Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

Pseudomonasok okozta betegségek

Pseudomonasok okozta betegségek

A pseudomonasok pálcika alakú, Gram-negatív, többségükben csillós baktériumok. Igénytelenek, könnyen tenyészthetők, többségük egyetlen szerves vegyületet tartalmazó közegben is képes szaporodni. A Pseudomonas mallei kivételével a természetben igen széles körben elterjedtek, megtalálhatók a felszíni vizekben, a talajban, a növényzeten. Néhány fajuk pathogen (P. mallei) vagy fakultatív pathogen (P. pseudomallei, P. aeruginosa), túlnyomó többségük azonban saprophyta. Vannak közöttük növénypathogen fajok is. A saprophyták közül egyesek, pl. a P. fluorescens, de alkalmanként a P. aeruginosa is, megtelepedhetnek állati eredetű élelmiszerekben (tojásban, tejben, darált húsban, halakon) romlást, élelmiszerhibákat idézve elő.

A P. aeruginosa a természetes vizeken, szennyvizeken kívül esetenként megtalálható a bélcsatornában és a tőgy bőrén is. Számos extracellularis enzimet és emellett pigmenteket is termel. A P. aeruginosa megbetegítheti bármelyik állatfajt és az embert is. Emberben bőrsérülésekhez, égéshez társuló fertőzéseket, conjuctivitist (szennyezett úszómedencék, természetes vizek), közép- és belsőfülgyulladást, csecsemőkben enteritist, septikaemiát okoz. Az állatok közül szarvasmarhában metritist, mastitist, meleg, nedves éghajlatú országok juhállományaiban gyapjúrothadással járó bőrgyulladást, valamennyi állatfajban sebfertőzéseket, kutyában conjunctivitist, a prémes állatok közül nyércben, csincsillában pneumoniát, septikaemiát okoz, madarakban pedig tojásrothadást, naposcsibékben septikaemiát stb. idézhet elő. Állatorvosi szempontból legnagyobb jelentősége a malleusnak és a melioidosisnak van.

Malleus

A malleus (glanders, takonykór) az egypatások, ritkán más állatfajok, többnyire idülten lezajló fertőző betegsége. A betegség kórokozója iránt az ember is fogékony.

Történet. A betegséget Hippokratész (i. e. 450 körül), majd később Arisztotelész is említette. A betegség fertőző természetét már a IV–V. században felismerték. A kórokozót Löffler és Schütz (1882) izolálta és bizonyította a betegség átvihetőségét más állatokra.

Előfordulás. A malleus korábban széles körben előfordult. Eltekintve a mindkét világháború utáni ismételt behurcolásoktól, Európa és Észak-Amerika országai e század elejére a malleustól mentessé váltak. A betegség azonban ma is előfordul Kínában, Mongóliában, Indiában, Délkelet-Ázsia országaiban, egyes afrikai országokban, a Közel-Keleten és Törökország ázsiai területén.

Kóroktan. A kórokozó, a P. mallei, csilló nélküli baktérium. Antigénrokonságot mutat más pseudomonasokkal és az actinobacillusokkal. Ellenálló képessége kicsi, beszáradt váladékokban néhány nap alatt tönkremegy, nedves körülmények között azonban néhány hétig az állati szervezeten kívül is életben maradhat. Perceken belül elpusztul 60 oC-on és fertőtlenítőszerek hatására.

A kórokozó iránt főként az egypatások fogékonyak, közülük a szamár és az öszvér érzékenyebb, mint a ló. Beteg lovak húsától a macskafélék, főként az állatkerti nagymacskák, továbbá ritkán a kutya és a macska is megbetegedhetnek.

Járványtan. A kórokozót rendszerint fertőzött, de tünetmentes egypatásokkal hurcolják be. A fertőződés rendszerint szájon át vagy aerogén úton megy végbe, a fertőzött állatokkal való közvetlen érintkezés vagy az orrváladékkal, nyállal szennyezett ivóvíz, takarmány útján. A fertőzés szóródását elősegíti közös itatóhelyek, istállók stb. használata. Korábban a betegség tömegesen megjelent a hadseregek lóállományaiban, és a háborúk során jelentős területen szétszóródott.

