Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

Brucellosis

Brucellosis

A brucellosis rendszerint idülten lefolyó, különféle Brucella fajok által előidézett fertőző betegség, amely nőivarú állatokban többnyire a vemhesség utolsó harmadában bekövetkező vetélésekben, hímekben pedig a here, mellékhere és a járulékos nemi mirigyek gyulladásában nyilvánul meg. A brucellosis zoonosis, az eddig ismert hét Brucella faj közül négy megbetegítheti az embert is. A brucellosis (a kosok fertőző here- és mellékhere-gyulladásának kivételével) nálunk bejelentési kötelezettség alá vont betegség.

Történet. A Brucella genusba jelenleg besorolt 7 baktériumfaj közül az elsőt Bruce (1886) Málta szigetén megbetegedett és elhunyt angol katonák lépéből izolálta. Később kiderült, hogy a katonák kecskék tejétől fertőződtek (Zammit, 1905). Ezt a fajt ma B.melitensisnek, az általa okozott betgséget pedig máltai láznak nevezzük. Közben Bang és Stribolt (1896) Dániában izolálta vetélt szarvasmarha-magzatokból a ma B. abortusnak nevezett fajt. Vetélt sertésmagzatokból Hutyra (1909) hazánkban, Traum (1914) pedig az USA-ban a B. suist tenyésztette ki. A 3 kórokozó rokonságát Evans (1918) igazolta, és ennek alapján Meyer és Shaw (1920) javasolta a 3 kórokozónak a Brucella nemzetségbe való összefoglalását. E nemzetség további tagjai az először Új-Zélandon és Ausztráliában izolált B. ovis (Buddle, 1956), az USA-ban egy sivatagi patkányfajból (Neotoma lepida) izolált B. neotomae (Stoenner és Lackman, 1957), majd az USA-ban kutyákból izolált B. canis (Carnucgaek, 1966) és legújabban a fókákból, delfinekből és bálnákból izolált, B. maris névvel jelölt faj (Jahans és mtsai., 1997).

Kóroktan. A brucellák coccoid, illetve rövid pálcika alakú, Gram-negatív, intracellularisan szaporodó baktériumok. Szelektív megfestésükre a Köster-festés használatos. A magzatburkokból vett lenyomati készítményekben a brucellák halmazokban, rendszerint intracellularisan, phagocytákba foglalva találhatók.

A brucellák a tápanyagok iránt igényesek, tenyésztésükre triptózt, glükózt és élesztőkivonatot tartalmazó véresagart használunk. Erősen szennyezett vizsgálati anyagokból való kitenyésztésükhöz antibiotikumokat (polimixin B-t, bacitracint stb.) és cikloheximidet is tartalmazó táptalajokat veszünk igénybe. Szükség esetén a vizsgálati anyagból kísérleti állatokat (tengerimalacot) is oltunk. A B. abortus törzsek többsége és a B. ovis a kitenyésztésükhöz 5–10% Co2-ot is tartalmazó levegőt igényel. A B. melitensis, a B. abortus és a B. suis primer tenyészeteikben rendszerint S típusú, míg a B. ovis és a B. canis R típusú telepeket képez.

A brucellák fajokba sorolása fágérzékenységük (Tbiliszi-fág), oxidatív metabolizmusuk és természetes gazdáik szerint történik. A fajok egy részében biotípusok különböztethetők meg.

Az S teleptípusú brucellák sejtfalukban kétféle (A és M) lipopoliszacharid antigént tartalmaznak, ezek aránya azonban az egyes fajokban különböző. Keresztkimerítéssel az A (B. abortus) és a M (B. melitensis) antigének elleni specifikus immunsavókat lehet előállítani, amelyeket egyes biokémiai sajátságok és a fágérzékenység vizsgálatával együtt felhasználunk a brucellák biotípusokba sorolására.

A B. ovis ellen termelt immunsavó mindkét R teleptípusban fejlődő fajt agglutinálja. A B. ovisból kivont solubilis antigének a komplementkötési és a gélprecipitációs próbákban a homológ immunsavóval pozitív, az összes többi Brucella fajjal előállított immunsavókkal viszont negatív eredményt adnak.

A brucellák ellenálló képessége hővel és savi vegyhatással szemben csekély. 60 oC fölött és pH 4,0 alatt, így a pasztőrözött és savanyított tejben és az ilyenekből készült tejtermékekben, rövid idő alatt elpusztulnak. Hűtött édes tejben, tejszínben, az ilyenből készült túróban és lágy sajtokban viszont 30 napig is megőrzik fertőzőképességüket. A brucellák az almos trágya szabályszerű füllesztése közben elpusztulnak, de magzatburkokban, az istálló szennyében, árnyékos, hűvös helyeken hónapokig, híg trágyában 30 napig fertőzőképesek maradhatnak. A hús tejsavas érése folyamán az izomszövetben elpusztulnak, a vágóállatok nyirokcsomóiban és parenchymás szerveiben azonban, ahol nem keletkezik tejsav, hűtőhőmérsékleten 3 hétig életben maradhatnak.

Járványtan. Az egyes Brucella fajok fenntartásában és terjesztésében szerepet játszó fő és fontosabb másodlagos gazdafajokat az 5. táblázat mutatja. Az egyes Brucella fajokat elsősorban a fő gazdafajok tartják fenn. Járványtani szempontból azonban a másodlagos gazdák is jelentősek, egyrészt mert ezek is hozzájárulnak a kórokozó terjesztéséhez állatokra és emberekre egyaránt, másrészt a brucellosistól való mentesítés után ezek a fajok válnak a kórokozók fenntartóivá.

5. táblázat - A Brucella fajok és biotípusok tulajdonságai, fő- és másodlagos gazdái

Faj

Biotípus

TB-fág-érzékenység

CO2- igény

H2S- termelés

Növekedés*

agaron

Agglutináció

kimerített savókban

Fő gazdafajok

Másodlagos

gazdák

RTD

104RTD

  

fukszin- agaron

tionin- agaron

A

M

  

B. melitensis

1

2

3

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

-

+

+

+

+

+

+

-

+

+

+

-

+

juh, kecske

teve, kutya,

nyúl

B. abortus

1

2

3

4

5

6

7

9

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+

+/-

+/-

+/-

+/-

-

-

-

-

+

+

+

+

-

-

-/+

+

+

-

+

+

+

+

+

+

-

-

+

-

+

+

+

+

+

+

+

-

-

+

+

-

-

-

-

+

+

-

+

+

szarvasmarha

bölény, bivaly, teve, zerge, őz, antilop, nyúl, jávorszarvas, rénszarvas, juh, ló, kutya, róka

B. suis

1

2

3

4

-

-

-

-

+

+

+

+

-

-

-

-

+

-

-

-

-

-

+

-

+

+

+

+

+

+

+

+

-

-

-

+

sertés,

sertés és mezei nyúl,

sertés,

rénszarvas

szarvasmarha,

kutya, vadon élő húsevők

B. neotomae

B. ovis

B. canis

B. maris

 

-

-

-

-

+

-

-

-

-

+

-

+

+

-

-

-

-

+/-

-/+

+

-

+

+/-

+

--

--

-

+

-

-

-

-

patkány

juh

kutya

fóka, delfin

 

TB: Tbiliszi

RTD: „routine test dilution”(rutinhígítás)

*: a festék koncentrációja 1:50000

A B. melitensis a kecskén és a juhon kívül megbetegítheti a szarvasmarhákat, a tevét és az embert, de ritkán megtelepszik kutyában és nyúlban is. Magyarországon a B. melitensis sohasem fordult elő.

