Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

Salmonellák okozta betegségek

Salmonellák okozta betegségek

A salmonellosisok az állatokban és az emberben egyaránt gyakran előforduló, lázas általános tünetekkel vagy csupán hasmenéssel járó enteritis formájában lezajló betegségek. Gyakori, hogy tünetek ki sem alakulnak, s a fertőzés a bélcsatornára, ritkán egyéb szervekre korlátozódó baktériumhordozás, -ürítés formájában van jelen.

Történet. Az ember hastyphusának okozóját 1880-ban Eberth és Koch azonosította. A nemzetség az elnevezését Salmon amerikai állatorvosról kapta, aki az idetartozó baktériumok első, állatokból származó tagját Smith-szel együtt 1885-ben, Amerikában, pestisben elhullott sertésből izolálta. Mivel azt hitték, hogy ez a baktérium az Amerikában hog cholerának nevezett sertéspestis okozója, Bacterium suipestifernek nevezték el. Később azután kiderült, hogy ez a szerotípus, a Salmonella choleraesuis, csupán gyakori szövődménye a sertéspestisnek. A S. typhimuriumot Löffler (1892) tenyésztette ki egérből. A múlt század utolsó éveiben derült ki Gärtner (1888), Känsche (1896) és Nobele (1898) munkái alapján, hogy S. enteritidisszel és S. typhimuriummal fertőzött marhahús fogyasztása után emberek is megbetegedhetnek lázas általános tünetekkel járó gastroenteritisben („húsmérgezés”). A S. paratyphi A és B szerotípusokat emberből először Schottmüller (1900) tenyésztette ki. White (1926) állította fel a salmonellákra vonatkozó első antigéntáblázatot, a Weil és Felix által kidolgozott szerológiai antigénanalízis módszerét alkalmazva. A salmonellákat csillóantigénjeik alapján mono- és difázisos fajokra osztotta. Tőle függetlenül Kauffmann (1930, 1934) dolgozott ki az O-antigének meghatározásán nyugvó, majd ezeken belül a csillóantigének alapján további szerológiai csoportosítást lehetővé tevő rendszert. Ezekből a vizsgálatokból született meg 1943-ban, a salmonellák szerológiai besorolására általánosan elfogadott Kauffmann–White-féle séma.

Előfordulás. A salmonellosisok világszerte előfordulnak, és az összes baktériumok okozta betegségekhez, illetve fertőzésekhez képest mind állatokban, mind emberekben valószínűleg egyúttal a leggyakoribbak is. Klinikai tünetekben megnyilvánuló salmonellosis leggyakrabban a sertésben és a tenyésztett madárfajokban fordul elő, de kisebb-nagyobb járványok, illetve szórványos esetek, minden emlős- és madárfajban előfordulhatnak.

Kóroktan. A salmonellák 2–3 µm hosszú, pálcika alakú, kevés kivételtől (pl. a S. gallinarumtól és a S. pullorumtól) eltekintve csillós, Gram-negatív baktériumok. Egyes Salmonella-szerotípusok felületén fimbriák is találhatók.

Aerobok, fakultatív anaerobok, közönséges és véresagaron egyaránt jól szaporodnak, telepeik 24 óra alatt kifejlődnek. Bélsárból és egyéb, erősen szennyezett anyagból való kitenyésztésükhöz szelektív és differenciáló táptalajokat (brómtimolkék-laktóz-kristályibolya, fenolvörös-laktóz-brillantzöld,  bizmut-szulfit agart stb.) használunk, szükség esetén előzetes dúsítás (tetrationát-, vagy szelenittartalmú dúsító tápfolyadékokban való tenyésztés) után. A biokémiai tulajdonságaik alapján salmonelláknak tekintett baktériumok a sejtfalban található O-antigénjeik alapján szerocsoportokba, ezeken belül pedig a csillókban levő H-antigénjeik alapján szerotípusokba sorolhatók (Kauffmann–White-séma). Mind az O-, mind pedig a H-antigének a szerotípusok egy részében több komponensből állnak. Mivel az egyes antigénkomponensek különféle szerotípusokban is előfordulhatnak, az egyes szerotípusokba sorolt salmonellák között szerológiai keresztreakciók észlelhetők. A szerotípusok meghatározására az agglutinációs próbát vesszük igénybe, polivalens vagy kimerített (faktor-) savókat használva.

A salmonellákat DNS-ük rokonsági foka alapján újabban egy fajnak (Salmonella enterica) tekintjük, és ezen belül ez ideig 7 alfajt, az alfajokon belül pedig szerovariánsokat (szerotípusokat) különböztetünk meg. Az eddig megismert Salmonella-szerotípusok száma már több mint 2100. Az emlősökben és a madarakban salmonellosist előidéző szerotípusok többsége az 1-es alfajba (S. enterica subspecies enterica) tartozik. Újabban csak az 1-es alfajba sorolt szerotípusok kapnak önálló szerotípusnevet (pl. Salmonella enterica subsp. enterica serovar Typhimurium, a továbbiakban S. typhimurium stb.), a többi alfajba tartozó Salmonellát az alfaj és az antigénszerkezet feltüntetésével jelölik. A korábban önállónak tekintett Arizona szerotípusok új alfajba tartoznak, S. enterica subsp. arizonae néven.

Az orvosi és az állatorvosi szempontból legfontosabb Salmonella-szerotípusokat a 4. táblázat mutatja. Az egyes szerotípusokon belül a törzsek tovább osztályozhatók fágtípusuk, plazmidképük, DNS-ük restrikciós endonukleázokkal való hasítása stb. alapján. Ezek a vizsgálatok rendszerint lehetővé teszik ugyanazon szerotípusba tartozó törzsek egymástól való megkülönböztetését, eredetük kiderítését és szóródásuk nyomonkövetését.

4. táblázat - Egyes Salmonella-szerotípusok antigénjei (Kauffmann–White-séma)

Csoport

Antigének

Szerotípus

0

H

1. fázis

2. fázis

A

S. paratyphi A

1, 2, 12

a

B

S. paratyphi B

1, 4, (5)

b

1, 2

 

S. typhimurium

1, 4, (5), 12

i

1, 2

 

S. abortusovis

4, 12

c

1, 6

 

S. abortusbovis

1, 4, 12, 27

b

e, n, x

 

S. abortusequi

4, 12

e, n, x

C1

S. paratyphi C

6, 7 (Vi)

c

1, 5

S. choleraesuis

6, 7

(c)

1, 5

 

S. typhisuis

6, 7

(c)

1, 5

 

S. thompson

6, 7

k

1, 5

 

S. infantis

6, 7

r

1, 5

C2

S. hadar

6, 8

z10

e, n, x

D1

S. typhi

9, 12, (Vi)

d

 

S. enteritidis

1, 9, 12

g, m

 

S. berta

1, 9, 12

f, g, t

S. gallinarum

1, 9,12

E1

S. anatum

3, 10

e, h

1, 6

 

S. meleagridis

3, 10

e, h

1, w


A zárójelbe tett antigének esetenként hiányoznak

A salmonellák ellenálló képessége nem nagy, 70 oC-ra hevítve 1–2 percen belül elpusztulnak, ugyancsak perceken belül elölhetők 1–2%-os H-lúggal és más fertőtlenítőszerekkel is. Hónapokig életben maradnak azonban a külvilágban, a bélsárban, a különféle váladékokban, természetes vizekben, takarmányokban, élelmiszerekben, sőt kedvező körülmények között (enyhén lúgos pH, ammóniumsók, szénhidrátok jelenléte és nyári meleg) el is szaporodnak. Hónapokig túlélnek mélyhűtött élelmiszerekben is.

A salmonellák iránt minden emlős- és madárfaj fogékony, az azonban, hogy betegség kialakul-e bennük, számos tényező (szerotípus, felvett mennyiség, virulencia, a gazdaszervezet ellenálló képessége stb.) függvénye.

Járványtan. A salmonellák az ember és a különféle állatfajok iránti kórokozó képességük alapján járványtani szempontból három csoportba sorolhatók.

1.Az ember typhusát (S. typhi) és paratyphusát (S. paratyphi A, B és C) okozó szerotípusok. Ezek a szerotípusok az állatokat nem betegítik meg és rendszerint nem is telepszenek meg bennük.

2. Az egyes állatfajok typhusát okozó szerotípusok, amelyek csak az adott állatfajban idéznek elő betegséget. Ide sorolható a S. typhisuis, amely a sertéstyphus, továbbá a S. gallinarum és a S. pullorum, amelyek a baromfityphus okozói. Ezek a szerotípusok az emberben nem telepszenek meg, így közegészségügyi jelentőségük sincs.

3. Ebbe a csoportba sorolható valamennyi egyéb Salmonella-szerotípus. Ezek az emberre és az állatokra nézve egyaránt fakultatív pathogenek, az állatokból bejuthatnak az emberbe és fordítva is, az általuk okozott fertőzés, illetve betegség zoonosis. Az ezekkel a szerotípusokkal történt fertőződés gyakran tünetmentes marad, de a bélsárból a salmonellák időnként vagy tartósan kitenyészthetők. Az esetek egy részében azonban a gazdaszervezet megbetegszik. Az állatokban lázas általános tünetekkel járó betegség (paratyphus) alakul ki, míg emberekbe jutva hasmenéssel járó gastroenteritis vagy, jóval ritkábban, lázas általános tünetekkel járó septikaemia (salmonellosis) jön létre. Az állatokban paratyphust okozó salmonellák legtöbbször fertőzött, állati eredetű élelmiszerekkel jutnak az emberbe (ételfertőzések, „ételmérgezések”). Bár az állatokban Salmonella-fertőzést bármelyik fakultatív pathogen szerotípus létrehozhat, leggyakrabban a S. typhimurium, a S. enteritidis, a S. choleraesuis, a S. thompson, a S. berta, a S. infantis, a S. anatum és még néhány más szerotípus okoz betegséget.

Az állatokban paratyphust előidéző szerotípusok a természetben igen széles körben előfordulnak. Gyakran előfordulnak az emlősök és a madarak bélcsatornájában, időnként megtelepszenek az emberben is. A bélsárral nagy tömegben ürülnek. Sok esetben megtalálhatók a felszíni vizekben, szennyvizekben, az állati eredetű takarmányokban (húslisztben, hallisztben stb.) és időnként az állati eredetű élelmiszerekben is. Gyakran fertőzöttek salmonellákkal a vadon élő apró rágcsálók (egér, pocok, hörcsög stb.) is.

A salmonellákat az állatok rendszerint szájon át, a bélsárból közvetlenül vagy bélsárral szennyezett ivóvízzel, takarmánnyal veszik fel. Madarakban gyakori a germinatív fertőzés.

Tömeges paratyphus rendszerint fiatal állatokban fordul elő. Felnőttekben többnyire egyedi esetekkel találkozunk, gyakori lehet azonban a vetélés.

A paratyphus klinikai megjelenésében hajlamosító hatások is szerepet játszanak (zsúfolt elhelyezés, szállítás, átcsoportosítás, egyéb stresszhatások stb.). Az esetek egy részében a paratyphus önmagában jelentkezik, előfordul azonban, hogy más, pl. vírusok okozta fertőzéshez (pl. a kancák salmonellák okozta vetélése az EHV–1 fertőzéshez stb.) társulva szövődményként jelenik meg.

Az állatokban typhust előidéző salmonellák, szemben a paratyphust okozókkal, csak a velük fertőzött állatokban találhatók meg, a külvilágba jutva néhány hétig életben maradnak ugyan, de nem szaporodnak. Ha a typhust okozó salmonellákat egy-egy állományba behurcolták, a betegség előbb-utóbb klinikai tünetekkel járó formában is megjelenik.

