Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

Haemophilusok okozta betegségek

Haemophilusok okozta betegségek

Történet. Haemophilus genusba tartozó baktériumot először Pfeiffer (1882) izolált emberből és H. influenzaenak nevezte, mert azt hitte, hogy az emberi influenza kórokozója. A sertések róla elnevezett betegségét Glässer 1910-ben írta le, a kórokozót azonban csak később (Schermer és Ehrlich, 1922) izolálták. A genusba tartozó, állatorvosi szempontból fontos fajok közül a ma H. paragallinarumnak tekintett baktériumot a már korábban ismert, ragadós náthának nevezett betegségben elhullott tyúkokból (De Bliek, 1931), a H. somnust pedig thromboemboliás meningoencephalitisban (Griner és mtsai., 1956) elhullott szarvasmarhákból tenyésztették ki (Kennedy és mtsai., 1960.)

Kóroktan. A haemophilusok rövid pálcika alakú, coccoid, tenyészeteikben azonban gyakran fonalakká is kinövő, Gram-negatív baktériumok. Egyik-másik fajuk frissen kitenyésztve vékony burkot képez, egyes fajok felületén pedig fimbriák találhatók. Igen kényes baktériumok, a szokásos táptalajokon nem szaporodnak, legjobban főtt vért és élesztőkivonatot is tartalmazó táptalajokon tenyészthetők. Növekedésükhöz kétféle kiegészítő anyagot, vastartalmú hemet (X-faktort) és nikotinsav-adenin-dinukleotidot, NAD (V-faktort), igényelnek. A fajok egy része a növekedéséhez mindkét faktort, más része azonban csak NAD-ot igényel. A haemophilusok X-faktor-igénye kielégíthető a táptalajhoz 80 oC-on hozzákevert vérrel (csokoládéagar), a NAD-ot pedig, mivel azt az élesztő bőven tartalmazza, élesztőkivonat formájában adjuk a táptalajhoz vagy a már beoltott táptalajra NAD-ot bőven termelő más baktériumfajt (pl. Staphylococcus aureust) is ráoltunk egy-két csíkban. Az utóbbi esetben a haemophilusok telepei csak a NAD-ot termelő baktériumok szomszédságában alakulnak ki (dajka jelenség, NAD-dependémia). A haemophilusok többsége a tenyésztéshez 10% CO2-ot is tartalmazó levegőt igényel.

A haemophilusok ellenálló képessége kicsi, csak a velük fertőzött egyedek nyálkahártyáin maradnak tartósan életben. A környezetben beszáradva 24 óra alatt, nyálkás váladékokban pedig néhány nap alatt elpusztulnak. A szokásos fertőtlenítő oldatokkal perceken belül elölhetők.

Járványtan. A különféle Haemophilus fajok többnyire természetes viszonyok között is megtalálhatók az ember, illetve az egyes állatfajok nyálkahártyáin, főleg az orr-, garatüregben és légcsőben, egyes fajok azonban a nemi szervek nyálkahártyáin is. Fakultatív pathogenek, klinikai tünetek rendszerint hajlamosító hatások következtében jelennek meg. Gyakran csatlakoznak szövődményként vírusok okozta betegségekhez (pl. influenzához) vagy más baktériumokkal (pl. Pasteurella multocidával,Bordetella bronchisepticával) együtt kevert fertőzést okoznak.

A kórtani szempontból fontos fajok közül a H. influenzae az emberben okoz légútitüneteket, a B poliszacharid burokantigénű törzsek pedig főleg gyermekekben meningitist. A H.parasuis a malacok savóshártya- és ízületgyulladásának (Glässer-betegségnek) az okozója, a H. paragallinarum növendék- és fiatal tojótyúkállományban idéz elő Haemophilus-náthát, míg a H. somnus a szarvasmarhában és a juhokbanokoz különféle kórképeket.

A malacok savóshártya- és ízületgyulladása (Glässer-betegsége)

A fiatal, leggyakrabban 5–8 hetes korú választott malacok lázas általános tünetekkel, a savóshártyák és az ízületek, esetenként az agyburkok heveny, savós gyulladásával lezajló betegsége, amely világszerte előfordul. Nálunk is megállapították (Dobai és mtsai., 1970).