A B. abortus fő gazdája a szarvasmarha, a szarvasmarhán kívül azonban megtelepedhet és vetélést okozhat kiskérődzőkben, főként juhokban, bivalyban és vadon élő kérődzőkben (őzben, szarvasban stb.) is. A szarvasmarhától fertőződhetnek a telepen tartott lovak és kutyák, meg is betegedhetnek és üríthetik is a kórokozót. A sertések is fogékonyak a B. abortus iránt, immunológiailag áthangolódnak, de nem betegszenek meg, és nem is terjesztik a kórokozót. A vadon élő kérődzőkön kívül a B. abortus iránt fogékony a vadon élő húsevők egész sora (róka, medve, borz stb.), ezek egy-egy területen ugyancsak hozzájárulhatnak a fertőzés fenntartásához. A vadon élő rágcsálók, főként a patkányok, ugyancsak részt vehetnek a B. abortus és talán a B. suis terjesztésében is.

A B. suis négy biotípusa közül az első három a sertés brucellosisát okozza, a 2-es típus azonban megbetegítheti a mezei nyulakat is, amelyek alkalmanként fertőzhetik a legelőre hajtott sertéseket. A 2-es biotípus kutyában való megtelepedését és mentes sertésállományba való visszajutását nálunk is leírták (Körmendy és Nagy, 1982). A B. suis 4-es biotípusa a rénszarvasok brucellosisát idézi elő. Mind a négy B. suis biotípus megtelepedhet vadon élő húsevő fajokban is.

A B. ovis-fertőzés a juhokra korlátozódik, a B. neotomaet pedig eddig csak a nevadai sivatag környékén egy patkányfajból (Neotoma lepida) izolálták.

A B. canis a kutya brucellosisának az okozója.

Az embert a B. melitensis, a B. abortus, a B. suis és a B. canis egyaránt megbetegítheti.

A B. maris szabadon élő, illetve fogságban tartott fókákban, delfinekben idéz elő reprodukciós zavarokat (Jepson és mtsai., 1997).

A szarvasmarha brucellosisa

Előfordulás. A szarvasmarha-brucellosis világszerte előfordul, az iparilag fejlett országok jelentős része azonban a betegségtől már megszabadult vagy a mentesítés jelentősen előrehaladt (pl. Németországban, Franciaországban, az USA-ban stb., Európában mentes Skandinávia, Nagy-Britannia, Hollandia, Svájc, Ausztria, Csehország, Szlovákia stb.).

Hazánkban a szarvasmarha-állományok tervszerű Brucella-mentesítése az 1970-es évek elején kezdődött és 1985 végére fejeződött be. Ettől az időszaktól az ország mentes a szarvasmarha-brucellosistól. Az 1990-es évek elejétől sem szarvasmarhában, sem pedig sertésben nem állapítottak meg brucellosist.

Kóroktan. Szarvasmarhában a mi viszonyaink között csak a B. abortus okoz klinikai tünetekben is megnyilvánuló brucellosist. Bármelyik biotípus okozhatja a fertőzést, ezek előfordulása vidékenként változó. A B. melitensisszel fertőzött országokban ez a faj is okozhat vetélést szarvasmarhában. B. suis-fertőzést csak kivételesen és a tőgyre lokalizáltan észleltek tehenekben, feltehetően a tőgybimbó csatornáján át való fertőzés következtében.

Járványtan. A kórokozót rendszerint a tenyészutánpótlást szolgáló fertőzött,de tünetmentes állatokkalhurcolják be. A kórokozó tömegesen ürül a vetélések során. Fertőzöttek és kórokozóürítők lehetnek azonban a fiatal és a nem vemhes állatok is. A kórokozó terjesztésében alkalmanként egyéb állatfajok (pl. ló, kutya, macska) is szerepet játszhatnak. A kórokozó közvetett úton, tejjel, szállítóeszközökkel, lábbelin stb. is átjuthat egyik állományból a másikba.

Frissen fertőződött vemhes állományokban rendszerint heveny vetélési hullám zajlik le a vemhes állatok jelentős részének elvetélésével és az ehhez kapcsolódó borjúbetegségekkel. Zárt állományban ezt követően a betegség fokozatosan megnyugszik, bizonyos mértékű immunitás alakul ki. Ezen az alapon a brucellosist önmagát korlátozó betegségnek („self limiting disease”-nek) tekintik. Ez azonban csak zárt állományokba érvényes, mert fogékony állatok beállítását követően az ilyen, „megnyugodott” állományokban a betegség újra fellobban. A frissen beállított állatok elvetélhetnek, a tömegesen ürített kórokozók pedig az istállótársakba bejutva az átvészelt állatok viszonylagos védettségét áttörhetik, ami újabb vetélési hullámot indíthat el. A betegség fellobbanása a saját nevelésű üszőkkel való tenyészutánpótlással is bekövetkezhet, mert a brucellosissal fertőzött szarvasmarhák életük végéig üríthetik a kórokozót, ezért még az egy állományon belüli állatmozgatás is a betegség heveny fellobbanásának a veszélyével jár.

Kórfejlődés. Az állatok többnyire szájon át, fertőzött állatok magzatvizével, egyéb váladékaival szennyeződött takarmánnyal és ivóvízzel fertőződnek. A borjak többnyire a tejjel veszik fel a kórokozót. Ritkábban az állatok a sebzett vagy a nedves, szennyes padozaton fellazult végtagok bőrén, esetleg a bimbócsatornán át fertőződnek. Nemi úton való fertőződés legfeljebb nem ellenőrzött bikákkal végzett természetes fedeztetés során fordul elő.

A brucellák a fertőzési kapuhoz tartozó nyirokcsomókban telepszenek meg. Ivarérett állatokban a kórokozó a nyirokcsomókból rövidesen betör a véráramba, és vérfertőzést okoz. A vérfertőzéses szakasz, amelyet rendszerint észrevétlen lázas állapot kísér, 2–3 hétig tart. Ezt követően a brucellák kitakarodnak a vérpályából és többnyire a parenchymás szervekből is, de megtelepednek és szaporodásnak indulnak a részükre predilekciós szervekben, elsősorban a vemhes méhben, a magzatburkokban, a magzatban, továbbá a működő tőgyben. Az anyai és magzati placenta különösen kedvez a brucellák elszaporodásának. A chorionbolyhok gyulladása és elhalása megzavarja a magzat táplálóanyagokkal való ellátását. Súlyos elváltozások kialakulása a magzat elhalásához és kilökődéséhez vezet. Ha a gyulladásos-elhalásos folyamat enyhébb és kisebb kiterjedésű, a magzat nem hal el, de a normális időre világra jött borjú a méhen belüli táplálóanyag-ellátás zavara miatt alkati gyengeséggel születik. Az anyai és magzati placenta gyulladásos összetapadása miatt a fertőzött méhből ilyen ellés vagy vetélés után a magzatburkok általában visszamaradnak. Többnyire azonban a brucellás vetélés nem jár az anyaállat szervezetének jelentős károsodásával. A fertőzött méhből a brucellák a kialakuló helyi immunitás következtében általában 3 hét alatt kiürülnek, de fertőzőképes állapotban megmaradhatnak pl. a tőgyben és egyes nyirokcsomókban, továbbá az ízületekben, az ínhüvelyben, a nyálkatömlőkben, és ezekben gyulladásos folyamatokat tarthatnak fenn. Ismételt vetélés azonban csak ritkán, durva újrafertőződés alkalmával szokott előfordulni.

