej kúpszerűen nyúlik előre, a homlok és a fejpajzs felülről nem látható. Az igen rövid, kétízű csápok második ízéről vékony, hosszú fonal (végostor) indul ki (16.63. ábra). Szájszervük felépítése alapvetően olyan, mint a poloskáké. A fej alsó részén ered és hátrafelé irányul. Az alsó ajak fejlett, rendszerint 3 ízből áll. Összetett szemeik közepes nagyságúak. Rendszerint két vagy három pontszemük is van. A fejlett középtor elülső szegélyét az előhát rendszerint befedi. Mindkét pár szárnyuk hártyás, néha szépen színezett, nyugalmi állapotban a testet háztető formában borítja. A szárny erezete egyszerű. A kabócák egy csoportjában a lábak nem különösebben erős járólábak. Más csoportokban viszont a nagyméretű torban található izmok segítségével az állatok hatalmas ugrásokra képesek. A nőstények tojócsővel rendelkeznek. Legtöbbször négy fejlődési stádiumon mennek keresztül, amíg a kifejlett állapototelérik. Ez néha igen hosszú ideig, évekig is eltarthat. Jellegzetességük, hogy a hímek hangot adnak a potrohukban levő hatalmas hanghólyagon feszülő kitinhártya rezgetésével. Mind a hímek, mind a nőstények rendelkeznek hallószervvel (tümpanális szerv). Mindenféle virágos növényen élhetnek, azokat szívogatják (16.63. ábra). Általában nem válogatósak. Nagy tömegben károsítják a növények sejtjeit, valamint vírusokkal is fertőzhetik azokat.

16.63. ábra - A: színkabóca táplálkozás közben, B: a szúróserte vége. ál: állkapocs, cs: csáp, es: első szárny, et: előtor, le: levél, ns: emésztett sejt falú növényi sejtek, ős: összetett szem, rá: rágó, sz: szájszerv

kepek/16.63.abra.png


Rend: Színkabócák (Auchenorrhyncha)

Család: Sarkantyúskabócák (Delphacidae)

Család: Énekeskabócák (Cicadidae)

Család: Tajtékoskabócák (Cercopidae)

Család: Mezeikabócák (Cicadellidae)

Sarkantyúskabócák (Delphacidae)

Néhány milliméteres, kerekded állatok. A második csápíz hosszabb, mint az első. Két pontszemük van. Nevüket onnan kapták, hogy a harmadikpár láb lábszárainak végéhez két erős, mozgatható, kúpszerű vagy lapos kitintövis csatlakozik. Gyakori körükben a rövidszárnyúság, amikor a szárny csak a test közepéig ér.

A réti sarkantyúskabóca (Laodelphax striatellus) gyakori az egész országban, a melegebb területeken. Főleg a kalászos növényeket károsítja, de lucernásokban is előfordul.

Énekeskabócák (Cicadidae)

A legnagyobb testű, 1–4 centiméteres kabócafajok tartoznak ebbe a családba. Összetett szemeik nagyok, kidomborodóak. Nagy, üvegszerűen átlátszó szárnyaik a testet túlérik. Szárnyereik erősek, feltűnőek, mert sötéten színezettek. A hímek úgy adnak hangot, hogy az első potrohszelvényen található dobhártyát speciális izmaikkal rezgésbe hozzák. A hangot a dobhártya alatt található dobüreg jelentősen felerősíti, ezért énekük erős, messze hangzó. Nappal énekelnek. A nőstények némák. Lárváik a talajban fejlődnek.

A majdnem négy centiméteres óriás énekeskabóca (Tibicina haematodes) az ország melegebb területein fordul elő. Ha nagyobb tömegben jelenik meg, akkor a szőlő kártevője lehet.

Tajtékoskabócák (Cercopidae)

Szépen színezett, tarka fajok tartoznak ide. A mintázat az első szárnypáron található. Első szárnypáruk bőrszerű, a második pár viszont hártyás, átlátszó és színtelen. Lárváik habos fészekben („kakukknyál”) fejlődnek, melyet növények szárához, leveléhez ragasztanak. A habos szerkezet úgy jön létre, hogy az ürülék és a viaszmirigyek által termelt váladék keverékéből a potrohon található levegőcsatorna segítségével kicsiny buborékokat fújnak. A habfészek bizonyos fokig megvédi a lárvákat a kiszáradástól és a ragadozóktól. Elsősorban füves területeken élnek, de a bokros, cserjés területeken is előfordulnak.

A vérpettyes kabóca(Cercopis sanguinolenta) feltűnő, fekete, vörös foltos egyedei előfordulnak a legtöbb élőhelyen. Elsősorban a füveket és lágy szárú növényeket szívogatják. A változó tajtékoskabóca(Philaenus spumarius) (16.64. ábra) mindenütt gyakori. Mivel táplálékában nem válogatós, polifág faj, sokféle termesztett növény kártevője lehet.

16.64. ábra - Változótajtékoskabóca (Philaenus spumarius)(Állathatározó nyomán)

kepek/16.64.abra.png


Mezeikabócák (Cicadellidae)

A legnagyobb hazai kabócacsalád. Kicsi, zöldes, barnás állatok tartoznak közéjük. A mezeikabóca-fajokat minden más családtól megkülönbözteti az a bélyeg, hogy hosszú hátsó lábszáraik keresztmetszetben négyszögűek és erősen tüskések. Leginkább száraz élőhelyen, réteken, legelőkön lépnek fel tömegesen.

Ide tartozó faj a törpe gabonakabóca (Macrosteles laevis), amely különféle gabonanövények kártevője. Ezenkívül károsíthatja a burgonyát, a cukorrépát és a pillangós növényeket is. Igen fontos kártétele, hogy szívogatásával a mikoplazmavírusokat terjeszti. Ugyancsak a vírusterjesztés miatt jelentős kártevő az országban mindenütt elterjedt változó törpekabóca (Euscelis incisus) is.

Növénytetvek (Sternorrhyncha)

Tízezerhez közelítő számú a növénytetvek fajszáma. Néhány milliméteres testhosszú állatok tartoznak ebbe a rendbe. Kicsi, törékeny testű állatok, puha kültakaróval (16.65. ábra). Fejük és szájszervük hátrafelé irányul. A szájszerv ugyanolyan szúró-szívó típus, mint a poloskáké, töve néha egészen az előtorra, a két csípő közé tolódott. A levéltetvek alacsony nitrogéntartalmú növényi nedveket szívogatnak. Azért, hogy szervezetük nitrogénigényét biztosítsák, igen sok táplálékot fogyasztanak. Kivonják belőle az aminosavakat, és nagy mennyiségű édes ürüléket (mézharmat) bocsátanak ki. Ezt más állatok, rendszerint a hangyák nyalogatják. Cserébe a hangyák védelmet nyújtanak a tetveknek ragadozóik ellen. Szárnyaik hártyásak, a szárny erei erősen összeolvadtak.

16.65. ábra - Levéltetű testfelépítésének vázlata. cs: csáp, es: első szárny, fa: potrohvég, ms: második szárny, ös: összetett szem, po: potrohcső (Szalay–Marzsó nyomán)

kepek/16.65.abra.png


Nagyon gyakori a szárnyatlanság, különösen a nőstények körében. Lábaik gyenge járólábak. Általánosan jellemző, hogy lassan és keveset mozognak, főleg passzívan, a szél segítségével terjednek.

Jellemző a gazdacserével egybekötött nemzedékváltakozás és a partenogenezis. Kedvező időjárás esetén (meleg, párás idő) hatalmas tömegekben jelennek meg. Különösen a pajzstetvek körében jelentős az ivari dimorfizmus. A lárvák fejlődése: kifejlés. Táplálkozásmódjukból következően sok mezőgazdasági kártevő van közöttük. Szántóföldön, gyümölcsösben, kertészetekben, üvegházakban egyaránt védekezni kell ellenük.

Rend: Növénytetvek (Sternorrhyncha)

Alrend: Levéltetvek (Aphidina)

Család: Valódi levéltetvek (Aphididae)

Család: Gubacstetvek (Eriosomatidae)

Család: Törpetetvek (Phylloxeridae)

Alrend: Pajzstetvek (Coccinea)

Család: Lemezes-pajzstetvek (Ortheziidae)

Család: Teknős-pajzstetvek (Coccidae)

Család: Kagylós-pajzstetvek (Diaspididae)

Alrend: Liszteskék (Aleyrodina)

Alrend: Levélbolhák (Psyllina)

Levéltetvek (Aphidina)

A levéltetvek kicsi, puha kültakaróval rendelkező törékeny testű állatok. Testalakjuk zömök, kerekded. Színük zöld, vöröses, barna és fekete, valamint ezek keveréke. A csápok vékonyak, aránylag hosszúak. Érzőgödrök találhatók rajtuk. Ezek elhelyezkedése a határozásnál fontos. Összetett szemeik mindig vannak és gyakran három pontszem is látható. A szájszerv külső tokja a négyízű alsó ajak. Ugyanannak a fajnak szárnyas és szárnyatlan alakjai is lehetnek. A két pár hártyás szárny gyenge, kevéssé erezett. A potroh 9 szelvényből áll. Az utolsó szelvény hátlemeze (cauda) jellemző alakú. Az ötödik potrohszelvény mögött sok esetben két, fajonként különböző alakú potrohcső található. Jellemző, hogy tápnövényeiket váltogatják, a különböző nemzedékek más és más növényeket szívogathatnak. Malpighi-edényeik hiányoznak. A levéltetvek nemzedékváltakozása során a hímek és a nőstények mellett más alakok is létrejönnek. Tavasszal az áttelelő petékből ősanya (fundatrix) kel ki. A további nemzedékekben szárnyatlan és szárnyas formák jelennek meg. A szárnyas formák elvándorolhatnak és létrehozhatják a nyári tápnövényeken élő alakokat. Ezekből jönnek létre azok a nőstények, amelyek képesek létrehozni a hímeket, az ivarosan szaporodó nőstényeket, vagy mindkettőt. Jellemző rájuk a szűznemzés és az elevenszülés. Ez utóbbi esetben az embrionális fejlődés a nőstény költőüregében nyugvó petékben megy végbe, majd a petékből kikelő kis lárvák elhagyják az anya ivarkészülékét. A levéltetvek azon túl, hogy szívogatásukkal elpusztítják a növények szöveteit, esetleg az egész növényt, különböző vírusbetegségek átvivői is lehetnek.

Valódi levéltetvek (Aphididae)

A legtöbb levéltetűfaj ebbe a családba tartozik. Testalakjuk gömbded vagy tojásszerű. Csápjuk majdnem mindig hat ízből áll. Összetett szemeik fejlettek. A potrohcsövek megtalálhatók. Vannak kevés növényfajt szívogató (monofág) és igen sok növényfajt fogyasztó (polifág) fajok is. Számos kártevő tartozik ebbe a csoportba.

A zöld kukorica-levéltetű (Rhopalosiphum maidis) sötétzöld állat. Testét viaszszemcsék borítják. A hideg telek elpusztítják. A kukoricát és a ciroknövényt károsítja, amikor nagy tömegben lép fel. Igen elterjedt kártevő a fekete répalevéltetű (Aphis fabae). Ősszel a kecskerágófajokon (Enonymus spp.)él. A szárnyatlan nőstények itt rakják le petéiket, amelyek áttelelnek, és belőlük tavasszal ugyancsak nőstények kelnek ki. Ezek az ősanyák (fundatrix). Az ősanyák szűznemzéssel szaporodnak. Utódaik egy része szárnyatlan, más része szárnyas. A szárnyas alakok (exules) elvándorolnak és nyáron elsősorban a cukorrépán károsítanak, de más répafajokon, kukoricán, napraforgón, mákon, lóbabon és számos vadnövényfajon is tömegesen élhetnek. Ősszel megjelennek a szárnyas hímek, átrepülnek a kecskerágóra, és a szaporodási ciklus elölről kezdődik. A hamvas zöldesszürke káposzta-levéltetű (Brevicoryne brassicae) (16.66. ábra) az egész országban elterjedt. Tápnövényeit nem cseréli, folyamatosan ugyanazon a fajon él. Leggyakoribb a káposztán, de tápnövényei más keresztesvirágú (Cruciferae) fajok is lehetnek. A zöld őszibarack-levéltetű (Myzus persicae) ősanyái csak az őszibarackon képesek kifejlődni. A nyáron fogyasztott tápnövények száma több száz faj.

16.66. ábra - A: káposzta-levéltetű (Brevicoryne brassicae), B: szőlőgyökértetű (Viteus vitifolii) (mindkettő Szalay–Marzsó nyomán)

kepek/16.66.abra.png


Gubacstetvek (Eriosomatidae)

A legtöbb faj viaszmirigyekkel rendelkezik. Ezekkel hosszú viaszszálakat képeznek és befedik a testet. A csáp aránylag rövid, 4–5 ízből áll. A szárnyatlan alakok összetett szemei redukálódottak. Az ivaros alakok nem táplálkoznak, szájszervük is visszafejlődött. Vannak olyan fajok, amelyek kizárólag szűznemzéssel szaporodnak. A különböző nemzedékek más-más tápnövényeken élnek. Tavasszal elsősorban fákon, később egyéb növényeken, pl. a lágyszárúakon is megtalálhatók.

Az almafa egyik veszélyes kártevője a vértetű(Eriosoma lanigerum). Ha szétnyomják, a testet befedő fehér viaszburok alól kifolyik piros testfolyadéka. Elsősorban a hajtásokon, de a gyökereken is megzavarja a normális szövetnövekedést, és sejtburjánzást idéz elő.

Törpetetvek (Phylloxeridae)

Egy milliméternél kisebb, érdekes testfelépítésű fajok tartoznak ide. Az összetett szem mindössze három egyszerű szemből áll. Az ivaros formáknak nincs szájszervük, így táplálkozni sem tudnak. Az állatok bele vakon végződik. A potrohról hiányzik a potrohcső. Általában lombos fák gyökerein, kérgén vagy levelén élnek.

A szőlőgyökértetűt (Viteus vitifolii) (16.66. ábra) – közismert nevén filoxérát – a múlt század hetvenes éveinek közepén hurcolták be hazánkba. Eredeti élőhelye Észak-Amerika. A szőlő levelén szívásával gubacsképződést okoz.

Pajzstetvek (Coccinea)

A pajzstetvek néhány milliméteres, szúró-szívó szájszervű állatok. Igen jelentős az ivari kétalakúság. A hímek gyakran kicsiny, törékeny rovarok. Csak az első pár szárnyuk van meg. Kifejlődésük után szájszervük elcsökevényesedik. Feladatuk a nőstények megtermékenyítése. A nőstények szárnyatlanok, testük lárvaszerű, kevéssé emlékeztet a rovarok megszokott testalakjára. A harmadik lárvakorban érik el az ivarérettséget. Párzás után a petéket és a kikelő lárvákat pajzsszerű viaszburokkal vagy kitinburokkal védik. A pajzstetvek körében viszonylag gyakori a szűznemzés is. Mindegyik fajuk növényevő, élő növényi részeket szívogatnak.

Lemezes pajzstetvek (Ortheziidae)

Aránylag nagy testű fajok tartoznak ebbe a családba. Testüket nagy, lapos viaszlemezek borítják jellegzetes elrendezésben. Csápjaik és lábaik egyaránt hosszúak. Hazánkban különböző lágyszárú növényfajokon sokfelé előfordul a csalánpajzstetű (Orthezia urticae) (16.67. ábra).

16.67. ábra - A: csalánpajzstetű (Orthezia urticae), B: szilvapajzstetű (Sphaerolecanium prunastri)(utóbbi Kosztarab és Kozár nyomán)

kepek/16.67.abra.png


Teknős-pajzstetvek (Coccidae)

A nőstények testalakja laposabb vagy domborúbb, többé-kevésbé megnyúlt félgömbhöz hasonló. A kültakaró néha kemény, néha rugalmas. A lárvák a nőstény teste alatt fejlődnek. Ezek a fajok külön pajzsot nem hoznak létre.

A szilvapajzstetű (Sphaerolecanium prunastri) (16.67. ábra) nősténye félgömbhöz hasonló, feketés állat. Általában rózsaféléken (Rosaceae) károsít. Hazánkban az őszibarackon a leggyakoribb. A bogarak és a hártyásszárnyúak a legfőbb ellenségei. A szilvapajzstetű létszámát ragadozói hatékonyan csökkentik.

Kagylós pajzstetvek (Diaspididae)

A nőstények testét különböző alakú, könnyen mozdítható pajzs borítja. Az utolsó potrohszelvények összeforrva alkotják a potrohvéget (pigidium).

Mindössze egy milliméteres a piros körtepajzstetű (Epidiaspis leperii). Különösen a körtefákat károsítja az ország minden részén. Legismertebb és legveszedelmesebb fajuk a kaliforniai pajzstetű (Quadraspidiotus perniciosus). A nőstény pajzsa kerekded, a hímé ovális. Behurcolt kártevő, amelyet a harmincas évek elején hoztak az országba. Sok tápnövényű faj, fás és lágy szárú növényeken egyaránt előfordul.

