Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

Rickettsiák okozta betegségek

Rickettsiák okozta betegségek

A rickettsiosisok rendszerint lázas általános tünetekkel, a légutak, gyakran a vérerek, a lymphoidsejtek, illetve a vörösvértestek károsodásával járó, fertőző betegségek, amelyek többnyire természeti gócfertőzések formájában léteznek, és a kórokozókat rendszerint ízeltlábú vektorok terjesztik. Jelentős részük zoonosis.

A rickettsiosisok egy része világszerte előfordul (pl. a Q-láz), többségük viszont egy-egy földrajzi régióra korlátozódik, az ízeltlábú vektorok elterjedtségének megfelelően. A rickettsiosisoknak főleg a meleg égövi országokban van jelentősége.

Kóroktan. A rickettsiák apró, coccoid vagy rövid pálca alakú, a velük fertőzött sejtekben intracellularisan vagy azok felületén szaporodó mikroorganizmusok. A festékeket nehezen veszik fel, Gram-negatívak, megfesthetők azonban speciális festési eljárásokkal (Giemsa, Machiavello, Romanovszky stb.), de jól feltüntethetők IF eljárásokkal is. A fertőzött sejtek cytoplasmájában egyenként vagy halmazokban, cytoplasmazárványok formájában láthatók.

Kevés kivételtől eltekintve csupán élő sejtekben szaporodnak, jól elszaporíthatók azonban embrionált tojásban, egyrétegű sejttenyészetekben és laboratóriumi kísérleti állatokban.

Járványtan. A rickettsiák obligát sejtparaziták, természetes viszonyok között megtalálhatók különféle ízeltlábúakban (kullancsokban, tetvekben, bolhákban, atkákban), továbbá a velük fertőzött gerincesekben. Az ízeltlábúak a rickettsiák valódi gazdái vagy csupán mechanikus vektorai. Az ember és a háziállatok, kevés kivételtől eltekintve, az arthropoda vektorok vérszívása útján fertőződnek. A betegségek megjelenése ezért a mérsékelt égövi országokban szezonális, az arthropodák aktív időszakához (nyáron, ősszel) kötött. A rickettsiosisok többsége kisebb vagy nagyobb régióban előforduló gócfertőzés formájában létezik, amelyet az adott területen honos vadon élő állatok és vektoraik tartanak fenn, az ember és a háziállatok többsége csupán alkalmi gazda.

A rickettsiák a szerint, hogy a velük fertőzött gerincesek milyen sejtféleségeiben (különféle szöveti sejtekben, a lymphoidsejtekben, vörösvérsejtekben stb.) szaporodnak, elsősorban, extra- vagy intracellularisan helyeződnek, természetes gazdáik ízeltlábúak vagy csupán vektorok stb., több családba s ezeken belül számos genusba sorolhatók.

A kórtanilag fontos fajokat magukban foglaló nemzetségek közül a Rickettsia és a Coxiella nemzetségbe tartozó fajok a velük fertőzött gerincesek gyakorlatilag minden sejtféleségében szaporodnak. A Cowdria és az Ehrlichia fajok főként a fertőzött gazda lymphoidsejtjeiben és az ereket bélelő endothelsejtekben szaporodnak, ezért az általuk okozott betegségeket kiterjedt oedemák kísérik, míg a vörösvértestekben vagy azok felületén szaporodó Anaplasma, Eperythrozoon és Haemobartonella fajok okozta fertőzések során a vörösvértestek szétesése, anaemia és sárgaság a jellemző tünet (Campbell, 1994).

Q-láz

A Q-láz elsősorban az ember lázas általános és légúti tünetekkel járó fertőző betegsége, amelyet a Coxiella burnetii idéz elő. Állatokban a fertőzés rendszerint tünetmentes marad, alkalmanként azonban a kérődzőkben vetélésekkel jár. A betegség zoonosis.

Történet. A betegség elnevezése Derricktől (1937) származik, aki Ausztráliában vágóhídi munkások és farmerek között magas lázzal, fejfájással és köhögéssel járó megbetegedéseket észlelt (query fever = kérdőjel láz). A kórokozót Ausztráliában Burnet és Freeman (1937), az USA-ban pedig Cox és Davis (1938) tenyésztette ki tengerimalacba, illetve csirkeembrióba oltva. A betegség a II. világháború éveiben került az érdeklődés középpontjába, amikor a Balkánon, Ukrajnában és a Krímben harcoló német, valamint az Észak-Afrikában, Görögországban és Szicíliában levő amerikai és angol katonák között nagyobb számban jelentkeztek lázas általános tünetek és tüdőgyulladás (Balkangrippe, desert fever = sivatagi láz).