Kórfejlődés. A szájon át felvett kórokozó a torok nyálkahártyáján át a nyirokkeringésbe és onnan a véráramba tör be. A vérrel szétszóródik a szervezetben, és főként a tüdőben, az orrnyálkahártyán, valamint a bőrben telepszik meg. A baktériumok megtelepedésének a helyén granulomák képződnek. A szöveti felszín közelében széteső gócok kifekélyesednek, a fekélyek hoszszú idő elteltével, hegesedéssel gyógyulnak.

Tünetek. A lappangási idő 2 héttől több hónapig tarthat, de vannak olyan esetek is, amelyekben a fertőzés mindvégig tünetmentes marad, illetve klinikai gyógyulás is bekövetkezhet. Szamarakban és öszvérekben, azok nagyobb érzékenysége miatt, a malleus többnyire heveny alakban zajlik le, és az állatok heveny vérfertőzés és tüdőgyulladás tünetei között 2–3 hét alatt elhullanak.

Lovakban a betegség többnyire idülten zajlik le. Eleinte étvágytalanság és kedvetlenség mellett lázas időszakok váltakoznak láztalanokkal. Később a betegség többnyire a tüdő, az orrüreg vagy a bőr takonykóros elváltozásaiban jut kifejezésre. Gyakran csak az egyik orrnyílásból savós, majd nyálkás-gennyes váladék ürül, amelyhez vércsíkok is keverednek. Az orr vérbő nyálkahártyáján göbök, majd ezek feltörése és összefolyása után fekélyek keletkeznek (57. ábra). Az áll alatti nyirokcsomó fájdalmasan duzzadt. Később a fekélyek, főként az orrsövényen, jégvirágszerű, sugaras hegek hátrahagyásával meggyógyulhatnak, a nyirokcsomó kemény tapintatúvá válik, környezetével összekapaszkodik. Gyakran ezzel egy időben jelentkezik a tüdőgyulladás is, a lovak köhögnek, és ilyenkor fokozódik az orrváladék mennyisége. A bőrön, főként a hátulsó végtagokon és a szerszám-, illetve nyeregtörések helyén, tömött csomók, majd ezek szétesése után alávájt szélű, szalonnás alapú fekélyek keletkeznek, ezek környékén a nyirokerek és a testtájéki nyirokcsomók megduzzadnak. A bőrelváltozások nem vagy csak nehezen gyógyulnak meg.

57. ábra - Malleus. Göbök és fekélyek az orr nyálkahártyáján

kepek/57abra.png


Kórbonctan. A klinikailag is látható elváltozások mellett majdnem mindig vannak elváltozások a tüdőben, amelyek a folyamat korától, súlyosságától és a ló ellenálló képességétől függően vagy produktív, vagy exsudatív jellegűek. A képződött kisebb-nagyobb csomócskák belseje elhal, majd elgennyesedik, körülötte kötőszövetes tok alakul ki. Az exsudatív jellegű folyamatot nagyobb tüdőterületek beszűrődése, elhalása és cavernák képződése jellemzi. A generalizált malleus jeleként gyulladásos-elhalásos és esetleg gennyesen beolvadt gócokat találunk a zsigeri és a nemi szervekben, valamint a csontokban is, miközben a megfelelő nyirokcsomókban is hasonló elváltozások alakulnak ki.

Kórjelzés. A klinikai tünetek közül az orrnyálkahártya gyulladása, kifekélyesedése és a váladékozás, valamint a bőrelváltozások utalhatnak a malleusra. A kórokozó a váladékokból, szervekből kitenyészthető. A kórokozót tartalmazó mintát tengerimalac hasüregébe fecskendezve gennyes here- és hereburok-gyulladás alakul ki. Az elváltozott szövetekből a kórokozót vissza kell izolálni és azonosítani, mert hasonló tüneteket más baktériumok (corynebacteriumok, actinobacillusok stb.) is elő tudnak idézni.

Az elkülönítő kórjelzés szempontjából a mirigykór (fiatal lovakban fordul elő, nincsenek fekélyek stb.) és a fekélyesnyirokérgyulladás (a bőrre, a bőr nyirokereire és a regionális nyirokcsomókra korlátozódik, nincsenek légúti tünetek) jön szóba.

