Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

Spirochaeták okozta betegségek

Spirochaeták okozta betegségek

A spirochaeták hosszú, vékony, a dugóhúzó alakjára emlékeztető, hajlékony, mozgásra képes mikroorganizmusok. Sejtszerkezetük némileg eltér a többi baktériumétól. A sejttestet legkívül egy vékony, főleg lipoproteinből álló, elasztikus membrán veszi körül, ez alatt találhatók a hosszú, a sejttesten is túlnyúló, a baktérium alakját és mozgásképességét megszabó, a csillókhoz hasonló szerkezetű fehérjékből álló tengelyfonalak, majd a vékony sejtfal és a cytoplasma következik. Az elasztikus membránban és a vékony sejtfalban találhatók azok az antigének, amelyek alapján a spirochaeták egy része (pl. a leptospirák) szerovariánsokba (szerotípusokba) sorolhatók.

A spirochaetáknak csak egy részét tudjuk tenyészteni. Ellenálló képességük kicsit. Rendszerint csupán a velük fertőzött gazdákban maradnak fenn, a külvilágban gyorsan elpusztulnak. A spirochaeták életképessége a felületet borító lipoprotein membrán épségéhez kötött. A beszáradás, a savas közeg órák alatt, a fertőtlenítőszerek és a 60 oC feletti hőmérséklet perceken belül elpusztítja őket.

A háziállatokban a spirochaeták közül a Borrelia, a Serpulina a Treponema és a Leptospira genusba tartozó fajoknak van jelentősége.

Borreliák okozta betegségek

A borreliák csavarulatai tágak, egyenetlenek, mindkét végük hegyes, Giemsa-festéssel megfesthetők. Többségüket nem tudjuk tenyészteni. Fajokba sorolásuk ízeltlábú vektoraik és fő gazdáik szerint lehetséges.

A borreliák széles körben elterjedtek. Obligát paraziták, csak a velük fertőzöttgazdákban és ízeltlábú vektoraikban élnek. Természetes gazdáik vadon élő apró rágcsálók (egér, patkány, mókus, hód stb.), egyes fajok esetében azonban a szarvasmarha és a ló (pl. Borrelia theileri), a madarak (B. anserina) és az ember is. A fajok többségénél az ízeltlábúak, főleg kullancsok, valódi vektorok, bennük a borreliák elszaporodnak, az utódokba is átjutnak és évekig fennmaradnak. A borreliosisoktermészeti gócfertőzések formájában léteznek, földrajzi elterjedtségük igen változatos, többségük a mediterrán és a meleg égövi országokban fordul elő.

A borreliák közül számos faj, így a B. recurrentis, a B. caucasica, a B. hispanica stb. az emberben okoz ismétlődő lázas tünetekkel járó betegséget (visszatérő lázat). A B. theileri Dél-Afrikában és Ausztráliában fordul elő, vektorai kullancsok, a szarvasmarhát és a lovat betegíti meg. A B. burgdorferi és néhány más faj elsősorban az embert betegíti meg (Lyme borreliosis), míg a B. anserina a madárspirochaetosis okozója.

Lyme borreliosis

A Lyme borreliosis főleg az ember kullancs közvetítette, lázas általános tünetekkel, bőrpírral, ízületgyulladásokkal járó, fertőző betegsége, háziállatokban azonban a klinikai tünetekkel járó forma ritka.

Történet. Az ember vándorló bőrpírnak (erythema chronicum migrans) nevezett betegségét Svédországban már 1909-ben észlelték. A betegség mai nevét az USA Lyme nevű kisvárosáról kapta, ahol 1975-ben gyermekekben halmozottan fordultak elő rheumatoid arthritisnek tartott esetek (Steere és mtsai., 1977). A kórokozót először kullancsból izolálták (Burgdorfer és mtsai., 1982). Nálunk az első eseteket emberben 1984-ben észlelték (Lakos és mtsai., 1985).

Előfordulás. A betegség világszerte előfordul (Szent-Iványi, 1989). Emberben Európa más országaiban és nálunk is a gyakori betegségek közé tartozik.

Kóroktan, járványtan. A Lyme borreliosis okozója Európában és Észak-Amerikában a B. burgdorferi, Japánban és a délkelet-ázsiai országokban azonban a betegséget egyéb borrelliák (B. garinii, B. afzelii és más, eddig be nem sorolt fajok) idézik elő. A B. burgdorferi speciális tápfolyadékban tenyészthető. Az egyes B. burgdorferi törzsek immunogenitás szempontjából fontos antigénjeiben jelentős különbségek vannak. A kórokozó iránt fogékony az ember, a háziállatok és a vadon élőállatok egész sora. A kórokozó természetes gazdái vadon élő rágcsálók (főleg egérfélék), egyéb apró emlősök, vadon élő kérődzők, de megtelepszik vadon élő madarakban is. Vektorai kullancsok, nálunk főleg az Ixodesricinus. A kórokozó az utódokba is átjut. Egy-egy természeti gócban ezért a fertőzés tartósan fennmarad, s az ember és a háziállatok akkor fertőződnek, ha nyári időszakban, a szabadban, erdős, bokros területen tartózkodnak. Endémiás területeken a kullancsok fertőzőttségének az aránya akár 10–35%-os is lehet. A kutya hozzájárulhat a fertőzött kullancsok különböző fejlődési alakjainak az ember közelébe hozásához (Mather és mtsai., 1994).

Tünetek. A klinikai tünetek a kullancscsípést követően 1–4 hét múlva jelennek meg. Háziállatokban a tünetek bizonytalanok, gyakori a tünetmentes kórokozó-hordozás. Kutyában a heveny szakaszban enyhe láz, étvágytalanság, bágyadtság, esetleg a szőrrel nem fedett területeken a kullancscsípés körül körkörösen terjedő bőrpír és egyik-másik ízület megduzzadása, fájdalmassága észlelhető. Néhány hét múlva a tünetek enyhülnek vagy elmúlnak, esetenként azonban hetek, hónapok alatt idült polyarthritis alakul ki, a kutya sántít, nehezen, nem szívesen mozog (Font és mtsai., 1992; Liebisch és Liebisch, 1993.).

Lóban idült ízületgyulladáson kívül fekélyes szaruhártya-gyulladást és belső szemgyulladást is észleltek, és a szemcsarnokból izolálták is a kórokozót. Szarvasmarhában, juhokban idült ízületgyulladásokkal kapcsolatban feltételezték a B. burgdorferi szerepét.

Emberben a betegség legjellemzőbb tünete a kullancscsípés helye körül kialakuló, körkörösen továbbterjedő bőrpír (erythema chronicum migrans). Az első elváltozások mindig a kullancscsípés helye körül láthatók, de a bőrelváltozások ezt követően megjelenhetnek másutt is, gyakran ismétlődve. A bőrtüneteket enyhe láz, fejfájás, gyengeség, a nyirokcsomók megnagyobbodása és izomfájdalmak kísérik. A heveny szakaszt gyakran ízületgyulladások, esetenként idegrendszeri tünetek, carditis, illetve sorvasztó bőrgyulladás (acrodermatitis) követi.

Kórjelzés. A kórelőzményi adatok (kullancscsípések), a heveny szakaszban a bőrpír, majd az ízületgyulladások utalnak a betegségre. Az elváltozott területekről kimetszett bőrdarabkákban a kórokozó direkt IF-fel kimutatható, illetve onnan kitenyészthető. A vérben megjelenő ellenanyagok kimutatására az indirekt IF próba és az ELISA használatos, az egyes ellenanyag-komponensek azonosítására pedig az immunoblot eljárást veszik igénybe (Mitchell és mtsai., 1994).

Gyógyítás. Az ember és a beteg állatok penicillinekkel, tetraciklinekkel eredményesen gyógyíthatók. Lényeges, hogy a gyógyszeres kezelés a betegség lehető legkorábbi szakaszában megkezdődjön.

Megelőzés, védekezés. A megelőzés lényege a kullancsok lehetőség szerinti távoltartása az emberektől és a háziállatoktól egyaránt (kullancsirtás a nyári táborok területén, kertekben, az állatok időnkénti megfürdetése kullancs elleni szerekben, kutyákon repellens hatású nyakörv alkalmazása stb.). Lényeges a bőrbe fúródott kullancs mielőbbi eltávolítása és a szívás helyének jóddal vagy alkohollal való letörlése. Kutyák számára manapság már forgalomban vannak inaktivált, alumíniumgélhez adszorbeált B. burgdorferit tartalmazó vakcinák. A háromhetes időközzel kétszer egymásután vakcinázott kutyákban a 2. oltás után egy héttel magas (1:2048) ellenanyagtiterek alakultak ki, amelyek 5 hónap elteltével 1:8–1:128-ra csökkentek ugyan, a kutyák azonban a ráfertőzést követően tünetmentesek maradtak (Chu és mtsai., 1992).

A baromfi borreliosisa

A baromfi borreliosisa (spirochaetosisa) ízeltlábúak terjesztette, septikaemiával járó betegség.

Előfordulás. A meleg éghajlatú országokban gyakori, nálunk a nagyüzemi baromfitenyészetekben elvesztette jelentőségét, de háztáji állományokban szórványosan előfordul.