Előfordulás. A Q-láz világszerte előfordul (Romváry, 1979), nálunk is ismételten megállapították szarvasmarhában, juhokban (Romváry és mtsai., 1979; Rády és mtsai., 1985) és emberben is (Nagy és mtsai., 1985).

Kóroktan. A Coxiella burnetii a többi rickettsiánál is kisebb, ezért a baktérium-visszatartó szűrőkön is átjuthat. Ellenálló képessége igen nagy. Beszáradt váladékokban, fertőzött juhok gyapjában, a porban hónapokig életképes marad. A 60 °C-ot legalább fél óráig elviseli, a 3–5%-os klórtartalmú fertőtlenítőszerek azonban 5–10 percen belül elpusztítják.

A C. burnetii gazdaspektruma, szemben más rickettsiákkal, igen széles. Fogékonyiránta az ember és az összes emlősállat, valamint a madarak is. Vektorai kullancsok, nálunk elsősorban az Ixodes ricinus, de számos más kullancsfaj is.

Járványtan. A kórokozót a kullancsok, a vadon élő állatok, közöttük apró rágcsálók és madarak is, a háziállatok közül pedig elsősorban a kérődzők tartják fenn. A kullancsok a kórokozó valódi gazdái, bennük a kórokozó elszaporodik és az utódokba is átjut, ezért a fertőzés egy-egy területén tartósan fennmarad. A kullancsok a kórokozót bélsarukkal is ürítik, a kullancsokban passzálódott kórokozó virulenciája az emlősökre nézve fokozódik. A kórokozó a fertőzött területen a kullancsok és az ott élő fauna tagjai között cirkulál. A háziállatok közül leggyakrabban a kérődzők fertőződnek. Nálunk a vizsgált tehénállományokban az állatok 20–45,4%-a volt KK próbával szeropozitív (Romváry és mtsai., 1979). Hasonló a fertőzöttség mértéke más országok szarvasmarha-állományaiban is (Htwe és mtsai., 1992). A kórokozó mind a kullancsok, mind pedig a fertőzött állatok váladékai útján terjed.

A fertőzött, különösen pedig a vetélő kérődzők nagy tömegben ürítik a kórokozót a magzatvízzel, magzatburkokkal. Hetekig fertőzött lehet a tej is. Bikákban a kórokozó ürül az ondóval is. A fertőzés terjesztésében szerepet játszanak a pásztorkutyák is. A fertőzött magzatburkok, magzatok felfalásával a kutyák is fertőződnek, a kórokozót váladékaikkal ürítik, a belőlük vért szívó, többgazdás kullancsok pedig közvetíthetik a fertőzést az emberre és állatokra. A fertőződés a kullancscsípéssel, a fertőzött állatok váladékaiból, porból stb. aerogén úton és szájon át egyaránt bekövetkezhet.

Kórfejlődés. A fertőzést követően rövidesen septikaemia alakul ki, a kórokozó szétszóródik, s főként a tüdőben, a vemhes méhben, a tőgyben, valamint testszerte a lymphoid szövetekben elszaporodik, és ürül a különféle váladékokkal, beleértve a nyálat, bélsarat, a vizeletet és a tejet is. A kialakuló immunválasz eredményeként a vérkeringésből és a szervek többségéből a kórokozó egy idő múlva eltűnik, tartósan jelen maradhat azonban a bélhámsejtekben és a tőgyben. Frissen fertőződött vemhes állatokban a kórokozó a méhbe, a magzatburkokba és a magzatba is bejut, aminek a magzatburkok rendszerint vérzéses, elhalásos gyulladása, a magzat elhalása és vetélés lehet a következménye.

Tünetek. Háziállatokban tünetek rendszerint ki sem alakulnak vagy a septikaemia idején megjelenő enyhe hőmérséklet-emelkedés, étvágytalanság, tejcsökkenés, ritkán kötőhártya-gyulladás észrevétlen marad. Kérődzőkben többnyire a vetélés az egyetlen tünet, amely jelzi a betegséget. A vetélések szarvasmarhában szórványosak, juhokban azonban nagyobb számban is előfordulhatnak és rendszerint a vemhesség utolsó harmadában következnek be.