Hím állatokban a herék és mellékherék, valamint a járulékos nemi mirigyek betegedhetnek meg, és az ilyen bikák ondójukkal üríthetik a brucellákat.

Tünetek. A lappangási idő 2 hét és 3 hónap között változik. A vemhes állatok annál rövidebb lappangási idő elteltével vetélnek, minél előrehaladottabb vemhességi szakaszban fertőződnek. A vetélések túlnyomó többsége a vemhesség 6–8. hónapjában következik be. A borjúkorban fertőződött állat is többnyire csak a vemhesség második felében vetél. Egyes állatok szabályos időre gyengén fejlett borjút hoznak a világra.

A vetélés előtt 1–2, ritkábban már 3–4 nappal a vetélni készülő állaton olyan tünetek jelentkeznek, mint amilyeneket ellés előtt észlelünk. A péraajkak megduzzadnak, a hüvely nyálkahártyája kipirul, rajta esetleg kölesnyi piros göbök láthatók, a medenceszalagok ellazulnak, és a hüvelyből szürkésfehér vagy vörhenyes nyálka ürül. A vemhesség minél korábbi szakaszában következik be a vetélés, annál kevésbé kifejezettek ezek a tünetek, és néha csak néhány órával előzik meg a vetélést.

A vetéléshez gyakran magzatburok-visszamaradás társul. A visszamaradt magzatburok mellett időnként erőlködés következtében szennyesszürke vagy barna, zavaros és bűzös méhváladék ürül. Ha a visszamaradt magzatburkot nem távolítják el idejében, másodlagos baktériumos fertőzés hatására gennyes méhgyulladás fejlődhet ki. Kedvező esetben a magzatburok eltávozása vagy eltávolítása után 1–2 héten belül a méh kitisztul és a méhkifolyás is megszűnik.

A brucelláknak a tőgyben való igen gyakori megtelepedése nem jár látható tünetekkel, ilyenkor azonban a kórokozó a tejjel, olykor tömegesen ürülhet.

Bikákban a heveny szakaszban a hímvessző és a tasak nyálkahártyája kipirul, rajta apró göbök keletkeznek. A herék egyik vagy mindkét oldalon duzzadtak, fájdalmasak, a hereborék is gyulladásos.

Mindkét nemű szarvasmarhában a brucellás fertőzés következtében kialakulhatnak ízület-, ínhüvely- vagy nyálkatömlő-gyulladások, ritkán a bőr alatt tályogok képződnek.

Kórbonctan. A magzatburkok bővérűek és többnyire foltokban kocsonyásan beivódottak. Felületükön sárgás színű, kenőcsös felrakódások lehetnek. A magzati placentákban, a cotyledonok felületén sárgás vagy barnás színű, elhalásos területek vannak. Hasonló elváltozások vannak az anyai placenta carunculáiban is. A köldökzsinór oedemás. Az elvetélt magzat bőrfelületére sárgás színű, nyálkás cafatok tapadnak, a bőr alatti kötőszövet oedemás, és a testüregekben véres-savós folyadékot találhatunk. A savóshártyák alatt és a nyálkahártyákban vérzések lehetnek. A parenchymás szervek duzzadtak, a májban esetleg apró, szürke elhalásos gócok vannak, a tüdőn hurutos gyulladás elváltozásai mutatkoznak.

A hím nemi szervek megbetegedésekor az ondóhólyagok fala megvastagodott, benne vérzések, esetleg elhalások vannak. A herék és a mellékherék állományában kisebb-nagyobb gennyes, elhalásos, esetleg eltokolódott gócokat találunk.

Kórjelzés. A brucellosis kórjelzésére a klinikai tünetek és a kórbonctani elváltozások értékelése mellett laboratóriumi módszereket is igénybe veszünk. Ez utóbbiak a kórokozó kimutatását célzó, illetve különféle immundiagnosztikai próbák. A brucellák kimutatására leggyakrabban a vetélések kórjelzésekor van szükségünk. Ilyenkor az egész magzatot be kell küldeni diagnosztikai intézetbe, az anyából vett vérmintával együtt.

A brucellák a különféle váladékokból (a magzatok gyomortartalmából, a tej üledékéből, ondóból, ízületek, nyálkatömlők sterilen vett punktátumából stb.), illetve a szövetekből (magzatburkokból, magzati szervekből) való kimutatására igénybe vesszük a mikroszkópos vizsgálatot, a direkt immunfluoreszcenciát, kioltást végzünk a mintákból táptalajra, és ha szükséges, tengerimalacot is oltunk a kórokozó izolálására.

Az immundiagnosztikai próbák közül a fertőzöttség megállapítására szerológiai próbákat használunk. A szarvasmarha fertőzöttségének földerítésére az allergiás próbák nem váltak be. A szerológiai próbák közül a vérsavóban levő ellenanyagok kimutatására a cső- (lassú) agglutinációs próba, a KK próba, a Coombs-próba és az ELISA használatos. Egyes országokban helyszíni vizsgálatokra igénybe veszik a tárgylemez-agglutinációt és a bengálvörös próbát, a tejben megjelenő ellenanyagok kimutatására pedig az ABR (Abortus Bang Ring) próba és újabban az ELISA használatos.

A csőagglutinációs próba elvégzése és bírálata nemzetközileg elfogadott standard alapján történik. A vérsavó ellenanyag-tartalmát titerben és nemzetközi egységben (NE) egyaránt megadjuk. Az agglutinációs próba pozitív 1:40-es titer (106 NE) vagy e felett, kétes 1:20–1:40-es (67–93 NE), és negatív 1:20-as titer (53 NE) esetén és ez alatt. Az agglutinációs próbában főként a korai IgM típusú ellenanyagok reagálnak, de az IgG is képes agglutinációt létrehozni. Az agglutinációs próba felhasználható különféle váladékok, így hüvelynyálka, ondó vagy tejsavó vizsgálatára is. E váladékok vizsgálata az illető szervek (nemi szervek, tőgy) fertőzöttségének a felderítésére alkalmas, mert általában a lokálisan termelődött ellenanyagokat mutatja ki a kórokozó helyi megtelepedésének következményeként.

A KK próbában a legalább 1:5 hígításban reagáló vérsavókat tekintjük pozitívnak. A fertőzést követően ez a próba valamivel később válik pozitívvá, mint az agglutinációs, mert szarvasmahában főként az IgG1 osztályba tartozó ellenanyagok kötnek komplementet, amelyek általában 3 héttel később jelennek meg a fertőzött állatok vérsavójában, mint az IgM osztályba tartozók, viszont a KK próba hosszabb ideig marad pozitív.

Az ABR próba során a tejben levő ellenanyagokat mutatjuk ki elölt, festett B. abortus szuszpenziónak a tejhez keverését követően. Pozitív esetben a tejfelületen a zsírgolyócskákhoz tapadt antigén színes gyűrű formájában látható. A próba kannatejjel is elvégezhető, ha egy-egy kannában nem több, mint 3 tehén teje keveredik. Az ABR próba alkalmas a tejükkel brucellákat ürítő tehenek jelentős részének a felismerésére, az a tehén ugyanis, amelynek a teje 1:5-ös vagy ennél nagyobb hígításban is pozitív ABR próbát ad, nagy valószínűséggel üríti a tejével a brucellákat. A föcstej és a tőgygyulladásos tehenek teje nem alkalmas az ABR próbához.