Kóroktan, járványtan. A betegséget a B. anserina idézi elő. Vérszívó rovarok terjesztik, leggyakrabban a kullancsfélékhez tartozó óvantagok, nálunk az Argas persicus („tyúkpoloska”). Ezek a kórokozó valódi, biológiai vektorai, amelyekben a B. anserina nemcsak hónapokig fertőzőképes marad, hanem petéi révén a következő óvantagnemzedékek is terjeszthetik a fertőzést, éveken át. Ezzel szemben a tolltetvek (Dermanyssus gallinae, Menopon fajok), esetleg a szúnyogok legfeljebb mechanikus közvetítői a kórokozónak. A B. anserina egyes törzsei mind virulenciájukban, mind antigénszerkezetükben különbözőek lehetnek.

A kórokozó terjesztésében a vérszívásnak van jelentősége, bár a fertőzött vérszívók szájon át való felvétele is okozhat fertőzést. A vérszívókkal való terjedés miatt a betegség elsősorban a meleg évszakokban jelentkezik.

A kórokozó iránt valamennyi baromfifaj fogékony, leginkább vízibaromfifajok, a házityúk és a pulyka. Ezek bármely korban megbetegedhetnek, de a felnőtt baromfi csak masszív és különlegesen virulens borreliákkal való fertőzés után.

Tünetek. A lappangási idő a kortól és a fertőződés súlyosságától függően 3–8 nap. A betegség heveny formája lázzal, étvágytalansággal, bágyadtsággal kezdődik, majd a betegek egyre aluszékonyabbakká válnak. Közben hasmenés jelenik meg. A hasmenéses állatok fejfüggelékei sápadtak, később szederjesekké válnak, s az elhullás előtt görcsök és bénulások alakulnak ki. Az idült alakban az aluszékonyság nem kifejezett, tartós hasmenés mellett az állatok lesoványodnak, és bénulásos tünetekben pusztulnak el.

Kórbonctan. Az elhullott állatok anaemiásak. A lép többszörösére megnagyobbodott, benne, főleg libákban, elhalásos gócokat látunk. A nem túl gyorsan elpusztult állatok mája megnagyobbodott, s a tyúkok májában tűszúrásnyi-kölesszemnyi, a libákéban nagy, zegzugos szélű, száraz metszéslapú, elhalásos gócok találhatók. A fentieket bélgyulladás egészítheti ki.

Kórjelzés. Libákban nem okoz nehézséget, de tyúkokban és pulykákban csak laboratóriumi vizsgálattal különíthető el a lépmegnagyobbodással s a lépben, májban elhalásos gócokkal járó bántalmak (pl. baromficholera, Campylobacter-hepatitis, baromfityphus, baromfi-paratyphus, yersiniosis) egész sorától. A borreliák a bántalom kezdetén a vérkenetből, méginkább az alvadásában gátolt, lecentrifugált vér plazmájából, később a szervekből, a vakbél nyálkahártyájáról mikroszkópos vizsgálattal, illetve szöveti festési eljárásokkal kimutathatók (Cooper és Bickford, 1993). A vérben megjelenő ellenanyagok kimutatására az agglutinációs, az AGP stb. próbák használhatók.

Gyógyítás. A penicillin vagy a széles hatósávú antibiotikumok és a Tylan egyaránt hatásosak, ha 4–5 napon át (pl. a takarmányhoz keverve) kellő vérszintet biztosítunk. Az így meggyógyított betegek tartós, aktív immunitást szereznek.

Megelőzés. A legfontosabb a vérszívók távoltartása. Szükség esetén a B. anserina elölt tenyészetével vagy az élő borreliákkal végzett fertőzést követő antibiotikus kezeléssel az állományokban tartós aktív immunitást létesíthetünk.

A sertésdysenteria

A süldők és a felnőtt sertések nyálkás-véres hasmenéssel, a vastagbél nyálkahártyájának korpaszerű elhalásával járó, fertőző betegsége.

Történet. A betegséget először Whiting, Doyle és Spray (1921) az Amerikai Egyesült Államokban írták le. Nálunk Hegyeli és Hirt (1942) ismertette kórtanát, Manniger és Csontos (1943) pedig a sertés fertőző gyomor- és bélgyulladásának nevezte el. A betegség oktanát gyakori előfordulása és nagy gazdasági jelentősége ellenére is csak az 1970-es évek elején tisztázták. A kórokozót elsőként Nagy-Britanniában Taylor és Alexander (1971), az USA-ban pedig Harris és mtsai. (1972) tenyésztették ki és igazolták oktani szerepét a betegség előidézésében.

Előfordulás. A sertésdysenteria világszerte, így nálunk is, a gyakran előforduló betegségek közé tartozik. Eltekintve az SPF sertésektől, a betegség az állományok mintegy 1/3-ában klinikailag is jelen van, az állományok egy jelentős további része pedig tünetmentesen fertőzött. A közvetlen veszteségek és a gyógykezelés magas költségei miatt a betegség gazdasági szempontból a legjelentősebbek közé tartozik nálunk és a világ többi nagyobb sertéstenyésztő országában is.

Kóroktan. A betegség okozója a Serpulina (korábban Treponema) hyodysenteriae, hoszszú, tág, egyenetlen csavarulatokat mutató spirochaeta. Karbolvizes fukszinnal és Giemsa szerint egyaránt megfesthető, véresagaron, anaerob viszonyok között tenyészthető (Molnár, 1977, 1979). Szelektív tenyésztésére spektinomicint tartalmazó táptalajok használhatók. A virulens törzsek telepei alatt és körül erős béta-hemolízis alakul ki. A hemolizin alacsony molekulatömegű peptid, cytotoxicus hatású.

A sejtfalból kivont lipopoliszacharid antigének alapján a S. hyodysenteriae törzsek AGP próbával ez ideig legalább 9 szerocsoportba sorolhatók. Az azonos csoportba tartozó törzsek között is vannak további finom antigén-szerkezeti különbségek.

A serpulinák ellenálló képessége kicsi, 60 °C felett és fertőtlenítőszerek hatására perceken belül, beszáradva pedig néhány nap alatt elpusztulnak, nyálkás, véres bélsárban azonban nyáron legalább 1 hétig, télen pedig akár 2 hónapig is életképesek maradnak. Ugyancsak hónapokig túlélhet a kórokozó enyhén lúgos hígtrágyában.

A kórokozó iránt fogékony a sertés, de megbetegedhet a nutria is (Sztojkov és mtsai., 1982). A kórokozó megtelepedhet fertőzött sertéstelepen élő egerek, patkányok és az ott tartott kutyák belében is. A patkányok néhány napig, a kutya néhány hétig, az egerek viszont hónapokig üríthetik a kórokozót.

A sertés vastagbelében a S. hyodysenteriaen kívül még több más, alakilag a S. hyodysenteriaehez hasonló, biokémiailag azonban attól megkülönböztethető Serpulina él. Közülük a S. innocens csak enyhe hemolízist okoz vagy egyáltalán nem hemolizál, saprophyta. A S. pilosicoli ugyancsak gyenge hemolízist okoz. Fakultatív pathogen, választott malacokban és süldőkben fejlődésben való visszamaradást és enyhe, vízszerű hasmenést idéz elő (a sertés intestinalis spirochaetosisa). A S. pilosicoli a sertések mellett megtalálható számos faj, így a madarak, a kutya, a majom és az ember vastagbelének a nyálkahártyáján is. Úgy látszik, hogy ez a faj az emberben is képes vízszerű hasmenést előidézni. A S. intermedia ugyancsak enyhe béta-hemolízist okoz, a sertésben idéz elő vízszerű hasmenéssel járó colitist (Spirochaeta-colitist) (Hampson, 1997).

Járványtan. A kórokozót a fertőzött sertések a bélsarukkal ürítik. Az állatok szájon át fertőződnek. A még nem fertőzött állományokba a kórokozót tünetmentes sertésekkel cipelik be. Telepen belül a kórokozó szóródásához a bélsárral szennyezett szállítóeszközök, a lábbeli stb. is hozzájárul. A nagyüzemekben a fertőzöttség rendszerint jelen van, az ilyen állományokban a betegség hajlamosító hatásokra, idegen állatok beállítása nélkül is megjelenhet. A betegség kialakulása függ a kórokozó virulenciájától, a felvett kórokozó mennyiségétől, az állatok ellenálló képességétől, a tartási és takarmányozási körülményektől stb.

A betegséget rendszerint 6–8 hetes kornál idősebb sertéseken észleljük, a szopósmalacoknak, a kórokozó széles körű elterjedtsége miatt, általában colostralis védettségük van. A betegség rendszerint szórványosan kezdődik, majd mind tömegesebbé válik és az egyes falkák többsége megbetegedhet. A kedvezőtlen higiéniai viszonyok, a zsúfolt tartás, a padlóról való etetés, hirtelen takarmányváltoztatás, mikotoxintartalmú takarmányok miatti immunszuppresszió, a szállítás, falkásítás során érvényesülő stressz a betegség tömeges fellángolásához és a veszteségek fokozódásához vezet.

A fertőzött állatcsoportokban csak lassan alakul ki bizonyos fokú immunitás. Ugyanaz a falka masszív újrafertőződés vagy takarmányozási hibák következményeként újra megbetegedhet. A kórokozó újabb szerotípusának vagy szerotípusainak egy állományba való behurcolása az állatok keverésének a következményeként ugyancsak a betegség újbóli, rendszerint enyhébb formában való megjelenését eredményezheti. Egy-egy területen, illetve állományban egyszerre több S. hyodysenteriae-szerotípus is jelen lehet (Hampson és mtsai., 1994). Az állatmozgatás megszüntetésével, jó higiéniai viszonyok teremtésével viszont az átvészelt falka tünetmentessége rendszerint fenntartható, fogékony állatok beállítása azonban először ezeknek a sertéseknek, majd esetleg a már átvészelt állatok ismételt megbetegedéséhez vezethet. A betegségből gyógyult sertések többsége a kialakult viszonylagos immunitás ellenére kórokozó-hordozó és -ürítő marad. Az ilyen sertések kórokozó-ürítése akár életük végéig tarthat.