Kóroktan. Okozója a H. parasuis. Csokoládéagaron, 5–10% CO2-ot is tartalmazó levegő jelenlétében tenyészthető, csupán NAD-ot igényel. A korábban H. suisnak tekintett törzsekről kiderült, hogy ezek is csupán NAD-ot igényelnek, ezért ezek is valójában H. parasuis baktériumok. Sejtfalkivonataikat gélprecipitációs próbával vizsgálva, hőstabil antigénjeik alapján a törzsek eddig legalább 15 szerotípusba sorolhatók. A sertésben betegséget okozó törzsek szerotípusai földrajzi régiónként jelentősen különböznek egymástól. Egy-egy állományban egyszerre több szerotípus is okozhat betegséget (Blackall és mtsai., 1996).

Járványtan, kórfejlődés. A H. parasuis a klinikailag egészséges sertések jelentős részének a felső légúti nyálkahártyáin is megtalálható. A betegség többnyire fiatal malacokban, hajlamosító hatások (megfázás, szállítás, falkásítás stb.) után jelentkezik. A betegekkel érintkező, de hajlamosító hatásokkal nem terhelt malacok általában nem betegszenek meg. A betegség rendszerint sporadikus, egy-egy állományon belül a megbetegedett malacok száma alacsony. A fertőzés rendszerint aerogén úton történik. A kórokozó a légutakban szaporodik el, majd innen szétszóródva jut el a savóshártyákba, az ízületekbe és gyakran az agyvelőbe is, ahol savó és fibrin kiválásával járó polyserositist, polyarthritist és meningitist idéz elő (Kielstein és mtsai., 1994).

Tünetek. A lappangási idő többnyire 5–7 nap. A betegség rendszerint heveny formában zajlik le. A malacok étvágytalanok, hőmérsékletük 40,5–42 oC-ra emelkedik, egyesek nehezítetten lélegzenek. Megduzzadnak az ízületek, ezek melegek és fájdalmasak, emiatt az állatok sántítanak, tipegve, fájdalmat jelezve és csak nógatásra mozognak. Az agyburkok megbetegedésének jeleként a bőr túlérzékenysége, nyugtalanság, görcsök és nystagmus jelentkezhet. A betegek jelentős része 2–5 nap alatt elhullik. Az enyhébben megbetegedettek meggyógyulhatnak, illetve bennük a betegség idülten zajlik le.

Kórbonctan. A kórbonctani képet a mellhártya, a szívburok, a hashártya, az ízületek és az agyburkok savós, fibrines gyulladása jellemzi. Típusos esetekben a testüregekben megszaporodott mennyiségű folyadékot találunk, amelyben fibrincafatok vannak, és ilyenek fedik a mell- és hasüregi szerveket is.

Kórjelzés. A megbetegedés körülményei, a klinikai tünetek és a kórbonctani elváltozások útbaigazítanak, a biztos kórjelzéshez azonban bakteriológiai vizsgálatra is szükség van. A legbiztosabban és legtisztábban az ízületekből és az agyvelőből izolálható a kórokozó. Az elkülönítő kórjelzés szempontjából a Mycoplasma hyorhinis (kevesebb beteg, enyhébb tünetek, inkább chronicus lefolyás, a meningitis hiánya stb.), továbbá a streptococcusok és más gennyesztő baktériumok okozta ízületgyulladások jönnek szóba.

Gyógyítás, megelőzés. A betegeket parenteralisan egyedileg, az egész falkát pedig ivóvízbe vagy takarmányba kevert antibiotikummal (penicillinnel, tetraciklinnel), fluorquinolonokkal stb. célszerű gyógykezelni 4–5 napon át.

A megelőzésben döntő a stresszhatások, főként a megfázás, a hosszú szállítás elkerülése, illetve csökkentése. Szükség esetén a szállítást megelőzően és azt követően is néhány napon át antibiotikumot tartalmazó takarmányt etethetünk.