Az utóbbi évtizedben a különféle (direkt, indirekt, monoklonális ellenanyagokkal működő) ELISA-kat is széles körben használjuk mind a vérsavóban, mind pedig a tejben levő ellenanyagok kimutatására. Az ELISA-k érzékenysége általában jobb, mint a KK próbáké, a specificitásuk azonban többnyire elmarad azokétól (Macmillan és mtsai., 1990; Nicoletti és Tanya, 1993). Az ELISA-k nagyfokú érzékenységük folytán felhasználhatók kanna-, illetve tanktejminták vizsgálatára is.

A brucellosis szerológiai kórjelzésére több más próbát is kidolgoztak. A fiatal borjakban, illetve az idült esetekben megjelenő inkomplett (blokkoló) ellenanyagok kimutatására használják a Coombs- (antiglobulin) próbát. Európán kívüli országokban széles körben használják a bengálivörös próbát (rose, bengal test, RBT), amely megfestett, erősen savas antigént használó, a helyszínen, vérsavók vizsgálatára alkalmas tárgylemez-agglutinációs próba (Kiss, 1975).

Mivel az ellenanyagok megjelenésének időpontja, perzisztálásuk időtartama, osztálybeli hovatartozásuk változó, másrészt a szerológiai próbák érzékenysége és specificitása is eltérő, magától értetődik, hogy ugyanazon állat egy adott időben vett vérmintája a különböző szerológiai próbákban egymástól eltérő eredményt adhat. A kórjelzésre ezért egyszerre több szerológiai próbát veszünk igénybe, illetve a vérvizsgálatokat szükség szerint néhány hét elteltével megismételjük. Borjúkorban fertőződött állatokban a szerológiai próbák akár az ivarérettségig is negatívakmaradhatnak. A vérsavó ellenanyag-tartalma az elléskor néhány hétre a kimutathatóság szintje alá csökkenhet, ezért a vérmintát az ellés után 3 héttel célszerű venni.

A szerológiai próbák eredményének az elbírálását zavarhatja, hogy egyes baktériumokkal (Yersinia enterocolitica 09, egyes Salmonella-szerotípusok, E. coli 0157) való fertőzöttség keresztreakciókat eredményezhet a B. abortusszal. A szerológiai próbák értékelését jelentősen megnehezíti a B. abortus elleni vakcinák használata, mert a vakcinázott állatok hosszabb-rövidebb ideig szeropozitívvá válnak (lásd később).

Gyógyítás. Bár a brucellák a széles therapiás skálájú antibiotikumok iránt érzékenyek, a brucellosisban beteg, illetve fertőzött állatokat nem gyógykezeljük. Egyrészt azért, mert az elváltozások lassú kialakulása, idült jellege és a szövetelhalások miatt a gyógykezelés legfeljebb a klinikai tüneteket enyhítené, másrészt azért sem, mert minden országban a mentesség elérése, illetve fenntartása a cél. Fertőzött országokban azonban a brucelláknak a méhből való eltűnése helyi gyógyszeres kezeléssel siettethető.

Megelőzés, a mentesség fenntartása. Mivel hazánk a szarvasmarha (és a sertés) brucelosisától mentes, a feladat a mentesség fenntartása és ellenőrzése. Ezt szolgálja a tenyészcéllal külföldről behozott fogékony állatok előzetes szerológiai vizsgálata, majd a behozatal utáni 30 napos karanténozása és az ez idő alatt végzett kétszeri szerológiai vizsgálat. Az import vemhes állatok elkülönítését csak akkor szabad megszüntetni, ha valamennyi állat megellett és az ellés után vett vérminták szerológiaivizsgálata negatív. A mentesség ellenőrzése a rendellenes ellések (vetélés, holt magzatok születése) intézeti és az állományok időnkénti (az ötvennél nagyobb létszámú tehenészetekben a tehenek 10%-ának ellés utáni évenkénti, a kislétszámú állományokban pedig valamennyi tehén háromévenkénti) szerológiai vizsgálatával történik. Az országok jelentős része a mentességet a frissen ellett tehénállományok tejének ELISA-val való vizsgálata alapján ellenőrzi.

Mentesítés. A heveny tüneteket mutató állományokban elsődleges cél a betegség megnyugtatása. Az ilyen állományt forgalmi korlátozás és tenyésztési zárlat alá kell helyezni, vemhesítés pedig csak mesterséges termékenyítéssel végezhető. Fokozott gondot kell fordítani a kórokozó terjedésének a megakadályozására (elkülönített elletés, a fertőzött magzatok, váladékok ártalmatlanná tétele, a vetélt állatok méhének gyógykezelése, a tej forralása, illetve pasztőrözése stb.). Az ilyen, megnyugodott stádiumú állományokból a brucellosis klinikai tünetei rendszerint eltűnnek, az egyes egyedek azonban életük végéig fertőzöttek maradhatnak. Mivel a brucellosissal fertőzött szarvasmarha-állományok nem üzemeltethetők gazdaságosan és állandó köz- és állat-egészségügyi veszély forrását képezik, előbb-utóbb az állományokat a fertőzéstől mentesíteni kell. A mentesség elérhető a fertőzött egyedek szelekciójával, generációváltással és állománycserével.

A szelekciós eljárás a hazai tapasztalatok szerint csak akkor vezetett eredményre, ha a jó higiénia és tenyésztési rend mellett, 6 hetes–3 hónapos időközzel megismételt vérvizsgálat (és esetleg a tej ABR próbával való vizsgálata is) együttesen nem adott 10%-ot meghaladó pozitivitást, és ezek is tünetmentes állatok voltak. Mivel a borjúkorban fertőződött egyedek áthangolódása elhúzódik, a szerológiai és egyéb diagnosztikai eljárásoknak pedig megvannak a korlátai, a szelekcióval való mentesítés igen kockázatos és csak ritkán vezet sikerre.

A generációváltás során a fertőzött, megnyugodott stádiumú (tünetmentes,szeropozitív) állományok utódait igyekeznek fertőzéstől mentes körülmények közöttfelnevelni és velük az eredeti állományt lecserélni. A borjak, eltekintve a ritkán előforduló intrauterin fertőzéstől, fertőzésmentesen születnek. A föcstej kiszopása után legkésőbb 3 napos korban a borjakat elkülönítjük és forralt tejjel vagy tejpótlókkal etetjük. Bár a szeropozitív anyáktól születő borjak az elléskor és a föcstejtől is fertőződhetnek, ennek a kockázata jó higiéniai viszonyok között tartott állományokban csekély. A föcstej emellett magas titerben tartalmaz specifikus ellenanyagokat, amelyek többnyire megakadályozzák a brucellák megtelepedését, ha a fertőzés az ellés körül mégis bekövetkezett. Az elkülönítetten nevelt borjakat legkorábban 4–6 hónapos korukban, majd 3–6 havonta vizsgáljuk szerológiailag az esetleges fertőzöttség minél korábbi kiderítésére. A szeropozitívakat az állományból eltávolítjuk, levágatjuk. A fertőzött anyáktól származó utódállományok akkor tekinthetők mentesnek, ha valamennyi egyed megellett és az ellés utáni szerológiai vizsgálat eredménye minden egyedre nézve negatív.