A fertőzött lovak felismerésére allergiás és szerológiai diagnosztikai próbákat veszünk igénybe. Az allergiás próbák céljára malleint használunk, amelyet P. mallei többhetes tenyészeteinek hővel való elölésével és a kapott szűrlet tisztításával állítanak elő. A malleinpróbának több változata van. Nálunk a malleines szempróba használatos. Ezt úgy hajtjuk végre, hogy a vizsgálandó ló egyik szemének a kötőhártyájára tű nélküli fecskendőből 0,2 ml tömény malleint cseppentünk. A próbát két ízben, először 8–12 óra, másodszor pedig 16–24 óra múlva bíráljuk el. Pozitív esetben kifejezett gennyes kötőhártya-gyulladás alakul ki. A próbát a másik, nem kezelt szem állapotával való összehasonlításban kell elbírálni, mert főként poros környezetben használt lovakon, a kötőhártya fokozott érzékenysége alakulhat ki. Nyáron, nagy légyinvázió esetén előfordulhat, hogy pozitív próba esetén a szemzugból kifolyó gennyes váladékot a legyek felfalják, gondos vizsgálattal, az alsó szemhéj kifordításával azonban ilyenkor is megállapítható a gennyes gyulladás. A szempróba eredménye kétes, ha a kötőhártya nem kifejezetten gennyes, hanem csak enyhébb savós gyulladást mutat, amely többnyire 24 óra alatt elmúlik. Ilyenkor az első becseppentést követő 24 óra múlva másodszor is becseppenthetünk malleint ugyanabba a szembe, amire a fertőzött lovak jelentős részében már néhány óra alatt kifejezett gennyes reakciót kapunk. Kétes reakció esetén a szempróba 3 hetes időközökkel megismételhető, de ilyenkor a szerológiai vizsgálatokhoz vért kell venni, mert csak a szerológiai vizsgálat tisztázhatja az állat fertőzöttségének a kérdését (lásd később).

Egyes országokban a malleines bőrpróbát is alkalmazzák. Ehhez az általában 1:5 arányban hígított malleinből 0,1 ml-t a nyak oldalán vagy egyik alsó szemhéjon a bőr irharétegébe fecskendeznek (intradermalis, illetve intradermo-palpebralis próba). Az előbbit 48, az utóbbi 24–36 óra múlva bírálják el. A bőrredő legalább 5 mm-rel való megvastagodását tekintik a pozitív reakció jelének. A próba megítélésekor azonban óvatosan kell eljárni, mert érzékeny lovak bőrében – annak ellenére, hogy nem fertőzöttek – gyulladásos reakció alakulhat ki.

A szerológiai próbákat főként akkor veszszük igénybe, amikor a malleinpróba kétes eredményt ad. Az agglutinációs próba csak akkor értékelhető, ha a vérsavó titere meghaladja az 1:800-as értéket. A KK próba azonban specifikusabb, és fertőzött lovakban hosszabb ideig is perzisztálnak a komplementumkötő, mint az agglutináló ellenanyagok. A mallein kis mennyiségben tartalmazhat teljes antigéneket is, ezért kétes szempróba megállapításakor (a becseppentést követő 24 óra múlva) azonnal vért kell venni vagy a szempróba után legalább 3 hétig várni kell a vérvétellel. Bőrpróba után tanácsos a vérvizsgálattal 3 hónapig várni. Ha a ló szemének kóros elváltozása miatt allergiás szempróba nem alkalmazható, az első szerológiai vizsgálat kétes eredményének elbírálása céljából tanácsos ezt a vizsgálatot kéthetes időközzel megismételni.

Védekezés, megelőzés. A malleus bejelentési kötelezettség alá tartozik. A beteg és fertőzött állatokat le kell ölni. Minden fél évnél idősebb lovat háromévenként immundiagnosztikai vizsgálatnak kell alávetni.

A macskafélék malleusa. Beteg lovak húsát fogyasztó macskák, főként az állatkerti nagymacskafélék (oroszlán, tigris, párduc stb.), heveny septikaemiás tünetekkel betegedhetnek meg. A betegség torokgyulladásban, gennyes kötőhártya-gyulladásban, tüdő- és bélgyulladásban nyilvánul meg, amely többnyire 7–10 nap alatt elhulláshoz vezet.

