Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

Tularaemia

Tularaemia

A tularaemia a rágcsálók, ritkábban más állatfajok és szórványosan az ember heveny septikaemiával vagy elhúzódó esetekben a parenchymás szervekben gyulladásos-elhalásos gócok keletkezésével járó, fertőző betegsége, amelyet a Francisella tularensis idéz elő.

Történet. A kórokozót Mccoy és Chapin (1912) California Tulare tartományában, a rágcsálók pestishez hasonló megbetegedéseit tanulmányozva, ürgékből izolálta először, majd Francis (1914) emberekből is kitenyésztette, és tisztázta a betegség járványtanát is.

Előfordulás. A betegség az északi félteke hideg és mérsékelt égövi országaiban, Észak-Amerikában és az európai kontinensen egyaránt előfordul, természeti gócfertőzések formájában. A tularaemia nálunk is régóta honos.

Kóroktan. A F. tularensis a pasteurellákhoz hasonló, coccoid vagy rövid pálcika alakú, Gram-negatív baktérium. Glükózt, nyúlsavót és ciszteint tartalmazó (Francis-féle) véresagaron, továbbá glükózt, ciszteint és alvasztott tojássárgáját tartalmazó táptalajokon, aerob viszonyok között tenyészthető. Egyes biokémiai sajátságok, a virulencia és járványtani jellemzőik alapján a törzsek több biotípusba (alfajba) sorolhatók. A két fő biotípus közül az A (F. tularensis var. tularensis vagy var.neoarctica) csak Észak-Amerikában fordul elő és mind a háziállatokra, mind pedig az emberre nézve nagy virulenciájú, míg a B típus (F. tularensis var. palaearctica vagy újabbanvar. holarctica) a kevésbé virulens törzseket foglalja magában, ez a változat Észak-Amerikában, Európában és Ázsiában egyaránt előfordul. A F. tularensis törzsek antigén-szerkezetileg egységesek, szerológiailag rokonok a brucellákkal és a Yersinia pestisszel. Az agglutinációs próbát felhasználjuk a kitenyésztett törzsek azonosítására. A kórokozó ellenálló képessége kicsi, 60 °C-on és fertőtlenítőszerek hatására perceken belül elpusztul, az elhullott rágcsálókban, egyéb állatokban, vízben azonban, különösen télen, több hónapig fertőzőképes marad. A lebőrözött állatok gereznája is legalább egy hónapig tartalmazhat fertőzőképes baktériumokat.

A F. tularensis gazdaspektruma igen széles (Morner, 1992). Leginkább fogékonyak iránta a vadon élő rágcsálók (egér, ürge, hörcsög, mezei nyúl, mókusok stb.), közöttük a vízben élő fajok (vízipatkány, pézsmapatkány, hód) is, de megbetegedhetnek a háziállatok (juh, szarvasmarha stb.), ritkán a madarak (fácán, fajd, fürj stb.) és az ember is. A tyúkfélék és a házinyúl viszont a tularaemia iránt nem fogékony.

Járványtan. A tularaemia természeti gócfertőzések formájában létezik. A kórokozó fő fenntartó gazdái az apró rágcsálók és a belőlük vért szívó ízeltlábúak, főleg a kullancsok. A betegség a szabad természetben ott válik endémiássá, ahol a kórokozó fennmaradását a rágcsálók és az ízeltlábúak sűrű populációi lehetővé teszik. A kórokozót terjeszthetik kullancsok, szúrólegyek, szúnyogok és egyéb ízeltlábúak. Kullancsokban a kórokozó vertikálisan is átmegy az utódokra. A beteg rágcsálók főként vizeletükkel, de egyéb váladékaikkal is ürítik a kórokozót, amely takarmány vagy víz közvetítésével, peroralisan jut be a fogékony állatokba.

Bizonyos rágcsálófajok, nálunk a mezei pocok, a skandináv országokban a lemming, az egykori Szovjetunió északi részén a vándorpatkány erős elszaporodása, a táplálékhiány és a zord téli időjárás okozta legyengülésük szélesebb körű járványok kirobbanásához vezethet. Az apró rágcsálóktól vagy a kullancsoktól fertőződő mezei nyulak között a betegség többnyire akkor jelentkezik tömegesen és súlyosabb formában, amikor a nyulak nem találnak elég táplálékot, ezért lesoványodnak, természetes ellenálló képességük csökken.

Az apró rágcsálók és vérszívó ízeltlábúak fertőzöttségének mértéke széles határok között változik. Pozsony környékén, a Duna menti ártéri erdőkben a kullancsok (Ixodes ricinus és Dermacentor reticulatus) 0,5–2%-át találták F. tularensisszel fertőzöttnek (Guricova és mtsai., 1995).

Kórfejlődés. A szájon vagy a bőrön át behatolt kórokozó a fertőzési kapuban és a hozzá tartozó nyirokcsomókban szaporodik el. Ezt követően betör a véráramba, ezzel az egész szervezetben szétszóródik, és a parenchymás szervekben, főként a lépben, a májban, a vesékben, továbbá a nyirokcsomókban gyulladásos-elhalásos gócokat okoz.