Az állománycsere során a fertőzött szarvasmarha-állományt, az istálló és a környezet alapos kitakarítása és fertőtlenítése után, fertőzéstől mentes állományból származó tenyészállatokkal váltjuk le. A mentesítés kezdeti szakaszában gyakran előfordult, hogy nem volt elég mentes állományból származó tenyészüsző, illetve utóbb kiderült, hogy az első generációs mentes utódokban mégis maradtak fel nem ismert, fertőzött üszők.

Magyarország a mentességet döntően a generációváltás módszerével érte el, az állománycserét csak a mentesség előrehaladott szakaszában, a mentesítés gyorsabb befejezésére vettük igénybe.

Vakcinák használata. Fertőzött állományokban a veszteségek csökkentésére, illetve a mentesen nevelt első generációs borjúállományokban a fertőzés megeredésének a megelőzésére igénybe vettünk mi is és a fertőzött országokban még ma is széles körben használnak – az általános járványvédelmi rendszabályok és a higiéniai intézkedések betartása mellett – vakcinákat is. A vakcinák leggyakrabban a virulenciájában természetes úton gyengült B19 (Buck, 1930) vagy a 45/20 jelű (Mc Ewen, 1938), tengerimalac-passzázsok útján csökkentett virulenciájú törzset tartalmazzák, az előbbit élő, az utóbbit rendszerint elölve, olajjal adjuvált formában. A B19 vakcinával a 2–4 hónapos üszőborjakat célszerű oltani, mert egyszeri oltásuk után bennük ugyanolyan jó, legalább 3 vemhesség idejére tehető védettség alakul ki, mint a korábban javasolt, felnőtt korban való oltás után. Az ebben a korban oltott borjakból azonban a szerológiailag kimutatható ellenanyagok 18 hónapos korra rendszerint eltűnnek, míg a felnőtt korban oltottak életük végéig szeropozitívak maradnak. Bikaborjakat a B19 vakcinával nem szabad oltani, mert a brucellák a herékben megtelepednek, aminek tartós szeropozitivitás és esetleg a csírahám károsodása lesz a következménye. A 45/20-as törzs tenyészérett és fiatal állatok vakcinázására egyaránt használható egymásután kétszer adva, majd évente egyszer megismételve. A védettség kb. 1 évig tart. Az eredeti várakozásokkal ellentétben a 45/20-as törzset tartalmazó vakcinák használata után is megjelennek ellenanyagok az állatok vérsavóiban, amelyek az agglutinációs próbában általában 2–3 hónapig, a KK próbával pedig 6 hónapig mutathatók ki. A vakcinák adta védettség csupán viszonylagos (Manninger, 1953). A vakcinák használatát a mentesítés előrehaladtával párhuzamosan minden ország korlátozta, majd a mentesség elérését követően megtiltotta.

A kecske és a juh Brucella melitensis okozta brucellosisa

Többnyire idülten és nemritkán tünetmentesen lezajló fertőzöttség, amely azonban frissen fertőzött állományokban jelentős számú vetélést okozhat.

Előfordulás. Európában a Földközi-tenger és a Fekete-tenger vidékén, Ázsia, Afrika, valamint Közép- és Dél-Amerika sok területén előfordul. A mediterrán országokból időnként behurcolták Németországba és Svájcba. A fertőzéstől mentes Észak- és Közép-Európa (beleértve hazánkat is), valamint Észak-Amerika, Ausztrália és Új-Zéland.

Kóroktan. A betegséget a B. melitensis okozza, amelynek 3 biotípusa csak a monovalens A- és M-savókban való agglutinálódásukban különböznek egymástól (lásd az 5. táblázatot). Fő gazdája a kecske és a juh, de a vele fertőzött más fajok is megbetegedhetnek és szerepet játszhatnak a kórokozó terjesztésében

Járványtan, kórfejlődés. Terjedésében hasonlít a B. abortus okozta szarvasmarha-brucellosishoz. Az állatok a fertőzött állatok hüvelyváladékával és ritkábban tejével, szájon át vagy fedeztetéskor az ondóból fertőződnek.

A betegség kórfejlődése megegyezik a szarvasmarha-brucellosiséval. A kiskérődzők, főként a kecskék brucellosisa kifejezettebb hajlamot mutat azöngyógyulásra. Fertőzött kecskegidák és bárányok tenyészérett korukra gyakran megszabadulnak a fertőzéstől. Felnőtt korban is bekövetkezhet öngyógyulás, főként zárt csoportokban való tartásban.

Tünetek, kórbonctan. A fertőzöttség az esetek túlnyomó többségében tünetmentesen zajlik le. A legjellegzetesebb tünet a vetélés, amely azonban csak újonnan fertőződött állományokban halmozódik, többnyire szórványos jellegű. Egyes állatok tőgyében tapintható gyulladásos csomók képződnek. Bakok és kosok között néha here- és mellékhere-gyulladás alakul ki, de ez nem olyan feltűnő, mint a B. ovis-fertőzéskor. A vetélt magzatokban gyulladásos-elhalásos elváltozásokat találunk.

Idült fertőzöttség esetén a juh- és kecskeállományok évenkénti szaporulata 30–40%-kal csökken.

Kórjelzés. A legbiztosabb módszer a kórokozó kitenyésztése a magzatokból, a magzatburkokból vagy a tejből. A szerológiai és tejszerológiás módszerek megfelelő módosításokkal is csak kevésbé megbízhatóak, mint szarvasmarhákban. A csőagglutinációs próbához fiziológiás helyett 5%-os konyhasóoldatot kell használni. A KK próbához a savókat 62 oC-on kell inaktiválni antikomplementer hatásuk megszüntetésére, ezen a hőmérsékleten viszont inaktiválódnak a korai (IgM) típusú ellenanyagok is. Mégis ez utóbbi próba tekinthető a legmegbízhatóbbnak. Az utóbbi években a B. melitensis elleni ellenanyagok vérsavókból és egyedi tejmintákból való kimutatására is kidolgoztak ELISA-kat. Az ABR próba alkalmával a tejbe kevert festett antigén agglutinálódása esetén rögök képződnek, amelyek többnyire a cső fenekére ülepszenek. Ha azonban a kecske és a juh tejmintájához néhány csepp fertőzésmentes tehéntejből nyert tejszínt adunk, kialakul a tehéntej ABR vizsgálatakor észlelhető gyűrű. Kiskérődzőkben a szerológiai próbák gyengébb teljesítőképességét gyakran kiegészítik intrapalpebralis vagy a farokredőben végzett allergiás próbákkal.

Gyógyítás, védekezés. Alapjában véve ugyanazok az elvek érvényesek, mint a szarvasmarha-brucellosisra. Mivel a kecskék és a juhok helyhez kötése, a fertőzött állatok izolálása és egyedi kezelése általában nem oldható meg, a betegség önkorlátozódó jellegét kell támogatni azzal, hogy zárt tenyészeteket létesítünk és rendszeresen vakcinázzuk az állatokat. Erre a célra leggyakrabban egy Rev. 1 jelzésű, laboratóriumi B. melitensis törzs élő tenyészetét vesszük igénybe (Blasco, 1997). A tenyészérett kor előtt oltott állatok több évig tartó, viszonylag jó védettséget szereznek. Felnőtt állatok oltására a vakcina csökkent adagját javasolják, hogy elkerüljék a vakcinatörzs megtelepedését és ezzel az oltott állatok tartós reagálását a szerológiai és allergiás próbákban. Vemhes állatokban azonban a csökkentett Rev. 1-adaggal végzett vakcinázás is okozhat vetéléseket. Több éven át vakcinázott állományokban a fertőzöttség mértéke rendszerint annyira csökken, hogy a választás után elkülönítetten fölnevelt utódokból fertőzésmentes állományt lehet kialakítani.