Azokban az országokban, ahol a betegség gyakori, az adott területen előforduló H. parasuis-szerotípusokat tartalmazó inaktivált vakcinákat is igénybe vesznek a betegség megelőzésére. A védettség szerotípus-specifikus (Rapp-Gabrielson és mtsai., 1997).

A baromfi Haemophilus-náthája

A növendék és a felnőtt tojótyúkállományok tömegesen jelentkező, gyorsan terjedő, a felső légutak heveny savós, fibrines gyulladásával járó fertőző betegsége, amelyet korábban ragadós náthának neveztek.

Előfordulás. Változó gyakorisággal, világszerte, így hazánkban is előfordul (Mészáros és Molnár, 1974).

Kóroktan. A betegséget a H. paragallinarum okozza. A többi Haemophilushoz hasonlóan csokoládéagaron, 10% CO2-ot is tartalmazó légtérben tenyészthető. A törzsek tenyésztésükhöz csak NAD-ot igényelnek, így a korábban H. gallinarumnak nevezett törzsek is valójában H. paragallinarum baktériumok, a Haemophilus-nátha esetekből izolált, korábban H. aviumnak nevezett törzseket viszont manapság Pasteurella aviumnak tekintjük.

A virulens H. paragallinarum törzseknek vékony burkuk van. HAG gátlási próbával ez ideig legalább három szerotípusba (A, B és C) sorolhatók, a C típuson belül további négy alváltozat különíthető el. Egy-egy területen rendszerint mindhárom szerotípus előfordul, bár gyakoriságuk időről időre változik (Bragg és mtsai., 1996). A kórokozó iránt leginkább a házityúk fogékony, főleg növendék és fiatal felnőttkorban, ritkán azonban a fácán- és gyöngytyúkállományok is megbetegszenek.

Járványtan, kórfejlődés. A betegség egy-egy állományban rendszerint hirtelen jelenik meg, gyorsan terjed, néhány nap alatt az egész állomány megbetegszik. A kórokozót a betegségen átesett állatok tartják fenn, az ilyen tyúkok felső légutaiból a kórokozó gyakran izolálható. A fertőződés rendszerint közvetlen érintkezéssel, cseppfertőzés útján a légutakon át, valamint orrváladékkal szennyezett ivóvíz, illetve takarmány felvételével következik be.

A kórokozó a kötőhártyán, az orrüregben és a sinus infraorbitalisban okoz heveny savós, fibrinkiválással járó gyulladást, miközben a szemhéj és az arcorri rész szövetei oedemásan megduzzadnak.

Tünetek. A lappangási idő 1–3 nap. A betegség legkorábban 8–12 hetes növendékállományokban szokott előfordulni. Heveny esetekben az állatok lázasak, bágyadtak, étvágytalanok, a felső légutak heveny gyulladása miatt orrfolyást látunk, előbb híg savós, majd fokozatosan besűrűsödő, bőséges mennyiségű váladék ürülésével. Súlyos conjunctivitis alakul ki, bőséges könnyezéssel, fibrinkiválással, a szemhéjak oedemássá válásával és gyakran összetapadásával (52. ábra). Az arci részen, a toroktájékon és a fej függelékein oedemás duzzanatok alakulnak ki, az utóbbiak kékesvörös színűekké válnak. Igen gyakori a szemgödör alatti sinusok megduzzadása, amelyeket eleinte hígan folyó nyálkás-savós, később sűrű, fibrines váladék tölt ki (53. ábra). A betegek gyakran tüsszögnek, szuszogva veszik a levegőt. A víz- és a takarmányfogyasztás, valamint a tojáshozam jelentősen csökken. Gyógykezelés nélkül rendszerint az állomány valamennyi egyede megbetegszik, a mortalitás azonban legfeljebb néhány százalékos.