Kórfejlődés. A szájon át felvett salmonellák a bélcsatornában elszaporodnak és hoszszabb-rövidebb ideig a bélsárral ürülnek. Kedvező esetben csupán Salmonella-hordozás alakul ki, a fertőzés a bélcsatornára korlátozódik. Ha azonban nagyobb mennyiségű Salmonella jutott be a bélcsatornába vagy az adott törzs virulenciája nagyobb, illetve valamilyen okból az állat ellenálló képessége csökkent (újszülöttek, fiatal vagy vemhes állatok, hajlamosító hatások), a kórokozók bejutnak a bélfalba, a bélfodri nyirokcsomókba és gyakran a májba is, s hasmenéssel járó gastroenteritist okoznak vagy betörnek a véráramba is, amikor szétszóródnak a különféle szervekbe, s a lázas általános tünetek mellett az egyes szervek megbetegedésének a tünetei (vetélés stb.) is megjelennek.

A typhust okozó salmonellák nagymértékben alkalmazkodtak a gazdafajokhoz. A S. typhisuis-fertőzést követően a sertésekben fekélyképződéssel járó vastagbélgyulladás alakul ki, de kisebb számban a kórokozó bejut a vérpályába is, és gyulladásos- elhalásos gócokat okoz a különféle szervekben. A baromfityphus okozói, a S. gallinarum és a S. pullorum, szinte mindig lázas általános tünetekkel járó, generalizált fertőzést hoznak létre. A fertőzést követő 2–3 hét múlva a fertőzött állatok egy részének a vérsavójában az adott Salmonella-szerotípus ellen ható ellenanyagok jelennek meg. A bélre korlátozódó Salmonella-hordozás rendszerint nem jár a vérsavóban is megjelenő ellenanyagválasz kialakulásával.

Kórjelzés. Bár a salmonellosisok egy részénél a járványtani viszonyok, a klinikai tünetek és a kórbonctani elváltozások együtt lehetőséget adnak a betegség helyszínen való megállapítására (sertéstyphus, bartomfityphus stb.), a kórjelzést mindig bakteriológiai vizsgálattal is alá kell támasztani. A salmonellosisban elhullott állatok szerveiből a kórokozó rendszerint színtenyészetben közönséges és véresagaron is kitenyészthető. A bélsárban, természetes vizekben, takarmányokban, élelmiszerekben előforduló salmonellák kitenyésztésére, szükség esetén előzetes dúsítás után, szelektív és differenciáló táptalajokat veszünk igénybe. A salmonellák kitenyésztése mellett figyelemmel kell lenni a háttérben levő esetleges egyéb kórokozókra is (pl. a S. choleraesuis okozta heveny malacparatyphus során a sertéspestis, madarakban a salmonellosis mellett a fertőző bursitis vagy libákban a Derzsy-betegség vírusának a jelenlétére stb.).

A bakteriológiai vizsgálat mellett a fertőzöttség felderítésére igénybe vehetők szerológiai próbák is, közülük legcélszerűbb az agglutinációs próba, az immunoblot és a különféle ELISA-k. A septikaemiával járó fertőzéseket követően az agglutinációs próbával kapott vérsavótiterek rendszerint magasak, míg a bélcsatornára vagy a bélfodri nyirokcsomókra korlátozódó fertőzések során rendszerint 1:64–1:128 alatt maradnak, gyakoriak azonban a keresztreakciók. Az immunoblot eljárással az egyes Salmonella-antigénkomponensek ellen ható ellenanyagok külön-külön kimutathatók és azonosíthatók. A ELISA-k között vannak olyanok, amelyek a bélsárban levő egyes Salmonella-szerotípusok antigénjeit mutatják ki, míg más ELISA-kkal a fertőzött állatok vérsavóiban megjelenő, az egyes O-antigénkomponensekkel, illetve csilló- vagy fimbriaantigénekkel szemben ható ellenanyagok mutathatók ki. Az antigénkimutatásra szolgáló ELISA-k alkalmasak a fertőzöttség korai felismerésére rendszerint már akkor is, amikor a tenyésztési eljárások még vagy már negatív eredményt adnak. Az ellenanyagok kimutatására szolgáló ELISA-k érzékenyek és specifikusak is, de használatukat az antigénkimutatásra szolgáló ELISA-kkal együtt korlátozza, hogy egyelőre csak a leggyakrabban fertőzést okozó (pl. S. typhimurium, S. enteritidis, S. choleraesuis) szerotípusok antigénjeivel szembeni ellenanyagok, illetve antigénjeik kimutatására dolgozták ki őket, másrészt pedig, hogy csak a fertőzött állatok egy részének a vérsavójában jelennek meg ellenanyagok. Az ELISA-kat széles körben igénybe vesszük a sertés- és baromfiállományok salmonelláktól való mentesítésére.

Gyógyítás. A paratyphus klinikai megjelenésekor a betegeket célszerű egyedileg parenteralisan, az egész állományt pedig ivóvízbe vagy takarmányba kevert antibiotikumokkal (tetraciklinekkel, polimixinekkel) vagy fluorquinolon-származékokkal gyógykezelni. Egyúttal gondoskodni kell a trágya gyakori eltávolításáról és ártalmatlanná tételéről, az istálló padozatának a fertőtlenítéséről. A gyógykezelés rendszerint megakadályozza a további megbetegedéseket, az állatok jelentős része azonban baktériumürítő marad. A gyógykezelés hozzájárul a gyógyszerekkel szemben rezisztens Salmonella törzsek kialakulásához. Azokat a baromfiállományokat, amelyekben az élet első hetében klinikai tünetekkel járó paratyphus jelent meg, a nagyszámú germinatív fertőzés, a kikeltetett állományokban a paratyphus újbóli megjelenése és a közegészségügyi következmények megelőzése érdekében ki kell (kellene) irtani.

Megelőzés, védekezés. A sertés- és baromfityphust a fertőzött állományok forgalmi korlátozás alá vonásával, a tenyészállat-kiválogatás, illetve a tojások keltetésének a megtiltásával és egyéb, az Állat-egészségügyi Szabályzatban előírt szabályok betartása mellett fel kell számolni.

A paratyphust okozó Salmonella-fertőzések korlátozása, illetve felszámolása a salmonellák széles körű előfordulása, a sertés- és baromfiállományok igen gyakori fertőzöttsége stb. miatt nehéz és komplex feladat. A salmonellosisok elleni védekezésben az állatitermék-előállítás minden fázisában részt vevőknek megvan a maga feladata az állatok születésétől, felnevelésétől, illetve a tojásgyűjtéstől, keltetéstől kezdve egészen a termékek konyhai feldolgozásáig, illetve elfogyasztásáig.

Az emlősök salmonellosisának a megelőzésében fontos az elletési higiénia betartása, az állatok korcsoportonként izolált tartása, az állatok, illetve az állományok keverésének elkerülése, az egyszerre kiürítés, betelepítés, közötte alapos takarítás, fertőtlenítés, a rágcsálóirtás, a fedett trágyaelvezetés és a trágya szakszerű ártalmatlanná tétele, a takarmányok, különösen az állati eredetű fehérjekiegészítők, Salmonella-mentessége (savanyítás, hőkezeléssel való granulálás, besugárzás). Ugyancsak fontos a stresszhatások lehetőség szerinti elkerülése, a vágóhídra való kíméletes és rövid távú szállítás, a vágóhídi és élelmiszer-feldolgozási technológia betartása, az állati eredetű élelmiszerek árusítására, konyhai tárolására, feldolgozására vonatkozó szabályok betartása, emellett a megfelelő személyi higiénia, továbbá az állati eredetű élelmiszerek alapos sütése, főzése.

A baromfi-salmonellosisok megelőzése érdekében a fentieken túl fontos a tojásoknak a gyűjtés napján való fertőtlenítése, a keltetési higiénia, a naposbaromfi szállítására, letelepítésére, nevelésére, a vágóhídi feldolgozásra stb. vonatkozó szabályok betartása.

A megelőzésre vonatkozó általános járványvédelmi, higiéniai szabályok betartása lehetővé teszi a Salmonella-fertőzések korlátozását és ezzel együtt az ember veszélyeztetettségének a csökkentését is. Az utóbbi években azonban mind sertés-, mind pedig baromfiállományok vonatkozásában a mentesség elérése lett a cél.

A salmonellákkal fertőzött állományok a bélsár és az alom tenyésztéssel való vizsgálata és a bakteriológiailag negatív állományok vérsavóinak a leggyakoribb O- (sertésállományokban az O:1, 4, 5, 12 és az O:6, 7) antigénekkel szembeni ellenanyagokra való vizsgálata (ELISA) alapján a fertőzött állományok felismerhetők és meghizlalásuk után a vágóhídra küldve a tenyésztésből kizárhatók.

A befulladt tojások ellenőrzése, a naposcsibék, továbbá a nevelés során az állományokban 4–6 hetes időközzel végzett bélsár-, illetve alomvizsgálatok, valamint a bakteriológiailag negatívnak talált állományok vérsavóinak ELISA-val való vizsgálata alapján a fertőzött baromfiállományok ugyancsak felismerhetők és a továbbtenyésztésből kizárhatók. Az Európai Unió országiban a S. enteritidisszel és S. typhimuriummal fertőzött tenyészbaromfi-állományokat a zoonosisok korlátozására elfogadott jogszabály alapján, kártalanítás mellett, le kell ölni. Nálunk a tenyészbaromfi-állományoknak a fenti két Salmonella-szerotípustól való mentesítése, illetve a Salmonella-hordozás csökkentése érdekében egyelőre csupán ajánlások születtek (Nagy és mtsai., 1997). A mentesítés irányába hat azonban a gazdasági kényszer is, mert külföldre való szállítások esetén a mentességet már ma is megkövetelik, másrészt a nagyobb belföldi felhasználók is előbb-utóbb csak salmonelláktól mentes állományokból lesznek hajlandók baromfihúst és tojást vásárolni.

A szarvasmarha salmonellosisa

Borjakban a salmonellosis gyakran tömeges, endémiás formában fordul elő, míg felnőttek közül rendszerint egy-egy vagy néhány egyed betegszik meg. Gyakori a tünetmentes Salmonella-hordozás is. Az USA-ban, Kaliforniában a tejelő szarvasmarha-állományok 11,7%-ában (Smith és mtsai., 1994), a borjúállományoknak pedig 14,7%-ában voltak salmonellák kimutathatók tenyésztéssel (Lance és mtsai., 1992). A fertőzöttség aránya hasonló más országokban is.

Előfordulás. A borjak salmonellosisa endémiás formában azokban az országokban (pl. Nyugat-Európában) gyakori, ahol a borjakat 2–3 hetes korban eladják, s a több helyről összevásárolt állatokat zsúfolt tartási körülmények között hizlalásra fogják (Wray és mtsai., 1990). Nálunk a fiatal borjak klinikai tünetekben megnyilvánuló salmonellosisa ritka, szórványos esetek azonban mind borjakban, mind felnőttekben előfordulnak.

A szarvasmarha salmonellosisát leggyakrabban a S. typhimurium és a S. dublin, ritkábban a S. enteritidis, S. agona, S. derby vagy egyéb szerotípusok idézik elő.