A magzatburkok oedemásak, bennük vérzések, elhalások, felületükön fibrinkiválás látható (70. ábra). A magzatok mája duzzadt, szövettanilag savós májgyulladás állapítható meg (Rády és mtsai., 1985).

70. ábra - Q-láz. Vérzéses méhlepény- és magzatburok-gyulladás szarvasmarhában (az Országos Állat-egészégügyi Intézet anyagából)

kepek/70abra.png


Kórjelzés. A C. burnetii a magzatburkokból és a felületüket borító fibrines izzadmányból kimutatható festési eljárásokkal (Giemsa, Stamp, Castaneda stb.), IF-fel, antigénfelismerő ELISA-kkal és PCR-rel. A kórokozó tenyésztése egyrétegű sejttenyészetekben (pl. Vero-sejtekben), embrionált tojásba vagy tengerimalac hasüregébe oltva egyaránt sikerül. A fertőzött tengerimalacok lázasak, a lépből, a tüdőből, illetve az embrionált tojásokból a beoltást követő 5–7 nap múlva készített kenetekben a kórokozó kimutatható. A fertőzött állatok vérében ellenanyagok jelennek meg. Ezek kimutatására a KK próbát, az indirekt IF-et és az ELISA-t vesszük igénybe (Kovacova és mtsai., 1996). Az 1:20 és e feletti komplementkötési titerek tekinthetők pozitívnak. Az ELISA-k alkalmasak a tejben megjelenő ellenanyagok kimutatására is.

Gyógyítás, védekezés. A gyógyításra tetraciklinek vehetők igénybe. A vetélt állatokat el kell különíteni, a magzatokat, magzatburkokat ártalmatlanná kell tenni, az állatok állását és környezetét pedig fertőtleníteni kell. A betegeket célszerű 4–5 napon át parenteralisan és helyileg is tetraciklinekkel gyógykezelni. A gyógykezelés elősegíti a kórokozó ürítésének megszűnését és a méhgyulladás, illetve következményes meddőség kialakulásának a megelőzését.

A beteg állatok tejét gyógyulásukig csak forralás után, állatok etetésére szabad felhasználni. Az állomány egészének a tejét pasztőrözni kell, nyers tejet ilyen állományból eladni nem szabad. Az állatokkal kapcsolatba kerülőket fel kell világosítani a fertőződés veszélyéről, a nyers tej fogyasztási tilalmáról. A fertőződés elkerülése érdekében a beteg állatokkal való foglalkozás során védőöltözetet (kesztyű, gumicsizma, köpeny, védőmaszk) célszerű viselni.

A megelőzés érdekében több országban kipróbáltak embrionált tojásban elszaporított, virulens C. burnetii törzsből készült, elölt, olajjal adjuvált vakcinákat. A vakcinázott szarvasmarhák a mesterséges fertőzést követően, szemben a kontrollokkal nem betegedtek meg, s bár bennük a kórokozó a fertőzést követően megtelepedett, a kórokozó ürítésének a mértéke a tejjel és egyéb váladékokkal lényegesen ritkább és kisebb mértékű volt, mint a nem vakcinázottakban. A betegség szórványos előfordulása miatt a gyakorlatban azonban az ilyen vakcinák használata nem terjedt el.

Történtek kísérletek a szarvasmarha-állományok fertőzéstől való mentesítésére is, a szerológiai próbákkal pozitív egyedek eltávolításával. A mentesség kisebb állományokban a szerológiai vizsgálatok gyakori ismétlésével elérhető, de a kullancsoktól való újrafertőződés bármikor előfordulhat.

Közegészségügyi vonatkozások. Az ember a C. burnetiivel leggyakrabban kérődzőktől fertőződik, rendszerint az ellések, vetélések során közvetlenül, de nyers tej, ebből készült termékek, illetve beszáradt váladékokat tartalmazó por közvetítésével is. A fertőzés szájon át és aerogén úton egyaránt létrejön, a per os fertőzés megeredéséhez azonban nagyobb mennyiségű kórokozó kell. Az ember fertőződhet kullancsoktól is, ez azonban ritka. Mivel a fertőzés elsősorban kérődzőktől ered, ezért főleg kérődzőkkel foglalkozó állattartók, állatgondozók, birkanyírók, vágóhídi munkások, tejfeldolgozó üzemek munkásai stb. fertőződnek, többnyire közös fertőzési forrásból egyszerre több ember is. Beszámoltak csoportos megbetegedésekről alpesi falvak lakosai között, amelyeken juhnyájakat hajtottak át. Ismertek olyan eseteket is, amikor állatklinikákon és laboratóriumokban kísérleti juhoktól csoportosan betegedtek meg emberek. A mediterrán térség országaiban a juhok mellett a kecskék képezik a fertőzés fő forrását. Leírtak nyers tej fogyasztása után kialakult kisebb járványokat is.