Európa országaiban, és így nálunk is, a behurcolás megakadályozása a cél a fertőzött országokból érkező juh, kecske és esetenként egyéb fogékony állatfajok előzetes szerológiai vizsgálata alapján.

A juh Brucella ovis-fertőzöttsége

A kosok fertőző mellékhere- és heregyulladásának a kórképében lezajló betegség, amely kosokban terméketlenséghez, anyajuhokban pedig ritkán vetéléshez és gyenge bárányok születéséhez vezet.

Előfordulás. A betegséget először Ausztráliában és Új-Zélandon írták le (Buddle és Boyes, 1953), később azonban kiderült, hogy világszerte, így nálunk is (Szabó és Nyiredy, 1967) előfordul.

Kóroktan. A betegség okozója a B. ovis. Primer izoláláskor telepei rendszerint csak 5–8 nap elteltével alakulnak ki. A kórokozó iránt csak a juh fogékony.

Járványtan, kórfejlődés. A kórokozót az állományokba rendszerint ivarérett, fertőzött, tünetmentes kosokkal hurcolják be. A kosok rendszerint az ivarérettség körül és azt követően fertőződnek egymástól, vizelettel, ondóval. Az egyszer fertőződött kosokban a kórokozó a praeputiumban, a húgyutakban, a mellékhere és a here szöveteiben, akár kialakulnak klinikai tünetek, akár nem, tartósan, rendszerint élethossziglan fennmarad és az ondóval, vizelettel ürül. A fertőzött kosok a fedeztetéskor fertőzik az anyákat, ezekben azonban klinikai tünetek csak ritkán alakulnak ki. A kórokozó az anyákból néhány hónap alatt többnyire eltűnik, alkalmanként azonban a nőivarúakban is perzisztálhat (Marco és mtsai., 1994). A kórokozó a praeputiumból és a húgyutak distalis részéből az ivarérést követően, ascendáló fertőzés eredményeként jut be a mellékherékbe, a herékbe és a járulékos nemi mirigyekbe, ahol gyulladást és a szövetek elhalását okozza. A folyamat rendszerint a mellékhere farki részében kezdődik, a kialakuló gyulladás, oedema, majd fibrosis elzárja a mellékhere kanyarulatos csatornáit, ami spermatokele kialakulásához vezet. A fertőzés a nemi és a húgyutakra korlátozódik.

Tünetek, kórbonctan. A betegség lappangási idejemesterséges fertőzést követően 3–6 hét (Bánfalvi és Kádár, 1983). A fertőzött kosok hereborékának a bőre kipirult, az állatok lázasak, étvágytalanok. A mellékherék és a herék duzzadtak, fájdalmasak, a kosok kaszálva járnak, a herezacskó akár a földig lelóghat (54. ábra). A herék elváltozása gyakran egyoldali. A kosok nemi aktivitása csökken, ondójuk minősége romlik. A kétoldali elváltozás terméketlenséggel jár. Idült esetekben a herék egyenetlen felületűek, tömött csomók, tályogok tapinthatók bennük. Előfordul, hogy a fertőzés tünetmentes marad (Hajtós, 1986).

54. ábra - Brucella ovis okozta mellékhere- és heregyulladás. A herék és a herezacskó a gyulladás következtében jelentősen megnagyobbodott

kepek/54abra.png


Az anyák jóval ritkábban betegszenek meg, mint a kosok. Szórványosan a fertőzött anyajuhok elvetélhetnek vagy gyenge életképességű bárányokat ellenek (Kádár és Bánfalvi, 1979). Fertőzött állományokban a bárányszaporulat jelentősen alatta marad a várhatónak (Hegedűs és mtsai., 1992).

A felvágott hereborékban savós folyadék van. A mellékherék és a herék burka megvastagodott, idült esetekben összenövések és a mellékherében ciszták (spermatokele) vannak. A herékben a pangás következtében másodlagosan csírahám-elfajulás és gennyes beolvadás, valamint meszesedés észlelhető.

Kórjelzés. A kórjelzéshez figyelembe veszszük a klinikai tüneteket, a kórbonctani elváltozásokat, az ondó mikroszkópos és bakteriológiai vizsgálatát, továbbá ellenanyagoknak a vérsavóban való megjelenését (Hajtós, 1990).

A herék megduzzadása, esetleg csak tapintással észrevehető elváltozásai utalnak a betegségre. A beteg állatok ondójának a minősége romlik, az ondóban sok a gyulladásos sejt, és kimutathatók benne a baktériumok is. A kórokozó a beteg állatok ondójából, vizeletéből és a kórosan elváltozott szövetekből egyaránt kitenyészthető. Az ellenanyagok a fertőzést követő 2–3 hét múlva jelennek meg és KK próbával, agargél-precipitációs próbával, ELISA-val (Tekes és Mohácsi, 1987), valamint immunoblot (Kittelberger és mtsai., 1997). eljárással egyaránt kimutathatók. Az ELISA érzékenysége és specificitása egyaránt 95% fölött van, meghaladja a KK próbáét (Vigliocco és mtsai., 1997). Az agargél-precipitációs próba specificitása magas, de érzékenysége a KK próbáéhoz és méginkább az ELISA-hoz képest alacsony.

Az elkülönítő kórjelzés szempontjából nálunk a kosok Haemophilus somnus- és Actinobacillus seminis-fertőzöttsége jön számításba (a tünetek enyhébbek, kevesebb állat betegszik meg, a kórokozók az ondóból kitenyészthetők). A B. melitensisszel is fertőzött országokban mindkét kórokozó együttesen is jelen lehet az állományokban, de az önálló fertőzések a szerológiai próbákkal könnyen elkülöníthetők, mivel keresztreakció nem alakul ki.

Gyógyítás. A betegség nem orvosolható. Bár nagy adagban parenteralisan adott tetraciklinekkel, illetve penicillin és streptomicin kombinációjával a kosok Brucella-ürítése átmenetileg megszüntethető volt, a gyógykezelés befejezése után öt héttel a kosok 50%-a újra ürítette az ondóval a kórokozót (Hajtós és mtsai., 1994).

Megelőzés, mentesítés. A fertőzött tenyészkosokat ivartalanítani kell és a tenyésztésből ki kell zárni. A fiatal, még nem ivarérett kosokat célszerű elkülönítettenfelnevelni és ezekkel az idős, gyakran akár tünetmentesen fertőzött kosokat egyszerreleváltani.

A fertőzéstől való megszabadulás egyetlen járható útja a mentesítés. A mentesítés megkezdésekor a klinikai, bakteriológiai és szerológiai vizsgálatok alapján fertőzöttnek talált állatokat az állományból eltávolítjuk, és alapos takarítás, (Marco és mtsai., 1994) fertőtlenítés után mind a kosokat, mind pedig az anyákat 4–6 hetes időközönként ELISA-val szerológiai vizsgálatnak vetjük alá. Jó higiéniai körülmények között tartott állományokban, 3–4 ismételt szerológiai vizsgálat után a mentesség elérhető (Dénes és mtsai., 1993).