Liszteskék (Aleyrodina)

Kicsiny, fehér, lekerekített szárnyú rovarok. A kifejlett állatoknak mindkét szárnypárjuk kifejlődött, amiken mindössze 1–2 hosszanti szárnyér látható. Nevüket onnan kapták, hogy a szárnyakat teljesen bevonja egy finom viaszporból álló réteg. Lábaik gyenge járólábak. A petékből kikelő lárvák alkalmas helyet keresnek, ahol megfelelő árnyék és páradús levegő van, majd egy ovális tokot képeznek maguk körül. Benne történik további fejlődésük. A tokot bölcsőnek (puparium) nevezik. Ennek felépítése alapján lehet a liszteskéket a legkönnyebben meghatározni.

Mezőgazdasági szempontból legjelentősebb faj az üvegházi liszteske (Trialeurodes vaporariorum). A trópusokról származik, onnan hurcolták be az üvegházakba. Sokféle növényt fogyaszthat, de a zöldségféléket és a különböző dísznövényeket előnyben részesíti. Lárvái elsősorban szívogatásukkal okoznak kárt. Ez a faj különböző vírusokat terjeszthet. A szabadon élő liszteskék nem okoznak károkat.

Levélbolhák (Psyllina)

Néhány milliméteres, törékeny testű, vékony kültakarójú állatok. Fejük és szárnyuk alakja a kabócáékra emlékeztet. Szájszervük rövid. Szárnyaikon kevés, de erőteljes eret lehet találni. Harmadik pár lábaik erőteljes ugrólábak. Petéik alakja a fajra jellemző. Öt fejlődési stádium után érik el kifejlettségüket. Három lárvaállapot után először az előnimfák, majd a nimfák jönnek létre. Ezekből kelnek ki az imágók.

Hazai viszonyaink között kevés a kártevő. Közéjük tartozik azonban a füstösszárnyú körtelevélbolha (Psylla pyri) (16.68. ábra). Körtefáinkon meglehetősen közönséges, az egész országban elterjedt faj. Szívogatásának következményeképpen a levelek összesodródnak. Mikoplazmavírust is terjeszthet.

16.68. ábra - Levélbolha (Psylla sp.)

kepek/16.68.abra.png


A következő három rendet régebben – a két pár gazdagon erezett szárnyuk miatt – recésszárnyúak (Neuroptera) néven foglalták egybe.

Vízifátyolkák (Megaloptera)

Egy-két száz fajt foglal magába ez a csoport. Testnagyságuk néhány centiméter. Petéiket csoportba rakják le és az ivarkészülékhez tartozó mirigy váladékával ragasztják össze. A lárvák két évig fejlődnek, mintegy tíz centiméteres vízmélységben, majd a vízparttól néhány méterre a talajban bábozódnak be. Lárváik laposak. Kezdetben a kültakarón keresztül lélegeznek, majd később a tracheakopoltyúk segítségével. A lárvákból szabad bábok alakulnak ki. A bábokból az imágók két hét alatt kelnek ki. A lárvák és az imágók egyaránt rágó szájszervvel rendelkeznek. Az imágók két, nagyjából egyforma nagyságú hártyás szárnyát számos ér merevíti (16.69. ábra). Nyakpajzsuk igen széles. A pontszemek és a rágóhoz kapcsolódó nyálmirgyek hiányoznak. Összetett szemeik nem túlságosan nagyok.

A közönséges vízifátyolka (Sialis flavilatera) hegyi patakokban sokfelé előfordul.

16.69. ábra - Vízi recésszárnyú testfelépítésének vázlata(Weber nyomán). cs: csáp, et: előtor, ös: összetett szem, ra: rágó

kepek/16.69.abra.png


Tevenyakú fátyolkák (Raphidioptera)

Mintegy száz fajt sorolnak a tevenyakú fátyolkák közé. Lárváik ragadozó életmódú futókalárvák. Az imágók első torszelvénye erőteljesen megnyúlt, legalább kétszer olyan hosszú, mint amilyen széles, könnyen mozgatható. Két pár hálószerűen erezett hártyás szárnyuk egyforma nagyságú. A lárvákhoz hasonlóan ragadozók, főleg kisebb rovarokat fogyasztanak. Nálunk erdőkben, bokros területeken mindenütt elterjedt a közönséges tevenyakú fátyolka (Raphidia ophiopsis).

Recésfátyolkák (Planipennia)

Több ezer fajt magába foglaló rend. Néhány centiméteres állatok tartoznak ebbe a csoportba. Futókalárváik szájszerve erőteljes ragadozó szerv. Az állkapcsokból alakult ki a két, hegyes, kissé hajlott szívó-állkapocs. Ezzel ragadják meg a zsákmányt és szívják ki a külső emésztéssel folyóssá tett szöveteket. Azok a fajok, amelyek főleg levéltetveket fogyasztanak, a biológiai növényvédelemben jól felhasználhatók. A hangyalesők lárvái (16.70. ábra) a homokos talajba ásott tölcsérek alján várnak a csapdába csúszó zsákmányállatokra. A lárvák zsákszerű középbele vakon végződik. Az emészthetetlen táplálékmaradék itt marad addig, amíg az állat kifejlődik, mivel a középbél és az utóbél közötti összeköttetés csak ekkor jön létre. A lárvák utóbelében szövőváladék tárolódik. Ebből készítenek burkot, kokont maguknak. Az imágók szájszerve rágó. Táplálkozhatnak növényekkel, pollennel, nektárral, mézharmattal, de lehetnek ragadozók is. A rendkívül gazdagon erezett két pár hártyás szárnnyal az imágók csapongva repülnek. Nyugalmi állapotban a szárnyak a test felett háztetőszerűen helyezkednek el. A fejen kétoldalt hatalmas összetett szemek helyezkednek el. Petéiket gyakran vékony, hosszú nyélre ragasztva helyezik el. Sokfelé elterjedt faj hazánkban a közönséges hangyaleső (Myrmeleon formicarius) és a közönséges fátyolka (Chrysoperla carnea).

16.70. ábra - Hangyalesőlárva testfelépítésének vázlata. cs: csáp, et: előtor, fe: fej, rá: rágó

kepek/16.70.abra.png


Bogarak (Coleoptera)

A rovarok legnépesebb rendje. Több mint 350 000 fajt foglal magába. Testnagyságuk és életmódjuk igen különböző, ennek ellenére a testfelépítés alapvonásai egységesek (16.71. ábra). A fej viszonylag kicsi, előre irányul. A csápok változatosan alakultak (fonalas, bunkós, lemezes stb.), legfeljebb 11 ízből állnak (16.71. ábra). A szájszerv rágó vagy ragadozó típusú. Az előtor nagy, mozgatható. Az utótor nagyobb, mint a középtor. Ez utóbbi két torszelvény összenőtt egymással. A torszelvények egymással és a tor a potrohhal egyaránt nagy felületen kapcsolódnak, ezért az egyes testtájak kevéssé különülnek el egymástól. Lábaik az életmód függvényében változatosan alakultak (járó-, futó-, úszó-, ugró-, ásóláb stb.). A lábfej felépítése fontos rendszertani bélyeg (16.71. ábra). A torban nagy izomkötegek vannak, melyek a lábak és a szárnyak mozgatását végzik. Rendszerint mindkét szárnypárjuk fejlett, néha azonban redukálódhatnak is. Az első pár szárny egységes, kemény fedőszárny. Befedi a középtort, az utótort és a potrohot. A szárnyfedők néha összenőnek, ekkor a bogarak nem tudnak repülni. A második pár, nagy felületű, hártyás szárny (16.71. ábra) nyugalmi állapotban a szárnyfedő alatt összehajtogatva nyugszik. Repüléskor ez mozog, a szárnyfedő pedig siklófelületként szolgál. A lárvák testfelépítése már nem ennyire egységes. Lehetnek kevés lábú (oligopod) és lábatlan (apod) lárváik. Előfordul, hogy a szelvényezettség jól látszik (pattanóbogarak, dögbogarak lárvái), máskor a test egységesen ráncolt, a szelvényezettség nem feltűnő (cincérek, lemezescsápúak, ormányosbogarak). A lárvák rendszerint rejtett életmódot élnek, talajban, növényekben, kéreg alatt. Fejük erősen kitinizált, rágójuk jól fejlett (16.71. ábra). Bábjaik általában szabad bábok (pupa libera). A legtöbb faj a szárazföldön él, lényegesen kevesebb a vízi, a paraziták száma pedig csekély. Mivel minden élőhelyen előfordulhatnak és szinte minden szerves táplálékon élhetnek, gyakorlati jelentőségük nagy.

16.71. ábra - A: kifejlett bogár, B: futóka lárva, C: bogár hátulsó szárnyának felépítése. D1: füzéres csáp, D2: fűrészes csáp, D3: fésűs csáp, D4: lemezes csáp, D5: bunkós csáp, E: bogarak lábfejének felépítése (a lábízek száma és felépítése a határozó bélyeg). an: anális ér, at: alsóajki tapogató, át: állkapcsi tapogató, en: előtor nyúlványa, ho: hónaljtőér, kö: középső ér, me: mellékér, ös: összetett szem, rá: rágó (Több szerző nyomán)

kepek/16.71.abra.png


Rend: Bogarak (Coleoptera)

Alrend: Ragadozó bogarak (Adephaga)

Család: Futrinkák (Carabidae)

Család: Csíkbogarak (Dytiscidae)

Alrend: Mindenevő bogarak (Polyphaga)

Család: Csiborok (Hydrophilidae)

Család: Dögbogarak (Silphidae)

Család: Pattanóbogarak (Elateridae)

Család: Díszbogarak (Buprestidae)

Család: Porvák (Dermestidae)

Család: Fénybogarak (Nitidulidae)

Család: Katicabogarak (Coccinellidae)

Család: Gyászbogarak (Tenebrionidae)

Család: Holyvák (Staphylinidae)

Család: Hólyaghúzó bogarak (Meloidae)

Család: Lágybogarak (Cantharidae)

Család: Sutabogarak (Histeridae)

Család: Ganéjtúrók (Scarabeidae)

Család: Csajkók (Geotrupidae)

Család: Szarvasbogarak (Lucanidae)

Család: Cincérek (Cerambycidae)

Család: Levélbogarak (Chrysomelidae)

Család: Zsizsikek (Bruchidae)

Család: Eszelények (Attelabidae)

Család: Cickányormányosok (Apionidae)

Család: Ormányosbogarak (Curculionidae)

Család: Szúbogarak (Scolytidae)

Megjegyzés: A ragadozó bogarak alrendjébe tartozó fajok rágóin fogak találhatók. A lárvák lábszára (tibia) önálló íz. A lábfej (praetarsus) végén két karom van. A mindenevő bogarak alrendjében a lárvák lábszára összeolvadt a lábtővel (tarsus). A lábfej végén csak egy karom található.

Futrinkák (Carabidae)

Többségükben nagy testű bogarak. Hosszú futólábaikkal gyorsan mozognak (16.72. ábra). Csápjuk legtöbbször fonalas. A talaj felszínén futkározva szerzik táplálékukat. Sok a ragadozó faj, de növényevők is előfordulnak közöttük. Ritkán mezőgazdasági kártevők lehetnek. A ragadozók más rovarokkal, esetleg gyűrűsférgekkel, puhatestűekkel táplálkoznak, ezért részt vehetnek a kártevők létszámszabályozásában. Lárváik futóka típusúak. Egyes fajok nappal, mások éjszaka aktívak.

16.72. ábra - Homoki futrinka (Cicindela soluta)

kepek/16.72.abra.png


Száraz gyepeken gyakori a ragadozó homoki futrinka(Cicindela soluta). Mezőgazdasági területeken, főleg az alföldeken nagyon elterjedt kártevő a gabonafutrinka (Zabrus tenebrionides). Elsősorban a lárva veszedelmes, az imágó kisebb károkat okoz. Legfontosabb tápnövénye a búza és az őszi árpa. Sokfelé gyakori a nagy testű bőrfutrinka (Carabus coriaceus) és a kékfutrinka (Carabus violaceus).

Csíkbogarak (Dytiscidae)

Testük áramvonalas, a vízi életmódhoz alkalmazkodott. Harmadik lábpárukat hosszú szőrök borítják. Úszáskor ezekkel a lábakkal egyszerre csapnak hátrafelé. A legtöbb fajnál az ivari dimorfizmus kifejezett: a hímek szárnyfedője sima, a nőstényeké ezzel szemben bordázott. Állóvizekben és folyóvizekben egyaránt otthonosak. Ragadozó állatok. Lárváik és az imágók egyaránt komoly károkat okozhatnak az ivadéknevelő halastavakban.

A nagy búvárbogár (Cybister laterimarginalis) a tavakban mindenütt közönséges. A lárva és az imágó egyaránt pusztítja a halivadékot. Mindenfelé közönséges a barázdás csibor (Acilius sulcatus) (16.73.ábra). Kiválóan úszik.

Csiborok (Hydrophilidae)

Az előhát folyamatosan, bemélyedés nélkül folytatódik a szárnyfedőkben. Állkapcsi tapogatójuk jól látható, hosszú szájszervrészlet. Rendszerint négy ízből áll, és olyan hosszú, mint a csáp. A legtöbb faj másodlagosan vízi életmódra tért át, de némelyek ma is a szárazföldön élnek. A vízi fajok rosszul, lassan úsznak. Lárváik – ugyanúgy, mint a csíkbogarak lárvái – futóka típusúak.

Az óriáscsibor (Hydrous piceus) hatalmas példányai mocsarakban, tavakban, nagyobb állóvizekben sokfelé előfordulnak. Dögöt vagy növényt esznek, legfeljebb a beteg halivadékot bántják. Lárváik elsősorban csigákat fogyasztanak. A vízparti talajban bábozódnak be.

Dögbogarak (Silphidae)

Részben fekete, fénytelen, részben feltűnő sárgás, vöröses mintákkal tarkított állatok. Egyes fajok teste hát-hasi irányban erősen lapított, másoké domborúbb. Csápjaik bunkósak, lábfejeik öt ízből állnak. Mint ürüléket vagy dögöt evő fajok, általában a szerves anyagok lebontásában vesznek részt. Néhány növényevő faj répakártevőként ismert.

A közönséges temetőbogár (Necrophorus vespillo) (16.73.ábra) dögökön él. Kikaparja a földet az elhullott kisemlősök alatt, így azok lassan a talajba süllyednek. Petéit az elásott állat tetemére rakja, így a kibújó lárvák tápláléka biztosított. Az országban mindenütt elterjedt közönséges dögbogár (Silpha obscura) a rovarok, gyűrűsférgek, csigák mellett növényt is eszik, néha a cukorrépa, marharépa kártevője lehet.

Pattanóbogarak (Elateridae)

Változó nagyságú, többé-kevésbé szőrözött bogarak. Az előmellről egy nyúlvány indul ki, amely a középmell vápájába illeszkedik. A hátukra fordult bogarak testüket megfeszítik, és hirtelen a levegőbe vetik magukat, gyakran több centiméteres magasságba, majd a lábaikra esnek vissza. Ennek a viselkedésmódnak a biológiai jelentősége nem tisztázott. Az imágók növényeket vagy rovarokat esznek. Lárváik a „drótférgek”, nevüket kemény kutikulájukról és hengeres testükről kapták. Legtöbbször a növények gyökereit rágják, így a zöldségeskertekben és a szántóföldeken egyaránt komoly károkat okozhatnak.

A növényvédelmi felmérések alapján hazánkban a mezei pattanóbogár (Agriotes ustulatus) lárvája a legelterjedtebb a nem összes fajai közül. Melegkedvelő állat. Szintén gyakori a vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus) (16.73. ábra). A nagy testű egérszínű pattanóbogár (Agrypnus murinus) sokfelé elterjedt. Az imágók növényevők, a lárvák viszont ragadozók. A kannibalizmus sem ritka körükben.

Díszbogarak (Buprestidae)

Nagy testű, kissé lapos bogarak, testük vége határozottan elkeskenyedik. Félfedőjük rendszerint színes, fémes kék, zöld, lila színekben csillogó. Az előtor és a középtor szilárdan csatlakozik egymással. Kedvelik a meleget. Gyakran találhatók a növények virágzatában. A lárvák (pondró) járatokat rágnak a fák törzsébe, és abban élnek. Fejlődésük két évig tart.

Az aranypettyes díszbogár (Chrysobothris affinis) bronzos fényű, szárnyfedőin 3–3 arany színű foltocskával. Különböző lombos fákon, tölgyön, bükkön, gyümölcsfákon él.

Porvák (Dermestidae)

Tojásdad testű, kevéssé feltűnő állatok. Erőteljesen szőrözöttek, vagy testfelületüket pikkelyek borítják. Pontszemük is lehet. Az imágók növényeket esznek, a lárvák (kampodeoid típus) viszont lerágják a húst a csontról, megrágják a kamrába eltett szalonnát, a kikészített bőröket és komoly kárt tehetnek a múzeumi rovargyűjteményekben.

A szűcsbogár (Attagenus pellio) (16.73.ábra) melegkedvelő faj. Az imágók a szabadban, növényeken táplálkoznak, majd – miután teljesen ivaréretté váltak – sötét helyeket, raktárakat keresnek fel, és ott rakják le petéiket. A lárvák több, mint egy évig fejlődnek.