Emberben a fertőzés többnyire tünetmentes marad vagy olyan enyhe tünetekkel jár, hogy észre sem veszik, a vérsavóban az ellenanyagok azonban ilyenkor is kimutathatók. Máskor azonban 2–3 hetes lappangási idő elteltével heveny lázas általános tünetek, étvágytalanság, fejfájás, hidegrázás, végtag- és hátfájdalmak alakulnak ki, a betegek köhögnek. Ezekhez a tünetekhez a betegség 3–5. napjától tüdőgyulladásos tünetek társulnak. Az elhúzódó esetekben granulomás gyulladás következményeként a máj megnagyobbodhat.

A kórjelzés a kórelőzményi adatok (többnyire kérődzőkkel való kapcsolat), a klinikai tünetek és a vérsavóban emelkedő titerben megjelenő ellenanyagok együttes figyelembevételével történik. A gyógykezelésre tetraciklineket vehetünk igénybe.

A megelőzésben fontos az emberek felvilágosítása, a nagy fertőződési veszéllyel járó munkáknál védőöltözet viselése és a tej pasztőrözése.

A foglalkozásuknál fogva veszélyeztetett emberek számára előállítottak olyan vakcinákat, amelyek a C. burnetii éterrel, kloroformmal kivont antigénkomponenseit tartalmazzák adjuvált formában. Egyszeri vakcinázás után, kisebb lokális oltási reakció mellett, a vakcinázottak többségében jó cellularis és humoralis immunválasz alakult ki (Fries és mtsai., 1993). Ennek ellenére a vakcinát a gyakorlatban nem használják.

Heartwater

A heartwater (szívburokvizenyő) a házi és vadon élő kérődzők kullancs közvetítette, lázas általános tünetekkel és a vérerek megbetegedése miatt kiterjedt oedemákkal járó, fertőző betegsége, amelyet a Cowdria ruminantium idéz elő (Yunker, 1996). A betegség a Szaharától délre fekvő országokban és a Karib-tenger országaiban honos, s különösen Afrikában a kérődzők egyik legtöbb veszteséget okozó betegsége. A fertőzést Amblyomma kullancsok terjesztik, a kórokozó a kullancsok utódaiba is átjut. A kórokozó érintkezéssel nem terjed. Fennmaradásában, a kullancsok közvetítésével, vadon élő kérődzők is szerepet játszanak.

A fertőződést követően a kórokozó először a regionális nyirokcsomóban, majd onnan a véráram útján szétszóródva tömegesen a lymphoidszövetekben, -sejtekben és a vérerek endothelsejtjeiben szaporodik.

A lappangási idő kiskérődzőkben 7–14 nap, szarvasmarhában néhány nappal hosszabb. Heveny esetekben magas láz, étvágytalanság, szapora légzés, fogcsikorgatás, feszes járás, egyes izmok remegése és görcsök (agyi oedema) mellett a betegek többnyire néhány nap alatt elhullanak. Érzékeny európai fajtákban a betegség peracutan zajlik le, a kevésbé érzékeny helyi fajtákban viszont a tünetek enyhébbek, az állatok jelentős része meggyógyul és ezzel aktív immunitásra tesz szert.

A legjellemzőbb kórbonctani elváltozás a hydropericardium. A szívburokban és a mellüregben nagymennyiségű savó található, a tüdő oedemás. Oedema alakul ki az agyvelőben és más szervekben is. A savóshártyák alatt finom vérzések találhatók.

A láz, az agyi oedema miatti idegrendszeri tünetek, a hirtelen elhullás, a kórboncolás során a mellüregi oedema utal a betegségre. A kisvérerek endothelsejtjeiben a kórokozó Giemsa-festéssel vagy IF eljárással kimutatható.