Kóroktan. A fertőződés per os, a bélsárból vagy bélsárral szennyezett ivóvízzel, takarmánnyal a környezetből, esetenként szennyvízzel öntözött legelőkön jön létre. A fertőzés forrása rendszerint egy-egy, az állományba frissen behozott állat, amely a kórokozókat a bélsárral üríti. A fertőzés behurcolásában szerepet játszhatnak rágcsálók és madarak is. A betegség kialakulását jelentősen befolyásolják hajlamosító hatások (szállítás, ismételt piacra vitel, más borjakkal való keveredés, megfázás, hirtelen takarmányváltoztatás, zsúfolt tartás, bélsárral erősen szennyezett padozat stb.). Kötetlenül tartott állományokban a fertőzés a bélsár útján gyorsan terjed, borjakban a morbiditás akár az 50%-ot is elérheti.

A szájon át bejutott salmonellák az előgyomrokban és a vékonybélben tömegesenelszaporodnak és hasmenéssel járó gyomor- és bélgyulladást idéznek elő. Az esetek egy részében a salmonellák betörnek a véráramba is, septikaemiát okoznak, szétszóródnak a szervekben, szövetekben, amelynek gyulladásos-, elhalásos gócok képződése, valamint az elhúzódó esetekben ízület-, ínhüvely- és nyálkatömlő-gyulladások lesznek a következményei. Nagyobb ellenálló képességű egyedekben a folyamat csupán a bélcsatornára korlátozódik, szerencsés esetekben tünetek meg sem jelennek, csupán baktériumhordozás alakul ki.

Kórfejlődés. A betegség lappangási ideje 2–6 nap, leggyakrabban a 2–6 hetes korú borjak betegszenek meg. A borjak bágyadtak, étvágytalanok, lázasak, a heveny septikaemiában lezajló esetekben a borjak már a hasmenés megjelenése előtt elhullhatnak. A lázas általános tüneteket követően röviddel hasmenés alakul ki, a bélsár híg, sok gázhólyagot, emellett fibrincafatokat és vért is tartalmazhat. Az elhúzódóbb esetekben a hasmenés mellett a borjak sántítanak, egy vagy több ízület duzzadt, fájdalmas. A betegek többsége 1–2 hét elteltével gyógyul, a latalitas átlagosan 25–30%. Felnőtt szarvasmarhákban a klinikai tünetekben megnyilvánuló salmonellosis szórványos, többnyire egy vagy néhány egyedre korlátozódó láz, elesettség, hasmenés, esetenként ízület- és ínhüvelygyulladás vagy mastitis alakul ki, a tejtermelés jelentősen csökken. Vemhes tehenek a heveny szakaszban vagy ezt követően néhány hét múlva elvetélhetnek.

Kórbonctan. Az elhullott állatokban, főleg a vékonybélben, enyhébb vagy súlyosabb fibrinkiválással, vérzésekkel, necrosisokkal járó gyulladás látható. A bélfodri nyirokcsomók duzzadtak. Ugyancsak duzzadt a máj, elhúzódó esetekben gyakran más parenchymás szervekben is szürkéssárga gyulladásos-elhalásos gócok (paratyphomák) láthatók. Gyakori a térd- vagy egyéb ízület gyulladása.

A lázas általános tünetekkel járó hasmenés, a boncolás során a bélgyulladás és a májban található gyulladásos-elhalásos gócok utalnak a salmonellosisra, de a biztos kórjelzéshez bakteriológiai vizsgálatis szükséges. A salmonellák kitenyészthetők az élő, beteg állatok bélsarából, de többnyire a vizeletből, légúti váladékokból, septikaemia esetén a tejből is, az elhullott állatoknak pedig a bélnyálkahártyájáról, a bélfodri nyirokcsomóiból és a parenchymás szerveiből is. A betegségen átesett állatok jelentős része 6–8 hétig, ritkán hosszabb ideig baktériumhordozó marad. A bélsárral való Salmonella-ürítés lehet időszakos is. A tünetmentes baktériumhordozókban a salmonellák rendszerint a bélnyálkahártya nyiroktüszőiben, a bélfodri nyirokcsomókban, a májban, illetve az epehólyagban maradnak életben.

Kórjelzés. A fertőzött állatok egy részében a vérsavóban és a tejben is megjelennek ellenanyagok, amelyek különféle ELISA próbákkal kimutathatók (Hoorfar és Bitsch, 1995). Úgy látszik, hogy a S. typhimurium és a S. dublin O-antigénkomponensei ellen a vérsavóban és a tejben megjelenő ellenanyagok ELISA-val való vizsgálata, amennyiben minden egyed mintái negatívak, alkalmas az adott állomány e két szerotípusától való mentességének az igazolására is (Hoorfar és mtsai., 1995).

Az elkülönítő kórjelzés szempontjából fiatal borjakban az E. coli okozta hasmenés (az élet első 1–2 hetében fordul elő, a bélgyulladás enyhébb), valaminta corona- és rotavírusok okozta hasmenés (többnyire az élet első három hetében fordulnak elő, enyhe hasmenéssel járnak) jön szóba. Felnőtt állatokban a szarvasmarha vírusos hasmenése (néhány hónapos és felnőtt állatok egyaránt megbetegszenek, a bélsárban vércsíkok, a száj- és a végbél nyálkahártyáján, a boncoláskor az egész emésztőcsatornában vérzések, kimaródások, a szemben keratitis stb. láthatók) és a paratuberculosis (többnyire 2 évnél idősebb állatokban, lassan kialakuló, fokozatosan súlyosbodó hasmenés, lesoványodás) elkülönítése okozhat nehézségeket.

Megelőzés, gyógyítás. A beteg állatokat el kell különíteni és antibiotikumokkal (tetraciklinekkel vagy egyéb, széles therapiás skálájú antibiotikumokkal), potenciált szulfonamidokkal vagy fluorquinolon-származékokkal, 5–6 napon át, azonkívül a hasmenés csillapítására ésa folyadék pótlására figyelemmel tünetileg is gyógykezelni kell. Gondoskodni kell a padozat tisztántartásáról, naponta való fertőtlenítéséről és a trágya ártalmatlanná tételéről. Az elkülönítést addig kell fenntartani, amíg a 2–3 hetes időközzel a bélsárból végzett második bakteriológiai vizsgálat negatív eredményre vezet. A tartós baktériumhordozó egyedeket célszerű selejtezni.

A megelőzésben fontos az állatok keverésének elkerülése, a több helyről felvásárolt borjakat célszerű kisebb csoportokban, bokszokban elhelyezni. Fontos a tiszta ivóvíz biztosítása, a padozat tisztántartása és időnkénti fertőtlenítése, továbbá a rágcsálóirtás. Szennyvízzel legelőt öntözni nem szabad!

A beteg állatok teje, forralás után, csak állatok etetésére használható, annak az állománynak a teje pedig, amelyből a beteg állatok származtak, csak pasztőrözés után hozható forgalomba.

Azokban az országokban, ahol a szarvasmarhák salmonellosisa gyakori, elölt S.typhimurium, S. dublin, esetenként egyéb törzseket is tartalmazó vakcinákat is igénybe vesznek mind borjakban, mind tehenekben a fertőzés, illetve a betegség megelőzése érdekében. Mind a per os, mind pedig a parenteralisan, az élet első heteiben beadott vakcinák mérsékelt eredményeket hoztak, csupán a baktériumhordozás mértékét és időtartamát csökkentették (Steinbach és Meyer, 1994). Hasonló eredményre vezetett a tehenek vakcinázása is.

A kiskérődzők salmonellosisa

Juhokban és kecskékben a salmonellosis többnyire szórványos, lázas általános tünetekkel, hasmenéssel és ízületgyulladással járó formában jelenik meg, amelyet leggyakrabban a S. typhimurium, a S. dublin, a S. enteritidis, ritkábban más szerotípus idéz elő. A fertőződés bélsárból, szennyezett ivóvízből, takarmányokból, szennyvízzel öntözött vagy mély fekvésű legelőkön jön létre. A zsúfolt, szennyezett istállóban való tartás, a téli hiányos takarmányozás, a vemhesség, parasitosisok, szállítás stb. elősegítik a fertőzés terjedését és a betegség kialakulását. A betegek lázasak, étvágytalanok, bágyadtak, híg, habos hasmenésük van, az elhúzódóbb esetekben a tünetekhez ízületgyulladások is csatlakoznak. A vemhes anyajuhok elvetélhetnek. Az elhullott juhokban, kecskékben a nyálkahártyákon vérzések, a gyomor és a vékonybél gyulladása, a lép és a nyirokcsomók duzzanata látható.

A juhokhoz adaptálódott kórokozónak tekinthető a S. abortusovis, amely vemhesjuhokban okozhat, főleg téli időszakban, tömeges vetélést (Süveges és Tóth, 1962). A fertőzés többnyire tünetmentes baktériumhordozók bélsarától ered, de jelen lehet a kórokozó a fertőzött kosok ondójában is. Az istállóban bekövetkezett vetéléskor a többi vemhes anya tömegesen fertőződhet a magzattól, magzatburkoktól, a vetéléskor ürülő váladékoktól. A fertőződést követő septikaemia tünetei enyhék, többnyire észrevétlenek maradnak. Aseptikaemiát rendszerint 2–4 hét múlva követi a vetélés. endémiásan fertőzött állományokban, mostoha téli tartási és takarmányozási körülmények között is, többnyirecsak az előhasi juhok vetélnek (Süveges és Tóth, 1962). A vetélést közvetlenül megelőzően az anyák bágyadtak, étvágytalanok, nyálkás, véres hüvelykifolyásuk van. A magzatok elhaltak vagy gyengék, életképtelenek és az ellést követő néhány napon belül hasmenés és légúti tünetek között elhullanak. A magzatok has- és mellüregében fibrinben dús folyadék halmozódik fel, a parenchymás szervek és a nyirokcsomók duzzadtak, főként a májban apró elhalásos gócok láthatók. Az elvetélt anyajuhokban kialakulhat magzatburok-visszamaradás, de többségük 7–10 nap alatt gyógyul. A fertőzött kosok többnyire tünetmentesek maradnak.

A biztos diagnózishoz a kórokozót ki kell tenyészteni. Az elkülönítő kórjelzés tekintetében a vetélések során a chlamydiosis (gyakori, a klinikai tünetek és a kórbonctani elváltozások nagyon hasonlóak), a Q-láz (szórványos, a magzatburkokban vérzések, necrosisok) és a campylobacterekokozta vetélés (szórványos, előhasi jerkeállományokban, a magzatok májának és tüdejének felületén gyakran fibrinből álló lepedék látható) jön szóba. A betegeket el kell különíteni, antibiotikumokkal, fluorquinolon-származékokkal célszerű gyógykezelni. A vetélések száma a még vemhes anyák antibiotikumokkal való parenteralis gyógykezelésével jelentősen csökkenthető. A megelőzésben fontos a zsúfoltság elkerülése, a tiszta ivóvíz, a száraz, tiszta alom és különösen a vemhes anyák megfelelő takarmányozása.

A ló salmonellosisa

Lovakban a salmonellosis rendszerint szórványos, többnyire egy-egy állat betegszik meg. A betegség rendszerint lázas általános tünetekkel éshasmenéssel járó bélgyulladás, ritkán, fiatal csikókban, heveny septikaemia,vemhes kancákban pedig vetélés formájában zajlik le. A lovak salmonellosisát leggyakrabban S. typhimurium okozza, de számos más szerotípus is előidézheti, míg a vetéléssel járó formát többnyire a lóra nézve specifikus kórokozónak tekinthető S. abortusequi idézi elő.