Kórfejlődés. A szájon át felvett kórokozó a vastagbél nyálkahártyájának a felületén szaporodik el. Kötődik a bélhámsejtekhez, azokba azonban nem jut be. A kórokozó által termelt hemolizin és a baktériumokból kiszabaduló endotoxin károsítja a nyálkahártya hámsejtjeit, aminek eredményeként a hámsejtek tönkremennek, a kialakuló gyulladásos válasz miatt pedig a vastagbélbe folyadék áramlik, kialakul a hasmenés. A bélnyálkahártya kehelysejtjei a kórokozó hatására fokozott nyálkatermelésbe kezdenek. A vérerek kitágulnak, faluk áteresztővé válik és rajta fibrinogénben gazdag savó, valamint vörösvérsejtek lépnek ki a bél üregébe, a vastagbél felszívóképessége pedig lényegesen csökken. A nyálkahártya felületes rétege elhal. Az elváltozások mindvégig a vastagbél felületes rétegére korlátozódnak. A bélhám stratum germinativuma érintetlen marad, ezért a regeneráció kilátásai jók, ha szövődmények nem zavarják meg az elhalt hámréteg demarcatióját és a mélyből való pótlódását.

Bár az állatok vérsavójában a fertőzést követő néhány hét múlva ellenanyagok jelennek meg, a betegség elleni viszonylagos immunitás kialakulásában a bélnyálkahártyában kialakuló lokális immunitás játszik döntő szerepet.

Tünetek. A lappangási idő általában 10–14 nap. Az első tünet rendszerint a szürkéssárga, vízszerű hasmenés, mérsékelt hőemelkedés és az étvágy csökkenése mellett. Néhány nap múlva a híg bélsárban nyálka és vér, valamint fibrincafatok is megjelennek. Az elhúzódó esetekben a bélsár a hozzákeveredő vér miatt csokoládébarnává válik. A folytatódó hasmenés dehidrációhoz, fokozott szomjúsághoz vezet. A beteg állatok horpasza beesett, legyengülnek, testsúlyuk csökken, a hátulsó testfelükkel ingadozva járnak. Előfordul, hogy az egyes állatok már a betegség legelején elhullanak. Virulens törzzsel frissen fertőzött állományban 30%-t meghaladó elhullás is előfordulhat, a betegek nagyobb része azonban 1–2 hét alatt meggyógyul, de testtömegük jelentősen csökken. Az egyéb spirochaeták okozta hasmenés (Spirochaeta-hasmenés) vízszerű, nyálkás és csak ritkán keveredik hozzá vér.

Kórbonctan. A gyomor rendszerint telt. A nyálkahártya duzzadt, helyenként nyálkás lepedékkel fedett. A jellegzetes elváltozások a vastagbélben vannak. Heveny esetekben a remese és a vakbél nyálkahártyája duzzadt, főként a ráncok élén élénkvörös, bársonyos felületű. Később a nyálkahártya duzzanata csökken, elhalványul, és előbb a ráncok élén (60. ábra), majd egész felületén korpaszerű bevonat jelenik meg, amely idült esetekben barnásszürke színű, összefüggő, repedezett bevonatot képez (61. ábra). A Spirochaeta-hasmenés során a vastagbél nyálkahártyáján enyhe gyulladás, esetenként foltokban vérzések és fibrinfelrakódás látható, de nincs korpaszerű elhalás.

60. ábra - Sertésdysenteria. A vastagbél nyálkahártyájának kezdődő elhalása

kepek/60abra.png


61. ábra - Sertésdysenteria. A vastagbél nyálkahártyájának korpaszerű elhalása

kepek/61abra.png


Kórjelzés. Típusos esetekben a híg, nyálkás-véres hasmenés és a vastagbél kórbonctani elváltozásai kórhatározó értékűek. A S. hyodysenteriae a bélsárból és a vasgtagbél-nyálkahártya kaparékából kimutatható, illetve kitenyészthető. A kórokozó kimutatható sötét látóteres vagy fáziskontraszt-mikroszkópos vizsgálattal, megfesthető fukszinnal, de használható a kimutatásra a kimerített immunsavóval végzett direkt IF eljárás is (Molnár, 1983). Újabban a kórokozó kimutatására igénybe veszik a PCR-t is (Elder és mtsai., 1994).

A fertőzött állatok vérsavójában ellenanyagok is megjelennek, amelyek agglutinációs próbával (Molnár, 1981), indirekt IF próbával, ELISA-val stb. kimutathatók. A szerológiai vizsgálatok inkább az állomány fertőzöttségére vonatkozóan értékelhetők, nem pedig az egyes egyedek tekintetében.

A Spirochaeta-hasmenés során a járványtani viszonyok hasonlók, de a tünetek és a kórbonctani elváltozások enyhék. A kórjelzés a spirochaeták kitenyésztése, valamint biokémiai és egyéb tulajdonságaik alapján való azonosításuk alapján lehetséges.

Gyógyítás. A S. hyodysenteriae a kemoterápiás szerek széles köre iránt érzékeny. Ilyenek a szerves arzénkészítmények (arzanilsav), a nitroimidazolok (dimetridazol, metronidazol, ronidazol, ipronidazol), a karbadox és számos antibiotikum (tilonin, linkomicin, virginiamicin, tiamulin stb.).

Az egyes gyógyszerekkel szemben a S. hyodysenteriae törzsek rezisztenssé válhatnak, ezért nagyobb állományokban tanácsos az adott törzs gyógyszerérzékenységét időről időre meghatároztatni és a kezelést e szerint végezni. Az idehaza 1983–1987 között izolált S. hyodysenteriae törzsek mindegyike érzékeny volt karbadoxra és tiamulinra, míg dimetridazolra a törzsek 63%-a, linkomincinre 52,5%-a, tilizinra pedig 40,5%-a mutatott érzékenységet, míg a többi mérsékelten érzékeny vagy rezisztens volt (Molnár, 1996). A gyógyszerek alkalmazásakor figyelembe kell venni az előírt várakozási időket.

A sertésdysenteriában beteg egész falkát gyógykezelni kell, mégpedig legcélszerűbben ivóvízbe adagolt gyógyszerrel. Az egész falka kezelése mellett a betegeknek parenteralisan is célszerű gyógyszert adni.

Preventív célból a takarmányba is bekeverhetők a gyógyszerek. A preventív kezelést a hizlalási periódus alatt gyakran megismétlik (Altrichter és Rösszer, 1996).

A gyógyszeres kezeléssel azonos fontosságú a napi takarmányadag 1/3-ra valócsökkentése néhány napon át, illetve az állomány 1–2 napi koplaltatása, a bőséges, tisztaivóvízellátás, illetve kamillatea vagy lenmagnyálka itatása, a trágya gyakori eltávolítása, a padozat fertőtlenítése a tömeges újrafertőződés megakadályozása érdekében, a zsúfoltságcsökkentése, a takarmányozás javítása stb.

A szakszerűen gyógykezelt állományokban néhány nap múlva a klinikai tünetek megszűnnek, a gyógyult állatok jelentős része azonban baktériumhordozó mard. Gyakori, hogy – különösen, ha a tartási, takarmányozási, higiéniai viszonyokban nem történt javulás – a betegség 4–6 hét múlva újra megjelenik. A Spirochaeta-hasmenés gyógyítása azonos a sertésdysentaeriáéval.

Megelőzés. A fertőzés behurcolásának a megakadályozásában legfontosabb az állományok izolált, zárt tartása, a bejövő járművek, az eszközök, a lábbelik fertőtlenítése és a rágcsálók irtása. Új tenyészsertéseket csak fertőzéstől mentes állományból szabad behozni, az állomány megelőző állapotának az ismerete alapján. A behozott állatokat az egy hónapos karanténozási idő alatt célszerű therapiás adagban a sertésdysenteria ellen hatékony gyógyszerrel etetni. A karanténozási idő alatt a bélsárból végzett bakteriológiai és a vérsavókból végzett szerológiai vizsgálatok hatékonysága kicsi, negatív eredményük önmagában nem ad biztosítékot a fertőzéstől való mentességre. Fertőzött állományokban a zsúfoltság és az állományok keverésének elkerülése, az egyszerre ürítés és betelepítés, közte alapos takarítás, fertőtlenítés, a tiszta, száraz padozat, a tiszta ivóvíz és a megfelelő takarmányozás önmagában is jelentősen csökkenti a klinikai tünetek megjelenésének esélyét. Szükség esetén ismételt, preventív célú gyógyszeres kezelést is igénybe vehetünk, az időszakonkénti preventív kezelés azonban nem helyettesíti az általános járványvédelmi intézkedéseket és a jó higiéniát.

Vakcinák használata a betegség megelőzésére az eddigi eredmények alapján nem vált be. Inaktivált S. hyodysenteriae törzseket tartalmazó vakcinával süldőket kétszer egymásután oltva a vakcinázott sertések kevésbé súlyosan betegedtek meg és kórokozó a bélsárral kisebb számban ürült, mint a nem vakcinázott csoportban (Diego és mtsai., 1995).