A betegség korai szakaszában parenteralisan adott tetraciklinekkel az állatok megmenthetők. A gyógyult állatokban tartós immunitás fejlődik ki. A megelőzés céljából fontos a kullancsok irtása. Az aktív immunitás kialakítása érdekében az állatokat beteg állat vérével vagy nyirokcsomó dörzsölékével fertőzik, majd a láz megjelenésekor antibiotikumokkal kezelik (Yunker, 1996).

Ehrlichiák okozta betegségek

Az ehrlichiák főként a lymphoreticularis sejtekben, keringő lymphocytákban szaporodó rickettsiák. E sejtekben egyesével vagy membránnal körülvett nagyobb halmazok formájában láthatók. Néhány fajuk egyrétegű sejttenyészetekben tenyészthető. Vektoraik, ahol ismertek, zömmel kullancsok. Az idetartozó fajok által okozott betegségek nálunk, tudomásunk szerint, nem fordulnak elő.

Az ehrlichiák számos faja közül az E. canis a kutyát betegíti meg. A kutyaehrlichiosisa (a kutya trópusi pancytopeniája) főként a meleg égövi országokban, Afrikában, a Közel-Keleten és Délkelet-Ázsiában fordul elő. Újabban a kórokozót kutyamonocytákban és kutya eredetű permanens sejtvonalban is sikerült tenyészteni. Vektora a kutya barna kullancsa, a Rhipicephalus sanguineus. A fertőzés gyakran csak enyhe lázas tünetekkel jár. Máskor, főként endémiás területekre idegenből bevitt kutyák, láz, étvágytalanság, a nyirokcsomók megnagyobbodása, anaemia, a nyálkahártyákon kialakuló vérzések, a végtagok és a hasalj oedemája tüneteiben megbetegednek és néhány nap alatt elhullanak (Baneth, 1996).

Az E. phagocytophila juhban, kecskében és szarvasmarhában okoz enyhe lázas tüneteket („kullancsláz”), vektorai kullancsok, a betegséget Nagy-Britanniában és Skandináviában észlelték.

Az E. risticii a lovakban idéz elő lázas általános tüneteket, hasmenést, alkalmanként vetélést (Potomac horse fever). A betegség az USA-ban, Kanadában honos, de megállapították Franciaországban és Hollandiában is.

Az E. equi ugyancsak lóban okoz lázas tünetekkel, oedemákkal és sárgasággal járó betegséget. Az USA-ban állapították meg, de talán előfordul Svájcban és Svédországban is (Campbell, 1994).

Az ehrlichiák a beteg, illetve a betegségre gyanús állatok véréből vagy még inkább a lecentrifugált vér plazmájában jelen levő fehérjesejtekből mutathatók ki különféle festési módszerekkel és IF eljárással. A vérben megjelenő ellenanyagok kimutatására indirekt IF és egyéb szerológiai próbák használhatók. A beteg, illetve a fertőzött állatok gyógyítására legjobb eséllyel a tetraciklinek vehetők igénybe. A gyógykezelés ellenére azonban az állatok gyakran kórokozó-hordozók maradnak. A betegség megelőzésében a kullancsok irtása, illetve távoltartása a legfontosabb.

A szarvasmarha anaplasmosisa

A szarvasmarha anaplasmosisa a felnőtt szarvasmarhák enyhe lázzal, anaemiával, sárgasággal járó, kullancs közvetítette, fertőző betegsége, amelyet az Anaplasma marginale idéz elő. A betegség világszerte előfordul, Európában főleg a Földközi-tenger melléki országokban, de egy importált hereford-állományban nálunk is megállapították (Dankó és mtsai., 1982).

Kóroktan. Az anaplasmák a vörösvértestekben szaporodó rickettsiák. Nem tenyészthetők. Természetes gazdái kullancsok, továbbá a házi és a vadon élő kérődzők. Az A. marginale iránt a szarvasmarhán kívül kisebb mértékben fogékony a zebu, a bivaly, a teve, a zsiráf és a rénszarvas is. Tünetmentesen fertőzöttek lehetnek a vadon élő kérődzők, így antilopok, valamint szarvasok és őzek is. A juh és a kecske anaplasmosisát az A. ovis idézi elő.