A fertőződésbaktériumhordozó állatok bélsarából vagy a környezetből jön létre. A salmonellosis klinikai megjelenését hajlamosító hatások, zsúfolt tartás, megerőltetés, megfázás, szállítás, penészes, romlott takarmányok etetése, parasitosisok, mindenféle stressz és különféle vírusfertőzések (EHV–1, EHV–4 stb.) segítik elő. A fertőződésnek nagyobb az esélye olyan helyeken, ahol sok lovat tartanak együtt és ahol a lovak gyakran cserélődnek, így klinikákon, lovas bemutatókon, versenypályákon stb. Leggyakrabban a csikók betegszenek meg.

A lappangási idő rövid, rendszerint csupán 1–2 nap. A szájon át felvett salmonellák tömegesen elszaporodnak a vékonybélben, majd betörnek a véráramba. Magas láz, szapora légzés és szívverés mellett kólikás nyugtalanság és hasmenés alakulki. A betegek gyakran 1–2 nap alatt elhullanak. Az elhúzódó esetekben a hasmenéshez ízület-, ínhüvely- és nyálkatömlő-gyulladás, a bőr alatti kötőszövetben tályogok képződése, gennyes heregyulladás csatlakozhat. Az elhullott állatokban testszerte vérzések, a lép és a nyirokcsomók duzzanata, továbbá vérzéses gyomor- és bélgyulladás látható.

A S. abortusequi okozta vetélés ritka. A fertőződést követően átmeneti, enyhe tünetekkel járó septikaemia alakul ki. A salmonellák bejutnak a méhbe, a magzatburokba és a magzatba, ahol elhalásokkal járó gyulladást indítanak meg, amelyet 2–6 hét múlva követ a vetélés. Bármely korú és a vemhesség bármely szakaszában levő kanca elvetélhet, leggyakrabban azonban előhasi kancákban, a vemhesség 4–8. hónapjában fordul elő. Idősebb kancák gyakran a várt időben, de fertőzött, gyenge csikót ellenek, amelyek az élet első napjaiban septikaemiában, ízületgyulladások tünetei között elhullanak. A vetélés gyakran minden előjel nélkül következik be, esetenként azonban a kancák lázasak, kitőgyelnek, a hüvelyből nyálkás váladék szivárog, kólikás nyugtalanságot mutatnak. A vetélést gennyes méhgyulladás, ízület- és ínhüvelygyulladás követheti. A magzatburkok oedemásak, bennük nagyobb vérzések, elhalások vannak, a felületük fibrines, gennyes váladékkal fedett. A magzatokban oedema, testszerte vérzések és vérzéses gyomor- és bélgyulladás látható.

A biztos kórjelzéshez bakteriológiai vizsgálatot kell végezni. A beteg állatokban az adott szerotípussal szemben emelkedő titerben ellenanyagok jelennek meg. A S.abortusequivel szemben mért agglutinációs titer 1:400-tól tekinthető pozitívnak.

Az elkülönítő kórjelzés szempontjából a vetélések során elsősorban a ló rhinopneumonitisére kell figyelemmel lenni (gyakori, a vetélés a heveny szakasz után hetekkel, hónapokkal következik be, a magzatburkok oedemásak, a magzatban enyhe sárgaság, a májban finom gyulladásos-elhalásos gócok láthatók).

A beteg, vetélt vagy vetélni készülő állatokat el kell különíteni, a magzatburkokat és a magzatokat meg kell semmisíteni és a környezetet alaposan fertőtleníteni kell. A betegeket parenteralisan antibiotikumokkal (aminoglükozidokkal, fluorquinolonokkal vagy más, széles therapiás skálájú kemotherapeutikumokkal kell) gyógykezelni legalább 5–6 napig. Célszerű a betegekkel érintkezett állatokat is megelőzőantibiotikumos kezelésben részesíteni. A beteg állatok egy része a gyógykezelés ellenére baktériumhordozó marad. A kezelés eredményességét a bélsár, illetve a méh- és hüvelyváladék ismételt bakteriológiai vizsgálatával ellenőrizni kell.

A megelőzésben fontos a jó istállóhigiénia, a tiszta ivóvíz biztosítása, a penészes vagy romlott takarmányok, alomszalma adásának elkerülése, a rendszeres parazitaellenes kezelés és az istállók körül a rágcsálóirtás. A lehetőségekhez képest kerülni kell a megerőltetést, a megfázást és az állatok keverését. A vemhes kancákat célszerű izoláltan, egyedi bokszokban tartani. Az újonnan behozott állatokat legalább 30 napig el kell különíteni, s ezalatt a bélsár ismételt bakteriológiai vizsgálatával célszerű a Salmonella-mentességről meggyőződni.

A sertés salmonellosisai

A sertésekben mind oktani, mind járványtani szempontból jól elkülönülő, kétféle betegséget okozhatnak a salmonellák, mégpedig a sertéstyphust a S. typhisuis, a malacokparatyphusát pedig a S. choleraesuis, ritkán más Salmonella-szerotípusok. A klinikai tünetekben megnyilvánuló salmonellosis mellett sertésállományokban gyakori abélcsatornára korlátozódó, tünetmentes Salmonella-hordozás.

A sertéstyphus

A sertéstyphus a házi- és a vadon élő sertés rendszerint idülten lefolyó, a vastagbélkifekélyesedésével járó, fertőző betegsége (korábban a sertések Voldagsen-paratyphusa).

Előfordulás. A betegség korábban széles körben előfordult Németországban, Magyarországon és Közép-Európa más országaiban is, de szórványosan az USA-ban és másutt is megállapították. A betegség elleni következetes védekezési intézkedések eredményeként azonban az utóbbi évtizedekben világszerte ritkává vált,nálunk már csakkivételesen fordul elő.

Kóroktan. A betegséget a S. typhisuis okozza, amely iránt csak a sertés fogékony. Antigén-szerkezetileg azonos a S. choleraesuisszal, amelytől azonban biokémiai sajátságai alapján megkülönböztethető.

Járványtan. A S. typhisuis, szemben az egyéb salmonellákkal, a sertésekkörnyezetében általában nem fordul elő, az esetek többségében egy-egy állományba fertőzött, tünetmentes sertésekkel, ritkábban bélsárral szennyezett szállítóeszközökkel, más ragályfogó tárgyakkal, a lábbelire ragadt bélsárral stb. hurcolják be. A S. typhisuis, szemben a többi Salmonellával, a sertésre nézve obligát pathogennek tekinthető, azaz a vele fertőzött sertésállományokban előbb-utóbb a betegség klinikai tünetei is megjelennek. Ahová a kórokozó egyszer bejutott, ott viszont tartósan megtelepszik, a veszteségek éveken át ismétlődnek. A fertőzés lassan terjed, egy-egy területre korlátozódik. A fertőzés megeredéséhez hajlamosító hatásokra nincs szükség, minden korú sertés megbetegedhet, a veszteségek mértéke azonban függ a tartási és takarmányozási körülményektől. Típusos formában a betegség általában növendék és felnőtt sertésekben jelentkezik, ha azonban a tenyésztési céllal kiválogatott kocasüldők közé fertőzöttek is kerültek, a betegség már a választás körüli korban, 5–6 hetes malacokban is megjelenthet. Jó körülmények között tartott és megfelelően takarmányozott állományokban viszont a fertőzöttség esetleg csak a vágóhídi húsvizsgálat során derül ki, a jellegzetes vastagbélfekélyek vagy egyéb kórbonctani elváltozások alapján.

Kórfejlődés. A fertőződés per os jön létre, a kórokozó a vastagbélnyiroktüszőiben szaporodik el. A nyiroktüszőkben gyulladásos-elhalásos folyamat indul meg, amely körkörös irányban terjed, a gyulladásos területeken a nyálkahártya elhal és kifekélyesedik. A bélfalban szaporodó baktériumok bejuthatnak a bélfodri nyirokcsomókba és időnként a véráramba is. A vérárammal való szóródás következményeként, a monocyta-phagocyta rendszer (MPS) sejtjeiből álló gyulladásos-elhalásos gócok (typhomák) alakulnak ki a parenchymás szervekben, különösen gyakran a tüdőben (pneumotyphus), de esetenként a lépben, vesében és más szervekben is.

Tünetek. A betegség kezdettől fogva idülten, alattomosan fejlődik ki. A betegek szőre fénytelen, borzalt, a bőr sápadt, az állatok étvágytalanok, lesoványodnak, majd fokozatosan súlyosbodó hasmenés alakul ki. Egyesek gyakran köhögnek. A fiatalabb malacok a bélsárürítéskor púposítanak, a has áttapintásakor fájdalmat jeleznek. A bélsár sárga színű, híg, bűzös. A fiatal állatok hetek, az idősebbek 1–2 hónap alatt teljesen lesoványodva elhullanak. A betegek jelentős része azonban – főként a tartási, takarmányozási viszonyok javításakor – látszólag gyógyul, de továbbra is rosszabbul fejlődik, baktériumgazdává válik, és a bélsárral tömegesen üríti a kórokozót.

Kórbonctan. A betegségre jellemző elváltozások a vastagbélben vannak, ahol a korai esetekben a nyálkahártyát párnaszerűen felemelő, szürkésfehér, lapos gócokat találunk a submucosában. Ezt követően a nyálkahártya kifekélyesedik, a fekélyeket ép nyálkahártyával fedett, sáncszerű szegély veszi körül. A fekélyek megnagyobbodnak, súlyosabb esetekben össze is folynak és a bél falát merevebbé, szakadékonnyá teszik. A fekélyek körvonala rendszerint a savóshártya felől is látható, a savóshártyára kiáramló fibrin miatt a vastagbél fekvetei szívósan összetapadhatnak. A tüdőben olykor egész lebenyek szürkés színűek, tömött tapintatúak. A nyirokcsomókban, a lépben, a vesékben, a csontokban, a tonsillákban szürke, elhalásos gócok találhatók (36. ábra).

36. ábra - Sertéstyphus. Fekélyes gyulladás a vastagbelekben, gyulladásos-elhalásos gócok a lépben

kepek/36abra.png


Kórjelzés. A klinikai tünetek alapján a betegség gyanítható. Elhullott sertésekben azonban avastagbélbeli elváltozások annyira jellegzetesek, hogy ezek alapján a betegség megállapítható. A betegség biztos megállapításához azonban a kórokozót ki kell tenyészteni és biokémiai tulajdonságait is meg kell vizsgálni a S. cholerasuistól való elkülönítés érdekében. A beteg állatok vérsavóiban ellenanyagok is megjelennek, amelyek szerológiai próbákkal kimutathatók, ezek alapján azonban a S. typhisuisszal fertőzött sertések nem különböztethetők meg a S. choleraesuisszal fertőzöttektől.

Gyógyítás, védekezés. A betegség megállapításakor az állományt forgalmikorlátozás alá kell vonni. Az ilyen állományokból sertést kivinni csak vágóhídon valólevágás céljára szabad. Különösen ügyelni kell arra, hogy az ilyen állományokból sertések kistenyésztőkhöz se juthassanak ki, s ezekkel az állományokkal sem más állományok, sem pedig tenyészkanok ne kerülhessenek érintkezésbe, mert ez a fertőzés szóródásához és tartós fennmaradásához vezet. Nem szabad az ilyen állományokból saját tenyészutánpótlásra sem süldőket kiválogatni.