52. ábra - Haemophilus-nátha. A szemhéjak duzzadtak, fibrinkiválás miatt összetapadtak

kepek/52abra.png


53. ábra - Haemophilus-nátha. Sinusitis

kepek/53abra.png


Kedvezőtlen higiéniai viszonyok között tartott állományokban a betegség idült formája alakul ki. A felső légutakban felhalmozódott váladék bomlása következtében az állományban édeskés-bűzös szagot érzünk. A Haemophilus-náthához elhúzódó esetekben szövődményként mycoplasmosis, illetve a mélyebb légutaknak, valamint a légzsákoknak pasteurellák, bordetellák stb. miatti gyulladása csatlakozhat.

Kórjelzés. A járványtani viszonyok, klinikai tünetek és a felső légutakra korlátozódó kórbonctani elváltozások alapján a betegség a helyszínen megállapítható. A kórokozó a heveny tünetekben elhullott állatok orrváladékából, illetve a sinus infraorbitalis nyúlós nyálkájából kitenyészthető. Az átvészelt állatok vérsavójában tárgylemez-agglutinációval, HAG próbával, illetve újabban ELISA-val is szerotípus-specifikus ellenanyagok mutathatók ki.

Az elkülönítő kórjelzés szempontjából figyelembe kell venni az influenzát (minden korú egyedet érint, hasmenés is van), a lassabban lefolyó esetekbena mycoplasmosist (lassan alakul ki, fibrines légzsákgyulladás stb.), a baromfihimlő nyálkahártya-kiütéses formáját (a nyálkahártyákon göbök, körülöttük gyulladás) ésa fertőző laryngotracheitist (légszomj, fibrinkiválással járó gyulladás a légcső felső harmadában).

Gyógyítás. A betegség ivóvízbe kevert potenciált szulfonamidokkal, eritromicinnel, tetraciklinekkel egyéb antibiotikumokkal, illetve újabban fluorquinolonokkal (enrofloxacinnal stb.) eredményesen gyógyítható. Az egész állományt gyógykezelni kell. A gyógykezelés megkezdését követően a klinikai tünetek néhány nap múltán megszűnnek, az állomány egyedeinek a jelentős része azonban baktériumhorodozó marad. A visszamaradt baktériumgazdáktól a betegség újból fellángolhat.

Megelőzés. Legfontosabb a behurcolás megakadályozása, az állományok zárt, izolált tartása. Az átvészelt állományokat a tojásrakás befejezése után célszerű levágatni és az istállót az újabb betelepítés előtt alaposan fertőtleníteni. Az ilyen állományból állatokat továbbtartás céljára eladni vagy kihelyezni nem szabad.

A megelőzés érdekében inaktivált, alumínium-hidroxid gélhez adszorbeált vagy olajjal adjuvált, mindhárom szerotípust vagy az egy-egy adott területen előforduló szerotípusokat tartalmazó vakcinák is rendelkezésre állnak. Az ilyen vakcinákkal legkorábban 6–10 hetes korban, 3 hetes időkülönbséggel egymásután legalább kétszer subcutan vagy im. vakcinázott tyúkállományokban 3–6 hónapig tartó típusspecifikus védettséget észleltek (Terzolo és mtsai., 1997).

A szarvasmarha és a juh Haemophilus somnus okozta betegségei

A H. somnus a szarvasmarha heveny, idegrendszeri tünetekkel járó tromboemboliás meningoencephalitisének az okozója, de okozhat számos egyéb kórképet, így reprodukciós zavarokat, borjakban elhúzódó hurutos tüdőgyulladást, továbbá megbetegítheti a juhokat is.

Előfordulás. A szarvasmarha és a juhok H. somnus okozta betegségei világszerte előfordulnak. Nálunk ez ideig a borjak H. somnus okozta hurutos tüdőgyulladását (Forrai és mtsai., 1984), valamint a növendék kosok ugyanezen baktériumfaj okozta gennyes mellékhere- és heregyulladását (Hajtós és mtsai., 1986) állapították meg.