A sertés brucellosisa

Előfordulás. A sertések brucellosisa korábban széles körben előfordult, az utóbbi két évtizedben azonban e betegség az iparilag fejlett országok intenzíven tartott állományaiból eltűnt. Magyarország a sertésbrucellosistól már a szarvasmarha-brucellosistól való mentesítés befejezése (1985) előtt megszabadult és azóta is mentes. Vaddisznókban azonban az 1990-es évek elején még szórványosan találtak szeropozitivitást.

Kóroktan, járványtan, kórfejlődés. A betegség okozója a B. suis. A kórokozót egy-egy állományba rendszerint fertőzött tenyészsertésekkel hurcolják be, a kórokozó terjesztésében azonban szerepet játszhatnak járművek, eszközök, az ember lábbelije, fertőzött kutyák stb. Legelőre járó sertések fertőződhetnek vaddisznóktól és mezei nyulaktól is. A fertőződés többnyire per os megy végbe, létrejöhet azonban a búgatáskor is. A betegség kórfejlődése megfelel a szarvasmarhánál leírtaknak, sertésekben azonban gyakrabban fordul elő heregyulladás, valamint idült granulomaképződéssel és beolvadással járó elváltozások (tályogok) kialakulása, főként a csigolyákban.

Tünetek. A fertőzést követő vérfertőzés többnyire tünetmentesen zajlik le. A legfeltűnőbb tünet a vemhes kocák vetélése, amely a vemhesség bármely szakaszában előfordulhat, a korai vetéléseket azonban általában nem vesszük észre, csak a kocák visszabúgását észleljük. Főként a 6 hetesnél előrehaladottabb vemhesség után vetélő kocák péraajkai megduzzadnak, néha hüvelykifolyás és a tejmirigyek duzzanata figyelhető meg. Gyakran a szokásos időre ellő kocák malacai között egyesek gyengén fejlettek vagy elhalt magzatok is előfordulnak. A magzatburok-visszamaradás ritka, és a vetélt kocák hüvelykifolyása is egy héten belül meg szokott szűnni.

Kanokban heregyulladás, idült esetekben pedig, főként a csigolyákmegbetegedése, illetve törése miatt, a hátulsó végtagok bénulása jelentkezik, gyakran hirtelen, pl. fedezés után.

Kórbonctan. Vetéléskor a szarvasmarhákéhoz hasonló, de általában kevésbé kifejezett elváltozásokat észlelünk. A magzatburkok enyhén oedemásak, bővérűek és apró vérzéseket tartalmaznak. A magzatok rendszerint nem mutatnak elváltozásokat vagy legfeljebb oedemásak. A korábban elhalt magzatok maceráltak vagy mumifikálódottak. A kocák méhfalában esetenként apró, tömött vagy elsajtosodott gócok vannak.

A kanok heréiben borsónyi vagy nagyobb gyulladásos-elhalásos, gyakran ellágyuló gócok találhatók. Ilyenek alakulhatnak ki idült esetekben a csigolyák testében és a mirigyekben is. Ezek néha az illető csontok deformálódó, csontosodó gyulladásában és összenövésekben is kifejezésre jutnak.

Kórjelzés. A kórjelzés legegyszerűbb és legmegbízhatóbb módja a kórokozókitenyésztése a különféle váladékokból, szövetekből, szervekből. A tünetmentes sertések fertőzöttségének a felismerésére szerológiai módszereket, főként az agglutinációs és a KK próbát használjuk. A szerológiai módszerek érzékenysége és specificitása azonban lényegesen elmarad a szarvasmarhákéhoz képest. Egy az USA-ban végzett vizsgálatban a sertések 17,4%-a valamennyi szerológiai próbában negatív eredményt adott, miközben belőlük a kórokozót kitenyésztették (Ferris és mtsai., 1995). A szerológiai próbák pozitív irányban is tévedhetnek pl. Y. enterocolitica 09 és néhány egyéb baktériumfajjal való keresztreakció következményeként, a szerológiai próbák ezért sertésállományokban csak állománydiagnosisra használhatók.

Védekezés. A gyógykezelés a sertésállományokban sem jön szóba. A betegség elleni védekezés módja a mentesítés. A szerológiai próbák gyenge teljesítőképessége miatt a mentesítés legbiztosabban állománycserével érhető el, de idehaza is igénybe vettük a szelekciós és a generációváltásos módszert is (Martonosi és Besennyei, 1979). Nálunk a sertésállományok mentességének megtartása a cél. A módszerek ugyanazok, mint a szarvasmarha-brucellosis esetében: a fogékony állatok importjánakellenőrzése, a gyanús ellések, vetélések intézeti vizsgálata és a tenyészállatok időszakonkénti (valamennyi tenyészkan félévenkénti és a lefialt tenyészkocák 10%-ának évenként egyszeri) szerológiai vizsgálata.

A kutya brucellosisa

A kutya brucellosisát a B. canis idézi elő, de alkalmanként a kutyában a B. melitensis, a B. abortus (Forbes, 1990) és a B. suis (Körmendy és Nagy, 1982) is megtelepszik. Az e utóbbi fajokkal való fertőzés azonban kutyában általában tünetmentes marad, a kórokozókat azonban a fertőzött állatok hosszabb-rövidebb ideig hordozzák és üríthetik is, emellett szeropozitívak (Szabó, 1953).

Előfordulás. A kutya B. canis- fertőzöttsége világszerte előfordul, az USA-ban és Nyugat-Európa országaiban főleg nagyobb kutyatenyészetekben észlelik. Idehaza a betegséget tudomásunk szerint még nem állapították meg.

Járványtan, kórfejlődés. A fertőzés leggyakrabban a vetélt kutyák hüvelyváladékával, illetve a placenta és a magzatok szöveteivel, fertőzött, de tünetmentes szukák tüzeléskor ürülő hüvelyváladékával, továbbá párosításkor következik be. Nagy mennyiségben tartalmaz brucellákat a fertőzött kutyák teje és az ondó is. Fertőzött lehet a vizelet is, a vizeletben a kórokozó a bacteriaemia kialakulását követő 1–4 hét múlva jelenik meg és legalább 4–5 hónapon át ürül. A kórokozó ürülése mindkét nemnél csak az ivarérés után kezdődik. A fertőzés szájon át, a kötőhártyán és a nemi utakon keresztül egyaránt megered. A fertőzést követően 1–2 hét múlva bacteriaemia alakul ki. A kórokozó tömegesen szaporodik a nemi szervekben; a fertőzöttség tartósan fennmarad.

Tünetek. A B. canis okozta betegség lappangási ideje 1–3 hét. A fertőzött állatokban enyhe láz, levertség észlelhető. Már a fertőzést követő 2. héten megduzzadhatnak a testtájéki nyirokcsomók. A szukák vemhességük utolsó harmadában, többnyire annak 42–58. napja között vetélnek, a vetélést követően rendszerint hetekig vörhenyes hüvelykifolyás észlelhető. A fertőzöttség ellenére a szukák rendszerint újratermékenyülnek, de az állatok egymás után kétszer-háromszor is vetélhetnek, mielőtt megfelelő immunitásra tesznek szert, hogy vemhüket kihordhassák. Nem vemhes kutyákban a fertőzöttség többnyire tünetmentesen zajlik le vagy legfeljebb csak enyhe láz és egyes nyirokcsomók duzzanata állapítható meg.