A fertőzött állományok a betegek eltávolítása és leölése után takarmányba vagy ivóvízbe kevert antibiotikumokkal vagy egyéb kemoterapeutikumokkal gyógykezelhetők. A gyógykezelt állományok is fertőzöttek maradnak azonban, ezért a fertőzöttségtől csak az állomány felszámolása, levágatása után, alapos takarítást és fertőtlenítést követően lehet megszabadulni.

A malacok paratyphusa

A malacok paratyphusa lázas általános tünetekkel járó, heveny gyomor- ésbélgyulladás formájában zajlik le. A betegség világszerte előfordul, nálunk sem tartozik a ritkaságok közé.

Kóroktan. A betegség leggyakoribb okozója a S. choleraesuis, de ritkán a S.typhimurium, kivételesen más Salmonella-szerotípus is előidézheti.

Járványtan. A S. choleraesuisfakultatív pathogen baktérium. A kórokozó behurcolására az esetek többségében nincs szükség, mert az természetes viszonyok között is megtalálható a sertésállományok egy részében, a tünetmentes sertések tonsilláiban, a bélnyálkahártya nyiroktüszőiben, esetenként az epehólyagban vagy másutt. A kórokozó a bélsárral ürül, a fertőződés per os következik be. A S. choleraesuis csaknem mindig másik sertéstől ered, míg az egyéb salmonellák rendszerint a környezetből származnak. A betegség a választást követő időszakban, leggyakrabban 2–5 hónapos állományokban alakul ki, hajlamosító hatások után. Ez utóbbiak leggyakrabban a zsúfolt, hideg, nedves istállóban való tartás, megfázás, szállítás, parasitosisok, az állatok választás utáni keverése, mikotoxintartalmú takarmányok etetése stb. Szórványosan idősebb (pl. többször vásárra vitt, átmeneti szállásokon tartott) sertések is megbetegedhetnek. A betegség rendszerint egy-egy falkára korlátozódik. A betegek a heveny szakaszban a kórokozót nagy tömegben ürítik, ezért a betegekkel érintkezésbe jutva a jobb ellenálló képességgel bíró falkák is megbetegedhetnek.

Kórfejlődés. A kórokozó a vékonybél nyálkahártyáján, ritkábban a torok nyirokszövetein keresztül jut be a vérpályába. A septikaemiát heveny bélgyulladás követi.

Tünetek. A betegség lappangási ideje 2–3 nap. A malacok lázasak, étvágytalanok, bágyadtak, egyesek köhögnek, a testhőmérséklet akár a 42 oC-t is elérheti. Az állatok összebújnak, bőrük kékesvörösen elszíneződik, ami a füleken kezdődik, majd a túrókarimára, a has aljára és a végtagokra is átterjed. A hasmenés a tünetek fennállásának 3–4. napján kezdődik, a bélsár sárga, híg. A beteg sertések 1–2 nap alatt elhullanak. Az elhúzódó esetekben a bélgyulladáshoz tüdő-, ízület- és ínhüvelygyulladás is csatlakozhat.

Kórbonctan. A heveny szakban elhullott malacokban a fülek, a lábak, a hasalj és a farok cyanosisa mellett a veséken és a szíven, ritkábban másutt is, apró vérzések láthatók, a lép hyperplasiás gyulladás miatt megnagyobbodott, megnagyobbodtak a bélfodri nyirokcsomók is. Agyomor- és bélcsatorna nyálkahártyája kivörösödött, gyulladt. A májban apró, néha csak szövettanilag kimutatható gyulladásos-elhalásosgócok találhatók. Az elhúzódó esetekben a vékonybél nyálkahártyájának felülete korpaszerűen elhalt, fibrinnel fedett. A gyulladás mértéke a vékonybélben hátrafelé haladva fokozatosan csökken. Idült esetekben a vastagbél nyiroktüszőiben is találhatók kisebb-nagyobb fekélyek.

Kórjelzés. Bár a járványtani viszonyok a klinikai tünetek és a kórbonctani elváltozások útbaigazítanak, a biztos kórjelzéshez a kórokozót ki kell tenyészteni. A fertőzött sertések a bélsárral a kórokozót kb. 4–7 hétig ürítik tömegesen. A vérsavóban ellenanyagok is megjelennek, amelyek ELISA-val kimutathatók rendszerint még akkor is, amikor a bélsár tenyésztéssel már negatív.

Az elkülönítő kórjelzés szempontjából minden olyan sertésbetegség szóba jöhet, amely lázas általános tünetekkel jár, így a sertésorbánc (nyári időszakban, hirtelen jelentkezik, az elhullott állatokban hyperaemiás lépduzzanat stb.), az Actinobacilluspleuropneumoniae okozta tüdő- és mellhártyagyulladás (hirtelen jelentkezik, növendék és felnőtt sertésekben, kifejezett légszomj, az elhullott állatokban vérzéses, necroticus pleuropneumonia), a sertéspestis (behurcolás után minden korú sertés megbetegszik, tartós láz, vérzések, a hátulsó végtagok gyengesége stb.) és az Aujeszky-betegség (növendék és felnőtt sertésekben láz, köhögés, tüdőoedema, az elhullott állatokban néhány vérzés stb.). Esetenként a paratyphus a sertéspestissel vagy bármely másik betegséggel együtt is előfordulhat.

Gyógyítás, védekezés. A hajlamosító hatások egyidejű kiküszöbölésemellett a beteg falkák egészét ivóvízbe vagy takarmányba kevert gyógyszerrel, a betegeket pedig parenteralisan egyedileg is antibiotikumokkal (tetraciklinekkel és egyéb, széles therapiás skálájú készítményekkel) vagy fluorquinolon-származékokkal célszerű kezelni. A 3–5 napig tartó gyógykezelés a további megbetegedéseket és elhullásokat megállítja, az állatok jelentős része azonban Salmonella-hordozó és -ürítő marad. Lényeges a trágya naponkénti eltávolítása és ártalmatlanná tétele, valamint az istálló és a kifutó padozatának a rendszeres fertőtlenítése.

A betegség kialakulásának a megelőzésében döntő az egyszerre való kiürítés, betelepítés, közötte az istállók alapos kitakarítása, kifertőtlenítése, a trágya ártalmatlanná tétele, a betelepített új állományokban pedig a hajlamosító hatások lehetőség szerinti elkerülése. A betegség kialakulásának esélye jelentősen csökkenthető a kritikus időszakban végzett, preventív célú gyógykezelésekkel, az antibiotikumok és egyéb kemoterapeutikumok ilyen célú alkalmazása azonban fokozza a gyógyszerrezisztens salmonellák kialakulásának a veszélyét.

A malacok paratyphusának a megelőzésére több országban is használnak inaktivált vagy attenuált élő Salmonella törzseket tartalmazó vakcinákat. A parenteralisan adott, inaktivált vakcinák használatával legfeljebb annyit értek el, hogy a vakcinázott sertések ráfertőzésekor nagyobb baktériumadag volt szükséges a betegség kiváltásához, mint a nem vakcinázottakban, és emellett valamelyest csökkent a baktériumhordozó, -ürítő egyedek száma. Az élő, attenuált törzseket vagy különböző mutánsokat tartalmazó Salmonella-vakcinák sem hoztak nagyobb sikert, emellett élő törzsek használatát a közegészségügyi hatóságok kifogásolják. Úgy látszik, hogy a sertéssalmonellosisok felszámolásában a mentesítés lesz az egyedüli sikeres út.

A sertések tünetmentes Salmonella-hordozása

Eltekintve a S. typhisuistól és a S. choleraesuistól, amelyek a sertésekbe csaknem mindig másik sertésekből jutnak be, a sertésekben számos egyébSalmonella-szerotípus is megtelepszik, amelyek természetes viszonyok között a külvilágban széles körben előfordulnak. Az előbbi kettőtől eltekintve az egyéb szerotípusok azonban sertésben csak kivételesen okoznak betegséget, megtelepszenek viszont az emésztőcsatornában, a bélsárral hosszabb-rövidebb ideig ürülnek, szétszóródnak a környezetbe, s bejuthatnak más fajokba, közöttük az emberbe is. A sertések tünetmentes Salmonella-hordozása rendszerint a bélcsatornára korlátozódik, mértéke a tartási,takarmányozási viszonyoktól és az állatokat érő stresszhatásoktól függően tág határokközött változik (Biró és mtsai., 1989). Gyógyszeres kezeléssel a Salmonella-hordozás mértéke átmenetileg csökkenthető ugyan, de a higiéniai viszonyok romlásakor az állatok tömegesen újrafertőződnek. A bélflóra befolyásolását célzó baktériumkeverékek adásával, továbbá különféle vakcinák használatával ugyancsak csökkenthető volt a Salmonella-ürítők, -hordozók száma, de átütő sikert ezek a módszerek sem hoztak.

Süldőket S. typhimuriummal, illetve S. infantisszal fertőzve megállapítható volt, hogy a bélsárral való Salmonella-ürítés az idő előrehaladtával gyorsan csökkent, a fertőzés utáni 7. héten kevesebb, mint az állatok 10%-ának a bélsarában voltak salmonellák kimutathatók. A S. typhimuriummal fertőzött sertések vérsavóinak 86%-a, a S. infantisszal fertőzötteknek pedig a 92%-a ELISA-val pozitívnak bizonyult, az ellenanyagtiterek a maximumukat a fertőzést követő 3–4. héten érték el, és az állatok több, mint 2/3-ában 18. hétig kimutathatók maradtak (Nielsen és mtsai., 1995). Dániában egy vizsgálat során a tenyésztéssel salmonellákra negatív 10 sertésállományban átlagosan 7,3%-os szeropozitivitást találtak, míg a bakteriológiailag is pozitív állományokban a szeropozitivitás 78,7%-os volt (Nielsen és mtsai., 1996), azaz, ha a bakteriológiai vizsgálat is pozitív, az állatok túlnyomó többsége fertőzöttnek tekinthető. Az eredmények alapján úgy látszik, hogy a sertésállományokat ELISA-val vizsgálva az egyes Salmonella-szerotípusok okozta fertőzöttség felderíthető, és ha az állomány minden egyes egyede az ismételt ELISA vizsgálatokban szeronegatív, az adott állomány adott szerotípustól való mentességeigazolható. A fenti eredményekre alapozva Dánia kiterjedt Salmonella-mentesítési programba kezdett sertésállományaiban. Hasonló elvek alapján, legalább a legértékesebb tenyészállományokban, a mentesítést nálunk is el kell kezdeni.

A húsevők salmonellosisa

A húsevők, a kutya, a macska, a róka, a nyérc, kevésbé érzékenyek a salmonellákra, mint pl. a sertés vagy a madarak. A húsevőkben csak nagymennyiségű Salmonella felvétele vezet klinikai tünetekkel járó betegségekhez, az is többnyire csakfiatal, fél éven aluli állatokban vagy olyan felnőttekben, amelyeknek az ellenálló képessége valamilyen okból csökkent.

A kórokozó rendszerint a S. typhimurium, de számos más Salmonella-szerotípus is lehet. A fertőződés per os, fertőzött hússal, vágási hulladékkal, fertőzött apró rágcsálók felfalása útján stb., tenyésztett rókák, nyércek esetében esetenként keltett, befulladt tojásokból jön létre.

A betegek lázasak, étvágytalanok, hánynak, hasmenésük van. Rókákban a septikaemia során a salmonellák bejuthatnak az agyvelőbe is, ilyenkor idegrendszeri tünetek is kialakulnak.