Kóroktan. A H. somnus rövid pálcika alakú, időnként azonban hosszabb fonalakká is kinövő, Gram-negatív, a haemophilusokhoz hasonló baktérium, amelyet csupán ideiglenesen sorolnak a Haemophilus genusba. Bár a tápanyagok iránt igényes, sem X-, sem pedig V-faktort nem igényel. Legjobban csokoládéagaron, 10% CO2-ot is tartalmazó légtérben tenyészthető A törzsek antigén-szerkezetileg heterogének, de közös antigénkomponenseket is tartalmaznak. A sejtfal külső rétegéből készített antigénkivonatokat ELISA-ban vizsgálva a H. somnus törzsek legalább 11 szerotípusba (csoportba) sorolhatók, de biztos, hogy további szerotípusok is léteznek. Jelentősen különbözik egymástól a törzsek virulenciája is. A juhokból izolált és különböző kórképeket előidéző, Haemophilus agni és Histophilus ovis néven leírt baktériumok tenyésztési, morfológiai és biokémiai sajátságaik tekintetében azonosak a H. somnusszal. A H. somnus ellenálló képessége a valódi haemophilusokhoz hasonlóan kicsi, a velük fertőzött állatokon kívül tartósan nem marad életben.

Járványtan. A H. somnus fakultatív pathogen baktérium, természetes viszonyok között is megtalálható a szarvasmarha felső légutainak a nyálkahártyáin, továbbá az urogenitalis nyálkahártyákon, bikákban főként a tasak nyálkahártyáján, tehenekben pedig a hüvelyben. A fertőződés, úgy látszik, már korán, borjúkorban bekövetkezik. Az USA-ban és Kanadában a klinikailag tünetmenetes szarvasmarhák 23–56,5%-nak a vérében találtak a H. somnusszal szembeni ellenanyagokat. A H. somnus megtalálható a juhok hüvelyének és a kosok praeputiumának a nyálkahártyáján is, bár úgy látszik, jóval kisebb gyakorisággal, mint szarvasmarhában.

A fertőződés a légúti váladékokkal aerogén úton és a húgyutakból a vizelettel, valamint az ondóval egyaránt megtörténhet. Mind szarvasmarhában, mind pedig juhokban előfordul a hüvelyből, illetve a tasakból kiinduló, ascendáló fertőzés is. A fertőződés az esetek többségében tünetmentes marad, az állatok jelentős része azonban a baktériumot tartósan hordozza.

Szarvasmarhában a legnagyobb veszteséget okozó thromboemboliás meningoencephalitis főleg fiatal 1–3 éves hízómarha-állományokban alakul ki, szállítás, megfázás és egyéb hajlamosító okok hatására (Bruchner és mtsai., 1995).

Kórfejlődés. A kórokozó szarvasmarhában a fertőzést követően elsődlegesen a légutakban szaporodik el, majd septikaemia alakul ki, amelynek következtében gyulladásos-elhalásos folyamatok alakulnak ki a központi idegrendszerben, a légutakban, az ízületekben és másutt is. Főleg a vérerek betegszenek meg, amelyet a kisvérerek gyulladása (vasculitis), környéküknek savós-gennysejtes beszűrődése és ennek következményeként a környező szövetek elhalása (septicus infarctusok) jellemez.

Tünetek. A betegség az esetek többségében lázas általános tünetekkel és a légzőszervek megbetegedésével kezdődik. A testhőmérséklet 41 oC körülire emelkedik, a légzés szapora, az állatok köhögnek, savós, majd gennyes orrfolyásuk van. Az elhúzódó esetekben fibrinkiválással járó tüdő- és mellhártyagyulladás és ízületgyulladások is kialakulnak. A légúti tüneteket mutató állatok kb. 5–20%-ában jelennek meg a thromboemboliás meningoencephalitis tünetei, izgatottság, görcsök, kényszermozgások, ataxia, kancsalság, nystagmus. A betegség idegrendszeri tünetekkel járó formája acutan, peracutan zajlik le, ezek az állatok rendszerint 24–48 óra alatt elhullanak. Megbetegedhetnek a nemi szervek is, tehenekben szórványosan vetélés, gyenge borjak születése, idült endometritis, salpingitis, következményes meddőség, mastitis alakulhat ki. Bikákban a tasakra és a húgyutakra korlátozódó fertőzés többnyire tünetmentes marad, ha azonban a kórokozó a herékbe is bejutott, romlik az ondó minősége, és benne gennysejtek is megjelennek, a herékben, mellékherékben pedig gennyes gyulladás alakul ki. A gyengeéletképességű borjakban gyakori a H. somnus okozta elhúzódó hurutos, gennyes tüdőgyulladás, amelyhez rendszerint pasteurellák és különféle gennyesztő baktériumok is csatlakoznak.

