Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

A baromfi clostridiumok okozta betegségei

A baromfi clostridiumok okozta betegségei

A baromfiban előforduló, clostridiumok okozta betegségek közül a fekélyes és az elhalásos bélgyulladásnak, a gangraenás bőrgyulladának és a botulismusnak (lásd ott) van jelentősége.

A baromfi fekélyes bélgyulladása

Számos baromfifaj hevenyen lezajló, súlyos hasmenéssel járó betegsége, amely elsősorban a növendékállományokat veszélyezteti.

Történet. Először az USA-ban írták le (Morse, 1907), s mivel főleg fürjekben figyelték meg, „fürjbetegségnek” nevezték. Később felismerték vadon élő pulykákban, fácánokban, foglyokban és más madarakban, valamint galambokban és házi baromfifajokban is. Kóroktanát többen vizsgálták, a kórokozót Berkhoff és mtsai. (1974) nevezték el C. colinumnak.

Előfordulás. A nagy létszámú csirke- és ritkábban pulykaállományokban számos országban megállapították, de előfordul fürjekben, fácánokban, foglyokban, gyöngytyúkokban, galambban, rezervátumokban, állatkertekben tartott számos madárfajban és vadon élő madarakban is. A hazai előfordulásával kapcsolatos tapasztalatokat Kakuk (1974) foglalta össze.

Kóroktan. Korábban a betegséget a C. perfringens különféle típusaira vezették vissza, de ma már általánosan elfogadott, hogya C. colinum idézi elő. A kórokozó széles körben előfordul, s így hajlamosító tényezők (lásd később) hatására bármely állományban jelentkezhet.

Járványtan. Leggyakrabban 4–12 hetes csirke- és 3–8 hetes pulykaállományokban jelentkezik, de megfigyelték idősebb jércékben, sőt tojótyúkokban is. Nagyon fogékonyak iránta a fürjek („fürjbetegség”), amelyekben felnőtt korban is tömeges megbetegedést okozhat.

A kórokozó a bélsárral ürül, s a vele szennyezett takarmány, ivóvíz vagy alom felvétele után az állományon belüli fertőzöttség általánossá válik. A betegség az ellenálló képességet csökkentő, hajlamosító tényezők hatására jelentkezik. Ezek közül kiemelkedik a coccidiosis, a fertőző bursitis és a csirkeanaemia. Ezenkívül a zsúfolt tartás, az elszennyeződött alom (ezért jelentkezik gyakran mélyalmos tartásban), takarmányozási hibák, hirtelen takarmányváltoztatás és az állomány törődése is jelentős hajlamosító tényező.

Tünetek. A bántalom étvágytalansággal, gubbasztással kezdődik, a csukott szemhéjú állatok tolla borzolttá válik, és főleg a járvány elején, a betegek gyorsan elpusztulnak, így többnyire nincs mód a betegségre jellemzőnek tartott híg, vízszerű, később csokoládébarna színű, bűzös bélsár ürítésére, a taraj elkékülésére és lefogyásra. A tojáshozam drasztikusan csökken. Tojóállományokban a mortalitás általában 3–10, brojlerekben 1–14%-os, de esetenként lehet magasabb is, fiatal fürjállományban akár a 100%-ot is elérheti.

Kórbonctan. Peracut esetekben az izmokban és a savóshártyákban apró vérzéseket látunk, a szívburok oedemás. Az emésztőcsőben változó nagyságú, kölesnyi-borsónyi, vérzéses alapú vagy szélű fekélyek keletkeznek, amelyek már a savóshártya felől is megfigyelhetők. Ezek rendszerint elszórtan helyeződnek, de esetenként, főleg a vakbélben, összefolynak (11. ábra). A fekélyek kivételesen a vékonybél teljes hosszában is előfordulnak. Szélükön gyors lefolyású esetekben a nyálkahártya ép, elhúzódottabb esetekben a fekélyek körül az ép nyálkahártyarészek fölé emelkedő, elhalásos udvar látható, s a fekélyt álhártya fedi. A fekélyek perforálódhatnak, s ez a hashártya gyulladását ennek következményeként pedig a belek összenövését okozhatja.