Mentesítés. A sertésdysenteriától való végleges megszabadulás csak az állományoknak a fertőzéstől való mentesítésével valósítható meg. Ennek legmegbízhatóbb módszere SPF technika alkalmazása. Költségessége és az SPF státusz fenntartásának magasfokú személyi és technikai feltételei azonban gátat szabnak szélesebb körű elterjedésének.

A hatékony gyógyszerek (karbadox, tiamulin) megjelenésével lehetővé vált a gyógyszeres kezeléssel való mentesítés. A számos változat közül a legcélravezetőbbnek az látszik, amikor a kocákat az elletőistállóba való beállítástól kezdődően egészen a választásig, malacaikkal együtt, hatékony gyógyszerrel kezelik, majd a malacokat a választást követően elkülönítetten nevelik fel (Molnár, 1981; Mészáros és mtsai., 1983). Lényeges, hogy a malacokat alaposan kitakarított, fertőtlenített telepen helyezzék el és az általános járványvédelmi intézkedések betartásával megakadályozzák a kórokozó behurcolását. A mentes állományok újrafertőződése tekintetében a legnagyobb veszélyt idegen sertések behozatala, a (híg)trágya és a korábban fertőződött egerek jelentik. A gyógyszeres mentesítés sikere nagymértékben függ az állományok megválasztásától s az állományt ellátó emberek ismereteitől és fegyelmezett munkájától. Külföldi példák szerint optimális esetben az állományok 80–90%-a válik mentessé.

Nyúlsyphilis

A nyúlsyphilis a nemi szervek gyulladásával, majd fekélyek képződésével járó, fertőző betegség, amelyet a Treponema paraluiscuniculi idéz elő. A kórokozó és az általa előidézett betegség is igen hasonlít az ember T. pallidum okozta syphiliséhez, de mindkét Treponema faj gazdaspecifikus.

A kórokozó a többi Treponemához hasonlóan hosszú, hullámos lefutású spirochaeta. A pathogen treponaemák nem tenyészthetők, de az ember és a nyúl syphilisének okozója nyúlherébe oltva elszaporodik és a szövetek fagyasztva tárolásával fenntartható. A T. paraluiscuniculi iránt a házi- és a mezei nyúl fogékony.

A fertőzés az esetek többségében nemi úton terjed és csak ritkábban szennyezett takarmány, eszközök, ketrecek vagy a gondozó kezének a közvetítésével. A lappangási idő 1 hét és 4 hónap között változhat. Ezt követően a nyulak nemi szerveinek nyálkahártyája és azok környékének bőre oedemásan megduzzad, majd rajta göbök és ezek szétesése után fekélyek keletkeznek. Később a folyamat generalizálódik, és hasonló elváltozások főként a fejen, az ajkakon, az orrnyílások környékén és a szemhéjakon alakulnak ki. Egyes állatokon a gerincvelőben kialakuló gyulladásos folyamatok miatt bénulásos tünetek is jelentkeznek. A megbetegedett állatok egy része önmagától meggyógyulhat, az átvészelt állatokban azonban nem alakul ki immunitás az újrafertőződéssel szemben.

A jellegzetes tünetek, a nemi szervek gyulladása és a fekélyképződés, lehetővé teszik a diagnózist. A kórokozó a fekélyből vett kaparékból sötét látóteres, illetve fáziskontraszt-mikroszkópos vizsgálattal kimutatható.

A betegség, főként a heveny szakaszában, penicillinnel (50 000 NE/testtömeg kg/naponta) jó hatásfokkal gyógyítható. Tanácsos a beteg nyulakkal érintkezett tenyészállatokat is kezelni és egyidejűleg a nyúlólakat, eszközöket alaposan fertőtleníteni. A beteg nyulak pároztatását célszerű 3 hétre felfüggeszteni és az állományt forgalmi korlátozás alá vonni.

Leptospirosisok

A leptospirosisok a különféle Leptospira-szerotípusok által a háziállatokban és az emberben előidézett fertőző betegségek, amelyek fiatal állatokban, rendszerint lázas általános tünetekkel, gyakran sárgasággal, vérfogyottsággal, felnőtt állatokban pedig vetéléssel járnak.

Történet. Az első ide tartozó kórképet Németországban, kutyákban, „ebtyphus”-ként (Hofer, 1852), majd „Stuttgarti ebjárvány”-ként írták le. Emberben Weil (1886) észlelte a róla elnevezett betegséget, amelyről később kiderült, hogy a L. icterohaemorrhagiae okozza. Szarvasmarhákban Micsin és Azsinov (1935) írt le először leptospirosist az akkori Szovjetunió déli vidékein, sertésben pedig Schmid és Giovanella (1947) mutatta ki először a betegséget.

Előfordulás. A leptospirosisok, a hideg égöv országaitól eltekintve, világszerte előfordulnak. Az esős, meleg, trópusi, szubtrópusi területeken gyakoriak, de a nagylétszámú szarvasmarha- és a sertésállományokban a mérsékelt égövön is jelentős veszteségeket okoznak. A leptospirosisok szarvasmarha- és sertésállományokban nálunk is gyakoriak, de ritkábban más állatfajokban is előfordulnak.

Kóroktan. A leptospirák (leptos = vékony, karcsú, speira = csavarulat) hosszú, igen vékony, csavart fonal alakú mikrobák, amelyeknek rendszerint mindkét vége horogszerűen behajlott (vállfa alakú). Friss tenyészetből vizsgálva hossztengelyük körül forogva mozognak. A festékeket nehezen vagy egyáltalán nem veszik fel. Kimutatásuk sötét látóteres vagy fáziskontraszt-mikroszkópos vizsgálattal lehetséges.

A leptospirák nyúlsavót, puffereket stb. tartalmazó, speciális folyékony (Korthof, EMJH) vagy 0,1-0,2%-nyi agart is tartalmazó, félfolyékony táptalajokban tenyészthetők. A tenyésztés optimuma 28–30 °C körül van. A tenyészetek 5–10 nap, fertőzött állatok vizeletéből vagy veséiből való izolálás során azonban csak 2–12 hét múlva erednek meg. Egyes Leptospira-szerotipusok extracellularis lipázokat termelnek.

A leptospirák fajokba sorolása DNS-hibridizációjuk alapján mért rokonsági fokuk szerint történik. A pathogen leptospirákat ez ideig hét fajba (Leptospira interrogans, L. borgpetersenii stb.), míg a természetes vizekben, nedves talajokban élő saprophytákat a L.biflexa fajba sorolják. További osztályozásuk az egyes fajokon belül, antigénjeik alapján, agglutinációs próbával történik. A pathogen leptospirák között ez ideig 23 szerocsoportban kb. 230 szerovariáns (szerotípus) ismert. Az ugyanazon szerocsoportba tartozó szerotípusok erős keresztreakciót adnak egymással, ezek csak keresztkimerítéssel előállított immunsavókkal vagy újabban monoklonális ellenanyagokkal különböztethetők meg egymástól.

A leptospirák ellenálló képessége kicsi. Beszáradva, savas, lúgos vagy nagy sókoncentrációjú közegben órák, 60 °C-on és a szokásos fertőtlenítőszerek hatására pedig perceken belül elpusztulnak. A fagyás ugyancsak tönkreteszi őket. Életképesek maradnak azonban legalább 1, de akár 2–3 hétig is, ha a fertőzött állatok vizeletével ürülve nedvestalajba, pocsolyákba, tavakba, kisebb vízfolyásokba jutnak. Hetekig életképesek maradnak enyhén lúgos hígtrágyában is.

A leptospirák iránt fogékony valamennyi melegvérű állat és az ember is. Az egyes Leptospira-szerotípusok megbetegítőképessége között azonban jelentős különbségek vannak. Ugyancsak különbségek vannak az egyes szerotípusok előfordulásának földrajzi megoszlásában is. Meleg égövi, esős területeken sokkal több szerotípus fordul elő, mint a mérsékelt égöv országaiban.

Járványtan. A különféle Leptospira-szerotípusok okozta fertőzést tartósan leptospirákat hordozó és azokat vizeletükkel ürítő állatok tartják fenn és közvetítik. A nálunk állatokban leggyakrabban előforduló Leptospira-szerotípusokat, valamint azok fő természetes (fenntartó) és a leggyakrabban megbetegedő másodlagos gazdafajait a 6. táblázat mutatja. A különféle Leptospira-szerotípusokkal fertőzött állatok a kórokozót változó ideig, egyeseket főként a rágcsálók életük végéig üríthetik vizeletükkel. A fertőzés terjedését elősegíti, ha zsúfoltan, nedves, meleg környezetben tartanak együtt nagyobb számú állatot. A fertőzéstgyakran a víz közvetíti, különösen, ha abba vizelet, hígtrágya vagy szennyvíz jutott. Nagy jelentősége lehet a leptospirák terjesztésében a hígtrágyának, valamint az ezzel vagy csatornavízzel öntözött legelőknek. A legelőn való fertőződést befolyásolja az adott területen élő rágcsálópopuláció sűrűsége és fertőzöttségének a mértéke. A meleg, esős időjárás, a rágcsálók tömeges elszaporodása fokozott fertőzési forrást jelent. A leptospirák tömegesen ürülnek a vetélések során is.