Fénybogarak (Nitidulidae)

Apró termetű, néhány milliméteres bogarak. Csápjuk jól látható, bunkós csáp. Az állkapcsi tapogatók (palpus maxillaris) jól fejlettek. Szárnyfedőik felülete sima. A szárnyak nem fedik be tökéletesen a potrohot. A lárvák teste hengeres, fejük kicsi, három pár rövid lábuk van. Rendszerint növényevők, a virágban élnek és táplálkoznak. Ritkábban avart, gombát is esznek, vagy ragadozók. Egyes fajok tápnövény-specialisták (monofágok).

A repce-fénybogár (Meligethes aeneus) fémesen kék vagy zöld színű két milliméteres állat. Az imágók okozzák a kárt azzal, hogy a tápnövények virágait, bimbóit kirágják, majd a keletkező üregbe helyezik petéiket. A keresztes virágú növényeken (Cruciferae) károsítanak elsősorban. Az ebszőlőfénybogár (Pria dulcamare) a művelt területeken, erdőszéleken, az ebszőlőn mindenütt gyakori.

Katicabogarak (Coccinellidae)

Szép tarka, sárga vagy vörös foltokkal tarkított fajok tartoznak ebbe a családba. A színezet egy faj egyedei között is jelentősen eltérhet. Testük jellegzetes: kissé nyújtott félgömb alakú. Bunkós csápjaikat a fejük alá behúzva tartják. Négy lábfejízük közül a harmadik igen kicsiny, nehezen észrevehető. A lárvák és az imágók lehetnek ragadozók, a levéltetvek és a pajzstetvek fontos ellenségei, azok létszámszabályozására képesek.

Néhány mezőgazdasági szempontból jelentős növényevő faj is akad közöttük. Ide tartozik a lucernaböde (Subcoccinella vigintiquatuorpunctata). Minden fejlődési alakjában károsít. A levelek erek közötti szöveteit rágja (hámozza), de nem harapja teljesen át. A hajtásokat és a bimbót sem kíméli. Főleg az Alföldön tömeges. A biológiai növényvédelemben is felhasználják a hétpettyes katicabogarat (Coccinella septempunctata). Réteken közönséges a huszonkétpettyes katica (Thea vigintiduopunctata).

Gyászbogarak (Tenebrionidae)

Általában hosszúkás testű, sötét színezetű bogarak. A fej oldalsó szegélye széles, a csápok tövét eltakarja. Általában fénykerülő fajok tartoznak ebbe a családba. Elhalt növényi részeket, illetve magtárban összegyűjtött magokat, malmokban, sütőüzemekben tárolt lisztet fogyasztanak. Lárvájuk (áldrótféreg) a növények gyökereit rágja. Előfordulnak kamrákban, raktárakban, malmokban. Maradványaik az élelmiszert szennyezik.

Amerikából hurcolták be a kis lisztbogarat (Tribolium confusum) (16.73. ábra). Ma már az egyik leggyakoribb raktári kártevő. Az imágó és a lárva is károsít. Főleg a tárolt lisztben fordul elő, de a különféle szemes termények, fűszerek, sőt a zöldség között is megtalálható. A lisztbogár (Tenebrio molitor) a háztartásokban sokfelé megtalálható. Elsősorban a lisztben, a száraz kenyérben és a malomipari termékekben tesz kárt. A sároshátú gyászbogár (Opatrum sabulosum) és a halottbűzű bogár (Blaps mortisaga) sokfelé megtalálható.

16.73. ábra - Jellegzetes bogárfajok habitusképei. A: barázdás csibor (Acilius sulcatus) (Chinery nyomán), B: közönséges temetőbogár (Necrophorus vespillo)(Székessy nyomán), C: vetési pattanóbogár (Agriotes lineatus)(Chinery nyomán), D: szűcsbogár (Attagenus pellio) (Chinery nyomán), E:Epurea deleta(Anchisio nyomán), F: kis lisztbogár (Tribolium confusum)(Kaszab nyomán)

kepek/16.73.abra.png


Holyvák (Staphylinidae)

Testnagyságuk változó. Első pár szárnyuk rövid, pikkelyszerű. A hátsó szárnyak fejlettek. Erezetük egyszerű, a haránterek hiányoznak, sőt erezet nélküliek is lehetnek. A legtöbb faj jól repül. Majdnem mindegyik faj talajlakó, vagy a talaj felszínén él. Lárváik ragadozók (futóka típus), jellemző rájuk a külső emésztés. Potrohuk végén mirigyek nyílnak a külvilágra. Ezek mérgező váladékát spriccelik az áldozataikra.

Az aranysújtásos holyva (Staphylinus cesareus) hazánkban mindenfelé gyakori, nagytermetű állat. Két utolsó potrohszelvénye között a test két oldalán egy-egy méregmirigy található, amelyek a testfolyadék segítségével kitüremkedhetnek a testből. Legnagyobb holyvafajunk a bűzös holyva (Ocypus olens) (16.74. ábra). Erdeinkben mindenfelé megtalálható.

16.74. ábra - Jellegzetes bogárfajok habitusképei. A: bűzös holyva (Ocypus olens)(Chinery nyomán), B: közönséges nünüke (Meloë proscarabeus)(Chinery nyomán), C: Margarinotus stercorarius (Mazur és Kaszab nyomán), D: díszes darázscincér (Chlorophorus varius) (Kaszab nyomán)

kepek/16.74.abra.png


Hólyaghúzó bogarak (Meloidae)

Jellegzetes testfelépítésű és életmódú, nagy testű bogarak. A potrohszelvények kitinje puha. Fejük hátul elkeskenyedik és egy vékony nyéllel kapcsolódik az előtorhoz. A szárnyfedők a tort rendszerint befedik. Feltűnőek a rövid szárnyú fajok, ezek vastag potroha szabadon látható. Lábfejeik végén vékony, hosszú, hasított karmok találhatók. Posztembrionális korban hipermetabóliával fejlődnek, vagyis két lárvastádium után egy nyugvó álbáb jön létre. Ezt egy újabb lárva követi, majd kialakul a szabályos báb. Ebből kelnek az imágók. Igen különleges, hogy az első lárvastádiumban lévő állatok a futókalárvákhoz hasonlítanak, míg a másik két lárvastádiumban a pajorokhoz. Testfolyadékuk mérgező, mert súlyos vesemérget, kantaridint (egy ciklikus dikarbonsav) tartalmaz. A térden levő nyíláson keresztül a ragadozóikra tudják freccsenteni. A legtöbb faj növényevő.

Hatalmas potrohú a közönséges nünüke (Meloë proscarabaeus) (16.74. ábra) nősténye. A faj mindenütt gyakori az országban.

Lágybogarak (Cantharidae)

Karcsú testű, vékony lábú, kissé lapított bogarak. Csápjaik hosszúak, fonalasak. Szemeik feltűnőek, a fej két oldalán jelentősen kidomborodnak. Ragadozó állatok. Lárváik általában a talajban, az avar és a fűcsomók között élnek. Az imágók ezzel szemben a növények napos részeit kedvelik.

A közönséges lágybogár (Cantharis fusca) virágos réteken, ernyősvirágzatú növényeken fordul elő nagy számban. Az országban mindenütt elterjedt, gyakori faj.

Sutabogarak (Histeridae)

Általában kerekded testalkatú rovarok. Csápjaik térdes csápok, az első íz (scapus) után törnek meg. A csáp vége jellegzetes, bunkó formájú (bunkós csáp). A szárnyfedők rövidebbek, mint a test, ezért az utolsó egy-két potrohszelvény szabadon marad, és felülről jól látható. Lábaik erősek, rövidek, a lábszár (tibia) gyakran lapos, kiszélesedő, fogazott szélű. Lassan, nehézkesen mozognak. Lárváik (futókalárva) erőteljes rágókkal rendelkeznek. Ragadozó életmódot folytatnak. A talajban kis szövedékben bábozódnak be.

Trágyában mindenütt közönséges a Margarinotus stercorarius (16.74. ábra). Néha madárfészkekben is megtalálható. A négyfoltos sutabogár (Hister quadrinotatus) igen gyakori az országban.

Ganéjtúrók (Scarabeidae)

Testnagyságuk változó. A csápjuk lemezes csáp. A csápostor (flagellum) ízei laposak, szélesek, egymás mellé csukhatók vagy szétterpeszthetők. Csak összetett szemeik vannak. Szárnyfedőjük hosszú, beborítja a potrohot. Jól repülnek. Legtöbbjük növényevő. Ezek között igen gyakoriak a mezőgazdasági szempontból kártevő fajok. Sok faj trágyában él, és fontos szerepet játszik a talaj lazításában és a trágya lebontásában. Lárváik, a pajorok szintén károsíthatják a termesztett növényeket.

Kártétele és gyakori előfordulása miatt legismertebb faj a májusi cserebogár (Melolontha melolontha). Abundásbogár (Epicometis hirta) testét sűrű, felálló szőrzet borítja. Az imágó komoly károkat okoz a gyümölcsösökben, mert a fák virágait és bimbóit rágja meg. Alárva korhadékot eszik, ezért nem káros. Meleg, száraz időjárás esetén szaporodik el. Afeketehasú ganéjbogár (Aphodius fimetarius) igénytelen faj, még a hűvös, esős időszakokban is aktív, amikor a legtöbb ganéjtúrófaj a talajba húzódik. Mindenféle gerinces állat trágyájában előfordul. Ahatalmas, fényes gesztenyeszínű, védett orrszarvúbogár (Oryctes nasicornis) korhadó tölgyfák törzsében, komposztban, fűrészporban fejlődik. Négy-öt évig tart, amíg a petéből imágó lesz. Aszipolyok (Anisoplia spp.) között sok a kártevő.

Csajkók (Geotrupidae)

Egy-két centiméteres állatok. A rágók igen fejlettek, a fejpajzs előtt világosan látszanak. Az első láb combjának fej felé eső oldalán sűrű szőrzetből álló, selymes folt található.

A magasabb hegyek kivételével mindenütt gyakori a nagyfejű csajkó (Lethrus apterus). Sokféle növényt eszik, de a szőlőt előnyben részesíti másokkal szemben. Párzás után a talajba mély járatokat ás, abba növénydarabokat hord össze. A nőstény ezekből kis labdacsokat készít, és ezekbe rakja petéit. A kikelő pajorok így elegendő táplálékhoz jutnak. A tavaszi ganéjtúró (Geotrupes vernalis) a tél után korán megjelenik. Mindenfelé gyakori.

Szarvasbogarak (Lucanidae)

Igen változó testnagyságú bogarak. A térdes, lemezes csáp nyele (scapus) rendkívül hosszú. A csáp lemezes ízei mereven illeszkednek egymáshoz, nem mozgathatók. Lárváik pajorok. Az ivari dimorfizmus általában kifejezett, mert a hím rágói feltűnően nagyok, a nőstényé viszont nem. A lábszárak külső oldalán erőteljes fogak találhatók.

A szarvasbogár (Lucanus cervus) elsősorban a tölgyerdőkben gyakori, védett faj. A fák törzsén lefolyó nedvet nyalogatja. Az esti órákban kel szárnyra.

Cincérek (Cerambycidae)

Közepes vagy nagy testű bogarak. Jellegzetesen hosszú, 11–12 megnyúlt ízből álló csápjaik alapján könnyen felismerhetők. A fej és az előtor szegélyeinek összedörzsölésével hangos, jellegzetes cincogó hangot adnak. Rágóik jól fejlettek. Szárnyfedőik keskenyek, hosszúak és sokszor igen szépen mintázottak. Gyakoriak a jellegzetes, élénk mintázatú fajok. Egyesek meglehetősen jól repülnek. Az imágók pollent, virágokat és a fák kérgét eszik. Lárváik (pondró) élő és elhalt fák vagy gyomnövények szöveteiben járatokat rágnak és ott tartózkodnak. Rendszerint nappal mozognak. Néhány fajuk gyakori mezőgazdasági vagy erdészeti kártevő.

Elterjedt faj a kis hőscincér (Cerambyx scopolii). Sok tápnövénye van, tehát polifág. A réteket, legelőket kedveli a díszes darázscincér (Chlorophorus varius) (16.74. ábra). Különösen gyakori a közönséges cickafarkon (Achillea millefolium). Elterjedt faj az országban a fekete gyalogcincér (Dorcadion aethiops).

Levélbogarak (Chrysomelidae)

Az igen fajgazdag családba kis testű, fél-egy centiméteres fajok tartoznak. Színezetük feltűnő. Domború, rendszerint sima hátoldaluk gyakran fémesen csillogó, néha arany színekben pompázik. Lábaik rövidek, erősek. Második pár szárnyuk színes lehet. Nemcsak a lárvák, hanem a kifejlett állatok is a növények felszínét, elsősorban a leveleket rágják, „hámozzák” azokat. Rendszerint gazdaspecifikusak, vagy csupán néhány, rokon növényfajt fogyasztanak (oligofágok).

A fekete testű közönséges spárgabogár (Crioceris asparagi) szárnyfedőit sárga foltok díszítik. Kizárólag a spárgán (Asparagus officinalis) él. Egyik legismertebb fajuk hazánkban a behurcolt burgonyabogár (Leptinotarsa decemlineata). Szárnyfedőin tíz feltűnő, fekete, hosszanti csík húzódik. Tápnövényei a burgonyafélék (Solanaceae) családjába tartozó növényfajok. A lucerna egyik legfontosabb kártevője a lucernabogár (Gonioctena fornicata). A kicsiny muharbolha (Phyllotreta vittula) szárnyfedőin egy-egy hosszú, sárga csík látható. Gabonaféléken és kukoricán is károsít. A pajzsos labodabogár (Cassida nebulosa) előhátának és recés szárnyfedőinek szélén perem található. A répa kártevője. A csalán-levélbogár (Dlochrysa fastuosa) csillogó, fémeszöld szárnyfedői borítják a domború testet.

Zsizsikek (Bruchidae)

Kicsiny, zömök bogarak. Szárnyaik a potrohot nem takarják teljesen. Sok az egy vagy kevés tápnövényt fogyasztó faj közöttük. Elsősorban a pillangós növények magvait kedvelik. Gyakoriak a magtári kártevők is.

A borsózsizsik (Bruchus pisorum) a borsó hüvelyére ragasztja petéit. Lárvái (kukac) a magba rágják magukat, és ott bábozódnak be. A kifejlett állat kerek röpnyíláson keresztül hagyja el a magot. Raktárakban nem szaporodik, csak a szabadban.

Eszelények (Attelabidae)

Fejtokjuk hosszan megnyúlt, vékony ormányhoz hasonló. Szájszerveik az ormány végén találhatók. Csápjaik egyenesek és nem térdesek, mint az ormányosbogaraké. A csáp az ormány közepén ered. Színezetük sokféle, néha élénkpiros, zöld, kék vagy ezek szivárványos keveréke. Egyes nőstények lyukakat rágnak a növényekbe és ezekbe helyezik petéiket. Mások a levélnyelet rágják meg, majd a hervadó levelet összesodorják, ebből lesz a peték bölcsője. Lárvájuk ráncolt testű, kicsiny fejű kukac.

Gyümölcsösök közönséges kártevője a pirosszárnyú eszelény (Coenorrhinus aequatus) (16.75. ábra). Kedveli a meleg, száraz időjárást.

16.75. ábra - A: pirosszárnyú eszelény (Coenorrhinus aequatus) (Endrődi nyomán), B: lóhere-cickánybogár (Apion aestivum) (Győrffy nyomán), C: nagy kéregszú (Scolytus mali) (Endrődi nyomán)

kepek/16.75.abra.png


Cickányormányosok (Apionidae)

Igen apró, sötétkék vagy fekete testű bogarak. Hengeres vagy gömbszerű testük előre keskeny, hosszú ormányban folytatódik. Általában lágyszárú növényekkel táplálkoznak. Petéiket a növény föld feletti részeibe rágott mélyedésekbe helyezik. Lárvájuk kukac.

A lucernarügy-cickányormányos(Apion aestimatum) a lucernán és rokonain károsít. A leveleken kerek lyukakat rág. Az egész országban előfordul. A lóhere-cickánybogár (Apion aestivum) (16.75. ábra) minden élőhelyen előfordul, néha tömegesen is. Lárvája a lucerna magját rágja, ezért kártevő is lehet.

Ormányosbogarak (Curculionidae)

Rendkívül fajgazdag család. Az ormány lehet rövid, lapos vagy hosszú hengeres. A fejtok két oldalán jellegzetes árkok találhatók. A bunkós és térdes csáp tőíze nyugalomban ezekbe illeszthető. Lábaik rövidek, erősek. Az imágók rendszerint növényevők, leveleket, virágot esznek. A lárvák (kukac) járatokat rágnak (aknáznak) a gyökérbe, a szárba, a levélbe és a gyümölcsbe. Némely fajok szűznemzéssel szaporodnak. Egyesek hangot adnak: ciripelnek.