A kórjelzéshez bakteriológiai vizsgálatra van szükség, a bélsárból a salmonellák rendszerint a fertőzést követő 3–6 hétig mutathatók ki. A betegek szájon át antibiotikumokkal (kloramfenikollal, tetraciklinekkel stb.) gyógykezelhetők. A megelőzésben fontos a nyers húsok, a vágási hulladék friss feletetése vagy szükség esetén előzetes felfőzése. Lakásban tartott húsevőknek kutya-, macskatápok adhatók.

Baromfityphus

Elsősorban a csibék vérfertőzéssel járó betegsége, amely felnőtt állatokban többnyire idült formában jelentkezik, elhalásos gócok képződésével.

Történet. Először Klein (1899) különítette el a baromficholerától, és fertőző enteritis néven írta le. Curtice (1902) nevezte el először baromfityphusnak (fowl typhoid), s ezen a néven (Hühnertyphus) írta le Pfeiler és Rehse (1913) Németországban is. Ezt követően számos országban megállapították előfordulását, s elsősorban a felnőtt tyúkok betegségének tartották, szemben a Rettger (I900) által a fiatal csibékben leírt hasmenéssel. Mivel Jones, Taylor és mások megállapították, hogy mindkét kórokozó mind a csibékben, mind a tyúkokban hasonló elváltozásokat idéz elő, s többen (Manninger, 1927, 1928) felismerték, hogy a S. pullorum a S. gallinarum változatának fogható fel, a baromfityphust és a fehér hasmenést kóroktani szempontból azonos betegségnek tartották. A betegség kórtanát Rettger és mtsai. (1912) tisztázták, míg Jones (1913) a fertőzöttség felismerésére dolgozott ki szerológiai eljárást.

Előfordulás. A századfordulót követő évtizedekben a betegség az egész világon elterjedt, s a nagylétszámú állományok kialakulása után óriási veszteségeket okozott. Az intenzíven tartott állományokban, a következetesen alkalmazott védekezési eljárás eredményeként, a betegség gazdasági kártételei lényegesen csökkentek vagy megszűntek. A ház körül tartott baromfitenyészetekkel bíró országokban azonban ma is előfordul, s ezek veszélyeztetik a mentes nagy állományokat is. Különösen veszélyesek a rendszeres állatorvosi ellenőrzés nélkül működő keltetők. A szegény országokban ma is jelentős veszteséget okoz.

Kóroktan. A betegséget a S. gallinarum és annak pullorum változata idézi elő. Bár az amerikai szakirodalomban ma is tartja magát az a nézet, hogya S. pullorum elsősorban a kiscsibék megbetegedését és a felnőttek inapparens fertőzését okozza,a S. gallinarum pedig a csibéken kívül a felnőtt állatok megbetegedéséért felelős, sem járványtani, sem védekezési szempontok nem indokolják a két kórokozó által előidézett betegség megkülönböztetését. A baktérium egyes törzseinek antigénszerkezetében lehetnek különbségek, a Kauffmann–White-besorolás szerinti D csoportba (lásd az általános részben) tartozó baktérium teljes antigén-garnitúráját (9, 121, 122, 123) tartalmazó törzsek szükségesek a tárgylemez-agglutinációs próbához használatos antigénhez.

Legnagyobb jelentőségű a tyúkfélék (házityúk, pulyka, fácán, gyöngyös) megbetegedése, de fogékony iránta számos más madárfaj, s kivételesen vízibaromfi-állományokban is előfordul.

A kórokozó terjesztésében a legnagyobb szerepeta germinatív fertőzés játssza. A baktériumhordozók (lásd később) tojásainak egy része tartalmazza a kórokozót. A fertőzött tojásokban fejlődő embrió akár „befullad”, akár kikel, már a keltetőgépben fertőzi társait, s az életben maradottak bélsara, a higiéniai viszonyoktól függő mértékben, további fertőzési forrást jelent az istállótársakra. Súlyos fertőzési forrásként szerepel a keltetői hulladék. A kórokozó nagy ellenálló képessége folytán jelentős a ragályfogó tárgyak fertőzést közvetítő szerepe is. Egy-egy állományban állandósul a fertőzöttség, ha a naposcsibéket nem alaposan kitisztított és fertőtlenített istállókba telepítik.

Ritkábban fordul elő, de nem elhanyagolható az idősebb baktériumhordozó állatok behozatalával való fertőződés sem. A fertőzött kakasok heréjében és mellékheréjében kimutatott gyulladásos elváltozások alapján feltételezik, hogy a kakasok ondójukkal is terjeszthetik a fertőzést, s a fertőzött ondóval termékenyített tojók az inszeminálást követő egy hétig is üríthetik a salmonellákat.

Járványtan. A tenyészállomány fertőzöttségétől és a keltetői higiéniától függően a naposcsibék fertőzöttségének mértéke nagyon eltérő lehet, s hogy ezek bélsarukkal milyen mértékben fertőzik társaikat, a tartási viszonyoktól és a gyógykezelés szakszerűségétől függ. Súlyos esetekben a kelésgyengeség (lásd később) következtében már a 3–5. nap között jelentős számú elhullás jelentkezhet, s ez az első hét végéig folytatódhat a keltetőgépből fertőzötten kikerült csibék elpusztulása miatt. A bélsárral fertőződött csibék elhullásából adódik a járványgörbe második csúcsa a 2. hét végén és a 3. héten. A járványgörbe kifejezett második csúcsa mindig súlyos beszámítás alá esik, mert mögötte az állomány gyengesége, a rossz higiéniai viszonyok s a nem időben megkezdett (vagy nem szakszerű) gyógykezelés húzódik meg. Kísérletileg is igazolt, hogy a hiányos takarmányozás vagy ivóvízellátás nagyban növeli a salmonellák iránti fogékonyságot, s ez érvényes a S. gallinarumra is.

A fiatal csibék tömeges elhullása a 4. hét végén megszűnik, s a növendék- és felnőttkorban bekövetkező szórványos, idült lefolyású, egyedi megbetegedések utalnak a fiatalkori átvészelésre.

Tömeges fertőzöttség (pl. keltetői vagy vágóhídi hulladék etetése) után a baromfityphus addig mentes növendék- vagy felnőtt állományokban is jelentkezhet járványos jelleggel.

Kórfejlődés. Az embrionális korban való fertőződés következtében az embriók egy része elhal („befullad”), a kikelő csibék között pedig kelésgyengeség figyelhető meg. A szájon át felvett kórokozó a szervezetben vérfertőzést alakít ki. Ez fiatal csibékben végzetes lehet, a felnőttekben azonban többnyire hamarosan megszűnik, és a szívizomzatban, a parenchymás szervekben alakul ki gócos elhalásos gyulladás. A bélnyálkahártyában kifejlődő gyulladás következménye a hasmenés. A bélsárhoz keveredő vizeletből kicsapódó húgysav a cloaca környékén szennyesfehér, lucskos bevonatot képez, innen származik a „fehér hasmenés” elnevezés. A fertőzésen átesett állatok tartósan baktériumhordozók maradnak. A tojók petefészkében megtelepedett kórokozók a petetüszőkben vérzéseket, elhalásokat okoznak, s a mégis termékeny tüszők egy részének fertőzöttségéből adódnak a germinatív úton fertőzött tojások. Fertőződhet a tojás a petevezetőben is, ahol a salmonellák a tojáshéjon át penetrálódhatnak.

Tünetek. A fertőzött állomány után keltetett tojások kelési százaléka csökkenhet, és „befulladással” is számolhatunk. A kikelt csibék között több-kevesebba kelésgyenge, ezek köldöknyílása nem záródott, a köldöktájék vizenyősen beszűrődött. Az ilyen csibék nem esznek, fázékonyak, tolluk borzolt, testtömegük átlagon aluli. Ezek többnyire a 2–5. napon elpusztulnak. Tapasztalat szerint az ilyen állományokban sok a gyenge, fejletlen csibe is. Ezek a tartási viszonyoktól függően részben szintén elhullanak. Az inhalációs úton (pl. a keltetőgépben) fertőződött csibéken nehézlégzés is megfigyelhető. Az első héten megbetegedett csibék jelentős részéna fehér hasmenés tünetei is megjelennek. Hasonló tünetek mutatkoznak a 2–3. héten megbetegedő állatokon is, egy részükön ízületgyulladás is kialakul, amely a láb, ritkábban a szárny ízületeinek és környékének fájdalmas duzzanatában, sántításban mutatkozik.

Növendék és felnőtt állatokban a betegség idült formája a gyakoribb. A belső szervek megrepedése folytán olykor belső elvérzés okozza az elhullást. A petetüszők megrepedése következtében hashártyagyulladás fejlődik ki, s erre utal a jellegzetes, pingvinszerű testtartás. Ízületgyulladás ebben a korban ritkán, makacs hasmenés viszont gyakran előfordul. A tojók keveset tojnak, a tojások héja vékony. Az állatok fokozatos lesoványodás és vérfogyottság után elpusztulnak.

Felnőtt állományokban a kórkép ritkán heveny formában is jelentkezhet, vagy az addigi idült elváltozások fellobbanásaként, vagy erős külső fertőzés (keltetői hulladék!) hatására. Az ilyen állatok lázasak, étvágytalanok, hasmenésesek.

Kórbonctan. Az első héten elhullott csibékben a sziktömlő rendellenesen nagy. Szabad szemmel legtöbbször csak a szívizom gócos gyulladása, bélhurut, a máj és az epehólyag duzzanata állapítható meg. A betegség félheveny formájában elpusztult állatok szívizomzatában, a tüdőben, a májban és a lépben apró, de olykor kölesszemnyi, szürkéssárga, némelykor vörös udvarral körülvett elhalásos gócokat látunk. A hosszabb betegeskedés után elpusztult csibék ízületeiben és olykor a vakbélben vérzéses, majd fibrines gyulladásra utaló elváltozások fejlődnek ki.

Növendék vagy felnőtt állatok lesoványodott hulláiban gyulladásos-elhalásos gócok láthatók főleg a májban, ritkábban a lépben, a tüdőben és a zúzógyomor falában. A máj megnagyobbodott, törékeny, esetenként elfajult. A jelentősen megnagyobbodott lép metszéslapján szabad szemmel is feltűnnek az elődomborodó tüszők (hyperplasias duzzanat). A bél nyálkahártyáján gócos, szürkés, párnaszerű megvastagodások láthatók, s a megduzzadt tüszők helyén a nyálkahártya ki is fekélyesedhet.

Tojótyúkokban gyakori a petefészek elváltozása (37. ábra). Az egészséges tüszők mellett feltűnnek az összezsugorodott, ráncolt tokúak is, amelyek tartalma zavaros, szürkéssárga vagy szürkészöld, esetleg vér kilépése folytán barnás- vagy zöldesfekete. Megrepedésükkor hashártyagyulladás fejlődik ki. Gócos szívizomgyulladás következményeként felnőtt állatok szívizomzatában is lehetnek hegek (38. ábra). Olykor az ízületgyulladás kórbonctani képe is elénk tűnik.