Járványtan. A fertőzés terjesztésében különféle kullancsfajok (Amblyomma, Argas, Boophilus, Dermacentor, Haemaphysalis, Hyalomma, Ixodes, Rhipicephalus) mint valódi biológiai vektorok játszanak döntő szerepet. A kórokozó a kullancsokban elszaporodik és transovarialisan utódaiba is átjut. A kullancsok ezért, a fogékony vadon élő kérődzőkkel együtt, lehetővé teszik a kórokozónak a természetben való tartós fenntartását. A betegség heveny fellobbanása a kullancsok életciklusával áll kapcsolatban. A betegség általában későtavasztól őszig fordul elő, főleg legelőkön tartott állományokban. A kórokozó mechanikus átvitelében más ízeltlábúak, valamint sebészi beavatkozások (szarvtalanítás, herélés stb.) vérvételek (iatrogén fertőzés!) is szerepet játszanak.

Kórfejlődés. A fertőzött állatokban 1–2 hét alatt a vörösvérsejteknek több mint a fele fertőzötté válhat. A fertőzött vörösvérsejteket a macrophagok phagocytálják, és ezzel vérszegénység alakul ki, vérfestékvizelés nélkül (ez különbözteti meg a leptospirosistól, a bacilusos vérfestékvizeléstől és a babesiosistól). A fertőzött állatok tartósan Anaplasma-hordozók maradnak, és a betegség a szervezetet megterhelő környezeti vagy immunszuppresszív hatásokra fellobbanhat. A labilis immunitás kialakulásában, úgy látszik, inkább a cellularis tényezőknek, mint a humoralis ellenanyagoknak van szerepük. A súlyos vérszegénység kialakulását autoimmun folyamatokkal magyarázzák.

Tünetek. A lappangási idő általában 2–6 hét. A beteg állatok lázasak, étvágytalanok, majd anaemiássá válnak, elerőtlenednek, a nyálkahártyák sápadtak, a nyálkahártyákon és a nem pigmentált bőrön a sárgaság jelei láthatók. A légzés szapora, a szívverések száma emelkedett. A vemhes állatok az anaemia következményeként kialakuló oxigénhiány miatt elvetélhetnek. Az érintett állományoknak akár 75–80%-a is megbetegedhet. A betegek egy része 1–2 hét alatt elhullik. A betegségből gyógyuló állatok hosszú ideig fertőzöttek maradnak.

Kórbonctan. A hullák bőr alatti kötőszövete és a hasűri szervek oedemásan beivódottak, sárgás színűek. A savóshártyák alatt pontszerű vérzések találhatók. A lép és a nyirokcsomók duzzadtak, az epehólyag sűrű epével feszülésig telt („gall sickness” = epebetegség). A vér lakkszerű, de a vizelet nem színeződik el.

Kórjelzés. A kórokozó a Giemsa szerint megfestett vérkenetben vagy IF-eljárással a vörösvérsejtek szélén kimutatható. A fertőzött állatok vérsavójában a KK vagy mikroagglutinációs, illetve precipitációs eljárásokkal ellenanyagok mutathatók ki, amelyek hullámzásokkal évekig perzisztálhatnak. Újabban a kórokozó kimutatására a PCR-t, az ellenanyagok kimutatására pedig monoklonális ellenanyagokkal működő indirekt ELISA-t is igénybe vesznek.

Gyógyítás. A betegek oxitetraciklin (20 mg/kg/nap) legalább 3–5 napon át megismételt befecskendezésével klinikailag meggyógyíthatók, de egyes állatok csak megismételt és huzamos kezelés árán mentesíthetők a kórokozótól.

Védekezés. Lényeges, hogy a fertőzött állományokat mielőbb felismerjük és elkülönítsük, hogy a kórokozó elhurcolását megakadályozzuk. Fertőzött vidéken az állatok rendszeres ektoparaziták elleni kezelésével, a beteg állatok gyógykezelésével és a vadon élő kérődzőktől való elkülönítésével lehet a betegség kártétele ellen védekezni.

A sertés Eperythrozoon suis okozta icteroanaemiája

A sertések lázas általános tünetekkel, anaemiával és sárgasággal járó betegsége, amely azonban gyakran tünetmentes marad.

A betegség világszerte előfordul, vágóhídon levágott sertésben nálunk is megállapították (Kántás és Andó 1987).

A kórokozó, az E. suis, a sertések vörösvértestjeinek a felületén szaporodik, rövid, párosával álló pálcikák vagy kifliszerű alakok formájában. Nem tenyészthető. A kórokozót, feltehetően mechanikus úton, vérszívó ízeltlábúak terjesztik, de a fertőzés iatrogén úton (vérvételek, farokcsonkolás, herélés, fülcsipkézés stb.) is terjed.