Egész életében, lárva és imágó formájában is egyaránt károsít a hamvas vincellérbogár (Otiorrhynchus ligustici). Tápnövénye mindenekelőtt a lucerna. A szegélyes csipkézőbarkó (Sitona sulcifrons) lárvái a pillangósok gyökerét rágják, a kifejlett állatok viszont a levelek széléből harapnak le darabokat és jellegzetes rágásnyomokat hagynak maguk után.

Tölgyeseinkben mindenütt közönséges a tölgymakkormányos (Balaninus glandium). Lárvái a makk belsejében élnek, annak szövetét rágják.

Szúbogarak (Scolytidae)

Hengeres testű, néhány milliméteres állatok. Általában az élő fákat károsítják. Legtöbbjük a fák kérge alatt rág járatokat. A tűlevelű fafajokat különösen kedvelik. Járataik mintája, a rágásnyom jellemző a különböző fajokra. Némely faj gombákat tenyészt a járataiban, és azzal táplálkozik. Szaglószerveik különösen fejlettek. Ha egy fa megsérül, a kifolyó nedv illatát több kilométer távolságból megérzik, és a fiatal, de már kifejlett állatok odarepülnek.

Rendszerint a beteg fákat támadják meg. Komoly erdészeti kártevők. Feromontartalmú csapdákkal hatékonyan lehet ellenük védekezni.

A nagy kéregszú (Scolytus mali) közönséges kártevő. Azokat a gyümölcsfákat támadja meg, amelyek már betegek. A kéreg alatt a nőstény egy vastag, függőleges járatot készít. A lárvák kezdetben oldalirányban, vízszintesen rágnak, majd lefelé kanyarodnak, így a járatok fajra jellemző mintázata jön létre (16.75. ábra).

Legyezőszárnyúak (Strepsiptera)

Nagyon érdekes rend, ahova csupán néhány száz fajt sorolnak. A másodlagos lárvák és a nőstények más rovarok (kabócák, hártyásszárnyúak) testében élősködnek. Igen erős az ivari dimorfizmus (16.76. ábra). A hímek rovarszerűek, szabadon élnek, de csak rövid ideig.

Csápjaik nagy, fésűs csápok. Az első pár szárny (mint a kétszárnyúak esetében a második pár) billérré alakult át. A második pár szárny hatalmas, gyengén erezett, hosszában összehajtható. A nőstények ezzel szemben lárvához hasonlítanak. Fejük és toruk összenőtt, egységes.

A szemek, a csápok és a szájszervek hiányoznak. A potroh zsákhoz hasonló a belső szervek felszívódnak belőle, miután a peték megértek. A fej és a tor határán egy nyílás található. Ezen keresztül történik a megtermékenyítés és a peték lerakása is. A petékből kikelő elsődleges lárvák szabadon mozogva új gazdát keresnek fel, belefúrják magukat, majd átalakulnak másodlagos lárvává. A fertőzött gazdaállatok morfológiája és viselkedése megváltozik, gyakran pedig sterillé válnak.

Elterjedt faj hazánkban a darázsnyűg (Xenus vesparum).

16.76. ábra - Legyezőszárnyú A: hím, B: nőstény testfelépítése. cs: csáp, es: első szárny, hs: hátsó szárny, ös: összetett szem, rá: rágó

kepek/16.76.abra.png


Hártyásszárnyúak (Hymenoptera)

Mintegy százezer fajt foglal magába ez a rend, de valószínűleg sok ismeretlen fajuk is van. A rovarok fejlődésének magas fokán állnak. A testalkatuk igen változatos. A testtájak (tagmata) jól elkülönülnek egymástól (16.77. ábra). A fej mozgékony, rövidebb-hosszabb csápokat visel, melyeken rendkívül fejlett tapintó- és szaglószervek ülnek (16.78. ábra). Szájszerveik rágó vagy nyaló típusúak. A nyaló szájszervben a rágóknak nincs funkciójuk. Itt az állkapocs sarokíze (cardo) hosszú, a külső és a belső karéj összenőtt (galeolacinia). Az alsó ajak megnyúlt, szőrözött csövet alkot, a végén homorú kitinlemez, kanálka (spatula) található. Az alsó ajakon át szívja fel táplálékát az állat. Mindkét tapogatópár megtalálható, de az állkapcsi tapogató csupán erősen redukálódott formában. Lábaik rendszerint járólábak, de pl. a méheknél gyűjtőlábak találhatók (16.79. ábra). Két pár hártyás szárnyuk van (16.77. ábra). A szárnyak erei erősen redukálódtak, egyszerűsödtek. A második szárnypár lényegesen kisebb, mint az első. Repülés közben a hátsó szárnyak egy horogsor (hamuli) segítségével az elsőhöz kapcsolódnak, így a két szárny együtt mozog. Nyugalmi állapotban a szárnyak a potrohon fekszenek. Többnyire jó repülők, gyors, hirtelen irányváltoztatásra képesek. A potroh első szelvénye az utótorhoz nőtt. Számos esetben az 1. és 2. potrohszelvény között erős befűződés látható. Az ivari dimorfizmus sokszor jól felismerhető. A hímek párzókészüléke a potroh belsejében található. A nőstények tojócsöve (hasonlóan az egyenes szárnyúakhoz) nagyon hosszú lehet. Megjegyzendő, hogy a tojócső sok hangyafaj esetében visszafejlődött. Egyes csoportokban (méhek, darazsak) a tojócső méregmiriggyel összekötött fullánkká alakult át (16.80. ábra). Teljes átalakulással fejlődnek.

16.77. ábra - Hártyásszárnyú testfelépítésének vázlata. cs: csáp, et: előtor, hg: a két szárny összekapcsolására szolgáló horgok, ho: hónaljtőér, kö: középér, ös: összetett szem, po: pontszem, ps: első potrohszelvény, se: szegélyér su: sugárér

kepek/16.77.abra.png


16.78. ábra - A: darázs feje, B: méh szájszerve. at: alsóajki tapogató, ák: az állkapocs összenőtt külső és belső karéja, áö: álltő, ár: állrész, át: állkapcsi tapogató, cs: csáp, fa: felső ajak, fp: fejpajzs, ka: kanálka, nv: nyelv, ny: nyél, ös: összetett szem, po: pontszem, rá: rágó, sa: sarokíz (Davies nyomán

kepek/16.78.abra.png


16.79. ábra - Méh gyűjtőlábának felépítése. co: comb, cö: csípő, fo: forgató, iz: lábfejízek, lá: lábszár, pf: pollenfésű, sö: gyűjtőszőrök (Kaestner nyomán)

kepek/16.79.abra.png


16.80. ábra - Darázs fullánkja a méregmiriggyel. fu: fullánk, em: első járulékos mirigy, amely savas váladékot termel, mh: méreghólyag, mm: második járulékos mirigy, amely lúgos váladékot termel (Pavlovszky nyomán)

kepek/16.80.abra.png


Lárváik erős rágó szájszervvel ellátott, ráncolt testű lábatlan kukacok vagy álhernyók, amelyek a potrohukon négy párnál több lábat viselnek, így könnyen megkülönböztethetők a többi soklábú (polipod) lárvatípustól. A lárvák az alsó ajak mirigyének váladékából gubót szőnek. A hímek megtermékenyítetlen petéből kelnek ki. A testnagyság igen széles határok között változik. Egyes darázsfajok a milliméternél is kisebbek, mások viszont több centiméteresek, tojócsövükkel együtt akár tíz centiméter hosszúak is lehetnek. Számos fajuk (hangyák, egyes méhek és darazsak) komplikált szociális szerveződésű családokban él. Ilyenkor jellemző az ivari többalakúság (polimorfizmus). Gyakori a szűznemzés.

Rend: Hártyásszárnyúak (Hymenoptera)

Alrend: Növényevő darazsak (Symphyta)

Család: Levéldarazsak (Tenthredinidae)

Család: Szalmadarazsak (Cephidae)

Család: Fadarazsak (Siricidae)

Alrend: Tojókészülékesek (Terebrantes)

Család: Valódi fürkészek (Ichneumonidae)

Család: Gyilkosfürkészek (Braconidae)

Család: Petefémfürkészek (Trichogrammatidae)

Család: Hengeresfürkészek (Eurytomidae)

Család: Gubacsdarazsak (Cynipidae)

Alrend: Fullánkosok (Aculeata)

Család: Társas redősszárnyú-darazsak (Vespidae)

Család: Művészméhek (Megachilidae)

Család: Méhek (Apidae)

Család: Hangyák (Formicidae)

Levéldarazsak (Tenthredinidae)

A legtöbb növényevő darázsfaj ebbe a családba tartozik. A több milliméteres fajok testfelépítése a hártyásszárnyúak ősi bélyegeit mutatja. Gyakoriak a feltűnő színezetű állatok. Ellentétben a többi hártyásszárnyúval, ezeknél a fajoknál a tor és a potroh között nincs nyél, a két testtáj szélesen összenőtt. A levéldarazsak körében gyakori a szűznemzés. Lárváik (álhernyók) leveleket rágnak. Jellemző a lárvákra, hogy a potrohon 6–8 pár potrohláb található. A levéldarazsak álhernyóinak fején pontszemek helyezkednek el. Sok faj lárvája veszély esetén jellegzetes védelmi reakciót mutat: a test elejét felemeli, és mérgező anyagot lövell a támadóra. A posztembrionális fejlődés végén leveleken vagy a talajban bábozódnak be. Egyes fajok petéiket a növények szöveteibe rakják, ahol ennek hatására szövetburjánzás indul meg, és a darázsfajra jellemző gubacs keletkezik. A lárvák a gubacs belsejében keletkező fiatal sejteket fogyasztják.

A repcedarázs (Athalia rosae) potroha fekete és piros színű. A keresztes virágú (Cruciferae) növények mindenütt előforduló kártevője. Gyakori faj a piroslábú levéldarázs (Macrophyla rufipes) és a sötétszárnyú varródarázs (Arge pagana). A fekete galagonya-gyümölcsdarázs (Haplocampa pectoralis) (16.81. ábra) álhernyói a galagonya termésében fejlődnek.

Szalmadarazsak (Cephidae)

Egy centiméteres darazsak tartoznak ebbe a családba. Potrohuk karcsú, hengeres vagy oldalról összenyomott. Csápjaik fonalasak, végükön gyakran kiszélesedők. A nőstényeknek rövid, de jól felismerhető tojócsövük van. Petéiket gabonafélék, gyomok, esetleg fák szárába rakják. A lárváknak nincs potrohlábuk és a torlábaik is csökevényesek. A lárvák a szárban vagy a törzsben fejlődnek, ott járatokat rágnak. A gabona szára ezért meggyengül, majd eltörik.

Az igen karcsú testű közönséges szalmadarázs (Cephus pygmaeus) lárvája elsősorban a búza és a rozsvetésekben okoz nagy károkat. A hajtáshervasztó darázs (Janus compressus) (16.81. ábra) lárvája a körtében és a fekete ribiszkében tehet kárt.

16.81. ábra - Jellegzetes hártyásszárnyú fajok habitusképei. A: fekete galagonya-gyümölcsdarázs (Haplocampa pectoralis)(Zombori nyomán), B: hajtáshervasztó darázs (Janus compressus)(Móczár L. és Zombori nyomán), C:Opius pallipes(Papp J. nyomán), D: mezei poszméh (Bombus agrorum)(Móczár M. nyomán)

kepek/16.81.abra.png


Fadarazsak (Siricidae)

Ebbe a családba több centiméteres darazsak tartoznak. A csápok vékony, hosszú, fonalas csápok. A szárnyak tövét fedő kitinlemez (szárnypikkely) igen kicsi. A nőstények tojócsöve hosszú, feltűnő, a testből messze kinyúlik. Lárváik torlábai csökevényesek. A lárvák a fák törzsében járatokat rágnak, így károsítanak.

Bükkfák és nyárfák jellegzetes hártyás szárnyú kártevője a több centiméter hosszú, sárgagyűrűs fadarázs (Tremex fuscicornis). A nőstények tojócsöve viszonylag rövid és nagyon erőteljes.

Valódi fürkészek (Ichneumonidae)

Testhosszuk átlagosan egy centiméter körül van, de a legkisebb fajok mindössze néhány milliméteresek. Hosszú, fonalas csápjaik több tíz ízből állnak. Viselkedésükben feltűnő, hogy ha nem repülnek, csápjukat állandóan, erőteljesen mozgatják. A nőstények tojócsöve lehet rejtett, de feltűnően hosszú is. A családba tartozó fajok gyakran paraziták vagy hiperparaziták. Petéiket más rovarok petéibe, lárváiba helyezik. Lárváik (kukac) gyakran találhatók hernyókban, levéltetű- és bogárlárvákban, de számos faj ragadozó rovarok lárváiba vagy a pókok petéjébe helyezi petéjét.

Az oldalról lapított és sarlószerűen hajlott potroh a nagy sarlósfürkész (Ophion luteus) testalakulására jellemző bélyeg. A nőstény hernyókba rakja petéit. Éjjel is aktív, ezért fénycsapdával fogható. Fenyőerdőkben sokfelé elterjedt az óriás fenyődarázsfürkész (Rhyssa persuasoria). Rendkívül hosszú, vékony tojócsövével átfúrja a fák kérgét és az alatta rejtőző bogárlárvákba, fadarazsak lárváiba helyezi petéit. A hazánk erdeiben mindenütt gyakori tarkalepkefürkész (Ichneumon culpator) meghatározása nehéz feladat, mert a nemzetség többi fajához igen hasonlít.

Gyilkosfürkészek (Braconidae)

A valódi fürkészekhez hasonló, de azoknál kisebb, néhány milliméteres fajok tartoznak ebbe a családba. A hosszú csápok ízeinek száma több tíz. A nőstények tojócsöve hosszú, jól látható. A legtöbb faj lárvája rovarokban élősködik, azok endoparazitája. Ezért számos, gazdasági szempontból is fontos hasznos állat tartozik ebbe a családba.

Említésre méltó a közönséges, mindenütt gyakori káposztalepke-gyilkosfürkész (Cotesia glomerata). Teste rövid, potroha zömök, lábai pirosak. Síksági és középhegységi területeken gyakori az Opius pallipes (16.81. ábra). Teste karcsú, csápjai hosszúak. Különféle légycsaládok (aknázólegyek, viráglegyek, harmatlegyek) és molyok (sodrómolyok) parazitája.

Petefémfürkészek (Trichogrammatidae)

Kicsiny, törékeny testalkatú állatok. A szárnyaikat rövid, finom szőrök szegélyezik. Más rovarok, elsősorban a lepkék petéibe helyezik saját petéjüket, ezért mezőgazdasági szempontból hasznosak. Mivel laboratóriumban tömegesen tenyészthetők, a biológiai növényvédelemben, a kártevő fajok létszámapasztására is felhasználhatók.

A pirosszemű petefürkész (Trichogramma evanescens) a legismertebb, tenyésztett parazita ebben a családban.

Hengeresfürkészek (Eurytomidae)

Más hártyásszárnyúak, legyek, bogarak lárváiban élnek. Egyes fajok lehetnek hiperparaziták. Vannak növényekben élő fajaik is, amelyek mezőgazdasági kártevők, szemben a többivel, amelyek életmódjuknál fogva hasznosak.

A lucernamagdarázs (Bruchophagus roddi) pl. a lucerna termését károsítja.

Gubacsdarazsak (Cynipidae)

Apró, tojócsöves darazsak, amelyek azonban az előző csoportokkal szemben többnyire károsak, mert a növényi szövetekbe rakott petéik sejtburjánzást idéznek elő, amikből a fajokra jellemző nagyságú, alakú gubacsok képződnek. A gubacsban fejlődnek a lárvák, itt bábozódnak be, és rendszerint a következő tavasszal innen kelnek ki az imágók. Előfordulhat azonban több évig tartó posztembrionális fejlődés is. Ismeretes ebben a családban a nemzedékváltakozás. A tölgyeket különösen sok gubacsdarázs károsítja, de gyakoriak a rózsaféléken is.

A bogyógubacsdarázs (Neuroterus quercus-baccarum) lapos, lencse formájú gubacsai a tölgylevelek fonákján őszre érnek meg. Lehullanak a földre, majd a tél alatt befejeződik az állatok fejlődése. Tavasszal bújnak ki a nőstények. Ivartalanul szaporodnak. Petéiket a levelekbe vagy a bimbókba helyezik, ahol piros, gömb alakú gubacsok képződnek. Ebből fejlődik ki a nyári generáció, melyben a hírnek és a nőstények egyaránt megtalálhatók. Kertészetekben, ház körüli kertekben sokfelé elterjedt a közönséges rózsagubacsdarázs (Diplolepis rosae). Szintén gyakori az egész országban a magyar gubacsdarázs (Andricus hungaricus), amely tölgyfákon él.