6. táblázat - Egyes háziállatokban leggyakrabban előforduló Leptospira-szerotípusok és azok gazdái

Szerocsoport

Szerotípus

Fenntartó gazda

Másodlagos gazdafajok

Icterohaemorrhagiae

L. icterohaemorrhagiae

patkány

kutya, szarvasmarha,

sertés, rágcsálók

Grippotyphosa

L. grippotyphosa

mezei pocok, hörcsög,

ürge

szarvasmarha, juh, kecske,

sertés, ló, kutya

Hebdomadis

L. hebdomadis

L. mini

L. sejroe

L. saxkoebing

L. hardjo

egérfélék

szarvasmarha, juh

szarvasmarha, juh, kecske, sertés, ló, kutya

Pomona

L. pomona

sertés

szarvasmarha, juh, ló,

kutya, rágcsálók

Tarassovi

L. tarassovi

sertés

húsevők, rágcsálók

Canicola

L. canicola

kutya

sertés, rágcsálók


Kórfejlődés. A fertőződés rendszerint szájon át, közvetlenül vizeletből, a vetéléskor ürülő váladékból vagy gyakrabban ivóvíz, esetleg takarmány közvetítésével megy végbe, de létrejöhet a felázott vagy sérült bőrön át és ritkán természetes fedeztetés során is. A bemeneti kapuban a fertőződésnek nincs nyoma. A leptospirák aktív mozgásuk következtében gyorsan bejutnak a véráramba, majd szétszóródnak és megtelepszenek a különféle szervekben. A fertőződést követő 4–10. nap közötta leptospirák tömegesen jelen vannak avérpályában (septikaemiás fázis, lázas általános tünetek). Ezt követi a leptospirák megtelepedése a májban, a lépben, az agyburkokban és más szervekben is (szervi lokalizáció szakasza), aminek következtében károsodnak mindenekelőtt a vörösvértestek és a máj. Ezeknek a következményeként vérfestékvizelés (haemoglobinuria), sárgaság (hepatotoxikus icterus), vérszegénység (anaemia), esetenként az agyburkok gyulladása (meningitis serosa) stb. jön létre.

A fertőzést követő 7–8. naptól kezdődően a vérpályában és a szövetnedvekben egyre nagyobb mennyiségben jelennek meg az adott Leptospira-szerotípussal szembeni ellenanyagok, aminek következtében ezekről a helyekről a leptospirák eltűnnek. Életben maradnak azonban minden olyan helyen, ahol az ellenanyagok nem érik el őket, így a vesékkanyarulatos csatornácskáiban (tartós Leptospiraürítés a vizelettel, idült interstitialis vesegyulladás, uraemiához vezető idült vesegyulladás kutyában), a vemhes méhben, illetve a magzatokban, amelynek vetélés (leggyakrabban sertésben és szarvasmarhában) vagy fertőzött, gyenge életképességű utódok születése a következménye, vagy a szemben, amely pl. lovakban idült, ismétlődő iridocyclitishez (havivaksághoz) vezethet. A vizelettel való Leptospira-ürülés rendszerint néhány hét és 1 1/2 év között változik. Vetélésre akkor kellszámítani, ha a fertőződés a vemhesség ideje alatt következik be. Korábbi fertőződés esetén ugyanis az állatok gyorsan áthangolódnak, s bár az állat szeropozitív és esetleg a vizelettel üríti is a leptospirákat, a magzatot egészségesen kihordja, mert a leptospirák a vérben és a szövetnedvekben jelen levő ellenanyagok miatt nem tudnak eljutni a méhbe.

A leptospirák iránt a fiatal állatok általában érzékenyebbek, mint az idősebbek, felnőtt állatokban a fertőzés gyakran tünetmentes marad.

Egyes szerotípusok (pl. L. pomona, a L. grippotyphosa, a L. canicola) az általuk termelt extracellularis lipázokkal a kérődzők vörösvértestjeit feloldják (Kemenes, 1958), ami az anaemia és a sárgaság mellett haemoglobinuriához vezet.

Kórjelzés. Bár a heveny leptospirosisok klinikai tünetei (láz, sárgaság, anaemia, szarvasmarhában haemoglobinuria) és az elhullott vagy vetélt állatok kórbonctani elváltozásai utalnak a betegségre, a kórjelzésre laboratóriumi módszereket (Smith és mtsai., 1994) is igénybe veszünk. Ezek a leptospirák és az ellenük termelődött ellenanyagok kimutatását célozzák. A leptospirák kimutathatók a centrifugált vizelet üledékének sötét látóteres mikroszkópos vizsgálatával. Vetélt magzatok májának és veséinek a szöveti metszeteiben ezüstimpregnációs eljárással mutathatjuk ki a leptospirákat. A vizelet üledékének, illetve a szöveteknek a vizsgálatára felhasználható a direkt vagy indirekt IF is.

A fertőzött állatok vizeletéből, a vetélt magzatok szöveteiből a leptospirák közvetlenül vagy tengerimalac, illetve hörcsög hasüregébe való fertőzését követően a lázassá váló állatok véréből kitenyészthetők. A szövetekben levő leptospirák kimutatására újabban eredményesen használják a DNS-hidridizációt és a PCR-t is.

A szerológiai eljárások közül a leptospirák elleni ellenanyagok kimutatására az ún. mikroagglutinációs próbát használjuk a legáltalánosabban. Ebben a vérsavóhígítások egy cseppjét egy csepp élő Leptospira-tenyészettel keverjük össze, majd 2 óráig 37 °C-on való inkubálás után sötét látóteres mikroszkópban bíráljuk el (Bajmóczy, 1975). Általában az 1:100-at meghaladó titerek tekinthetők pozitívnak. A vérsavó titerei a maximumukat a fertőzést követő 2–3. héten érik el, és általában hónapokig perzisztálnak. A kórjelzést megerősíti, ha a 2–3 hetes időközökben levett vérsavópárokat vizsgálva azokban az ellenanyagtiter legalább négyszeres emelkedését észleljük. Ellenanyagoknak vetélt vagy koraellett állatok vérsavójában való kimutatása kórjelző értékű.

A KK próbával rövidebb ideig mutathatók ki ellenanyagok, mint a mikroagglutinációs próbával, s emellett csak a szarvasmarha, a juh és az ember vérsavójának a vizsgálatakor ad megbízható eredményt. Az ELISA érzékenyebb, mint a mikroagglutináció, további előnye, hogy nem kell hozzá élő antigén, emellett ezzel a próbával megkülönböztethetők az IgM és az IgG ellenanyagok. Az előbbiek jelenléte friss (egy hónapon belüli) fertőzésre utal.

A leptospirosisok kórjelzésére célszerű a kórokozó és az ellenanyagok kimutatását szolgáló módszereket párhuzamosan igénybe venni. A vetélt magzatokkal, magzatburkokkal együtt mindig az anyából vett vérmintát is be kell küldeni az intézetbe.

Gyógyítás. A leptospirák érzékenyek számos antibiotikum, illetve egyéb kemoterapeutikum iránt. A beteg állatok gyógykezelésére felhasználhatók a penicillinek, a streptomicin, a tetraciklinek, a penicillin-streptomycin kombináció stb. Az idejekorán végzett antibiotikumkezelés életmentő lehet, emellett a 3–5 napos parenteralis vagy az egy hétig ivóvízben vagy takarmányban adott, jól felszívódó kemoterapeutikumok (pl. az ampicillin, tetraciklinek) alkalmasak a vesében megtelepedett kórokozók elpusztítására is. Ilyen kezeléssel az egyedek és gyakran állományok is a fertőzéstől mentessé tehetők. Az antibiotikumokkal való kezelés alkalmas a vetélések számának a csökkentésére is, hacsak már korábban nem alakultak ki a magzatokban olyan károsodások, amelyek elhullásra vezetnek.

Megelőzés. A leptospirosis megelőzésére általános járványvédelmi intézkedéseketés vakcinákat egyaránt igénybe veszünk. Az előbbiek közül fontos az állományok keverésének elkerülése, izolált tartása, a korcsoportonkénti izolált tartás, az egyes állatfajok elkülönítése egymástól, az egyszerre ürítéses betelepítés, közte alapos takarítás, fertőtlenítés, a trágya és a vizelet fedett elvezetése, a hígtrágya szakszerű kezelése, tiszta ivóvíz biztosítása, az istállók, kifutók körüli pocsolyák megszüntetése, továbbá a rágcsálóirtás az istállók körül és a legelőkön is.

Fertőzött állományokban valamennyi egyedet vagy csupán a tenyészállatokat a vemhesítéskor vakcinázzuk. A vakcinákaz adott állatfajban és területen előfordulóLeptospira-szerotípusokat tartalmazzák elölve, alumíniumgélhez adszorbeálva. A Leptospira-vakcinák antigénhatása általában gyenge (Szemerédy és Halmos, 1983), a vakcinázás után kialakuló titerek alacsonyak, a védettség 2–4 hetes időkülönbséggel végzett kétszeri vakcinázás után is legfeljebb 6–12 hónapig tart. A frissen vemhesített teheneket, kocákat a fedeztetéskor, illetve a búgatáskor vakcinázzuk egyszer, majd ezt követően 3–4 hét múlva még egyszer vagy kétszer. A vakcinák adta védettség csupán viszonylagos és típusspecifikus. Zártan tartott nagyüzemi sertésállományokban aLeptospira-mentesség elérése a cél (lásd később).