Közegészségügyi vonatkozások. Fertőzött vidéken a malleus egyike a legveszélyesebb zoonosisoknak, bár az ember fogékonysága gyengébbnek látszik, mint a lovaké és a macskaféléké. A beteg lovakkal közvetlenül érintkező állatorvosok és állatgondozók, valamint az ilyen lovakat használó személyek vannak elsősorban kitéve a fertőzésnek. Leírtak laboratóriumi fertőzéseket is. A hevenyen beteg lovak váladékaival aerogén úton, szájon át, a kötőhártyán vagy bőrsérüléseken keresztül fertőződő emberekben eleinte helyi gennyes folyamat alakul ki. Legveszélyesebb a tüdőmalleus, amely idejében végzett, szakszerű kezelés hiányában 2–4 hét alatt következetesen halálos kimenetelű. A kombinált, potenciált szulfonamidokkal és Streptomycinnel vagy tetraciklinekkel idejében végzett kezelés teljes gyógyuláshoz vezet.

Melioidosis

A melioidosis az állatok és az ember malleushoz hasonló betegsége, amelyet a P. pseudomallei idéz elő.

Előfordulás. A betegség főleg Délkelet-Ázsia meleg, nedves éghajlatú országaiban honos, de megállapították Ausztráliában, Közép- és Dél-Amerikában, valamint Afrikában is. Európában előfordulása kivételes ritkaságszámba megy, időnként azonban behurcolják állatkertekbe trópusi területekről származó majmokkal (Dance és mtsai., 1992), ritkán egyéb állatkerti állatokkal.

Kóroktan, járványtan. A betegséget okozó P. pseudomallei csillós, egyes törzsei narancsvörös pigmentet termelnek. Fakultatív pathogen, endémiás területeken természetes viszonyok között is megtalálható a talajban, természetes vizekben. A kórokozó iránt fogékony az ember és számos állatfaj is. Az állatok közül leggyakrabban a sertéseken észlelik, de megállapították szarvasmarhában, juhban, kecskében, tevékben és lovakban is (Forbes-Faulkner és mtsai., 1992). A betegség Délkelet-Ázsiában rendszerint az esős időszak alatt jelenik meg emberben és állatokban egyaránt. A hajlamosító hatások (szállítás, stressz stb.) elősegítik a betegség klinikai tünetekben való megjelenését. A fertőződés a talajból rendszerint aerogén úton vagy szájon át megy végbe, de bőrsérüléseken keresztül is létrejöhet. A fertőzés állatról állatra rendszerint nem terjed és hosszú ideig tünetmentes maradhat.

Tünetek. Heveny esetekben lázas általános tünetek, gennyes orrfolyás, köhögés, nehezített légzés alakul ki. Az idült folyamatokra gyakran csak az állatok levágását vagy elhullását követően derül fény. Ilyenkor kiterjedt tályogosodást találunk a májban, a tüdőben és más szervekben is.

Kórjelzés, gyógyítás. A kórjelzéshez bakteriológiai vizsgálatra van szükség. A fertőzött állatok vérében emelkedő mennyiségben ellenanyagok jelennek meg, amelyek KK próbával, illetve újabban ELISA-val kimutathatók.

A gyógyításra széles therapiás skálájú antibiotikumok vehetők igénybe, nagy adagban és több héten át. A gyógykezelés abbahagyása után azonban gyakoriak a recidivák.

Közegészségügyi vonatkozások. Az ember melioidosisa Délkelet-Ázsiában régóta ismert. Főként a rizstermelő parasztok és családtagjaik betegszenek meg. Nagyobb számban megbetegedtek a Vietnamban harcoló francia és amerikai katonák is. A betegség kialakulását a megerőltető munka, egyéb betegségek, kábítószer-élvezet stb. segítik elő. A fertőződés a talajból jön létre. A betegség klinikai képe igen változatos, a tünetmentes fertőzéstől az acut septikaemiáig terjed. A mortalitás magas, 40–80% közötti (Chaowagul és mtsai., 1993). A kórjelzést a klinikai tünetek, a bakteriológiai és a szerológiai vizsgálat együttesen biztosítja. A gyógykezelésre cefalosporin-amoxicillin vagy klóramfenikol-doxiciklin-potenciált szulfonamid kombinációt vesznek igénybe. A tartós, nagy adaggal végzett gyógykezelés ellenére gyakoriak a recidivák.