Társas redősszárnyú-darazsak (Vespidae)

Több centiméteres, jellegzetes sárga-fekete csíkokkal színezett állatok tartoznak ebbe a családba. Szárnyukat nyugalomban hosszában összehajtva tartják a test két oldalán. A hímek csápja hosszabb, mint a nőstényeké. Könnyen támadnak, mérgüket fullánkjuk segítségével injektálják az áldozatba. A méreg, amivel az áldozatukat megbénítják, biogén aminokból és polipeptidekből áll. Szúrásuk ezért az emberek számára is igen fájdalmas. Rágó szájszervük van. Elsősorban más rovarok fogyasztói, de gyümölcsöket is károsíthatnak. A csoportba tartozó fajok egy évig családokban élnek. A megtermékenyített nőstények telelnek át, ezek végzik az új fészekkialakítását. Egyes fajok fészküket a föld alatt építik, mások a fákra vagy a fák odvaiba helyezik azt. Az állatok apró, fűrészporszerű darabkákat rágnak ki a fákból, összekeverik a nyálukkal és így pépes anyagot állítanak elő. Ebből formálnak vékony lapokat. Maga a fészek lemezekből áll, papírszerű, szép sárga, barna színekkel tarkázott. A természetben mindenütt elterjedtek, némelyek gyakran költöznek lakóházakba, padlásokra is.

A lódarázs (Vespa crabro) tora barna és fekete színű. Fészke rendszerint faodvakban található. Szúrása nagyon fájdalmas, súlyos esetben halálos is lehet. Erdeinkben gyakori. A német darázs (Paravespula germanica) általánosan elterjedt. Fészkét a talajban készíti. Ennek a burka rendszerint szürke. Egy családban több ezer állat él együtt. Nappal aktívak, rovarokra vadásznak, de a gyümölcsöket is kedvelik, ezért, ha nagy tömegben lépnek fel, gyümölcsösökben kártevők lehetnek.

Művészméhek (Megachilidae)

Igen fajgazdag család, ahova változatos testfelépítésű állatok tartoznak. Testük rendszerint kevéssé szőrözött. Szájszervük meghaladja a fej és a tor együttes hosszát, ezért a komplikált felépítésű, nagy virágokból is ki tudják szívni a nektárt. Szájszervükben a rágó (mandibula) különösen jól fejlett. A nőstények virágpor gyűjtésére is alkalmas szőrcsoportokat viselnek a haslemezeken és a harmadik lábfej tőízén. Ivadékgondozásuk fejlett. Petéiket változatos felépítésű és anyagú fészkekbe, gyakran levéldarabokból összesodort hengerekbe, ezeket pedig nádszálakba, föld alatti járatokba helyezik.

A rózsaméh (Megachile centuncularis) igen gyakori szabóméh. Fészkét az orgona (Syringa vulgaris) szárába rakja, és rózsalevélből kirágott darabokkal béleli. Számos pillangósvirágú fajon táplálkozik. A lucerna-magtermesztésben fontos megporzó faj a lucernaszabóméh (Megachile rotundrata). Fészkét nádszárakba rakja. Mesterségesen szaporítható. A tenyésztett lárvák kihelyezésével és a kikelő imágók segítségével a magnak termesztett lucerna termése jelentősen növelhető.

Méhek (Apidae)

Általában közepes testnagyságú, egy-két centiméteres rovarok. Jellemző a testet borító, legtöbbször sűrű szőrzet. A hímek csápja 13, a nőstényeké csak 12 ízből áll. Nyaló szájszervük segítségével táplálkoznak. A testükre tapadt virágport a harmadik lábfej tőízének szőreivel söprik le. A virágok nektárját vagy a virágport fogyasztják. Élhetnek magányosan, de vannak szociális, családokban élő fajaik is. A lépek sejtjeit a viaszmirigyek által termelt méhviaszból képezik. Egyes méhfajok más méhek fészkében található táplálékba csempészik petéiket, ahol a kikelő lárvák gazdag táplálékforrásra találnak. Ezeknek a fajoknak nincs virágpor gyűjtésére alkalmas szervük.

A mézelő méh (Apis mellifera) sokfelé elterjedt állat. Vannak szabadon, erdőben élő családok is, amelyek emberi beavatkozás nélkül szaporodnak. A méhanya (királynő) lábán nincsenek virágportartó szőrkoszorúk (kosárka). A dolgozók (csökevényes ivarszervű nőstény állatok) szájszerve igen hosszú, kosárkájuk nagy, fullánkjuk is van. A herék (hím állatok) nagyok, zömök testűek. Kosárkájuk fejletlen, fullánkjuk nincs. Minden családban csak egyetlen anya található. A méz fontos élelmiszer. Gyógyszerként használják a propoliszt és a méhek méregmirigyének váladékát. A mezei poszméh (Bombus agrorum) (16.81. ábra) torát és részben a potrohát, a végszelvényt rozsdavörös, hosszú szőrzet borítja. Mivel a hideget és a nedves helyeket kedveli, elsősorban az ország magasabb fekvésű területein terjedt el.

Hangyák (Formicidae)

Karcsú testű, piros, sárgás, fekete színű rovarok. A testtájak határozottan elkülönülnek. A tort a potrohhal karcsú potrohnyél köti össze. Jellemzőjük a térdes csáp, a rágó szájszerv. Kevés faj rendelkezik fullánkkal. Legtöbbször megharapják áldozatukat, és a sebbe hangyasavat fröcskölnek. Vannak fajok, melyek nagy családokban élnek együtt. Egy családban egyszerre több királynő is található. A fajokon belül számos kaszt figyelhető meg. A kasztok hasonló felépítésű egyedeket foglalnak magukba. A királynő mellett szárnyas és sokféle alakú szárnyatlan nőstény (dolgozó, katona), valamint szárnyas hím található. Sok faj ragadozó, más rovarokkal táplálkozik, de a növényevők és a vegyestáplálkozásúak sem ritkák. Egyesek magvakat gyűjtenek és azt fészkük külön kamráiban raktározzák. Sok hangyafaj kedveli a levéltetvek édes ürülékét, azt nyalogatja.

Különböző száraz és nedves mezőkön egyaránt gyakori a gyepi hangya (Tetramoriumcaespitum). Igen harcias. Az erdei vöröshangya (Formica rufa) elsősorban a fenyves erdőkben fordul elő. Kedveli a fényt és a meleget. A fenyőtűkből épített bolyok igen nagyok, akár egy méter magasak is lehetnek. Sok egyed él együtt, számuk több százezerre rúghat. Vegyestáplálkozásúak, sok rovart fogyasztanak, ezért az erdészek telepítik is őket a biológiai védekezéshez. Mindenütt közönséges a fekete fahangya (Lasius niger). Komplikált fészket épít a föld alatt. Tápláléka magvakból, nektárból, rovarokból és a levéltetvek ürülékéből áll.

Tegzesek (Trichoptera)

A tegzesek rendjébe mintegy ötezer fajt sorolnak. Testhosszuk 0,5–3 cm közötti. Az imágók az éjjeli lepkékhez hasonlítanak. Valóban rokon csoportról van szó. Hengeres testű lárváik vízben élnek. Rágó szájszervükkel növénydarabkákat fogyasztanak, de lehetnek ragadozók is. Az alsó ajak tövében nyílik a szövőmirigyük. Ennek váladékával tudnak hálót szőni a zsákmányoláshoz. Ugyancsak a szövőmirigy váladékával ragasztják össze a környezetükben levő anyagokból a puha, sérülékeny testet védő tegezszerű csövet (16.82. ábra). Ebből csak a kitines fejük nyúlik ki. A potrohon fonálszerű, néha elágazó kopoltyúk találhatók. A lárvák a tegezben bábozódnak be (szabad báb), majd a víz felszínére úsznak, így alakul ki az imágó, amely nem sokáig él.

16.82. ábra - A: tegzes testfelépítésének vázlata. B: különféle anyagokból (növényi szár, levél, kavics, csigaház) összeállított tegeztípusok. cs: csáp, es: első szárny, ös: összetett szem, sr: szőrök a szárnyerezet mentén (Satter és Weber nyomán)

kepek/16.82.abra.png


A kifejlett állatok feje kicsi, összetett szemei gyengén fejlettek, csápjaik viszont meglehetősen hosszúak (16.82. ábra). Szájszervük csőszerű, nyaló típusú, de ritkán használják, mert keveset táplálkoznak. Két pár fejlett, szőrökkel borított szárnyuk van. A hátsó szárny gyakran kisebb, mint az első. A szárnyak nyugalomban háztetőszerűen fekszenek a test hátoldalán. A kifejlett állatok sötétedéskor vagy éjszaka aktívak. A tegzesek lárvái értékes haltáplálékot jelentenek.

Amocsári tegzes(Limnephilus rhombicus) hazaivizeinkben mindenütt előfordul.

Lepkék (Lepidoptera)

Viszonylag újonnan kialakult rend. Valószínűleg a virágos növények megjelenését követően jelentek meg a lepkék ősei. Fejlődéstörténeti szempontból a tegzesekhez állnak a legközelebb. Több, mint százezer fajt sorolnak a lepkék közé. A szárny fesztávolsága 0,2–32 centiméterig terjedhet (16.83. ábra). Az imágók feje viszonylag nagy. Két fejlett, változatos kialakítású (fonalas, fésűs, fűrészes stb.) csápot viselnek. Csápjaikon érzékeny kémiai érzékszerv-rendszer található. Az egyes szövőlepkék és gyapjaslepkék hímjei több kilométer távolságból is képesek érzékelni a nőstények által kibocsátott feromonokat. Összetett szemeik nagyok, két pontszem is előfordul. Az ősibb fajok rágó szájszervvel bírnak, de ezek ritkák. A legtöbb faj szájszerve a pödörnyelv, amely az állkapocs külső karéjából (galea) alakult ki (16.84. ábra). Ez egy hosszú cső, amelyet az állatok nyugalmi állapotban a fej alatt felcsavarva tartanak, táplálkozás közben viszont kinyújtják és a virágok nedveit szívogatják vele. Az alsó ajki tapogató fejlett, az állkapcsi viszont csökevényes. A toron három (ritkán két) pár gyenge járóláb található. Két pár nagyméretű szárnnyal rendelkeznek, melyeket jellegzetes alakú és színezetű pikkelyek borítanak (16.85. ábra). A szárnyak közül az első pár rendszerint valamivel nagyobb, mint a második. A pikkelyek módosult kitinszőrök, disztális végük kiszélesedő. A szárnyak erezete fejlett, gazdag, alakulása fontos a lepkék rendszerezésében. Nyugalomban szárnyaikat a test felett függőlegesen összecsapva, vagy a potrohra fektetve is viselhetik. A két szárny között különböző kapcsolókeszülékek – kapcsolókaréj (jugum), akasztótüske (frenulum) – biztosíthatnak összeköttetést, ekkor a szárnyak együtt mozognak (16.86. ábra). Vannak szabad szárnyú fajok is, melyek kapcsolókészülékkel nem rendelkeznek. Potrohuk hosszúkás, erősen szőrözött. Párzókészülékük komplikált felépítésű, a fajok rendszerezéséhez és meghatározásához felhasználható. Lárváik hernyók és araszoló hernyók. Rágó szájszervükben erős, fejlett rágók vannak. Az alsó ajak környékén találhatók a szövőmirigyek nyílásai. A torlábakon kívül több (maximálisan 5 pár) potrohláb is lehetséges. A lábak végén kapaszkodóhorgok találhatók. Bábjaik rendszerint fedett bábok (pupa obtecta).

16.83. ábra - Lepke testfelépítésének vázlata. at: ajaktapogató, cs: csáp, es: egyszerű szem, et: előtor, ki: külső ivarszervek, ös: összetett szem, pn: pödörnyely (Weber nyomán)

kepek/16.83.abra.png


16.84. ábra - A: lepkék csáptípusai, B: a pödörnyelv kialakulásának valószínű módja, C: a szájszerv felépítése. at: alsó ajki tapogató, ál: állkapocs külső karéja (pödörnyelv), át: állkapcsi tapogató, bk: állkapocs belső karéja, fa: felső ajak, fp: fejpajzs, ho: homlok, ny: nyél, ös: összetett szem, rá: rágó, si: sarokíz (Több szerző nyomán)

kepek/16.84.abra.png


16.85. ábra - A: lepkeszárny, B: pikkelyek, C: egy pikkely, D: a pikkelyfelszín. an: anális ér, ho: hónaljtőér, me: mellékér, su: sugárér (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.85.abra.png


16.86. ábra - Lepkeszárnyak kapcsolókészülékei. A: kapcsolókaréj, B: akasztótüske. at: akasztótüske, es: elülső szárny, hs: hátulsó szárny, kk: kapcsolókaréj (Dudich és Loksa nyomán)

kepek/16.86.abra.png


Rend: Lepkék (Lepidoptera)

Család: Gyökérrágólepkék (Hepialidae)

Család: Farontólepkék (Cossidae)

Család: Csüngőlepkék (Zygaenidae)

Család: Ruhamolyok (Tineidae)

Család: Sátoraknásmolyok (Lithocolletidae)

Család: Zsákhordómolyok (Coleophoridae)

Család: Sarlósajkúmolyok (Gelechiidae)

Család: Pókhálósmolyok (Yponomeutidae)

Család: Szitkárok (Sesiidae)

Család: Sodrómolyok (Tortricidae)

Család: Karcsúmolyok (Phycitidae)

Család: Fényiloncák (Pyralidae)

Család: Pillangók (Papilionidae)

Család: Fehérlepkék (Pieridae)

Család: Boglárkalepkék (Lycanidae)

Család: Tarkalepkék (Nymphalidae)

Család: Szemeslepkék (Satyridae)

Család: Araszolólepkék (Geometridae)

Család: Szövőlepkék (Lasiocampidae)

Család: Selyemlepkék (Bombycidae)

Család: Szenderek (Sphingidae)

Család: Búcsújárólepkék (Thaumetopoeidae)

Család: Gyapjaslepkék (Lymantriidae)

Család: Púposszövők (Notodontidae)

Család: Medvelepkék (Arctiidae)

Család: Bagolylepkék (Noctiidae)

Gyökérrágólepkék (Hepialidae)

Igen régi lepkecsalád, számos ősi bélyeggel rendelkezik. Az egyedek csápjai feltűnően rövidek. Szájszerveik visszafejlődtek, működésképtelenek. Az elülső és a hátulsó szárny nagysága, alakja, erezete igen hasonló egymáshoz. Az elülső szárny hátulsó szegélyéről induló kapcsolókaréj (jugum) segítségével kapcsolódik össze a két szárny. Hernyóik elsősorban a füvek gyökereiben rágnak járatokat. Érdekes tulajdonságuk, hogy a nőstények repülés közben szórják el petéiket.

A kis gyökérrágólepke (Triodia sylvina) az országban sokfelé előfordul,

Farontólepkék (Cossidae)

Közepes vagy nagytermetű, éjjel aktív lepkék. Zömök test és az jellemzi őket, hogy a potroh a hátsó szárnyakon túlér. A pödörnyely (galea) nem fejlődött ki. Hernyóik rágója erős, ezzel készítenek járatokat a fák törzsének és ágainak belsejében. Posztembrionális fejlődésük ideje hosszú, mert a fa, amit rágnak, tápanyagokban szegény. Bábjuk mozgékony. Nappal a fák törzsén, a háttér színébe olvadva lapul, éjszaka repül a nagy farontólepke (Cossus cossus). A nőstény petéjét tojócsövével helyezi a fák kérge alá. Hatalmas, majdnem tíz centiméteres hernyója jellegzetes ecetsavszagot áraszt, ami több méter távolságból is érezhető.

Helyenként közönséges kártevő a kis farontólepke (Zeuzera pyrina) (16.87.ábra). Főleg a fiatalabb fákat támadja meg. Elsősorban az almásokban és körtésekben okoz kárt, de a kőrisfákat is pusztíthatja.

Csüngőlepkék (Zygaenidae)

Szép, feltűnő színű, lomhán röpülő fajok alkotják ezt a családot. Nevük arra utal, hogy a különböző növényeken, nagyon gyakran bokrokon csüngve kapaszkodnak, így pihennek. Legjellemzőbb színeik az élénkvörös, a zöld, a fekete és a fehér. A fajok legtöbbje nappal repül. Napsütéses, meleg réteken, erdőszéleken láthatók legtöbbször.

A kormoslepke (Theresimima ampelophaga) csápja hosszú, fésűs csáp. Színe szürkésfekete, nem csillogó. Ha a bortermő vidékeken nagy tömegben szaporodik el, akkor a szőlő kártevője lehet. Meleg hegyvidéki és dombvidéki réteken mindenütt közönséges a fehérgyűrűs csüngőlepke (Zygaena carniolica). Azelső szárny vörös foltjait fehér gyűrű veszi körül, innen adódik a neve. Apotrohon széles piros gyűrű látható.

Ruhamolyok (Tineidae)

Fejüket hosszú, sűrű szőrzet borítja. Pödörnyelvük egészen rövid vagy teljesen visszafejlődött. Állkapcsi tapogatójuk fejlett. Gyakori jelenség a csoportban, hogy az imágók nem táplálkoznak. Szárnyaik keskenyek. Általában éjszaka repülnek. Hernyóik állati tetemeket és raktározott anyagokat fogyasztanak, ritkábban növények leveleiben aknáznak. Raktári kártevők lehetnek és kárt okozhatnak a szőrmékben, a gyapjúban.