A szarvasmarha leptospirosisa

Előfordulás. A szarvasmarha-leptospirosis világszerte előfordul mind extenzív legelőn tartási, mind pedig intenzív istállózási viszonyok között. Nálunk az 1950-es évek eleje óta ismert (Kelen, 1952; Kemenes, 1956). Az ország három keleti megyéjében 1983 és 1990 között a szarvasmarha-állományok 67%-ában találtak egy vagy több Leptospira-szerotípus elleni szeropozitivitást, míg az állományok 33%-ában minden minta negatív volt (Kaszanyitzky és mtsai., 1991).

Kóroktan. Szarvasmarhákban nálunk leggyakrabbana L. pomona, a L. grippotyphosa és a L. hardjo fordul elő (Stirlingné, 1978; Kaszanyitzky és mtsai., 1997), szórványosan azonban egyéb szerotípusok is megbetegíthetik az állatokat (Bajmócy és mtsai., 1976; Antal és Gönyéné, 1974).

Járványtan. A szarvasmarha-leptospirosis terjedése a mérsékelt égöv alatt évszakosan ingadozik, a csapadékos, nyári meleg, öntözött legelők használata kedvez a fertőzés terjedésének (Horváth, 1965). A másik járványtani tényező a más fajú Leptospira-ürítő állatokkal való érintkezés. A szarvasmarhák L. pomonával rendszerint a sertésektől fertőződnek (együtt tartás istállóban vagy közös legelő használata, sertésvizelettel vagy hígtrágyával való kapcsolat, sertésvizelettel szennyezett természetes vizekből való itatás stb.). A L. grippotyphosa, továbbá a L. hebdomadis csoport tagjai (L. hebdomadis, L. sejroe, L. saxkoebing) okozta fertőzés rendszerint rágcsálóktól (egértől, pocoktól, hörcsögtől stb.) ered meleg, esős nyári időben többnyire a legelőn vagy ősszel, ha a rágcsálók ellepik az istállókat és környéküket. A L. hardjo természetes gazdája a szarvasmarha és a juh, ez a szerotípus ezekben a fajokban önálló, más állatfajoktól független fertőzési ciklusban marad fenn.

Tünetek. A betegség lappangási ideje általában 3–14 nap. A klinikai tünetek az illető Leptospira törzs virulenciájának, valamint az állat korának és ellenálló képességének a függvényében igen változó. Fiatal állatok, ha nincsenek colostralis ellenanyagaik, különösen érzékenyek, felnőtt állatok viszont gyakran tünetmentesen vészelik át a fertőzést és ezzel tartós védettséget szereznek.

Borjakban és ritkábban növendékekben a leptospirák (főként a L. pomona és a L. grippotyphosa) heveny tüneteket okozhatnak. Az állatok lázasak, étvágytalanok, vizeletük vérfestéket tartalmaz, érverésük szapora, és légzési nehézségek közepette 1–2 nap alatt elhullanak. Elhúzódó esetekben fokozatosan vérfogyottság alakul ki, a nyálkahártyák porcelánfehérek, majd sárgaság jelentkezik, és az állatok súlyos gyengeség tünetei között elhullanak. Egyes borjakban, főként L. grippotyphosa-fertőzéskor, az agyburkok gyulladására utaló idegrendszeri tünetek, kényszermozgás, fogcsikorgatás is kialakul. Más egyedek enyhébb megbetegedést követően maguktól meggyógyulnak, de a veséjükben megtelepedett kórokozót több hónapig üríthetik.

Vemhes tehenekben bármelyik szerotípus, de mégis leggyakrabban a L. hardjo okozhat vetélést, halva születést, illetve gyenge, életképtelen borjak ellését. A L. hardjo-fertőzés gyakran tünetmentes marad. A vetélések szórványosak. A vetélés rendszerint a leptospiraemiát követő 4–12 hét múlva következik be.

Tejelő tehenekben, főként nyáron, legelőn történt fertőzés következményeként bármelyik Leptospira-szerotípus okozhat lázas általános tüneteket, étvágytalanságot, tőgygyulladást és elapasztást (Hengl és mtsai., 1958). A tej mennyisége csökken, és összetétele is megváltozik, savószerűvé válik, pelyheket tartalmaz.

Kórbonctan. A heveny leptospirosisban elhullott borjakban a savóshártyák alatt vérzések vannak, a parenchymás szervek duzzadtak, a máj sárgásbarna, a vesék sötét színűek, a húgyhólyagban barnásvörös vizelet található. A betegség elhúzódó esetei után elhullott borjakban sárgaságot, anaemiát, idült esetekben a vese felületén szürkés színű, elmosódott határú interstitialis gyulladásos gócokat találunk (62. ábra).

62. ábra - Gócos interstitialis gyulladás borjú veséjében

kepek/62abra.png


A vetélt magzatok rendszerint autolizáltak, bennük a sárgaság és az anaemia jelei láthatók (63. ábra). A has- és a mellüregben nagyobb mennyiségű, a hemolizált vér miatt vörös színű savó található, a máj duzzadt, sárgásbarna vagy éppen okkersárga. A L. sejroe és a L. hardjo okozta vetéléseknél a magzatban nem alakul ki sárgaság (Kaszanyitzky és mtsai., 1992).

63. ábra - Leptospirosis. Vetélt borjú, sárgaság, anaemia, hemolizált savó a testüregekben (Hajtós István felvétele)

kepek/63abra.png


Kórjelzés. A kórjelzés az általános részben leírtak szerint történik. A L. hardjoval fertőzött szarvasmarhákban a vérsavó titerei rendszerint alacsonyak, gyakran a 1:100-át sem érik el, sőt az is előfordul, hogy a fertőzött állatok akár 20%-ában titerek egyáltalán nem mutathatók ki, miközben a kórokozót az állatok a vizeletükkel ürítik (Smith és mtsai., 1994).

Gyógyítás. A penicillinek, a streptomycin, a tetraciklinek és más kemoterapeutikumok, legcélszerűbben a penicillin-streptomycin kombináció alkalmasak a gyógyításra, lehetőleg még a sárgaság (májkárosodás) tüneteinek a megjelenése előtt. A 25 mg/testtömeg/kg adagban 3 napon át tartó penicillin-streptomycin kezelés alkalmas a leptospirák elpusztítására a tünetmentes, de fertőzött állatok veséiben is. Az így gyógykezelt állatok mindaddig, amíg nem fertőződnek újra (pl. rágcsálóktól), a fertőzéstől mentesek maradnak s 3–6 hónap alatt szeronegatívvá válnak.

Megelőzés. A megelőzés tekintetében az általános részben leírtak az irányadók. Különösen fontos a korcsoportonkénti izolált tartás, a más fajú állatoktól (sertéstől, kutyától, lótól, rágcsálóktól) való távoltartás és a tiszta ivóvíz.

A betegség elleni védekezésben vakcinákat is igénybe veszünk. Nálunk a L. pomonát, L. grippotyphosát és a L. hardjót tartalmazó vakcináknak van létjogosultsága, bár ritkán egyéb szerotípusok is megbetegíthetik a szarvasmarhát. A vakcinák inaktiváltak, alumíniumgélhez adszorbeáltak. A vakcinák kétszeri beoltása után kapott vérsavótiterek is alacsonyak, különösen a L. hardjóval szemben. Az egymás után 2–3 hetes különbséggel kétszer, valamint a vemhes üszők fedeztetéskori egyszeri, majd 3–4 hét múlva ismételt vakcinázásával legalább a klinikai tünetek megelőzhetők. A vakcinázást félévenként célszerű megismételni. A vakcinák monovalens formában (pl. L. pomona) is használhatók, ha ismert, hogy a leptospirosist az adott szerotípus idézte elő. Heveny L. pomona-leptospirosisnál a betegeket antibiotikumokkal kezeljük, a még egészségeseket pedig kétszer egymás után L. pomonával vakcinázhatjuk.

Mentesítés. A fertőzött szarvasmarhák egyedi, 3 napig tartó kombinált penicillin-streptomycin (25 mg/kg) kezeléssel a fertőzéstől mentessé tehetők, a mentesség fenntartása (rágcsálóktól, egyéb állatoktól, természetes vizektől stb. való fertőződés) azonban meglehetősen nehéz.

A kiskérődzők leptospirosisa

A juhok és a kecskék klinikai tünetekben megnyilvánuló leptospirosisa ritka, szórványosan azonban juhokban nálunk is megállapították (Bokori és mtsai., 1958; Kemenes, 1970; Hajtós és mtsai., 1983).

A juhok leptospirosisát leggyakrabban a L. pomona, a L. grippotyphosa és a L. hardjo okozza. A juhok többnyire társaiktól, szarvasmarháktól, sertéstől vagy rágcsálóktól fertőződnek. A heveny vérfertőzéses formát (láz, haemolyticus anaemia, haemoglobinuria, sárgaság, gyengeség) rendszerint a 2–4 hónapos bárányokban látjuk. Felnőttekben többnyire a vetélés és halvaellés a leptospirosis egyetlen tünete. A kecskék leptospirosisa során sárgaságot és vetéléseket észleltek. A kórjelzés, a gyógyítás és a védekezés szabályai azonosak a szarvasmarha-leptospirosisnál leírtakkal.