Kanokban a nyirokcsomó-duzzanaton kívül gyakran alakul ki here- és mellékhere-gyulladás. Egyes esetekben a hereborék bőre is gyulladásos, és rajta gennyesedő fekélyek képződhetnek. A folyamat gyakran a herék teljes beolvadásával, terméketlenséggel jár. A B. canis miatt elhullás ritkán fordul elő, gyakori viszont a tünetmentes átvészelés. Egyes esetekben az ízületek és a szem belső gyulladását (uveitist), továbbá szaruhártya-gyulladást is megállapítottak.

Kórbonctan. A vetélt magzatok többnyire szőrtelenek, a hasüregben vörhenyes savó halmozódik fel. A magzatok bőr alatti kötőszövete vizenyős, a gyomor nyálkahártyája bővérű és vérzéseket tartalmaz. A magzatburkok foltokban savósan beivódtak, a közepükön kenőcsös, elhalásos területekkel. A vetélt magzatok a fejlődés különböző szakaszaiban halnak el, a korábban elhaltak macerálódtak, az esetleg élve születettek gyengék, nyirokcsomóik duzzadtak.

Kórjelzés. Mivel a tünetek jellegtelenek, a biztos kórjelzés érdekében a kórokozót ki kell tenyészteni. A B. canis a vetélt magzatokból, magzatburkokból, hüvelyváladékból, ondóból, nyálból, citrátos vérből stb. kitenyészthető. Az R-telepben fejlődő tenyészetek Köster-negatívan festődnek. A kórokozó a szövetekben B. canis ellen termelt immunsavóval direkt immunfluoreszcenciával is kimutatható.

A fertőzött kutyák vérsavójában megjelenő ellenanyagok kimutatására az agglutinációs, az AGP, a KK és az indirekt IF próba egyaránt alkalmas, B. canisból készített antigéneket használva.

Megelőzés, védekezés. Bár a B. canis törzsek a tetraciklinekre, az aminoglikozidokra, illetve ezek különféle kombinációi iránt érzékenyek (Mateu és Martin, 1995), a tartós gyógykezelés sem vezet bakteriológiai értelemben vett gyógyuláshoz, emellett pedig a betegség zoonosis, ezért célszerűbb a fertőzötttenyészeteket felszámolni. A fertőzött állományt forgalmi korlátozás alá kell vonni. Az ilyen állományokból kutyát kivinni (eladni stb.) nem szabad. A kutyatenyészetek a fertőzéstől szükség esetén mentesíthetők. A klinikailag beteg egyedek eltávolítása után valamennyi egyedet 4–6 hetes időközökkel ismételt bakteriológiai (vér-, hüvelyváladék-, ondó-) és szerológiai vizsgálatnak vetünk alá. A fertőzött egyedek eltávolításával, jó tartási higiéniai viszonyok kialakításával mentes állományhoz juthatunk.

A fertőzés behurcolásának a megelőzése érdekében importból származó kutyát csak a B. canisra elvégzett és 3 hét elteltével megismételt, kedvező eredményű szerológiai (és bakteriológiai) vizsgálat negatív eredménye után célszerű az országba behozni. Ugyanezt az eljárást lenne célszerű követni a tenyészcélból vásárolt kutyák adásvétele során az országon belül is.

Egyéb állatfajok brucellosisai

Lovakban főként a B. abortus okozhat fertőzést. Korábban nálunk is észlelték fertőzött szarvasmarha-állományokkal együtt tartott lovakban. A lovak brucellosisa rendszerint az ízületek, illetve a nyálkatömlők gyulladásában, illetve idült marsipoly tüneteiben jelenik meg. A kórjelzés a váladékok bakteriológiai és a vérsavók szerológiai vizsgálatával biztosítható.

A vadon élő kérődzőkben, szarvasokban, őzekben, különféle antilopfajokban is előfordul brucellosis. Ezek többnyire szarvasmarhától fertőződnek B. abortusszal. Esetenként előfordul bivalyok, illetve bölények brucellosisa vadasparkokban.

A B. suis megbetegítheti a vaddisznókat, a nyulakat és számos vadon élő húsevő (róka stb.) fajt is. A szarvasmarha- és a sertésbrucellosis felszámolása után azonban ezeknek a fertőzéseknek idehaza már nincs gyakorlati jelentősége.

A rénszarvasok brucellosisa Észak-Európában és Észak-Amerikában bír jelentőséggel. A B. suis 4-es biotípusa által okozott betegség hasonló a szarvasmarhában észleltekhez.

  Közegészségügyi vonatkozások. A brucellosis közegészségügyi jelentősége azokban az országokban, mint nálunk is, ahol a szarvasmarha- és a sertésbrucellosist felszámolták, fokozatosan csökkent, illetve megszűnt. Korábban nálunk is foglalkozási betegségnek számított, főleg a beteg szarvasmarha-állományokkal foglalkozók (állatorvosok, inszeminátorok, állatgondozók, vágóhídi munkások) fertőződtek B. abortusszal (Bang-kór). Manapság itthon az ember brucellosisa kivételes ritkaságszámba megy, szórványosan előfordulnak azonban nálunk is import esetek. Alkalmanként a mediterrán országokból, a Közel-Keletről, Észak-Afrikából hazaérkező turisták betegszenek meg. A fertőzést többnyire a B. melitensis (máltai láz), ritkán a B. abortus okozza, zömmel nyers tej, illetve ilyenekből készült túró, lágysajtok elfogyasztását követően. Az embert megbetegítheti a B. canis is. Ez utóbbival főleg kutyatenyésztők fertőződnek. A fertőződés rendszerint szájon át következik be, de előfordulhat a kötőhártyán, felázott bőrön át stb. is.

Az ember heveny megbetegedése 10–14 napos lappangási időt követően jellegzetes, napszakonként hullámzó lázzal kezdődik, délutáni kulminációval, majd erősizzadással. Később fej- és izomfájdalmak, fáradékonyság jelentkezik. A néhány napos lázas szakaszt szubfebrilis napok és ismét lázas szakasz követi (febris undulans). A kezdettől fogva tartó gastrointestinalis tünetekhez izom- és később ízületi fájdalmak is csatlakoznak. A betegség hetekre, hónapokra elhúzódik. A fertőződés gyakran tünetmentesen vagy csak enyhe tünetekkel zajlik le, de idült szervi lokalizációk alakulhatnak ki, pl. heregyulladás, spondylitis vagy meningitis és encephalitis.

A kórjelzéshez figyelembe veszik a kórelőzményi adatokat, a klinikai tüneteket, heveny esetekben a vérből, ízületekből, a nyálkatömlőkből, felületi nyirokcsomókból vett mintákból a kórokozó kitenyészthető, emellett a vérben emelkedő titerben agglutinációs, KK stb. próbákkal kimutatható ellenanyagok jelennek meg.

A betegek gyógyítására tetraciklin-streptomicin és szulfonamid vagy doxiciklin-potenciált szulfonamidok kombinációját javasolják, nagy adagban, 3 héten át. A gyógyulás kilátásai annál jobbak, minél korábbi szakaszban kezdődik a gyógykezelés. A kezelés eredményességét félévente végzett szerológiai vizsgálattal érdemes ellenőrizni, a bakteriológiai értelemben vett gyógyulást ugyanis előbb-utóbb a szerológiai válasz eltűnése követi. A megelőzésben fontos az állatokkal kapcsolatos személyi higiéniabetartása és a nyers (nem pasztőrözött) tej, illetve az ilyenekből készült termékek fogyasztásának az elkerülése.