Tünetek. A lappangási idő 2–3 nap és több hónap között ingadozik, az illető állatfaj fogékonyságától és természetes ellenálló képességétől függően. Előfordul, hogy a fertőzöttség mindvégig tünetmentes marad. Háziállatokban, így juhokban, főként bárányokban, Észak-Amerikában lázat, étvágytalanságot és a nyirokcsomók duzzanatát észlelték. Egyéb háziállatfajokban csak ritkán vannak kifejezett tünetek.

Szarvasmarhákban szórványosan vetélést, kutyákban a légutak és a kötőhártyák hurutját, a nyirokcsomók duzzanatát és ritkán azok feltörését észlelték. A rágcsálók lázas tünetek között 2–3 nap alatt elhullanak. A lesoványodott, beteg mezei nyulakat a kutya, sőt esetleg az ember is meg tudja fogni.

Kórbonctan. A lép és a nyirokcsomók duzzadtak. A parenchymás szervekben és a tüdőben szürkéssárga gócok vannak (50. ábra). Idült esetekben a szervekben és a nyirokcsomókban kisebb számban elhalásos és granulomaszerű gócok találhatók. Egyes esetekben gennyes vesemedence-gyulladás is kialakul. Rágcsálókban az elváltozások nagyon hasonlítanak a Yersinia pseudotuberculosis okozta rodentiosishoz, de a brucellosistól és a toxoplasmosistól való elkülönítés is gondot okoz.

50. ábra - Tularaemia. Gyulladásos-elhalásos gócok mezei nyúl tüdejében (az Országos Állat-egészségügyi Intézet anyagából)

kepek/50abra.png


Kórjelzés. A klinikai tünetek és a kórbonctani elváltozások legfeljebb a betegség gyanújának a megállapítását teszik lehetővé. Élő állatokban a fertőzöttség a vérsavóban levő ellenanyagok agglutinációs próbával (immunoblot eljárással) vagy újabban ELISA-val való kimutatásával állapítható meg. Agglutinációs próbában 1:25 fölötti titerek tekinthetők kórjelző értékűnek. A F. tularensis kimutatható a biopsziás anyagokból vagy az elhullott állatokból származó szövetmintákból, a legcélszerűbben direkt immunfluoreszcenciával, emellett a váladékokból, heveny esetekben a szövetekből, megfelelő táptalajokon, szerencsés esetben ki is tenyészthető. A kórokozó kitenyésztése azonban gyakran csak egereken vagy tengerimalacokon végzett állatkísérlet közbeiktatásával sikerül.

Gyógyítás, védekezés. A betegek legcélszerűbben parenteralisan adott streptomicinnel vagy gentamicinnel gyógyíthatók. Gyógykezelésre azonban az állatokban ritkán kerül sor, a beteg állatokat célszerűbb leölni, helyüket kitakarítani és fertőtleníteni.

A tularaemia elleni védekezés érdekében fontos a rágcsálók és az ízeltlábú vektorok irtása a háziállatok (és az ember) környezetében. A vadon élő rágcsálók körében a tularaemia előfordulását nem tudjuk befolyásolni. Erősen fertőzött területeken szóba jöhet a mezei nyulak fokozott vadászata is.

Közegészségügyi vonatkozások. A tularaemia iránt az ember is fogékony. Az ember általában rágcsálóktól, ritkábban ízeltlábúaktól fertőződik. Leggyakoribb asebfertőzés, amikor mezei nyulak lebőrözésekor, a nyúlhús konyhai feldolgozásakor, hörcsög, ürge csapdával való befogásakor stb. a felsértett bőrön vagy a kötőhártyán át jut be a kórokozó a szervezetbe. Előfordul azonban peroralis és aerogén fertőzés is. A bőrön sebzéseken át vagy ízeltlábúak csípésével bekövetkezett fertőzés során a bemenetikapuban fekélyképződéssel járó gyulladás és a regionális nyirokcsomók gyulladása figyelhető meg. A kézen elszenvedett fertőzéskor pl. a hónalji nyirokcsomók tojásnyi-ökölnyi, fájdalmas duzzanata alakul ki, lázas általános tünetek, fejfájás, hidegrázás kíséretében. Ez az emberi tularaemia leggyakoribb formája. Ritkán előfordul a kötőhártyán át való fertőződés, amit a kötőhártya gyulladása, a szemhéj oedemája követ. Az inhalációs fertőzést követően tüdőgyulladás alakulhat ki, a per os fertőzés után pedig hányás, hasi fájdalmak, hasmenés a jellemző tünetek.

A betegség kórjelzésében segít az anamnézis (rágcsálókkal való foglalkozás, kullancscsípés stb.) és a klinikai tünetek. A vérsavóban agglutinációs próbával, illetve ELISA-val emelkedő titerben mutathatók ki ellenanyagok. A beolvadt nyirokcsomók gennyéből táptalajon vagy a gyanús anyagból egy keveset fehéregérbe vagy tengerimalacba fecskendezve a kórokozó kitenyészthető. A gyógykezelésre streptomicin, gentamicin és más antibiotikumok vehetők igénybe.

A fertőződés megelőzése érdekében fontos a veszélyeztetett csoportok (vadászok, erdészek, mezőgazdasági munkások, hörcsögöket befogók stb.) felvilágosítása, illetve védőkesztyű viselése a nyulak nyúzásakor, erdei munkák során.