A sertés leptospirosisa

Világszerte előfordul, s főként az intenzív viszonyok között tartott tenyészállományokban, a vetélések és gyenge malacok születése miatt jelentős gazdasági károkat okoz. Korábban a nagyüzemi sertésállományokban nálunk is gyakran előfordult (Magyary és mtsai., 1971), az időközben megindult mentesítési program következményeként azonban jelenleg a tenyészsertés-állományok kb. 60%-a már mentes a leptospirosistól.

Kóroktan. Sertésekben leggyakrabban a L. pomona és a L. tarassovi (hyos) okoz megbetegedést, de szórványosan egyes országokban több más szerotípus, így a L. grippotyphosa, a L. canicola, L. icterohaemorrhagiae okozta fertőzést is leírtak. A hazai állományokban csak az előbbi két szerotípusnak van gyakorlati jelentősége (Stirlingné, 1978).

Járványtan. Minthogy a sertésleptospirosis két legfontosabb kórokozójának, a L. pomonának és a L. tarassovinak a fenntartó gazdája többnyire a sertés, a sertésállományokban más fajoktól független járványtani ciklus alakul ki. A Leptospira-fertőzéstől mentes sertésállományokban azonban L. pomona-fertőzést nemegyszer más állatfajok (ló, kutya, patkány) közvetítettek. A L. tarassovi esetében ez nem fordul elő.

Az állatok szájon át, fertőzött vizelettel szennyezett víz vagy takarmány felvételével fertőződnek. Fertőzött kanok is inkább a vizelettel, mint nemi úton terjesztik a fertőzést. A fertőzés zsúfolt tartás, nedves, szennyes istállókörülmények között és a különböző korosztályokhoz tartozó sertések folyamatos keverésével terjed, ezért elhanyagolt higiéniai viszonyok között tartott állományokban a fertőzési lánc állandósul. Állományon belül a fertőzés gyorsan terjed, a sertések zöme rövid idő alatt szeropozitívvá válik és üríti is a kórokozót.

Kórfejlődés. A szájon át felvett leptospirák néhány nap elteltével vérfertőzést okoznak. Sertésben, gyakrabban, mint más állatfajokban, a leptospirák (főként a L. pomona és a L. tarassovi) magzatkárosító hatást fejtenek ki. A fertőzésen átesett sertések véréből az ellenanyagok megjelenésekor a leptospirák kitakarodnak, de, akár mutatkoztak klinikai tünetek, akár nem, a szerotípustól függő ideig megtelepednek a vesék kanyarulatos csatornácskáiban és ürülnek a vizelettel. L. pomona-fertőzés alkalmával a Leptospira-ürítés általában 3–4 hónap alatt megszűnik, L. tarassovi-fertőzéskor azonban 1 évet meghaladó Leptospira-ürítésről is beszámoltak.

A természetes átvészelés általában tartós védettség kialakulásával jár, de ez is szerotípus-specifikus, ezért pl. L. tarassovi-fertőzés miatt vetélt koca később vetélhet L. pomona-fertőzés következtében (Kemenes és Süveges, 1976).

Tünetek. Süldőkben és felnőtt sertésekben a leptospirás fertőzés az esetek túlnyomó többségében tünetmentesen zajlik le, tömeges fertőzéskor azonban, pl. fogékony süldőcsoportnak fertőzött hizlaldákba való beállításakor, a betegség lázas állapotban és étvágytalanságban („influenzaszerű” tünetekben) mutatkozik.

A klinikailag legkifejezettebb és legnagyobb gazdasági kárt okozó tüneteket vemhes kocák fertőződésekor észleljük, a vemhes kocákban ugyanis enyhe fertőzés is megered, és a leptospirák a vérárammal eljuthatnak a magzatokba. Leptospirosis okozta vetélés létrejöhet a vemhes koca fertőződésének heveny szakaszában, legtöbbször azonban a transplacentarisan fertőződött magzatok fokozatosan, fejlődésük különböző szakaszaiban pusztulnak el. Ilyenkor a koca az ellési időt megelőző 1–3 héttel különféle stádiumokban elhalt magzatokat vetél. A L. pomonával fertőzött kocáknak akár 30–60%-a rövid időn belül elvetélhet. L. tarassovi-fertőzéskor többnyire kevesebb koca vetél el és a vetélések hosszabb időre elhúzódnak. A leptospirák magzatkárosító hatására utalhat életgyenge malacok születése is. A fertőzötten születő malacok gyengék, szőrük borzolt, bőrük sápadt vagy sárgás színű, nem szopnak és gyakran hasmenéses tünetek között 1–2 nap alatt elhullanak.

Kórbonctan. A vetélt magzatok különböző nagyságúak, bennük anaemia és sárgaság látható, a testüregekben pedig megszaporodott mennyiségű hemolitikus savó halmozódott föl (64. ábra).

64. ábra - Leptospirosis. Sárgaság, anaemia, hemolizált savó a testüregekben, vetélt malacokban (Hajtós István felvétele)

kepek/64abra.png


Kórjelzés. A vetélt magzatok máj- és vesemetszeteiben a leptospirák ezüst-nitrát-impregnációval való kimutatása kórjelző értékű. A koca vérsavójának szerológiai vizsgálatával a fertőzést okozó szerotípus is kideríthető. Az 1:100-at meghaladó agglutinációs titer kórjelző értékű, vetélt kocákban azonban nem ritkák a többezres titerek sem. Nagyobb állományok egyidejűleg mindkét (vagy még több) szerotípussal fertőzöttek lehetnek.

Gyógyítás. A beteg, illetve fertőzött sertések eredményesen gyógyíthatók penicillinekkel, streptomycinnel, tetraciklinekkel stb. A 3 napon át, 25 mg/testtömeg kg adagban parenteralisan adott penicillin-streptomycin kombináció (Alt és Bolin, 1996) és úgy látszik, az ivóvízbe vagy takarmányba kevert ampicillin vagy tetraciklinek is, 5–7 napon keresztül alkalmazva alkalmasak a vesékben megtelepedett leptospirák elpusztítására is.

Védekezés. Fertőzött állományokban a gazdasági veszteségek csökkentése a cél, a tenyészállományokat viszont előbb-utóbb célszerűa fertőzéstől mentesíteni. Mivel a fő gazdasági kárt a vetélések okozzák, főleg a vemhes kocákat kell megóvni a fertőzéstől, illetve kell aktívan immunizálni. Az általános járványvédelmi intézkedések azonosak az általános részben leírtakkal. Nálunk a L. pomonát és a L. tarassovit tartalmazó vakcinákra van szükség. A vetélések megelőzése céljából a kocákat egyszer, a búgatáskor, majd másodszor, 3–4 héttel később (esetleg ugyanilyen időközzel harmadszor is) oltjuk. A kocákat kétszeri alapimmunizálás után félévente vakcinázzuk. A csak egy szerotípussal fertőzött állományokban monovalens vakcinát alkalmazunk. A vakcinázás után kapott vérsavótiterek alacsonyak, alumíniumgélhez adszorbeált vakcinák után általában 1:100 alatt maradnak. A vakcinázás hatására megjelent ellenanyagok 3 hónapon belül eltűnnek a sertések vérsavójából, ezért az olyan sertéseket, amelyeknek a vérsavója az utolsó vakcinázást követő 3 hónappal végzett vizsgálatkor 1:100-at meghaladó titerben pozitív, fertőzöttnek kell tekinteni (Szabó, 1973; Ruszka, 1979). A vakcinázás legfeljebb a nem túl durva fertőzéskövetkezményének a kivédéséhez elég, ezért igen fontos az általános járványvédelmiintézkedések egyidejű betartása. Fertőzött állományba csak előzetesen kétszer vakcinázott sertéseket célszerű beállítani.

Mentesítés és a mentesség ellenőrzése. A mentesítés leggyorsabb módja az állománycsere. Erre ma már elegendő fertőzéstől mentes állományból származó tenyészsüldő áll rendelkezésre. A fertőzéstől való megszabadulás elérhető generációváltással is. A jó higiéniai viszonyok között tartott, rendszeresen vakcinázott kocák malacainak az elkülönített felnevelésével mentes kocasüldő-állományhoz juthatunk. Az eljárás eredményessége fokozható, ha a malacokat a választás után egy hétig takarmányba vagy ivóvízbe kevert antibiotikummal (ampicillin, tetraciklinek stb.) kezeljük. Az új állomány betelepítése előtt elengedhetetlen az alapos takarítás, fertőtlenítés, a trágya és a vizelet eltávolítása és a rágcsálóirtás.

Az egyedek, illetve az esetek többségében az állományok leptospiráktól való mentesítése sikeres a parenteralisan vagy ivóvízbe, takarmányba kevert gyógyszerekkel valókezelés útján is.

A mentességet, a sertésbrucellosishoz hasonlóan, a vetélések, rendellenes ellések intézeti (magzat, magzatburkok és a koca vérmintája) vizsgálatával, valamint az időszakonkénti (valamennyi tenyészkan félévenkénti és a lefialt kocák 10%-ának évenként egyszeri) szerológiai vizsgálatokkal ellenőrzik.

A ló leptospirosisa

A lovak leptospirosisa világszerte előfordul, de szórványos. Klinikai tünetekkel járó formában ritka, többnyire csupán szeropozitivitás utal a fertőzésre.

Kóroktan. A lovak leptospirosisát többnyire L. pomona és L. grippotyphosa törzsek okozzák, de izoláltak lovakból L. bratislava, L. canicola, L. hardjo és más szerotípusokat is. A fertőzés a lovak tartási körülményeitől függően eredhet rágcsálóktól, sertéstől, szarvasmarhától, természetes vizektől, szennyvizektől stb.