A ruhamoly (Tineola biseliella) kozmopolita faj, valamennyi kontinensen megtalálható. Lárvái porból és fonalból kis csöveket készítenek maguknak, ebben élnek. Alakásokban megrágják a ruhákat, a szőnyeget, a selymet és egyéb szerves anyagokat. A hímek sokat röpködnek, a nőstények azonban keveset mozognak. Araktári gabonamoly (Nemapogon granellus) elsősorban a gabonamagvakat károsítja, de a gombát, a szárított gyümölcsöt is megrágja. Akárosított terményt finom fonalak hálójával szövi be, és ürülékével szennyezi. Azerősen fertőzött gabona dohos szagú lesz.

Sátoraknásmolyok (Lithocolletidae)

Kis testű, általában egy centiméter testnagyságú lepkék. Pödörnyelvük kimondottan hosszú. Lecsüngő ajaktapogatójuk van. Szárnyaik hátsó szegélyén hosszú szőrök találhatók. Az imágókra jellemző a fej és a tor felemelt tartásmódja. Hernyóik teste kissé lapított, szemeik és végtagjaik redukáltak vagy hiányoznak. Aknázó életmódot folytatnak az erdei fák, cserjék és díszcserjék leveleinek szöveteiben. Sok erdészeti kártevő ismert a körükben.

Az almalevél-sátorosmoly (Phyllonorycter corylifoliella) (16.87. ábra) lárvái a levelek belsejében rágnak járatokat és ebben bábozódnak be. Tavasszal akkor jelennek meg nagy számban, ha a száraz ősz után ugyancsak száraz, enyhe tél következik.

16.87. ábra - Jellegzetes lepkefajok habitusképei. A: kis farontólepke (Zeuzera pyrina).B: almalevél-sátorosmoly (Phyllonorycter corylifoliella),C: mezei gabonamoly (Sitotroga cerealella),D: darázslepke (Aegeria apiformis),E: nagy viaszmoly (Galleria mellonella) (Szabóki eredeti rajzai)

kepek/16.87.abra.png


Zsákhordómolyok (Coleophoridae)

Rendszerint apró, néhány milliméteres lepkék. A családba tartozó fajoknak csökkent erezetű, keskeny, hegyes szárnyuk van. A szárnyak hátsó részét hosszú szőrök szegélyezik. A hernyók a tápnövény leveleiből készítenek zsákot maguknak. Táplálékuk levelébe aknákat vagy foltokat rágnak.

Gyakori erdészeti kártevő a vörösfenyőmoly (Coleophora laricella). Hernyója egy fenyőtűben rág járatot és ebben telel át. Tavasszal egy másik tűt rág ki, majd a két darabot összeszövi egy zsákká és ebben bábozódik be.

Sarlósajkúmolyok (Gelechiidae)

Jellemzőjük, hogy az ajaktapogató sarlószerűen görbült. A második szárnypár erősen kiugró, hegyes csúcsban végződik. Fénykerülők, éjszaka repülnek. A hernyók összesodorják, vagy összeszövik a leveleket. Előfordulnak zsákot készítő és gubacsot okozó fajok, valamint pajzstetvek parazitái is. Több mezőgazdasági kártevő tartozik ide.

A mezei gabonamoly (Sitotroga cerealella) (16.87. ábra) minden kontinensen általánosan elterjedt kártevő. A lepkék sárgás színűek, kevéssé mintázottak, csak az első szárnyon van néhány kicsi fekete petty. Hernyóik a gabonafélék magvait rágják.

Pókhálósmolyok (Yponomeutidae)

Ajaktapogatójuk lecsüngő. Szárnyaik szélesebbek, mint a zsákhordómoly-féléké. Hernyóik csoportosan élnek. Nagy, hálószerű fonadékot szőnek, és ebben bábozódnak be. Számos fajuk kártevő.

A pókhálós szilvamoly (Yponomeuta padellus) hernyói a csonthéjas növények, főleg a szilva leveleit rágják. A pókhálós almamoly (Yponomeuta malinellus) kis hernyói az almafa leveleiben rágnak járatokat (aknáznak), majd később a levél teljes vastagságában rágnak. A hernyók által készített szövedékben a bábok csoportosan helyezkednek el.

Szitkárok (Sesiidae)

Szárnyaikat egyes helyeken nem fedik pikkelyek, mivel azok a bábból való kibújás közben, vagy az első szárnycsapások alkalmával letörnek a szárny felületéről. A szárnyfelület egy része, különösen a második szárnypáron, üvegesen átlátszó lesz, ezért üvegszárnyú lepkéknek (Aegeriidae) isnevezik ezeket az állatokat. Potrohukon színes, piros vagy sárga gyűrűk láthatók. Sok szitkárlepke a hártyásszárnyúakra emlékeztet. Sebesen repülnek, rendszerint nappal mozognak. Kedvelik a meleg, napos időt, olyankor különösen aktívak. Lárváik a fák törzsében, a lágy szárú növények szárában, gyökerében rágnak járatokat.

A darázslepke (Aegeria apiformis) (16.87.ábra) barnás testét sárga gyűrűk tarkázzák, ezért a lódarázsra emlékeztet. Mindenütt gyakori az országban. Néha a fűzfák és a nyárfák kártevője lehet.

Sodrómolyok (Tortricidae)

E fajgazdag családba kis testű lepkék tartoznak. Első szárnyuk rendszerint téglalap alakú. Szaglásuk fejlett. Éjjel aktív állatok, az imágók ekkor repülnek. Lárváik a növények leveleit összesodorják, majd beszövik. Rághatják a leveleket, aknázhatnak, gubacsokat is okozhatnak. Egyes fajok néha rendkívül elszaporodnak, és komoly károkat okoznak elsősorban az erdőkben, gyümölcsösökben és a szőlőkben.

A tölgyilonca (Tortix viridana) elülső szárnya világoszöld, a hátulsó világosszürke. Hernyói igen falánkok, sok levelet fogyasztanak, a tölgyeket akár csupaszra is rághatják (tarrágás). Az almamoly(Cydia pomonella) az almások egyik legrégebben ismert, igen elterjedt kártevője. A hernyó az alma termésébe járatot rág egészen a magházig, ahol a magokat is károsítja. Egy hernyó egymás után több almát is megrág. A férges alma lehullik a fáról. Az alma mellett leggyakrabban a diót károsítja.

Karcsúmolyok (Phycitidae)

A család fajaira jellemző, hogy az elülső szárny keskeny, a hátulsó ezzel szemben széles, háromszög alakú. A szárnyak mintázata egyszerű, az állatok barnás, szürkés színűek.

Háztartásokban gyakori készletkártevő az aszalványmoly (Plodia interpunctella). Akamrában raktározott őrleményeken kívül az aszalt gyümölcsöt is elfogyasztja. Ahernyók jól hasznosítják az alacsony tápértékű szerves hulladékot is. Alisztmoly (Ephestia kuehniella) lárvái lisztet, grízt, egyéb malomipari termékeket fogyasztanak. Atáplálékszemcséket összeszövik, és ürülékükkel szennyezik is azt. Fénykerülők, ezért alkonyatkor repülnek. Jó minőségű táplálékon különösen gyorsan fejlődnek.

Fényiloncák (Pyralidae)

Akukoricamoly (Ostrinia nubilalis) hazánkban őshonos faj. Elsősorban a kukorica kártevője. Hernyója a szárban járatokat rág, ezért a növény könnyen törik. Különösen a címer letöredezése veszélyes. Arágás helyein a baktériumok és a gombák másodlagos fertőzése is gyakori. Méhkaptárakban kártevő a nagy viaszmoly (Galleria mellonella) (16.87. ábra).

Pillangók (Papilionidae)

Nagytermetű, kevéssé szőrözött, élénk színezetű, szépen mintázott lepkék. Csápjuk rövid, szemük nagy, félgömb alakú. Hátulsó szárnyuk külső szegélye rendszerint csipkézett, és sok fajnál innen indul ki egy hosszú nyúlvány. Ennek valószínűleg a ragadozók elleni védekezésben van szerepe: a madarak ezt a nyúlványt csípik le, így a lepke teste nem sérül. Hernyójukra jellemző a tarkótájékon kitolható húsos szerv, amely bűzös váladékot termel.

Afecskefarkúlepke (Papilio machaon) szárnyának fesztávolsága mintegy nyolc centiméter. Előszeretettel tanyázik napos helyeken. Szívesen táplálkozik a virágzó bogáncsokon. Ahernyó sárgászöld testét fekete keresztcsíkok díszítik. Konyhakertekben előnyben részesíti a kaprot (Anethum graveolens).

Fehérlepkék (Pieridae)

Fehér vagy sárga alapszínű, nagyon elterjedt, közönséges lepkék. Bábjukat egy deréköv erősíti az aljzathoz. Egyes fajok mezőgazdasági kártevők.

Azivari dimorfizmus a citromlepkénél (Gonepteryx rhamni) jól látszik, mert a hímek sárgák, a nőstények viszont fehérek. Főleg az ország hegyvidéki területein gyakori. Arépalepke (Pieris rapae) három generációja közül a nyári generáció különösen nagy károkat okozhat. Hernyója tömegesen jelenik meg a káposztán, de kedvel minden keresztes virágú növényt. Akéneslepke (Colias hyale) réteken, a pillangósvirágúak vetéseiben, különösen ahol lóherét (Trifolium spp.)vetettek, mindenütt gyakori. Igen jó repülő.

Boglárkalepkék (Lycanidae)

Feltűnő színű, szép, tarka lepkék. Jelentős a színezet ivari dimorfizmusa. A hímek ugyanis élénk kék és vöröses színűek, a nőstények általában barnák. A szárnyak fonák (alsó) oldalán fehér gyűrűvel körülvett fekete pettyek (ocella) láthatók. A hímek első lába a nőstények megragadására módosult, így hiányzik róla a lábfej (praetarsus), és a lábtő (tarsus) is rövidebb, mint a szokásos. Hernyóik általában növényevők, de vegyestáplálkozásúak, sőt ragadozók is lehetnek. Ez utóbbiak más rovarokat, kabócákat, levéltetveket, pajzstetveket fogyasztanak. Hazai fajaik mezőgazdasági károkat nem okoznak.

A közönséges boglárka (Polyommatus icarus) hernyója növényevő. Mint néhány rokon faj hernyója, ez is édes nedveket választ ki. Ezért a hangyák bolyaikba viszik, ahol a nedveit fogyasztják. A bábozódás a hangyabolyban következik be. Nedves rétek gyakori boglárkalepkéje a nagy tűzlepke (Lycaena dispar).

Tarkalepkék (Nymphalidae)

Közepes vagy nagyobb lepkék. Szárnyuk csipkézett vagy fogas szélű, fehér sávval díszített, alul egyes fogakon ezüstös foltokkal. Csápbunkójuk fokozatosan vastagodó. A hím első lába csökevényes, a nőstényé nem. Bábjuk fejjel lefelé csüngő.

A nappali pávaszem (Inachis io) mindegyik szárnyán egy-egy nagy szemfolt látható. Ez a mintázat hatékonyan riasztja el a madarakat. Vándorló lepkefaj az atalantalepke (Vanessa atalanta). Kedveli a meleg napsütéses erdőszéleket, tisztásokat. A hullott, erjedő gyümölcsök nedveit szívogatja. Gyakori faj a pókhálós lepke (Araschnia levana) (16.88.ábra). A tavaszi egyedek alapszíne világos pirosasbarna, a nyáron kelőké viszont egészen sötét, fekete. A két formát ezért régen külön fajként írták le.

Szemeslepkék (Satyridae)

Barnás, több centiméter nagyságú lepkék. Szárnyaikon felül és sokszor alul is szemfoltokat viselnek, amelyek gyakran szabályos sorba rendeződnek. Az elülső szárny egy vagy több ere a tövi részén erőteljesen megvastagodott, mintegy „felfúvódott”. Mivel összeköttetésben áll a hallószervvel (tümpanális szerv), ez a változás valószínűleg a jobb hangfelfogás szolgálatában áll. Az elülső pár láb redukálódott, csökevényes, ezért a felületes szemlélőnek úgy tűnik, mintha a lepkéknek csupán két pár lábuk lenne. Száraz, meleg helyeken fordulnak elő nagy számban. Hernyóik különböző fűféléken élnek.

Napsütéses réteken, nyáron mindenfelé közönséges a sakktáblalepke (Melanargia galathea).

Araszolólepkék (Geometridae)

Változatos testnagyságú és alakú, törékeny, vagy éppen ellenkezőleg, robusztus testfelépítésű lepkefajok tartoznak ebbe a csoportba. Szájszerveik jól fejlettek, pödörnyelvük hosszú. Szárnyaikat pihenés közben rendszerint szétterítve tartják. Egyes fajok szárnya csökevényes. Általában éjjel aktívak, ekkor repülnek. A család hernyóinak jellegzetes, araszoló mozgásáról kapta a nevét. A hernyóknak 3 pár gyengén fejlett torlába és 2–3 potrohlába van. A hernyók jellegzetessége az alakutánzás. Hátsó potrohlábaikkal megkapaszkodva, testüket mereven feltartva, száraz ágacskához hasonlítanak (mimikri). A fajok többsége lomberdőkhöz kötött.

A legkorábban megjelenő lepkék közé tartozik a vadgesztenye-téliaraszoló (Alsophila aescularia). Enyhe időjárás esetén az első példányok már februárban repülnek. Nősténye szárnyatlan. A kis téliaraszoló (Operophtera brumata) erdőkben és gyümölcsösökben mindenütt elterjedt, közönséges kártevő. Igen hosszú ideig károsíthat, friss rágásának nyoma még decemberben is látható. A köszmétearaszoló (Abraxas grossulariata) (16.88. ábra) nappal aktív, ilyenkor repül is. A bokros területeket kedveli. Gyakori a kertekben, a ribiszkén (Ribes spp.)és a szilvafákon. Ha nagyon elszaporodik, károkat okozhat.

16.88. ábra - Jellegzetes lepkefajok habitusképei. A: pókhálóslepke (Araschnia levana),B: köszmétearaszoló (Abraxas grossulariata),C: gyűrűsszövő (Malacosoma neustrium), D: réti gyapjaslepke (Pentophera morio), E: pirosöves bagoly (Catocala nupta) (Szabóki eredeti rajzai)

kepek/16.88.abra.png


Szövőlepkék (Lasiocampidae)

Különböző nagyságú, zömök testű, éjjeli lepkék. Testüket mindenütt sűrű szőrzet fedi. Csápjuk fésűs, a hímeken a fésűs fogak erősebbek. Erős, de rövid szárnyaikat nyugalomban háztető módjára a potroh felett összecsukják. Nyugalmi állapotban számos faj elszáradt levélhez hasonlít. Kevéssé mintázott, főleg barna színű szárnyaikon szalagszerű sáv húzódik végig. Hernyóik nagyok, erősen szőrözöttek. Elsősorban a gyümölcsösökben okozhatnak károkat.

Ellentétben a legtöbb rokon fajjal a gyűrűsszövő (Malacosoma neustrium) (16.88.ábra) nem csupán éjszaka, de nappal is repül. Nevét onnan kapta, hogy a nőstény a petéit gyűrű alakban helyezi a fák ágaira. Egyszerre több száz petét rak le. A hernyók fonalakból szövedéket készítenek maguk köré. A gyümölcsfák friss hajtásait rágják. A hím málnaszövő (Macrothylacia rubi) kiváló repülő, éjjel – és borús időben nappal is – sebesen repül. A nőstény a petéit elsősorban rózsafélékre (Rosaceae) rakja. Ritkábban tölgyfákon is előfordul. Hernyójának hosszú szőrei allergiás tüneteket válthatnak ki az ember bőrén. A talajban bábozódik.

Selyemlepkék (Bombycidae)

Néhány fajuk bábgubójának szövedéke, a selyem, ipari jelentőségű. Értékes ingeket, ruhákat készítenek belőle.

Kínában több ezer éve tenyésztik a selyemlepkét (Bombyx mori). A faj hazánkban csak mesterséges tenyészetekből ismert, szabadban nem tenyészik. A lepke táplálásához a legmegfelelőbb növényfaj a fehér eperfa (Morus alba). A hernyók ennek leveleit eszik.

Szenderek (Sphingidae)

Erős, közepes és nagy testű, áramvonalas lepkék. Karcsú, jellegzetesen hegyes elülső és jóval kisebb hátulsó szárnyaikkal rendkívül gyorsan, cikázva repülnek. Elsősorban alkonyatkor aktívak. Hosszú pödörnyelvükkel lebegés közben szívják ki a nektárt a virágokból. Nagy és díszes hernyóik nem szőrösek, testvégükön felálló, kissé hajlott, farokszerű nyúlvány van. A talajban bábozódnak be.

A tor közepének sárgásfehér mintázatáról kapta nevét a halálfejes lepke (Acherontia atropos). Vándorlepke, amely Afrikából repül hazánkba. Édes nedveket, nektárt fogyaszt, néha még a méhkaptárakba is befurakszik. Hatalmas, mintegy tíz centiméteres, zöld színű hernyója burgonyán, dohányon él. A sokfelé gyakori kutyatejszender (Hyles euphorbiae) hátsó szárnyának fonákja rózsaszínű.