11. ábra - Fekélyek a vakbélben és a körülötte levő bélszakaszokban

kepek/11abra.png


A bélbeli elváltozásokon kívül esetenként a duzzadt máj burka alatt, főleg a széli részeken, előbb tűszúrásnyi, majd kölesszemnyi, éles vagy szabálytalan alakú, sárgásszürke, elhalásos gócok találhatók. A lép duzzadt, vérbő s olykor vérzéses.

Kórjelzés. A betegséget el kell különíteni az önálló coccidiosistól, az elhalásos bélgyulladástól (bakteriológiai vizsgálat), a baromficholerától (8–10 hetes kor felett fordul elő,többnyire robbanásszerű, tömeges elhullással jár), a Campylobacter-hepatitistől (növendék- ésfiatal felnőtt állományokban, csak az állatok néhány százaléka beteg, elhullás alig van), a salmonellosisoktól (duzzadt lép, gócos szívizomgyulladás), az Alternaria-mycotoxicosistól, a vérzéses szindrómától és a histomonadosistól. A kórokozó izolálása legsikeresebb a máj elhalásos gócaiból, és ennek diagnosztikai értéke nagyobb, mint a bélből való izolálásé.

Gyógyítás. Az ajánlott szerek eredményességét illetően nagy az ellentmondás, ami a törzsek gyakori rezisztenciájára és arra vezethető vissza, hogy a háttérben lévő coccidiosist nem kezelik. A gyakorlatban leggyakrabban a bacitracint (100–200 g/t takarmány) használják, de jó hatásúnak bizonyult az ivóvízben adagolt streptomicin (60 g/t takarmány vagy az első napon 1 g/l, majd a következő 3–4 napban 0,2 g/l), a Gallimicin, a tilozin-tartarát (2–2,2 g/l), a klórtetraciklin (1 g/15 l ivóvízben 3–5 napig) és az eritromicin is.

A betegség várható jelentkezése esetén az ismertetett szereket preventív célzattal is szokták etetni (60 g streptomicin/t, 100 g bacitracin/t) vagy vízben itatni (streptomicin 0,2 g/l) akár néhány héten át is.

Megelőzés. Legfontosabb a coccidiosis elleni rendszeres védekezés, s a tartási-takarmányozási viszonyok optimális szinten való tartása. Külön hangsúlyoznunk kell az istállók alapos tisztogatását és fertőtlenítését az állomány betelepítése előtt. A gyógykezelés eredményeként gyógyult állatok nem tesznek szert kellő immunitásra, így baktériumgazdákká válva veszélyeztetik a velük érintkező fiatal, fogékony állatokat.

A baromfi elhalásos bélgyulladása

A növendék csirkék vékonybélszakaszainak elhalásos-kruppos gyulladásával járó betegsége.

Történet. A baromfiban előforduló vérzéses-elhalásos kórkép régen ismert, de oktana nem volt tisztázott (Bennet, 1930). A necrotizáló bélgyulladást Parish (1961) írta le.

Előfordulás. Szórványos előfordulását számos országban megállapították. A hazai esetekkel kapcsolatos tapasztalatokat Kakuk (1974), valamint Bartalos és mtsai. (1976) foglalták össze.

Kóroktan. A betegséget a Cl. perfringensA és C típusára vezetik vissza. Az e törzsekben előforduló toxinok közül a csirkék főleg az alfa-, a béta- és a théta-toxinok iránt érzékenyek. Ezek kórtani jelentőségét bizonyítja, hogy pl. az alfa-toxinnal a kórkép előidézhető.