Tünetek. A legtöbb ló enyhe lázas tünetekkel, gyakran észrevétlenül esik át a fertőzésen. Főként fiatal lovakban azonban kialakulhat több napig tartó láz, levertség, étvágytalanság, sárgaság, a vesék károsodása miatt haematuria és az agyburkok megbetegedésére utaló idegendszeri tünetek is (Bokori és mtsai., 1957). Vemhes kancák vetélhetnek, vagy gyenge csikót ellhetnek (Kinde és mtsai., 1996).

A lovak félheveny vagy idült leptospirosisának a szemekre korlátozódó, különleges alakja az ún. havivakság (Kemenes és Tamás, 1952), amely recidiváló belső szemgyulladás (irido-chorioidocyclitis) formájában, főként nedves legelőkön tartott lovakon jelentkezik. Ha a gyulladásos folyamat 1–2 vagy több hónapos időközzel megismétlődik, a ló látásának jelentős csökkenéséhez vagy teljes megvakulásához vezethet. A kórkép kialakulását allergiás alapon magyarázzák. A heveny gyulladás szakaszában az elülső szemcsarnok folyadékából kimutatható, illetve izolálható a kórokozó, később a szem csarnokvizében és az üvegtestben a vérsavóénál többszörösen magasabb titerben lehet a kórokozó Leptospira-szerotípus ellen ható specifikus ellenanyagokat kimutatni.

Kórjelzés. A kórjelzés a leptospiráknak a vizeletből, a vetélt magzatok szöveteiből való kimutatásával és a szerológiai vizsgálatok alapján történik. A vérsavók titerei általában magasak, évekig perzisztálnak. Az idősebb lovak gyakrabban szeropozitívok, mint a fiatalok (Williams és mtsai., 1994).

Gyógyítás. A lovak leptospirosisának heveny alakjai jó eredménnyel gyógyíthatók penicillinekkel vagy egyéb, a leptospirákra hatásos antibiotikumokkal. A szemgyulladás recidiváló eseteiben gyulladáscsökkentő szerekkel és antihisztaminokkal kell beavatkozni.

Megelőzés. Fontos a vizes, mély fekvésű legelők, továbbá a szarvasmarhákkal, sertésekkel, rágcsálókkal való kapcsolat kerülése.

A kutya leptospirosisa

A kutyák leptospirosisa világszerte előfordul. Előidézésében főként a L. canicola és a L. icterohaemorrhagiae játszik szerepet. Szórványosan azonban, más állatfajokkal való érintkezés révén egyéb szerotípusokkal, nálunk főként L. pomonával, L. grippotyphosaval, L. sejroe-val vagy L. hardjóval is fertőződhetnek.

Tünetek. A fertőzés az esetek többségében tünetmentes marad. Klinikai tünetekkel járó, heveny leptospirosis többnyire 1–2 évnél fiatalabb kutyákban fordul elő, míg felnőttekben a betegség idült formája jelenik meg.

A betegség lappangási ideje 1–3 hét. Fiatal kutyákban, főként a L. icterohaemorrhagiae, heveny lázas tüneteket, étvágytalanságot és sárgaságot okoz (Weil-betegség). A néhány napig tartó magas lázat követően a nyálkahártyák, valamint a hasalja és a combok belső felületének a bőre is sárgára festődik, a vizelet barnás színű, tapintásra a máj és a vesetájék fájdalmas. A vizeletben a vesék károsodásának következményeként fehérje és sejtekben gazdag üledék található. Súlyosabb esetekben az állatok hánynak, hasmenésük van, a bélsárhoz vércsíkok keveredhetnek. Ritkán az agyburkok megbetegedése miatt idegrendszeri tünetek is kialakulnak. Néhány hónapos kutyakölykök a betegség heveny szakaszában elhullhatnak. Ilyenkor a hullákban sárgaságot, heveny májgyulladást és savós vesegyulladást látunk.

Idősebb kutyákban a L. canicola okozta idült vesegyulladás miatt kialakuló uraemia áll a kórkép előterében (ebtyphus). A L. canicolával a városi kutyák túlnyomó többsége fertőződik. A korai vérfertőzéses szakot többségük tünetmentesen vészeli át, de veséjükben a kórokozó tartósan megtelepszik.

Az idősebb kutyák idült, többnyire L. canicola okozta betegsége kedvetlenséggel és kifejezett levertséggel kezdődik. Az állatok étvágytalanok, ismételten hánynak, esetleg hasmenésük van, gyakran vizelnek, feszesen, púpos háttal mozognak, és a vesetájék nyomásra érzékeny. Az állatok lehelete bűzös, mert a száj nyálkahártyáján, a pofák belső oldalán és a nyelv szélén fekélyek képződnek. A vizelet bőséges üledéket tartalmaz. Az ilyen tünetekben megbetegedő kutyák nagy része 1–2 héten belül elhullik. Más esetekben az idülten lezajló betegség hetekre is elhúzódik. Az elhullott kutyák veséi zsugorodottak, felületükön apró, szürkésfehér gócok találhatók (gócos interstitialis nephritis).

Kórjelzés. A klinikai tünetek csupán utalnak a betegségre. Oktani kórjelzéshez a leptospiráknak a vérből, vizeletből, szövetekből való kimutatásával, illetve a vérben emelkedő titerben megjelenő ellenanyagoknak a kimutatásával juthatunk. Az elkülönítő kórjelzés szempontjából főként egyes, vírusok okozta betegségek (szopornyica, fertőző májgyulladás), továbbá baktériumos és parazitás eredetű vesegyulladások jöhetnek szóba.

Gyógyítás. A heveny esetekben a 3–5 napig tartó antibiotikumos kezelés (penicillinekkel, streptomycinnel, tetraciklinekkel stb.) rendszerint eredményre vezet. Az uraemiás tüneteket mutató kutyák a veseelégtelenség miatt az antibiotikumos és a tüneti kezelés ellenére is rendszerint néhány hét alatt elhullanak.

Megelőzés. A megelőzés legfontosabb módja a vakcinázás. Erre a célra alumíniumgélhez adszorbeált, elölt L. icterohaemorrhagiaet és L. canicolát, valamint különböző élő vagy elölt vírusokat (szopornyica-, fertőző májgyulladás-, kutyaparvovírust és esetleg veszettségvírust is) is tartalmazó, kombinált oltóanyagok állnak rendelkezésre. Az immunizálás célszerű időpontja kölyökkutyákban a 9–12 hét vagy 3 hónapos kor után bármely időpontban egymásután kétszer, majd a Leptospira komponenssel való immunizálást kétéves korig célszerű félévente egyszer, ezt követően pedig évente egyszer megismételni.

Közegészségügyi vonatkozások. Az ember leptospirosisa világszerte, így nálunk is előforduló zoonosis, amely az esetek többségében foglalkozási betegség. Az emberek többnyire fertőzött állatok vizeletétől közvetlenül (ritkábban kérődzők vetélésekor, vágóhidakon stb.) vagy természetes vizek közvetítésével fertőződnek. Ez utóbbi nálunk nyári időszakban akkor fordul elő, ha az emberek olyan, kisebb tavakban, vízfolyásokban fürdenek, amelyekben állatot is fürdettek vagy amelybe szennyvíz jutott. Az ember valamennyi pathogen Leptospira-szerotípus iránt fogékony. Emberben a legsúlyosabb beszámítás alá a L. icterohaemorrhagiae okozta leptospirosis esik, amellyel az ember (bányászok, csatorna- és vágóhídi munkások stb.) többnyire patkányoktól fertőződik. Az ember L. pomona-fertőzése rendszerint sertésektől (kanászkór), a L. grippotyphosa, a L. sejroe és több más szerotípus nyári mezőgazdasági munkák során, apró rágcsálóktól („aratási láz”), a L. hardjo szarvasmarhától, esetenként nyers tej közvetítésével, a L. canicola pedig kutyáktól ered. Gyakran fordul elő leptospirosis a trópusokon, pl. rizsföldek és cukornádültetvények munkásai között („mocsári láz”). Leírtak laboratóriumi fertőzéseket is.

A betegség általában lázzal, hidegrázással, hányingerrel, fejfájással, izomfájdalmakkal és erős levertséggel kezdődik. Néha a betegség csak ilyen általános, „influenzaszerű” tünetekkel jár és jóindulatúan zajlik le. Máskor a folyamat második fázisában, pl. L. icterohaemorrhagiae- vagy L. grippotyphosa-fertőzés során, májkárosodás és sárgaság (Weil-betegség), valamint uraemiás állapotig fokozódó vesekárosodás alakulhat ki. A L. pomona-fertőzés gyakran jár savós agyhártyagyulladással (meningitis serosa). A L. hardjo-fertőzés során emberben sem alakul ki sárgaság. A leptospirák emberben is megjelenhetnek a vizeletben, kivételesen a tejben és az ondóban is.

A kórjelzésben az anamnézis, a tünetek és a vérben növekvő titerben megjelenő ellenanyagok kimutatása segít.

A betegek gyógyítására ampicillint, tetraciklineket használunk. A megelőzésben az állatokkal való higiénikus bánásmódnak, a felvilágosításnak, a foglalkozásból eredő fertőzés elkerülésében pedig a megfelelő védőruházat (gumicsizma, gumikesztyű, arcvédő maszk stb.) viselésének van jelentősége.