Búcsújárólepkék (Thaumetopoeidae)

Hazánkban a család egyetlen faja, a búcsújáró lepke (Thaumetopoea processionea) él. Zömök teste erősen szőrös. Pödörnyelve hiányzik. Hernyói laza szövedékben élnek együtt. Éjszaka valóságos menetoszlopban vándorol rejtőzőhelyeiről a táplálkozóhelyekre. A hernyók hátoldalán mérgező mirigyszőrök találhatók. Ezek váladéka a bőrön kiütéseket okoz. A tölgy monofág kártevője. Meleg, száraz időjárás esetén nagy károkat okoz.

Gyapjaslepkék (Lymantriidae)

Nagyobb, szőrös testű, zömök lepkék. Testfelépítésük változatos, nem egységes. Pödörnyelvük jelentősen visszafejlődött. Az ivari dimorfizmus kifejezett, a hímek karcsúak, jó repülők, a nőstények ezzel szemben nehézkesek, néha a szárny hiányzik. A nőstények lerakott petéiket potrohvégük szőrzetével takarják be. Hernyóik erősen szőrösek.

A gyapjaslepke (Lymantria dispar) imágója mindössze néhány napig él. Nappal a hím ligetes, erdős területeken cikázva, igen sebesen repül, éjszaka párzik. A nőstény, bár szárnyai jól fejlettek, röpképtelen. Hernyója erdőkben és gyümölcsösökben okozhat nagy károkat. A rétigyapjaslepke (Pentophera morio) (16.88. ábra) hernyója a takarmánynövények kártevője. Az aranyfarú lepke (Euproctis chrysorrhoea) éjszakai állat. Elsősorban a tölgyeket károsítja, a gyümölcsösökben ritkább.

Púposszövők (Notodontidae)

Megnyúlt testű, éjjeli lepkék. A hímek potrohának végén két kis szőrpamacs látható. Hernyóik hátoldalán feltűnő púpokat lehet látni. A hernyók jellegzetes, hajlott testtartást vesznek fel, ha ingerlik őket. Potrohlábaikon állnak, testük elülső részét függőlegesen felemelik, a potroh végét pedig hozzáhajlítják. Egyesek védekezésül mérgező váladékot fröcskölnek a támadóra. Lombos erdőkben élnek.

Tölgyesekben elterjedt az ezüstfoltos púposszövő(Spatalia argentina).

Medvelepkék (Arctiidae)

Élénk színű, változatos rajzolatú, sokféle alakú fajok alkotják ezt a családot. Sárgás vagy barnás alapszínű szárnyaikon a foltok élesen elhatároltak, de igen változatosak egy fajon belül is. A hímek csápja fésűs vagy tollas, a nőstényeké ezzel szemben fonalas, ezért a nemek könnyen elkülöníthetők. Többnyire éjjeli lepkék. Hernyójuk nagyon erős, hosszú, gyakran barna szőrzetű állat. Innen ered a család neve.

Az amerikai fehér medvelepke (Hyphantria cunea) csupán a negyvenes évek óta tagja faunánknak. A csepeli szabadkikötőből terjedt el egy évtized alatt annyira, hogy jelenleg az országban mindenütt gyakori kártevő. A közönséges medvelepke (Arctia caja) gyors mozgású állat. Nappal rendszerint a növények levelein pihen, éjszaka mozog. Tápnövénye elsősorban a szeder és a kökény.

Bagolylepkék (Noctuidae)

Változatos testnagyságú lepkék. A legtöbb esetben sötét alapszínezetű a testük. A szárnyaikon látható fehéres foltok és hullámos csíkok jellegzetes márványos mintázatot adnak. Csápjuk az egyszerű fonalastól a fésűsig sokféle lehet. Testük zömök, vastag pikkelyzet és selymes szőrzet fedi. Elülső szárnyukon sötét rajzolat látszik. Hátulsó szárnyuk kicsi, redőzött, de gyakran élénk színű. Nyugalmi helyzetben elülső szárnyuk tetőszerűen összecsukott. Az utolsó torszelvény és az első potrohszelvény között hallószerv (tümpanális szerv) található. Hernyóik csupaszok. Az ide tartozó fajok legtöbbje éjjeli állat.

Kertekben, gabonatáblákon, burgonya- és répaföldeken gyakori faj a vetési bagolylepke (Agrotis segetum). Az imágó pödörnyelve hosszú, ezzel szívja az édes nedveket. Hernyója (mocskospajornak is nevezik) a tápnövények gyökereit rágja. Tipikus vándorlepke a gammalepke (Autographa gamma). Első példányai, melyek a Földközi-tenger környékéről repülnek hazánkba, májusban jelennek meg. Egy vagy két nemzedéke itt is kifejlődhet, de áttelelni nem tud, ősszel visszarepül a mediterrán vidékekre. Ahhoz, hogy az imágó petefészke kifejlődjön, E-vitamint kell ennie (ún. érési táplálkozás). Lárvája araszolóhernyó. Nagytermetű lepke a piros övesbagoly (Catocala nupta) (16.88.ábra). Kora ősszel gyakran látható, amint kertes házak falán, az eresz alatt pihen. Sokszor a házba is berepül. Nappal a sötétebb helyeken húzódik meg.

Csőrös rovarok (Mecoptera)

Több száz fajt foglalnak össze ebbe a rendbe. Az egy-két centiméteres imágók feje jól mozgatható. A fejtok lefelé erőteljesen megnyúlt, nyúlt, csőrszerű képlet (rostrum) (16.89. ábra). A rágó szájszerv a nyúlvány végén található. Általában ragadozók, zsákmányuk emésztését már a testükön kívül megkezdik. Csápjaik fonalas csápok, elég hosszúak. Lábaik járólábak, de jól tudnak ugrani is velük. Két pár szárnyuk hártyás, egyforma, átlátszó, jól erezett. Gyengén, csapongva, rövid ideig repülnek.

Potrohuk végén egy pár fartoldalék (cercus) látható. A hímek potrohának végén található párzókészülék – hasonlóan a skorpiók potrohához – hátulról előre hajlik, és egyes részei megduzzadnak. Lárváik álhernyók, a talajban élnek, ott is bábozódnak be. Rendszerint az avart fogyasztják.

Nálunk mindenfelé elterjedt a közönséges skorpiófátyolka (Panorpa communis). Vegyes táplálkozású, rovarokon kívül nektárt, növényi nedveket is fogyaszt. Árnyékos erdőszéleken sok felé megtalálható.

16.89. ábra - Csőrös rovar testfelépítésének vázlata. ft: megnyúlt fejtok, pk: párzókészülék, rs: rágó szájszerv (Meglitsch nyomán)

kepek/16.89.abra.png


Kétszárnyúak (Diptera)

Majdnem százezer leírt faj tartozik a kétszárnyúak közé, és sok új faj előkerülése várható még. Testnagyságuk 0,5–8 cm között van. Két nagy csoportjuk, a szúnyogalkatúak és a légyalkatúak testfelépítése eltér egymástól. Általánosságban mindkét csoportra jellemző, hogy a testtájak jól elkülönülnek (16.90. ábra). A fej nagy, mozgatható, két igen nagy összetett szemmel és gyakran három pontszemmel. A szúnyogalkatúak legtöbbször hosszú, egyforma ízekből álló csápokat viselnek, melyek érzékeny szaglószerveket hordoznak. A második csápízben néhány család esetében hallószerv (Johnston-féle szerv) található. A légyalkatúak viszont erősen módosult csáppal, csáp-sörtével rendelkeznek (16.90. ábra). A kétszárnyúak szájszerve lehet szúró-szívó vagy nyaló-szívó típusú. A szúró-szívó típus (16.91. ábra) esetében a szúróserték a rágókból és az állkapocs külső karéjaiból alakultak ki. A nyálat a hipofarinx, a táplálékot a felső ajakból kialakult cső vezeti. A szájszervet kívülről a jól fejlett alsó ajak burkolja (16.91. ábra). Szúráskor ez a szájszervrész nem hatol a testbe, csak a többi. Az állkapcsi tapogató fejlett. A nyaló-szívó típusú szájszerv legnagyobb részét a fejtok alkotja, amibe az alsó ajak is beépült (16.91. ábra). Ennek kiszélesedő végét (labellum) tracheákból átalakult nyálvezető csövek szövik át. A nyálvezető cső a hipofarinxból, a táplálékot vezető cső a felső ajakból alakult ki. Számos család fajai kifejlett korukban nem táplálkoznak, ezért szájszervük visszafejlődött.

16.90. ábra - A: légy testfelépítésének vázlata, B: csáptípusok. bi: billér, cs: csáp, fi: flagellum, kt: előtor, ös: összetett szem, pe: pedicellusz, se: szkapusz, sö: csápsörte, sp: szárnypikkely (van der Goot nyomán)

kepek/16.90.abra.png


A kétszárnyúak középtora jól fejlett, izmos, a másik két torszelvény viszont csökevényes. Az első pár szárny hártyás, viszonylag redukálódott erezettel (16.92. ábra). Az erezet alakulása fontos határozóbélyeg. A hátsó pár szárny billérré (haltera) alakult át (16.91. ábra). A billért legtöbben egyensúlyozó szervnek tartják, ám funkciója pontosan nem ismert. A kétszárnyúak kiváló repülők, gyorsan és messzire jutnak. Sok szárnyatlan légyfaj is ismert. Lábaik végén két karom és két tapadókorong található. Ezek között helyezkedik el az empodium, ami vagy harmadik tapadókorong (pulvillum), vagy serteszerű képlet (16.92. ábra). A potroh szelvényei világosan elkülönülnek.

16.91. ábra - Kétszárnyú rovarok szájszervtípusai. A: nyaló-szívó, B:szúró-szívó, C: a szúró-szívó szájszerv vége kinagyítva. al: alsó ajak, ap: ajakpárna, ál: állkapocs, át: állkapcsi tapogató, cs: csáp, fe: felső ajak, fp: fejpajzs, ha: hausztellum, hi: hipofarinx, id: idegköteg, pt: pszeudotrachea-csövek, rá: rágó, ro: rosztrum, tr: trachea (Több szerző nyomán módosítva)

kepek/16.91.abra.png


16.92. ábra - Kétszárnyú szárny és lábvég vázlata. A: kétszárnyú elülső szárny, B: hátulsó szárny, C: lábvég. an: anális ér, em: empodium, ék: érzékelő kupola, és: érzékszőrök, hó: hónaljtőér, íz: ötödik lábfejíz, ka: karom, kö: középér, me: mellékér, se: szkolopidium, se: szegélyér, su: sugárér, ta: tapadó lemez (Több szerző nyomán)

kepek/16.92.abra.png


Gyakori az ivari dimorfizmus, a nőstényeknek rendszerint tojócsövük van. A testet nem túl sűrűn jellegzetes elhelyezkedésű és alakú serték borítják. Számos fajnál a toron lévő szőröknek (a szárny erezetével együtt) nagy jelentőségük van a kétszárnyúak határozásában. A kétszárnyúak idegrendszerében az idegdúcok messzemenően koncentrálódtak. Lárváik lábatlanok, a légyalkatúakra a nyüvek jellemzők. A törzsfejlődés során a lárvák feje egyre jobban visszafejlődött, az újabb fajoknál fejet egyáltalán nem lehet látni. A lárvák szájszervei rágók, szemeik rendszerint hiányoznak.

Életmódjuk igen változatos. Ennek megfelelően szerveik is különbözőképpen alakultak. A szennyezett vizekben élőknek hosszú légzőcsövük lehet, a szúnyoglárváknak kopoltyújuk. A szúnyogalkatúak bábja szabad báb (pupa libera), a légyalkatúaké tonnabáb (pupa coarctata). Törzsfejlődéstani szempontból viszonylag fiatal csoport, számos modern jelleggel.

Rend: Kétszárnyúak (Diptera)

Alrend: Szúnyogalkatúak (Nematocera)

Család: Lószúnyogok (Tipulidae)

Család: Bársonylegyek (Bibionidae)

Család: Igazi szúnyogok (Culicidae)

Család: Cseszlék (Simuliidae)

Család: Törpeszúnyogok (Ceratopogonidae)

Család: Árvaszúnyogok (Chironomidae)

Család: Gubacsszúnyogok (Cecidomyiidae)

Alrend: Légyalkatúak (Brachicera)

Család: Bögölyök (Tabanidae)

Család: Zengőlegyek (Syrphidae)

Család: Fúrólegyek (Tephritidae)

Család: Aknázólegyek (Agromyzidae)

Család: Gabonalegyek (Chloropidae)

Család: Harmatlegyek (Drosophilidae)

Család: Viráglegyek (Anthomyiidae)

Család: Igazi legyek (Muscidae)

Család: Fémeslegyek (Calliphoridae)

Család: Húslegyek (Sarcophagidae)

Család: Fürkészlegyek (Tachinidae)

Család: Orrbagócsfélék (Oestridae)

Család: Bőrbagócsfélék (Hypodermatidae)

Család: Méhtetűlegyek (Braulidae)

Család: Tetűlegyek (Hippoboscidae)

Megjegyzés: A szúnyogalkatúak csápízei többé-kevésbé egyforma felépítésűek. A légyalkatúak csápízeinek felépítése jelentősen eltér egymástól. Az ebbe az alrendbe tartozó családokat a bábrés alakja szerint két csoportba, az egyenesbábrésűek (Orthorrhapha) és a kerekbábrésűek (Cyclorrhapha) csoportjába sorolják.

Lószúnyogok (Tipulidae)

Karcsú, megnyúlt testű, igen hosszú lábú, határozottan nagy testű fajok tartoznak ide. Jellemzőjük, hogy a tapogatók végíze hosszú, megnyúlt. Esetlenül, lassan repülnek. Nem vérszívó állatok. Sok faj kifejlett egyedei egyáltalán nem táplálkoznak. Lárváik a talajban fejlődnek, rendszerint elhalt szerves anyagokat, illetve a talaj mikroorganizmusait fogyasztják és fontos szerepet játszanak az avarlebontási folyamatokban. Erdők nedves körzeteiben sokfelé gyakoriak.

A közönséges lószúnyog (Tipula oleracea) kertekben, gabonaföldeken nagy létszámban jelenhet meg, ezért kártevő is lehet. Lárvái a növények gyökereit, a szár talaj közeli részeit fogyasztják. A legnagyobb hazai faj az óriás lószúnyog(Tipula maxima) (16.93. ábra). Hegyvidéki erdeinkben fordul elő.

Bársonylegyek (Bibionidae)

Csápjuk kimondottan rövid. A hímek hatalmasan fejlett összetett szemei olyan nagyok, hogy a fej közepén összeérnek egymással. A nőstény szemei kisebbek, különállók. A karmok között jól fejlett tapadókorongok helyezkednek el. Aránylag rosszul, lomhán repülnek. Lárváik a talaj szerves anyagait fogyasztják. Egyes fajok kártevők lehetnek, mert megrágják a növények gyökereit.

Fekete szőrökkel teljesen borított a tavaszi bársonylégy (Bibio marci) (16.93. ábra) mindkét nemének teste. Lárvái bomló növényi anyagokkal táplálkoznak, de esetenként a termesztett növények gyökereit is megrághatják és ezzel károkat okozhatnak.

Igazi szúnyogok (Culicidae)

A szárny erein és a szárny szegélyén keskeny pikkelyek találhatók. A csáp második íze kiszélesedett és a hallószervet foglalja magába. A csápostor (flagellum) 13 ízből áll. A nőstények rendszerint vérszívók, a hímek nem. Lárváik vizekben fejlődnek. A maláriát okozó egysejtű Plasmodium fajok végleges gazdái és egyben terjesztői is igazi szúnyogok. Nappal rendszerint árnyékos helyre húzódnak, de éjjel a szabad területeken nagy rajaik találhatók.

A gyötrőszúnyog (Aedes vexans) (16.93. ábra) minden vízparton, nedves területen gyakori. Elterjedését tekintve hasonló hozzá a gyakran hatalmas tömegekben megjelenő mocsári szúnyog (Mansonia richardii) is.

Cseszlék (Simuliidae)

A kicsi, zömök állatok csápjai rövidek, az ízek határai elmosódottak. Lábaik is viszonylag rövidek. A nőstények részben vérszívók, részben növényevők. Csípésük kellemetlen, viszkető érzést okoz. A hímek a virágokon táplálkoznak. Lárváik a gyorsan folyó patakok vizében található növényeken, köveken megkapaszkodva élnek. A báb feji végén jellegzetes, bojtszerű tracheakopoltyú található.

A zömök testű szélesfejű légy (Wilhelmia equina) hazánkban is előfordul. A nagy testű emlősöket nyugtalanítja fájdalmas szúrásaival. Különösen gyakran támadja az orrukat.

Törpeszúnyogok (Ceratopogonidae)

Nevüket testnagyságuk alapján kapták. Jellegzetességük, hogy mindkét nem szájszervében rágó (mandibula) található. Általában növényekkel táplálkoznak, de a nőstények vérszívók is lehetnek. Nedves területek talajában vagy vizekben fejlődnek.