Járványtan. A kórokozó a talajban, a bélsárban, a szennyezett takarmányban és az alomban széles körben előfordul. Elsősorban a mélyalmon tartott brojlerek, ritkábban növendék pulykák betegsége. A brojlerekben leggyakrabban a 2–5. hét között jelentkezik, a 3. hét elejei csúccsal. Brojler- vagy tenyészszülőpár-állományokban csak kivételesen (coccidiosissal együtt?) fordul elő. Hogy a libákban korábban leírt, hasonló kórkép ide tartozik-e, kóroktani vizsgálatok hiányában nem állapítható meg. Jelentkezése összefügg a takarmányozási hibákkal is, pl. a nem megfelelő minőségű halliszt etetésével, esetenként a coccidiosissal, amely fontos hajlamosító tényezője a növendék pulykák elhalásos bélgyulladásának (Droual és mtsai., 1994). Erre vezethető vissza, hogy az utóbbi évtizedekben egyre hatékonyabb coccidiostatikus szerek általános etetése folytán korábbi, nagyon gyakori előfordulása a 80-as évek óta valamelyest csökkent. Többen észlelték előfordulását a fekélyes bélgyulladással együtt. Hajlamosít a betegségre a mycotoxintartalmú takarmány etetése is.

Tünetek. A betegség főleg a 2–5 hetes brojlerállományokat veszélyezteti. Gyakran olyan gyorsan folyik le, hogy az állatok elhullása előtti bágyadtságon kívül egyéb tünetek nem fejlődnek ki. A lassabban lefolyó esetekben a betegek bágyadtak, étvágytalanok, lefogynak, híg, habos, barnásvörös, bűzös bélsarat ürítenek. A mortalitás 5–10%-os.

Kórbonctan. A vékonybél egész hosszában kipirult. Az éhbélen és a csípőbélben a nyálkahártya kisebb-nagyobb területen sárgásszürke, száraz, korpaszerűen elhalt (12. ábra). Az elhalásos terület határa éles, jól szembetűnő. Az elhalt nyálkahártyát nagyobb kiterjedésű kruppos álhártyák boríthatják. A máj duzzadt, állománya törékeny, burka alatt kölesnyi-borsónyi vagy nagyobb, éles határú, szürkés elhalásos gócok fordulnak elő. A lép normális vagy kis fokban duzzadt, bővérű. A bőr alatti kötőszövet feltűnően bővérű, olykor savós-véres folyadék itatja át, a lábujjak vérzéses gyulladása és elhalása is előfordul.

12. ábra - Elhalásos bélgyulladás csirke vékonybelében

kepek/12abra.png


Számos országban a bőr gangraenás gyulladását is idetartozó elváltozásnak tartják, s kifejlődésében a C. perfringensen kívül a C.septicumnak és bizonyos Staphylococcus törzseknek is szerepet tulajdonítanak (lásd ott).

A kórjelzés, gyógyítás és a megelőzés tekintetében lásd a fekélyes bélgyulladásnál írottakat. Itt is a bacitracint, a linkomicint, az oxitetraciklint, a tilosint egyéb antibiotikumokat és kemoterapeutikumokat ajánlják a takarmányban, még inkább az ivóvízben adagolva, 3–5 napon át. A megbomlott egyensúlyú bélflóra helyreállítását segíti probiotikumok, így a Lactobacillus acidophilus és a Streptococcus faecium tenyészetek etetése (Fukata és mtsai., 1991; Kmett és mtsai., 1992).

Gangraenás bőrgyulladás

A csirkék, ritkábban a pulykák olykor hirtelen elhullással, jellegzetes esetekben a szárnyon és más testrészeken oedemás, szürkés-vörösesbarna duzzanatokkal, később elhalással járó betegsége. Brojlercsirkékben nálunk is megállapították (Ivanics és mtsai., 1996).

Történet. Sebzések folytán tyúkokban és pulykákban is leírtak clostridiumokra visszavezethető „gázoedemás” kórképeket. 1963 óta számos országban találkoztak a gangraenás bőrgyulladással is, amit ma több kórkép közös elnevezéseként használunk.

