Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

A fertőző betegségek története

A fertőző betegségek története

A fertőző betegségek feltehetőleg egyidősek az állatvilág és az ember létezésével. Az ókor nagy természettudósai: Hippokratész (kb. i. e. 460–377) és Arisztotelész (i. e. 384–322) a csillagok járása mellett miazmákban, mocsaras vidékek kigőzölgéseiben keresték a járványok eredetét. Már az ókorban felmerült azonban a fertőző anyag (contagium) fogalma. Galénosz (kb. 130–200) már meg is különböztetett miazmás és contagiosus betegségeket, és a tulajdonképpeni kórokozó mellett a szervezet hajlamosságának is jelentőséget tulajdonított a fertőző betegségek kialakulásában. Érdekes, hogy már a IV. század elején Apsyrtus hangsúlyozta a fertőzött állatok elkülönítésének a szükségességét, pedig az emberek fertőző betegségei elleni védekezésben ez a fogalom vesztegzár (karantén) formájában csak a középkorban, főként a pestis elleni védekezésben jelent meg. Az újkor elején a veronai Fracastro (1483–1553) fogalmazta meg először 1546-ban az élő fertőző anyagra (contagium animatum) vonatkozó feltevését, de a következő évszázadok sem tisztázták a kérdést. Leuwenhoek (1632–1723) mikroszkópjával már látott baktériumokat, és azok egy részét le is rajzolta. Pollender (1800–1879) 1849-ben lépfenében elhullott állatok vérében látta a lépfene bacilusait, mégis a XIX. század utolsó harmadáig kellett várni, amíg Pasteur (1822–1895) és Koch (1843– 1910) felfedezései végérvényesen tisztázták a különféle baktériumok szerepét az egyes fertőző betegségek oktanában. A múlt század végére tisztázódott a legfontosabb baktériumok okozta betegségek oktana. E század első évtizedeiben a bakteriológiában jelentős módszertani fejlődés következett be (tenyésztési, festési eljárások, a biokémiai és a fontosabb kórtani sajátságok megismerése stb.). Jelentős lépés volt a baktériumok transzformációjának megismerése (Griffith, 1928), majd annak felismerése, hogy a transzformáló anyag DNS (Avery és mtsai., 1944). A legutóbbi néhány évtized jelentős haladást eredményezett a baktériumok virulenciájáért felelős tulajdonságok (felületi antigének, fimbriák, citotoxinok stb.), továbbá a baktériumok genetikai anyagának a megismerésében. Még a XIX. század végén Ivanovszkij (1892), majd Löffler és Frosch (1897) igazolta, hogy a dohánymozaik-betegség, illetve a ragadós száj- és körömfájás okozója a baktériumoknál kisebb, „szűrhető” ágens. Ezt követően számos állatbetegségről kiderült, hogy azokat a mai értelemben vett vírusok okozzák. A vírusokkal kapcsolatos korszerű ismeretekre azonban az 1940-es évekig kellett várni. Azóta az elektronmikroszkóp tökéletesítése, a szövettenyésztés széles körű bevezetése és a molekuláris biológia robbanásszerű fejlődése (a vírusgenom bázissorrendjének a megismerhetősége, az egyes genomszakaszoknak a vírusok szaporodásában és virulenciájában játszott szerepe, a genetikai anyag rekombinációja, manipulálása, specifikus rövid nukleinsav-szakaszok kimutathatósága, a vírusok fehérjéinek a megismerése stb.) jelentősen kiterjesztette és mélyítette a vírus eredetű betegségekkel kapcsolatos ismereteinket.

A fertőző betegségek elleni specifikus védekezés is igen hosszú múltra tekint vissza. Jenner 1796-ban végezte az első himlő elleni oltást, de Pasteur volt az első, aki az 1880-as években tudatosan szelídített meg egyes kórokozókat (a veszettség vírusát, a Bacillus anthracist stb.) azért, hogy azokat aktív immunizálásra használja. Mecsnyikov (1884) a phagocytosis megfigyelésével és Behring (1890) a vérsavó ellenanyaghatásának a kimutatásával az immunológia alapjait rakta le, amit a fertőző betegségek elleni specifikus védekező eljárások egész sorának a kidolgozása követett.

Az immunprofilaxis korszerűsödését az immunológia modern korszaka tette lehetővé, ami e század 50-es éveiben vette kezdetét. Megszülettek az immunrendszer működését magyarázó elméletek, ismertté vált az immunglobulin-molekulák szerkezeti felépítése, az immunglobulin-osztályok, -alosztályok funkciója, az immunrendszer sejtjein levő felületi struktúrák, ezek működése, a különféle mediátor anyagok (citokinek stb.) termelése és ezeknek a genetikai alapja. Az immunreguláció egyes törvényszerűségeinek a megismerése, valamint a humoralis és a cellularis immunválasz mechanizmusainak a feltárása lehetőséget teremtett az immunrendszer működési zavarainak, illetve hiányosságainak a megértésére, köztük a veleszületett és a szerzett immundeficienciák természetének a tisztázására, amelyek a fertőző betegségek kialakulását és lefolyását jelentősen befolyásolhatják.

Az egyes kórokozóknak, illetve az általuk előidézett betegségeknek a megismerése, a diagnosztikai eljárások tökéletesedése stb. lehetővé tette egyes fertőző betegségek felszámolását (pl. az emberi himlőt az 1970-es évek végére sikerült az egész Földre kiterjedően felszámolni), másoknak pedig a jelentős korlátozását (az emberi pestis, typhus, cholera, poliomyelitis stb.). Az állatok fertőző betegségei közül a világ fejlett országai megszabadultak a szarvasmarha-gümőkórtól, a brucellosistól, jelentősen sikerült korlátozni a ragadós száj- és körömfájás, a sertéspestis és számos más fertőző betegség elterjedtségét. Európától sikerült távol tartani a számunkra egzotikus fertőző betegségeket (keleti marhavészt, bluetongue-ot stb.).

A fertőző betegségek elleni küzdelem azonban egyes betegségek felszámolásával nem ér véget, mert a fertőző betegségek száma nagy, emellett időről időre újabbak jelennek meg (a bovin spongiform encephalopathia, a nyulak haemorrhagiás betegsége, a sertés légzőszervi és szaporodási zavarokkal járó szindrómája stb.), amelyek felszámolása, illetve terjedésének a korlátozása jelentős szellemi és anyagi ráfordítást igényel.