37. ábra - Baromfityphus tyúkban. A petefészekben ép és elhalt, kenőcsös tartalommal telt tüszők

kepek/37abra.png


38. ábra - Baromfityphus. Gyulladásos-elhalásos gócok a szívizomzatban

kepek/38abra.png


Kórjelzés. A biztos kórjelzéshez a kórokozó kitenyésztése és azonosítása szükséges. Újabban felhasználják erre a PCR-t, amely a mesterséges fertőzést követően hamarabb jelezte a fertőzöttséget, mint a bakteriológiai vizsgálat (Tuchili és mtsai., 1995). A fertőzöttség állomány szintű vizsgálatára legszélesebb körben a helyszínen végezhető, teljes vérrel és festett antigénnel működő tárgylemez-agglutinációspróbát használják. Az egyedi szerológiai vizsgálatok céljára csőagglutinációs próba és indirekt ELISA is rendelkezésre áll, ezekkel az ellenanyagszint is meghatározható. Csibeállományokban a baromfityhpust el kell különíteni az egyéb okokból is kifejlődő kelésgyengeségtől és a lázas állatokon más okokból jelentkező fehér hasmenéstől. Ehhez bakteriológiai vizsgálat szükséges. Ugyancsak laboratóriumi vizsgálattal különíthető el a klinikailag és kórbonctanilag hasonló képet mutató és a szerológiai keresztreakciót leggyakrabban okozó parathyphustól. Ugyanez áll az ebben a korban előforduló coli-septikaemiára, fertőző bursitisre, tüdőaspergillosisra és vakbél-coccidiosisra is.

Növendék vagy felnőtt állatokban az idült baromficholera (idült pasteurellosis), a paratyphus, a yersiniosis, a Campylobacter-hepatitis és a borreliosis (vérkenetvizsgálat) elkülönítéséhez bakteriológiai vizsgálat szükséges. A petetüszők elfajulása nem baromfityphusos alapon is kifejlődhet, s ha a járványtani előzmények nem igazítanak útba, szintén bakteriológiai vizsgálattal kell az okot tisztázni.

Gyógyítás. A szulfonamidok közül leghatékonyabbnak a szulfadiazint és a szulfamerazint tartják. A takarmányhoz ezekből 0,1%-ot adnak, és ezt 2-3 napig, 2 napos kihagyással etetik (a pulykák fokozott érzékenységére tekintettel kell lenni!). Az antibiotikumok közül a tertraciklinek és mások, valamint a fluorquinolonok használatosak. A szakszerű gyógykezelés mérsékelheti az elhullások számát, de a gyógykezelés után a legkitűnőbb hatékonyság esetén is számolni kell fertőzött egyedek visszamaradásával, ezért a fertőzött (gyógykezelt) állományokat tenyésztésben tartani nem szabad.

Védekezés. Bár a fertőzési lánc megszakítása a baktériumhordozók szerológiai vizsgálattal (lásd később) való felismerésével, kiemelésével és az istálló alapos fertőtlenítésével elvileg lehetséges, a védekezésnek ez a módja ma már nem használatos.

Sokkal megbízhatóbb módja a védekezésneka baromfityphustól mentes tenyészállományok kialakítása, a magas fokú keltetési higiénia és az így keltetett állomány izolált tartása.

A mentesség ellenőrzésére a tojásrakás kezdetén 3 hetes időközzel kétszer végzett szerológiai vizsgálat szolgál. Legegyszerűbb a helyszínen teljes vérrel végzett tárgylemez-agglutinációs próba, amelyhez a teljes antigéngarnitúrájú S. gallinarum (és pullorum) törzsekből készített festett antigént használjuk. Fontos a próba szakszerű kivitelezése (pl. szobahőmérsékleten, 2 percen belüli elbírálása), mert egyébként mindkét irányban téves eredményeket kapunk. A próbát első ízben a tojásrakás megkezdése előtt néhány héttel, a másodikat a 20–25%-os tojásrakás idején szokás végezni. A kapott eredmény alapján az állomány megítélését az Állat-egészségügyi Szabályzat tartalmazza.

A tárgylemez-agglutinációs próba eredményeinek értékelésekor gyakran gondot okoznak a paraagglutinációs alapon kifejlődő pozitív reakciók, amelyek baromfityphusszal nem fertőzött állományokban is előfordulnak. A próba technikai kivitelezéséből származó hibákon túl ilyen reakciók kifejlődhetnek más Salmonella-szerotípusokkal, bizonyos E. coli törzsekkel, Strepto- és Staphylococcus, Proteus és egyéb fajokkal fertőződött állományokban is. Azoknál az állományoknál, amelyek az életük első két hetében paratyphuson estek át, tömegesen lehet számítani ilyen reakciókra. Ha ilyenre van gyanú, a pozitív reakciót adó állatokat meg kell jelölni, elkülöníteni és vérmintájukat, valamint az állatok egy részét laboratóriumi vizsgálat alá kell vetni. A vérsavók ellenanyag-tartalmának agglutinációs vagy egyéb próbával való titrálásával, illetve a pozitív egyedek egy részének a bakteriológiai vizsgálatával a kérdés tisztázható. Typhus esetén a vérsavókban levő S. gallinarum elleni titerek magasak (1:800 vagy több), míg az egyéb salmonellák okozta fertőzések során a titerek az 1:64–1:128-at nem haladják meg. Emellett a bakteriológiai vizsgálat során a S. gallinarum, illetve az esetek többségében a keresztagglutinációkért felelős egyéb salmonellák a májból, petefészekből stb. kitenyészthetők (Varga és Kovácsffy, 1979).

Hazai előírások szerint tenyésztojást csak baromfityphustól mentes állományokból szabad keltetni. A mentesség ellenőrzését szolgálja a szerológiai vizsgálatokon kívül a befulladt tojások egy részének s a naposcsibék kiszállítása utáni első 5 napi hulláknak a bakteriológiai vizsgálata az ellenőrzés fontos eszköze. Az ilyenkor kapott pozitív eredmény ugyanis egyértelműen a tojást szolgáltató tenyészállomány fertőzöttségére utal. A fertőzött naposcsibe-állományt célszerű felszámolni vagy megfelelő korban húsra értékesíteni.

Nagyon fontos a tojások héja és a keltetőgépek előzetes fertőtlenítése s a magas fokú keltetési higiénia. A tojáshéjra tapadt salmonellák számát nagyban csökkenti a H-lúgban való fürösztés vagy a nyomás alatt, 6%-os peroxidoldattal való kezelés. A fertőtlenített istállókba helyezett naposcsibéket gondosan óvni kell a külső fertőződéstől.

A madarak paratyphusa

Paratyphusnak nevezzük a madaraknak azon fertőző betegségeit, amelyeket a S. gallinarumon és a S. pullorumon kívül az egyéb Salmonella-szerotípusokokoznak, ideértve a korábban önállónak tartott Arizona szerotípusok okozta fertőzéseket is. A modern baromfitartás egyik leggyakoribb baktériumos betegsége, amelynek jelentőségét csak fokozza, hogy ezek a szerotípusok az embert is megbetegítik.

Előfordulás. Az egész világon előfordul, de nagy jelentőségre a nagylétszámú baromfiállományok, a centralizált keltetőállomások kialakulása után tett szert, kapcsolatban az állati eredetű fehérjék etetésével és a nagytelepeken előforduló stresszállapotokkal, gyakori vírusfertőzöttséggel s a tartási higiénia romlásával. A csirkék/tyúkok mellett jelentős a vízibaromfi- és a pulykaállományok fertőzöttsége is.

Kóroktan. Mindazon Salmonella-szerotípusokelőidézhetik, amelyek az állatokban paratyphust, az emberekben étel- (hús-)fertőzést okoznak. Ennek ellenére legáltalánosabban előfordulóknak a S. typhimurium, a S. enteritidis, a S. hadar és a S. anatum tekinthetők.

A baromfi-paratyphust előidéző salmonellák feltételesen kórokozók. A naposcsibék szájon át való fertőződésekor az egyes törzsek megbetegítőképessége eltérő pl. attól függően, hogy a törzs melyik fágtípusba tartozik, s hogy hordoz-e virulenciaplazmidot (Hafez és Stadler, 1997).

Járványtan. A paratyphust okozó salmonellák önállóan elsősorbana néhány napos–két hétnél fiatalabb állományokban okoznak veszteséget. Ebben szerepet játszanak a szállítási, tartási és takarmányozási hibák. Így pl. kísérletileg is igazolták, hogy a hideg istállóban való tartás jelentősen fokozza a fiatal csibék salmonellák iránti fogékonyságát, növeli a baktériumürítés idejét, sőt hideghatásra az addig salmonellákat nem ürítő állatok is ürítővé válnak. A baktériumürítés sokkal intenzívebb és tartósabb, ha csibék egészen fiatal korban fertőződnek. A bélsárban főleg a fiatal állatok ürítenek sok salmonellát, kb. 6 hetes korukig. Az idősebb állatok jóval ritkábban Salmonella-ürítők, de egyesek közülük tartósan. A bélsárral ürülő salmonelláktól ered az úsztatók, fürösztők, pocsolyák fertőzöttsége, ezzel fertőzést közvetítő szerepe, mert ezekben a meleg időszakokban a salmonellák el is szaporodnak.

A mikotoxintartalmú takarmányok etetése is növeli a fogékonyságot. Gyakran más fertőző, főleg vírusos bántalmak (fertőző bursitis, Derzsy-betegség, kacsahepatitis stb.) és parazitás fertőzések, pl. coccidiosis miatt legyengült, fiatal állományokban, mint szövődményt okozó csírák okoznak tömeges veszteséget (másodlagos paratyphus). Coccidiosis esetén nagyobb mérvű és tartósabb a Salmonella-ürítés. A fertőző bursitis vírusával fiatal korban fertőződött állatokban nemcsak a salmonellás elváltozások voltak súlyosabbak, mint a csak S. enteritidisszel fertőzött csoportban, hanem a baktériumürítés is tartósabb volt. Ugyancsak növeli a szervezet fogékonyságát és így segíti a fertőzöttség terjedését a vedlés is, s erre tekintettel kell lenni a mesterséges vedletéskor. Ugyanez vonatkozik a takarmány átmeneti csökkentése utáni időszakra is, pl. a vágás előtti koplaltatás során a begyben növekedhet a salmonellák száma.

Fontos szerepet tölt be a fertőzési lánc fenntartásában a germinatív fertőződés, mert ez a generációk közötti folyamatos fertőzési lánc kialakulásához vezet. Ez a fertőződés akkor alakul ki, ha a salmonellák a vérrel a petetüszőkbe jutnak, és ott tartósan megtelepednek. A fertőzött állatok cloacáján keresztülpréselődő tojásokba is bejuthatnak a salmonellák, de ez megtörténhet a szennyezett alomra tojt tojások esetén is, mivel a lehűlő tojáshéj pórusai szinte beszívják a felületükre tapadt salmonellákat. Jelentős lehet a bélsárral szennyezett takarmány, a fertőzött húsliszt vagy a tojáshéj fertőzést közvetítő szerepe. Az utóbbi szintén a vertikális fertőződés fenntartója. Erre akkor nyílik alkalom, ha a tojás a cloacában vagy a szenynyezett almon jut kapcsolatba salmonellákkal. Megállapították, hogy a melegben tárolt tojás héján át jóval nagyobb a salmonellák penetrálóképessége, mint a hidegben (10 oC körül) tároltakén. A szennyezett alom és fürösztővíz, a megfelelő tojástárolók hiánya egyaránt szerepet játszik a vízibaromfi paratyphusának tömeges előfordulásában. A fertőződés több lehetséges forrására utal, hogy esetenként azonos telep állományaiból egyidejűleg több Salmonella-szerotípus is izolálható.

A nem szakszerűen üzemelő, a tojást több állományból gyűjtő keltetőállomások igen nagy szerepet játszanak a fertőzöttség terjesztésében, mert a fertőzött légtérben kikelő állatkák tömegesen lélegzik be a salmonellákat. Bizonyított, hogy a salmonellák terjednek a levegővel.