Juhokban is kialakulhat lázas általános tünetekkel járó septikaemia, ízületgyulladások, mastitis, ritkán vetélés (Mc Dowell, 1994), kosokban gennyes mellékhere- és heregyulladás az ondó minőségének a romlásával stb., valamint alkalmanként thromboemboliás meningoencephalitis (Cassidy és mtsai., 1997).

Kórbonctan. A légutak nyálkahártyája gyulladásos, kivörösödött, benne vérzéseket, kimaródásokat találunk, felületét gyakran fibrin fedi. Az elhúzódó esetekben vérzésekkel, fibrinkiválással járó pneumonia is látható. A thromboemboliás meningoencephalitisben elhullott szarvasmarhákban az egész agyvelőben elszórtan 0,1–4 cm átmérőjű, sötétbarna, vérzéses-elhalásos gócokat találunk. Ritkábban a gerincvelőben is kialakulnak ilyen gócok. Szövettanilag vérzéseket, a vérerek thrombosisát és neutrofil granulocyták felgyülemlését látjuk az elhalásos gócokban. A gyulladásos erek üregét gyakran baktériumok tömege által képzett embolusok töltik ki. A vérerek thromboemboliás elváltozásai megtalálhatók a légutak nyálkahártyáiban, a tüdőben, a szemben, a vesékben, a húgyhólyagban, a vázizomzatban stb. is.

Kórjelzés. Az idegrendszeri tünetek, valamint az agy- és gerincvelő kórszövettani vizsgálata ugyan jellemző, a biztos kórjelzéshez azonban a kórokozót az agyvelőből, illetve az elváltozott szövetekből, ondóból stb. ki kell tenyészteni. Az elkülönítő kórjelzés szempontjából egyebek mellett szóba jön a listeriosis (szarvasmarhában sporadikus, lassabban zajlik le), a chlamydiosis (az agyvelőgyulladásos forma rendszerint félévesnél fiatalabb borjakat érint, szórványos, valamivel lassabban zajlik le), a veszettség (csak a megmart állatok betegszenek meg, dühöngés, nyálzás, rekedtség stb.) és a szarvasmarhafertőző rhinotracheitise (gyakori, főleg borjakban, orrfolyás, kimaródások az orr nyálkahártyáján, az idegrendszeri forma ritka).

Gyógyítás. A betegek gyógykezelésére parenteralisan adott potenciált szulfonamidok, az ampicillin, a tetraciklinek és egyéb, széles therapiás skálájú antibiotikumok, valamint fluorquinolonok vehetők igénybe. Az idegrendszeri tüneteket mutató állatok gyógykezelése rendszerint sikertelen.

Megelőzés. A megelőzésben fontos a stresszhatások lehetőség szerinti elkerülése. Az USA-ban és Kanadában, ahol a betegség, úgy látszik, gyakrabban fordul elő, mint Európában, a megelőzésére igénybe vesznek inaktivált, alumíniumgélhez adszorbeált H.somnus törzseket tartalmazó vakcinákat is. Az ilyen vakcinákkal kétszer egymásután oltott fiatal hízómarha-állományokban a betegség idegrendszeri formájának az előfordulása jelentősen csökkent. Egyes országokban használnak inaktivált vakcinákat a borjak H. somnus okozta betegségének a megelőzésére is. Ennek érdekében a vemhes teheneket vakcinázzák az ellés előtt hét és négy héttel, majd a borjakat is először négyhetes, majd hét-nyolc hetes korukban ismét (Donkersgoed és mtsai., 1995). Nálunk a betegség ritka előfordulása miatt egyelőre vakcinák használatára nincs szükség.