Kóroktan, járványtan. Ezt a számos országban előforduló betegséget a C. septicum, a C.perfingensA típusaés a Staphylococcus aureus törzsek okozzák önmagukban vagy gyakran kombinációban. Ezek ubiquitaer baktériumok a talajban, a bélsárban, szennyezett takarmányban és az emésztőcsőben egyaránt előfordulnak. Jelentős fertőződési forrásként szerepelhet az elszennyeződött alom, főleg, ha azt az egymást követő állományok között nem cserélik ki és a tartós használat alatt befülled, mert a hőhatásra elpusztuló vegetatív baktériumok helyett a hőálló Clostridium spórák kerülnek túlsúlyba. Főleg azonban más kórokozók által legyengített állományokban okoznak megbetegedést, így gyakran jelentkezik fertőző bursitisszel, adeno- és reovírusokkal vagy a csirkeanaemia vírusával fertőződött állományokban. Néhány hetes–5 hónapos korú csirkékben és ritkábban pulykákban fordul elő, de leggyakrabban a brojlertartás utolsó heteiben jelentkezik. Leírták 20 hetes brojler szülőpár-állományokban is. Hajlamosít a betegségre a szelénhiányos takarmány is. Vírusos háttér nélkül is előfordulhat azonban nem lege artis végzett beavatkozások, így pl. kappanozás vagy szennyezett tűvel végzett parenteralis befecskendezés, vérvétel továbbá tömeges bőrsérülések (kannibalizmus, a kakasok tiprása) vagy a nagytestű állatokban kifejlődő talpfekély után.

Tünetek. Általános depresszió, étvágytalanság, lábgyengeség, ataxia mellett az állatok rendkívül gyorsan, akár 24 órán belül elpusztulhatnak. Ha ez nem következik be, sötét, nedvedző, tollhiányos területeket látunk, a szárnyon, a mell, a has vagy a comb bőrén (13. ábra). Ezek véresen beszűrődöttek, oedemásak lehetnek, esetleg a gázoedemás betegségre jellemző, sercegő tapintattal. Az alattuk levő izmok szintén elszürkülnek vagy rozsdavörössé válnak, esetleg oedemásak. A májban esetenként apró, szürkésfehér gócok láthatók. Lúdállományban bőrtünetek nélkül lezajló C. septicum okozta gázoedemát is észleltek (Ivanics és mtsai., 1993).

13. ábra - Gangraenás bőrgyulladás csirke szárnyán (az Országos Állat-egészségügyi Intézet anyagából)

kepek/13abra.png


Kórjelzés. A bőrelváltozások alapján a bántalom már a helyszínen diagnosztizálható, a laboratóriumi kórjelzés azonban a háttérben lévő specifikus hajlamosító vírusok felismerése miatt nagyon ajánlatos. A mikotoxinok előidézte bőrelváltozások tisztázására is célszerű laboratóriumi vizsgálatokat végeztetni.

Gyógyítás, megelőzés. A kórokozó(k)ra hatékony antibiotikumokkal a veszteség csökkenthető ugyan, de ezeket minél előbb és a gyors hatás érdekében nagy adagban kell adni. A kezelések eredménye nagyon bizonytalan, ellenben hatékonynak találták azt a „gyógytakarmányt”, amely 250 ppm klórtetraciklinből, 200 ppm furoxonból, 1000 ppm methioninből, 250 000 IE A-vitaminból, 50 ppm E-vitaminból és 50 ppm K3-vitaminból állott. Vannak, akik 220 g/t takarmányba kevert penicillin etetését vagy 350 000 IE/l penicillin itatását javasolják 5 napig. A megelőzés szempontjából nagyon lényeges a betegségre hajlamosító vírusok elleni hatékony védekezés, a bőrsérülések megakadályozása és az alom rendben tartása.