Sajnálatosan nagy szerepet játszanak a baromfi-paratyphus terjesztésébena fertőzött takarmányok. A külföldről (többnyire trópusi vidékekről) származó takarmány-alapanyagokkal, főleg a hús-, vér- és hallisztekkel, újabb és újabb Salmonella-szerotípusokjelennek meg az ilyen termékeket importáló országokban, így nálunk is.

A vadmadarak, a rágcsálók és a baromfival kapcsolatba kerülő emlősállatok fertőzést közvetítő szerepe sem becsülendő le. A ragályfogó tárgyak szerepét illetően lásd a baromfityphusnál írottakat.

Kórfejlődés. A salmonelláknak a nyálkahártya hámsejtjeihez való kötődését bizonyos fimbriák, egyes külsőmembrán-fehérjék vagy/és mannózrezisztens haemagglutininek biztosítják. A megbetegítőképesség tekintetében sok a hasonlóság a baromfityphusszal, azzal a különbséggel, hogy a S.gallinarum, bár a korral csökkenő mértékben, de minden korban megbetegedést okozhat, a paratyphust okozó salmonellák viszont önállóan elsősorban a kéthetesnél (szövődményesen négyhetesnél) fiatalabb állatokat betegítik meg, a felnőttek többnyire tünetmentes Salmonella-hordozók. A néhány napos állatok különlegesen nagy fogékonyságát a normális bélflóra kialakulásának hiányával is magyarázzák. A szájon át végzett mesterséges fertőzés után a S. enteritidis a fertőzést követő 12 óra múlva már kimutatható volt a májból és a szívizomzatból, leggyakrabban a begyből, a mirigyes gyomorból, a bélcső alsó szakaszából és a bursa Fabriciiből. A vakbélben keletkező granulomás csomóknak szerepe lehet a baktériumok tartós ürítésében (Desmidt és mtsai., 1997). Szemben a csak fiatalkorban megbetegedő csibékkel, a galambokban és a díszmadarakban idült elváltozások, pl. a szárnyízületek gyulladása, felnőttkorban is kifejlődhet.

Tünetek. A fiatal állatokban a tünetek szinte azonosak a baromfityphuséival. Kiskacsákban és kislibákban az általános vérfertőzésre jellemző tüneteket a kötőhártyák fibrines-gennyes gyulladása, egyensúlyi zavarok, ingadozó járás, a lábak gyengesége egészítik ki.

A felnőtt állományokban a fertőzöttség többnyire inapparens, legfeljebb a tojáshozam csökkenése figyelhető meg. Felnőtt galambokban a betegség félheveny formájában nagyfokú szomjúság, csökkent étvágy és híg, nyálkás, zöldes színű bélsár ürítésével járó hasmenés jelentkezik. Idült alak esetén a központi idegrendszer zavara, egyensúlyozási hibák, a fej rendellenes tartása, a lábak és szárnyak ízületeinek és ínhüvelyeinek a gyulladása állapítható meg.

Az Arizona szerotípusok, bár hasonlóan más salmonellákhoz, széles körben előfordulnak, főleg pulyka-, ritkábban csibeállományokban okoznak tüneteket. Nálunk 1–4 hetes pulykákban észlelték, láz, bágyadtság, hasmenés, a belső szem gyulladása, továbbá az agyburkok és az agyvelő megbetegedése következtében görcsök, kényszermozgások tüneteiben (Sári és mtsai., 1979).

Kórbonctan. A boncolási lelet megtévesztően hasonlít a heveny baromfityphuséhoz.

Kórjelzés. A bakteriológiai vizsgálatnak nemcsak a betegség okának kiderítésében van nélkülözhetetlen szerepe, hanem a szero-, fág- és plazmidtípus meghatározásával a járványtani nyomozásban és a védekezési eljárások hatékonyságának megítélésében is. A bakteriológiai vizsgálattal azonos érzékenységűnek tartják specifikus DNS kimutatását (Cotter és mtsai., 1996). A S. enteritidis elleni monoklonális ellenanyagokkal működő ELISA is alkalmas a salmonellák detektálására (Keller, 1993). A tojás sárgájából ELISA-val kimutatható ellenanyagok jól jelzik az állomány fertőzöttségét s így alkalmas lehet pl. a védekezési (mentesítési) eljárások hatékonyságának ellenőrzésében (Gast és mtsai., 1997).

Az egyes betegségektől való elkülönítés szempontjait illetően utalunk a baromfityphusnál írottakra, kiegészítve azzal, hogy el kell különíteni a kacsahepatitistől (nincs lépduzzanat) és a kislibák Derzsy-betegségétől (csak fiatal libákban és barbari kacsákban, szívizomgyulladás, májelfajulás, hasvízkór, a túlélőkben tollasodási zavarok). Ez nagy körültekintést igényel, mert mindkét betegséghez szövődményként igen gyakran társul a paratyphus (lásd ott).

Gyógyítás. Bár a baromfityphusnál felsorolt gyógyszerekkel és különösen fluorquinolon-származékokkal a paratyphus esetén is érhetünk el eredményt, de ha az ellenálló képességet csökkentő tényezőket vagy a másodlagos paratyphusra hajlamosító vírusos fertőzöttséget nem szüntetjük meg, a gyógykezelés legjobb esetben is csak átmeneti eredményeket hoz. Az állományban tömegesen maradnak baktériumhordozók.

Védekezés. A fertőzött egyedek kiválogatása bakteriológiai vizsgálatokkal és az adott törzseknek megfelelő antigénnekkel végzett szerológiai próbákkal legfeljebb csak értékes, kislétszámú, pedigréállományokban jön szóba.

A védekezés érdekében legfontosabb a tojásgyűjtés, a keltetés, a letelepítés, a nevelés higiéniai szabályainak a betartása, jó ellenálló képesség fenntartása, salmonelláktól mentes takarmány adása, valamint rovar- (alombogár-) és a rágcsálóirtás. A tenyészállományokat legalább a leggyakrabban előforduló S. typhimurium- és S. enteritidis-szerotípusoktól előbb-utóbb mentesíteni kell.

A madarak paratyphusának nagy gazdasági és közegészségügyi jelentősége folytán az utóbbi időben több országban indítottak mentesítési programokat. Ebben Svéd- és Finnország játszott úttörő szerepet államilag támogatott mentesítési programok megindításával (Barrow, 1993). Ennek lényege a fertőzési források felderítése, kiiktatása és a környezet (keltetői hulladék, takarmány, bélsár, alom stb.) rendszeres bakteriológiai ellenőrzése, a normál bélflóra mielőbbi kialakítása s a fertőzött állományok tenyésztésből való kizárása.

A fertőzés korlátozására egyes országokban vakcinákat is igénybe vesznek. Egyre szélesebb körben ajánlják az élő, ún. auxotroph (R) változatú, apathogen S. typhimurium, s még inkább a S. enteritidis törzsekből készített élő és/vagy inaktiváltvakcinákat. A tojóknak és növendékeknek adott, olajadjuvánssal készült S. enteritidis-vakcina szerológiai áthangolódást okoz, és mesterségesen fertőzött állományban egyértelmű védőhatást mutatott a nem vakcinázott kontroll csoporthoz képest (Nakamura és mtsai., 1994). Pulykaállományokban hatékonynak találták a S.heidelberg külsőmembrán-proteinjéből előállított, ISCOM típusú vakcinát, s az öthetes korban adott vakcina nemcsak a homológ, hanem részben a heterológ törzsekkel végzett mesterséges fertőzés ellen is védelmet adott (Charles és mtsai., 1993). A vakcinák használhatóságát korlátozza, hogy a vakcinázott egyedek a baromfityphus felderítése céljából végzett tárgylemez-agglutinációs próbában pozitív eredményt adhatnak.

Az utóbbi évtizedekben széles körű vizsgálatok folytak a salmonellák bélbeli elszaporodásának csökkentésére az ivóvíz illó zsírsavas kezelésével (Hume és mtsai., 1993). További védekezési lehetőséget jelent a bélflóra befolyásolása, amelynek során a csibék ivóvizéhez kevert, a normál bélflórát alkotó, többnyire anaerob baktériumok kedvező hatását igyekszünk kihasználni a salmonellák megtelepedésének gátlására (competitive exclusion).Ehhez vagy a természetes bélsárszuszpenzió felülúszóját, vagy e törzsek táptalajban elszaporított tenyészetét használják az első naptól ivóvízben vagy sprayben. A hatékonyságban feltételezik a normál bélflóra védő hatása mellett a lymphocyták korai aktiválását és így a szervezet jobb immunválasz képességét. Lényeges, hogy mind a vakcinázástól, mind a bélflóra befolyásolásától csak a védekezés egyéb szabályainak betartása mellett várható eredmény. A Salmonella-mentesítés eddigi eredményeit és jövőbeni kilátásait illetően utalunk Barrow (1997) összefoglalójára, míg a hazai tennivalókat Nagy és mtsai. (1997) foglalták rendszerbe.

Közegészségügyi vonatkozások. A S. typhi az emberi hastyphus (magas lázzal, elesettséggel, hasi fájdalommal és fekélyes vastagbélgyulladással járó betegség), a S. paratyphi A, B, C pedig az emberi paratyphus (lázas általános tünetekkel, gyakran septikaemiával járó bélgyulladás) okozói, állatorvosi jelentőségük nincs.

Az állatokban paratyphust okozó valamennyi Salmonella-szerotípus megbetegítheti az embert is (human salmonellosisok). Ezek az emberre nézve is fakultatív pathogenek. Az ember Salmonella-fertőzéseinek kb. 80%-a állati eredetű élelmiszerektől (tojástól, tojástartalmú ételektől, cukrászsüteményektől, fagylalttól, baromfihústól, ritkábban sertéshústól, illetve belsőségeket is tartalmazó töltelékáruktól,disznósajttól, májas- és véreshurkától stb.) ered. Ritkán nyers tej vagy ivóvíz, szennyvíz afertőzés forrása. A szájon át felvett salmonellák a vékonybélben szaporodnak el, a tünetek 12–24 órás lappangási idő után jelentkeznek. Az ember megbetegedése függ a felvett salmonellák mennyiségétől, a törzs virulenciájától, a beteg életkorától, ellenálló képességétől, a gyomorsav mennyiségétől stb. Az emberi salmonellosis tünetei a bélre korlátozódó, tünetmenteshordozástól a hasmenéssel járó gastroenteritisen keresztüla typhushoz hasonló, súlyos,lázas általános tünetekkel járó septikaemiáig, tág határok között változnak. Leggyakoribb az enyhébb-súlyosabb lázzal, émelygéssel, hányással, hasmenéssel járó kórforma.

Az emberi Salmonella-fertőzések száma világszerte és nálunk is lassan, de évről évre nő. Magyarországon 1996-ban a bakteriológiailag is igazolt humán Salmonella-esetek száma 31 270 volt. Az esetek 88,3%-át S. enteritidis, 3,4%-át S. typhimurium, 1,9%-át pedig S. hadar okozta. A S. enteritidis törzsek többsége a 6-os fágtípusba tartozott (Epinfo, 1997).

A biztos kórjelzés a salmonellák kitenyésztésével lehetséges. A tünetmentes Salmonella-hordozás néhány hét alatt önmagától megszűnik. A lázas tünetekkel járó esetek antibiotikumokkal, egyéb kemoterapeutikumokkal gyógykezelhetők. A megelőzésben fontos az állatok salmonellosisainak a korlátozása, az állati eredetű élelmiszerek előállítására, forgalmazására, konyhai feldolgozására vonatkozó higiéniai szabályok betartása és a jó személyi higiénia.