A fertőzött vörösvértesteket a macrophagok phagocytálják, miközben a kórokozóval szemben ellenanyagok is képződnek. Az ellenanyagok hatására a fertőzött vörösvértestek egy része a hidegebb, perifériás testrészek (a fülek, a lábvégek, a farok) ereiben agglutinálódik, illetve feloldódik. Az agglutinálódott vörösvértestek eltömik a kisvérereket, aminek következtében a bőrben vérzések és necrosisok alakulnak ki, a vörösvértestek feloldódása pedig hemolitikus anaemiához vezet. A vörösvértestek fokozott phagocytosisa és feloldódása miatt a lépben, a májban és a nyirokcsomókban heamosiderosis alakul ki.

A klinikai tünetek rendszerint malacokon, az élet első hetében (sápadt, gyenge, alacsonyabb testtömegű malacok, szapora légzés, érverés, fokozatosan súlyosbodó anaemia, sárgaság), a választás körül (anaemia, sárgaság, kisebb súlygyarapodás, a fülek kékes elszíneződése, a bőr elhalása), illetve kocákon az ellés körül és az azt követő hetekben (láz, étvágytalanság, a testtömeg és a tejelválasztás csökkenése, elhúzódó esetekben csalánkiütések, vérzések a bőrön) láthatók (Henderson és mtsai., 1997). A mortalitás alacsony. Gyakori a tünetmentes kórokozó-hordozás.

Az elhullott állatokban vérszegénység és sárgaság látható, a lép a többszörösére megnagyobbodott.

A kórokozó a beteg állatok véréből készített kenetekben, a vörösvértestek felületén festéssel (Giemsa stb.) és IF eljárással is kimutatható.

A betegek tetraciklinekkel egyedileg vagy takarmányba keverve is jól gyógyíthatók. Lényeges az ektoparaziták elleni kezelés és a kórokozó iatrogén úton való átvitelének a megelőzése.

A macska és a kutya haemobartonellosisa

A fertőzés gyakran tünetmentes marad, alkalmanként azonban lázas általános tünetek, vérfogyottság és sárgaság alakul ki.

Mind a macska, mind pedig a kutyahaemobartonellosisa világszerte előfordul. A macska haemobartonellosisa nálunk is régóta ismert, de nemrég a kutya haemobartonellosisát is megállapították (Kántás, 1987).

A kórokozó macskában a Haemobartonella felis, kutyában pedig a H. canis. Mindkét Haemobartonella faj a vörösvértestek felületére tapad, ahol Giemsa szerint kékeslilára festődő coccoid vagy rövid pálcikák, illetve ezekből képződött láncok formájában láthatók. Nem tenyészthetők.

A fertőzés terjesztésében mechanikusan vérszívó ízeltlábúaknak (bolháknak, kullancsoknak) van szerepe, de a kórokozó az állatok marakodása során, illetve iatrogén úton is terjed.

Macskában a lappangási idő 8–15 nap. A beteg macskák lázasak, étvágytalanok, fáradékonyak, lefogynak, érverésük és légzésük szapora, majd fokozatosan sárgaság alakul ki. A betegség hetekre elhúzódik. A vérkép anaemiás, sok az éretlen fehérvérsejt.

Kutyákban láz, elesettség, hemolitikus anaemia és sárgaság alakul ki. Elhullott állatokban a lép és a nyirokcsomók duzzadtak, az izomzat, a szervek és a szövetek anaemiásak, a nyálkahártyák és a savóshártyák sárgák. Szövettanilag a lépben hemosiderin lerakódását lehet megfigyelni.

A kórokozó a vérből készített kenetekben festési eljárásokkal, mikroszkópos vizsgálattal kimutatható. Gyakori, hogy a macskák egyidejűleg leukosisvírussal is fertőzöttek.

A betegek, a tüneti kezelés mellett, tetraciklinekkel eredményesen gyógyíthatók.

Macskában tünetmentesen előfordulhat egy másik Rickettsia faj, a Bartonella henselae is, amely az emberben okoz, macskakarmolást, -harapást követően, a sérülés helyén hólyagképződéssel, bőrgyulladással, a környezeti nyirokcsomók megduzzadásával járó betegséget (macskakarmolási betegség) (Müller, 1998).