Az apró, néhány milliméteres sziki törpeszúnyog (Culicoides nubeculosus) tömegesen lép fel az alföldi pusztákon.

Árvaszúnyogok (Chironomidae)

Az első lábaik a másik két lábpárhoz képest sokszor igen hosszúak. Tollas csápjuk van. Szájszerveik visszafejlődtek. Lárváik vízben, néha trágyában fejlődnek. Meghatározásuk nagyon nehéz, morfológiai bélyegek alapján esetenként nem is lehetséges. Az imágók estefelé repülnek, lámpák körül csapatostól láthatók. A lárvák nagy tömegekben fordulhatnak elő a különféle vizek iszapjában, és fontos szerepük lehet a halak táplálásában, valamint a vízminőség javításában is (16.93. ábra).

Rizsvetésekben kártevő lehet a tollas árvaszúnyog (Chironomus plumosus).

16.93. ábra - Jellegzetes kétszárnyúfajok habitusképei. A: óriás lószúnyog (Tipula maxima)(Chinery nyomán), B: tavaszi bársonylégy (Bibio marci)(Zilahi–Sebess nyomán), C: gyötrőszúnyog (Aädes vexans) (Mihályi nyomán), D: árvaszúnyog (Chironomus sp.) (Chinery nyomán)

kepek/16.93.abra.png


Gubacsszúnyogok (Cecidomyiidae)

Igen kicsiny, legfeljebb néhány milliméteres törékeny legyek. A szárny szélén gyakran szőrök alkotta szegély látható. Szárnyerezetük igen egyszerű, sok ér visszafejlődött. Ragadozó fajok és korhadékevő fajok egyaránt tartoznak közéjük. Petéiket élő növényi szövetekbe rakják. Ezzel sejtburjánzást idéznek elő, miáltal gubacsok jönnek létre. A gubacsok a fajra jellemző felépítésűek. A nedves helyeket kedvelik.

A bükklevél-gubacsszúnyog (Mikiola fagi) jellegzetes, végükön kihegyesedő, csepp alakú gubacsai könnyen felismerhetők.

Bögölyök (Tabanidae)

Nagy és közepes testű, néha több centiméteres legyek. Testükön sörték nem találhatók. Nagy fejük kissé hajlott, félgömb alakú. Fejlett szúró-szívó szájszervekkel rendelkeznek, de csak a nőstények szívnak vért. Általában nagy testű emlősöket szúrnak meg. A hímek a virágok nektárján táplálkoznak. Lábaik vastagok, erősek. Igen jól és gyorsan repülnek, távolabbra is. Sokféle kórokozót terjesztenek.

A lóbögöly (Tabanus bromius) (16.94. ábra) nedves területeken gyakran nagy tömegekben lép fel. Nyugtalanítja a legelő állatokat. A lépfenét, a tularémiát és a lovak álomkórját terjeszti. Sokfelé elterjedtek a mintázott szárnyú Haematopota fajok.

16.94. ábra - Jellegzetes kétszárnyúfajok habitusképei. A: lóbögöly (Tabanus bromius) (Majer nyomán), B: fritlégy (Oscinella frit)(Draskovits és Papp L. nyomán), C: kék dongólégy (Calliphora vicina)(Mihályi nyomán), D: Hypoderma diana (Papp L. és Szappanos nyomán), E: méhtetű (Braula coeca) (Chinery nyomán), F: szarvaskullancslégy (Lipoptena cervi) (Soósnyomán)

kepek/16.94.abra.png


Zengőlegyek (Syrphidae)

Szép mintázatú, tarka, közepes testnagyságú állatok. Színezetük néha a méhekéhez, darazsakéhoz hasonló. Kiváló repülők, képesek a levegőben egy helyben lebegni. Az imágók fontos szerepet töltenek be a gyümölcsfák megporzásában, mert miközben nektárral és virágporral táplálkoznak, a pollenszemeket átviszik egyik növényről a másikra. A lárvák táplálkozásmódja ezzel szemben sokkal változatosabb. Növényevők, trágyafalók, ragadozók egyaránt megtalálhatók körükben.

A közönséges herelégy (Eristalis tenax) fehér, ráncos, hosszúkás lárvája a legszennyezettebb vizekben is megél, mert nagyon hosszú légzőcsövét a vízből kidugva friss levegőhöz jut.

Fúrólegyek (Tephritidae)

Általában apró termetű legyek. Fejük gömb alakú. Toruk rövid, erőteljes. A szárnyakat szép sötét foltok tarkítják. A nőstények tojócsöve fejlett, első szelvénye nem húzható be a testbe. Lárváik általában a fészkes virágú növények (Compositae) virágzatában növekednek. Legtöbb fajuk gyomnövényekben fejlődik, ezért gazdasági károkat nem okoz.

A cseresznyelégy (Rhagoletis cerasi) és a spárgalégy (Platyparaea poeciloptera) azonban fontos kártevő. A cseresznye termésében fejlődő nyüvek csökkentik a gyümölcs piaci értékét.

Aknázólegyek (Agromyzidae)

Apró termetű legyek. Potrohukon hat szelvény látható. Kedvelik a nedves élőhelyeket. Ott fordulnak elő, ahol dús a növényzet. Nevüket onnan kapták, hogy petéiket növényi szövetekbe helyezik, és a kikelő nyüvek a gazdanövényben járatokat (aknákat) rágnak. A járatok helye, alakja, nagysága faji bélyeg. Az aknázólegyek lárvái mindenféle növényben megtalálhatók. Jelentős kártevők tartoznak az Agromyza és a Phytomyza nemekbe. A Liriomyza trifolii üvegházakba behurcolt polifág kártevő.

Gabonalegyek (Chloropidae)

Egy-két milliméteres kicsiny legyek. Testükön feltűnően kevés sörte látható. Egyszikű növényeken élnek, azokat fogyasztják. Réteken, mezőkön és gabonatáblákon mindenütt megtalálhatók, gyakran nagy tömegben is. Az imágók a nektárt és a levéltetvek ürülékét fogyasztják. Lárváik a növények szárában rágnak járatokat. Jelentősek a fák kérge alatt élő korhadékevő fajok is. A csoportba tartozó fajokat nagyon nehéz meghatározni.

A fritlégy (Oscinella frit) (16.94.ábra) igen közönséges kártevő a kukoricában és a gabonatáblákon. Lárvái tavasszal a fiatal leveleket rágják, terméséréskor pedig a magot károsítják.

Harmatlegyek (Drosophilidae)

Kicsiny legyek, összetett szemük jól fejlett. Tapogatójukon erős sörték vannak. Toruk általában erősen domború és részben vagy egészben finom szőrzet borítja. Szemük piros színű. A fajok életmódja változatos. Petéiket gyakran rakják rothadó gyümölcsökbe, esetleg trágyába is. Konzerv- és sörgyárak hulladéktelepein tömegesek lehetnek.

A közönséges muslica (Drosophila melanogaster) általánosan elterjedt faj. Lárvái bomló zöldségek, gyümölcsök halmaiban óriási számban fordulnak elő. Az ott tenyésző gombákat fogyasztják. Mint jól tenyészthető kísérleti állat, a genetikai kutatások fontos alanya.

Viráglegyek (Anthomyiidae)

Mezőgazdasági kártevőfajok sokasága tartozik ebbe a családba. A legtöbb faj kifejlett korban a növények virágain táplálkozik. Lárváik a talajban élnek, ezért a gyökereket károsítják, esetleg a szárban is megtalálhatók.

A Phorbia fajok nehezen határozhatók meg, egymáshoz rendkívül hasonlítanak. A különböző zöldségeket (hagyma, káposzta, répa) ugyanúgy károsítják, mint a gabonaféléket.

Igazi legyek (Muscidae)

Közepes testű, szőrös legyek. Különösen a láb szőrözöttsége fontos rendszertani bélyeg. A szárnyak átlátszóak, egységes erezettel. Lehetnek vérszívók, ragadozók vagy édes nedveket, nektárt, gyümölcsök nedvét nyalogatók. Lárváik trágyában, komposztban, bomló növényi anyagokban fejlődnek. A család számos faja él az emberi települések és az állattartó telepek környékén.

A házilégy (Musca domestica) az egész világon elterjedt, de hazánkban nem gyakori. Betegségeket terjeszt és maradványaival szennyezi az élelmiszereket. Hazánkban gyakoribb faj a tanyai légy (Musca autumnalis). Sertéstelepeken óriási tömegekben léphet fel. Különféle betegségeket terjeszt.

Fémeslegyek (Calliphoridae)

Feltűnő, ismert állatok, mert sokfelé előfordulnak és a legtöbb faj tora, valamint potroha csillogó, fémes kék, zöld, lila színe igen jellegzetes. A családba tartozó fajok állategészségügyi jelentősége nagy.

Nem az imágók, hanem a lárvák okoznak kárt. A petéket az állatok a gazda bőrére, nyílt sebekbe vagy a test nyílásaiba helyezik. A kikelő lárvák befúrják magukat a szövetekbe és roncsolják azokat. Friss dögöket is fogyaszthatnak. Az imágók a napos helyeket kedvelik.

A selymes döglégy (Lucilia sericata) dögökbe és a juhok szőrére rakja a petéit. A lárvák a bőr alá hatolva szöveti roncsolásokat okoznak. A kék dongólégy (Calliphora vicina) (16.94. ábra) napos területeken, emberi lakóhelyeken nem csupán hazánkban, de az egész világon gyakori. Lárvái dögökön fejlődnek. Az imágók baktériumokat, férgek petéit terjesztik, miközben az emberi élelmiszereken táplálkoznak.

Húslegyek (Sarcophagidae)

Nagy, szürke legyek, melyek torának hátán 3 vagy 5 sötét, hosszanti csík, a potrohuk hátoldalán pedig legtöbbször sakktáblaszerűen nagy, szürke, fekete foltok láthatók. Legtöbbször elevenszülők, vagyis a lárvák a nőstények testében fejlődnek ki.

A kockás húslégy (Sarcophaga carnaria) petéit a konyhában szabadon hagyott húsra rakja. A szabadban a lárvák elsősorban a földigilisztákat támadják meg. A pettyes húslégy (Wohlfahrtia magnifica) lárváit az ember szemébe, fülébe rakhatja, ahol azok a bőrön áthatolva súlyos szöveti roncsolásokat okozhatnak, ami vaksághoz vagy halláskárosodáshoz vezethet.

Fürkészlegyek (Tachinidae)

Különleges életmódú, körülbelül egy-két centiméteres legyek. Rendszerint erősen szőrözöttek. Az imágók növényevők. Petéiket más rovarok, elsősorban a hernyók testére rakják. A nyüvek befúrják magukat a gazda testébe. Itt egy hártyában fejlődnek tovább, és a harmadik lárvastádiumig testfolyadékukból táplálkoznak. Ezután azonban elkezdik a gazda belső szerveit fogyasztani, aminek következtében azok elpusztulnak. Az imágók réteken, erdőszéleken, erdőkben, napos helyeken gyakoriak.

Virágokon gyakran megtalálható a közönséges fürkészlégy (Echinomyia fera) imágója. A lárva különféle lepkefajok hernyóiban élősködik.

Orrbagócsfélék (Oestridae)

Zömök, erőteljes felépítésű legyek. Testüket, különösen a tort, erőteljes szőrzet borítja. Lábaik aránylag rövidek, erősek. A nőstények petevezetőjének tágulata szolgál a megtermékenyített peték raktározására. Itt történik az embrionális fejlődés. A nőstények eleven lárvákat szülnek, és a gazdaállat orrnyílásának vagy szájnyílásának közelébe helyezik el azokat.

A lárvák a patás állatok száj-, orr- és garatüregeiben élősködnek, és vért, mirigyváladékokat fogyasztanak. A lárvák által okozott betegséget nyüvességnek (myiasis) nevezik. A bábból kibújó nőstények már alkalmasak a párosodásra, mert petéik a bábélet alatt megérnek. Az imágók jellegzetessége, hogy a kiálló tereppontok köré gyülekeznek. Ezáltal megnő a nemek egymásra találásának valószínűsége.

Hazánkban viszonylag gyakori a juhbagós (Oestrus ovis). Közepes testnagyságú, egy centiméteres légyfaj. Juhokban és kecskékben is élhet. Különböző inszekticidekkel hatékonyan lehet ellene védekezni.

Bőrbagócsfélék (Hypodermatidae)

Közepes testnagyságú, másfél centiméteres legyek tartoznak ebbe a családba. Tapogatóik részben vagy egészben visszafejlődtek. A tor háti oldalán négy feltűnő, megszakított hosszanti sáv látható. Lábaik hosszabbak, végükön hosszú, keskeny karmok helyezkednek el. Jellemző rájuk, hogy hosszúkás petéiket a gazdafajok szőrzetére ragasztják. Az orrbagócsokkal ellentétben a bőrbagócsok utak, patakok, nyiladékok hosszában röpködve keresik párjukat. Igen gyorsan repülnek, kevés más rovarfaj veszi fel velük a versenyt.

A közönséges marhabagócs (Hypoderma bovis) által okozott fertőzöttség az utóbbi években az intenzív védekezés következtében visszaszorult. A Hypoderma diana nevű faj viszont az őz-, a gímszarvas- és a dámszarvas-populációkban mindenütt megtalálható. A lárvák elsősorban a hát bőre alatt fejlődnek, ott okoznak nyüvességet. A harmadik stádiumú lárvák átfúrják a bőrt, elhagyják a gazdát és a talajban bábozódnak be. A lyuggatott bőr sokat veszít értékéből.

Méhtetűlegyek (Braulidae)

Egyszerű testfelépítésű ektoparaziták. Mindössze egy-másfél milliméter a hosszuk. Széles, rövid lábfejízeik vannak. Az imágóról hiányzik mindkét szárnypár. Petéiket a lépsejteket fedő viasz alá helyezik. A kifejlett állatok a kültakarón csimpaszkodnak, ezért a méhek magukkal viszik, így terjednek. A méhtetű (Braula coeca) (16.94. ábra) a háziméh élősködője.

Tetűlegyek (Hippoboscidae)

Lapos testű, erős kitinpáncélú fajok tartoznak ide. Szájszerveik előre állnak. Szárnyaik lehetnek jól fejlettek, de csökevényesek is. A szárnyak könnyen letörhetnek. Lábfejeik végén – összhangban az életmódjukkal – erős kapaszkodókarmok találhatók. Jellemző tulajdonságuk az elevenszülés (viviparizmus). A lárvák a nőstények ivarkészülékében fejlődnek ki. Amint elhagyják az anya testét, bebábozódnak. Külső élősködők, madarakon és emlősökön élnek. Gazdáikat általában nem válogatják meg. Erőteljesen fénykerülők.

A lókullancslégy(Hippobosca equina) a lovakat, a szamarakat, és a szarvasmarhákat egyaránt megtámadja. Elsősorban a szarvasféléken élősködik a szarvaskullancslégy (Lipoptena cervi) (16.94. ábra). Erdeinkben sokfelé gyakori.

Bolhák (Siphonaptera)

Viszonylag egységes testfelépítésű, egy-két ezer fajt összefogó csoport. Ektoparazita fajok tartoznak közéjük. Néhány milliméter hosszú állatok, amelyek testfelépítése is tükrözi életmódjukat. Testük oldalról lapított (16.95. ábra). Fejük kicsi, csápjuk rövid, nyugalmi állapotban egy árokba fektethető (16.95. ábra). Szemeik sokszor hiányoznak. Szájszerveik szúró-szívó típusúak, bizonyos mértékig a kétszárnyúak hasonló szájszervére emlékeztetnek. A felső ajak és az állkapocs belső karéjai alkotják a szúrósertét és az alsó ajak veszi körül az említett részeket. A fej oldalán és a tor háti részén gyakran hátrafelé irányuló, igen erős kitinlapok sora, a fésű (pecten) látható. A kitinlapok a gazdán történő kapaszkodást szolgálják. A torhoz nagy, fejlett, izmos ugrólábak kapcsolódnak. A szárnyak másodlagosan hiányoznak. Az ivari dimorfizmus egyértelmű. Petéiket különböző helyekre, a gazdára vagy annak közelébe rakják. A lárvák a nyüvekhez hasonlítanak, hosszú szőreik vannak (16.95. ábra). Fejük jól elkülönül, rajta fejlett rágók találhatók. A lárvák hulladékanyagokkal táplálkoznak. Bábjuk szabad báb (16.95. ábra). A bolhák nem kötődnek faj-specifikusan a gazdához, mint a tetvek. Inkább a gazdaállat közvetlen környezete (abiotikus tényezők, táplálék) az, ami a kötődésüket meghatározza. Jelenlétükkel nyugtalanítják a gazdát és betegségeket is terjeszthetnek. Hazánkban gyakori az emberbolha (Pulex irritans) és a kutyabolha (Etenocphalides canis).

16.95. ábra - A: bolha feje, B: a nőstény imágója, C: báb, D: lárva. át: állkapcsi tapogató, cs: csáp, fe: fej, fé: fésű ny: légzőnyílás, ot: ondótartály, ös: összetett szem, sz: szúró-szívó szájszerv (Szabó nyomán)

kepek/16.95.abra.png