Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

2. fejezet - Baktériumok okozta betegségek

2. fejezet - Baktériumok okozta betegségek

Tartalom

A lépfene
Clostridiumok okozta betegségek
Clostridiumok okozta gázoedemás betegségek
Sercegő üszök
Rosszindulatú vizenyő
A juh bradsotja
A sertés Köves-betegsége
Fertőző elhalásos májgyulladás
A Clostridium haemolyticum okozta vérfestékvizelés
A clostridiumok okozta enterotoxaemiák
Clostridium perfringens A okozta betegségek
Clostridium perfringens B okozta enterotoxaemiák
Clostridium perfringens C okozta enterotoxaemiák
Clostridium perfringens D okozta enterotoxaemiák
Clostridiumok okozta intoxicatiók
Tetanus
Botulismus
Tyzzer-betegség
A baromfi clostridiumok okozta betegségei
A baromfi fekélyes bélgyulladása
A baromfi elhalásos bélgyulladása
Gangraenás bőrgyulladás
Staphylococcosisok
A nyulak Staphylococcus aureus okozta bronchopneumoniája
A baromfi staphylococcosisai
A sertés exsudatív bőrgyulladása
Streptococcosisok
A sertések streptococcosisa
Mirigykór
Sertésorbánc
Egyéb állatfajok Erysipelothrix rhusiopathiae okozta betegsége
Listeriosis
Corynebacteriumok okozta betegségek
A Corynebacterium pseudotuberculosis okozta betegségek
A Corynebacterium renale okozta betegségek
Mycobacteriumok okozta betegségek
Gümőkór (tuberculosis)
A szarvasmarha-gümőkór
Mycobacterium bovis okozta fertőzések más háziállatfajokban
Mycobacterium tuberculosis okozta fertőzések
A háziállatok atípusos mycobacteriumok okozta fertőzései
Baromfigümőkór
Paratuberculosis
Actinomycesek okozta betegségek
Actinomycosis
Az Actinomyces pyogenes okozta betegségek
Nocardiosis
Rhodococcus equi okozta betegségek
Dermatophilosis
Escherichia coli okozta betegségek
A szarvasmarha E. coli okozta betegségei
Egyéb emlősállatok Escherichia coli okozta betegségei
A baromfi coli-bacillosisai
Salmonellák okozta betegségek
A szarvasmarha salmonellosisa
A kiskérődzők salmonellosisa
A ló salmonellosisa
A sertés salmonellosisai
A húsevők salmonellosisa
Baromfityphus
A madarak paratyphusa
Anaerob, Gram-negatív, pálcika alakú baktériumok okozta betegségek
Necrobacillosis
A kérődzők panaritiuma
Pasteurellosisok
A bivaly és a szarvasmarha vérzéses vérfertőzése
A szarvasmarha egyéb, főként légzőszervi pasteurellosisai
A juhok pasteurellosisai
Egyéb emlős állatfajok pasteurellosisai
Baromficholera
A sertés torzító orrgyulladása
A kacsák anatipestifer betegsége
Ornithobacterium rhinotracheale-fertőzöttség
Yersiniosisok
A Yersinia pseudotuberculosis okozta betegségek
A Yersinia enterocolitica okozta betegségek
Tularaemia
Actinobacillosisok
A kérődzők actinobacillosisa
A ló actinobacillosisai
A sertés Actinobacillus-pleuropneumoniája
Actinobacillus suis és Actinobacillus seminis okozta betegségek
Haemophilusok okozta betegségek
A malacok savóshártya- és ízületgyulladása (Glässer-betegsége)
A baromfi Haemophilus-náthája
A szarvasmarha és a juh Haemophilus somnus okozta betegségei
A ló ragályos méhgyulladása
Brucellosis
A szarvasmarha brucellosisa
A kecske és a juh Brucella melitensis okozta brucellosisa
A juh Brucella ovis-fertőzöttsége
A sertés brucellosisa
A kutya brucellosisa
Egyéb állatfajok brucellosisai
Bordetella-fertőzések
Bordetella bronchiseptica okozta betegségek
Baromfi bordetellosis (pulykacoryza)
Moraxellák okozta betegségek
A szarvasmarha fertőző keratoconjunctivitise
Pseudomonasok okozta betegségek
Malleus
Melioidosis
Campylobacterek okozta betegségek
A szarvasmarha Campylobacter fetus subsp. venerealis okozta genitalis campylobacteriosisa
A juh campylobacterek okozta vetélése
Campylobacter jejuni és Campylobacter coli okozta betegségek
A baromfi Campylobacter-hepatitise
A sertés proliferatív enteropathiái
Spirochaeták okozta betegségek
Borreliák okozta betegségek
A sertésdysenteria
Nyúlsyphilis
Leptospirosisok
Mycoplasmosisok
Ragadós tüdőlob
A szarvasmarha egyéb mycoplasmosisai
A kecske ragadós tüdőlobja
A kecske és a juh fertőző elapasztása
A sertés Mycoplasma-pneumoniája
A sertés egyéb mycoplasmosisai
Egyéb emlősfajok mycoplasmosisai
A baromfi mycoplasmosisai
Chlamydiák okozta betegségek
A szarvasmarha chlamydiosisai
A juh chlamydiosisai
Egyéb emlősfajok chlamydiosisai
Baromfi-chlamydiosis
Rickettsiák okozta betegségek
Q-láz
Heartwater
Ehrlichiák okozta betegségek
A szarvasmarha anaplasmosisa
A sertés Eperythrozoon suis okozta icteroanaemiája
A macska és a kutya haemobartonellosisa

A lépfene

A lépfene (anthrax) többnyire heveny tünetekben lezajló, gyakran elhullásra vezető, fertőző betegség.

Történet. A lépfene már az időszámítás előtt ismert volt Egyiptomban, Görögországban és a Római Birodalomban is mint időről időre az állatok tömeges elhullását okozó betegség, amely azonban gyakran az embert is megbetegítette. A betegség fertőző természetét Eilert (1836) igazolta. A baktériumot a beteg állatok vérében elsőként Pollender (1849) azonosította. A lépfene oktanának végleges tisztázása Koch (1876–1878) érdeme. A lépfenebacilus virulenciájának a gyengítése, a lépfene elleni első oltóanyagok előállítása és gyakorlati kipróbálása Pasteur (1881) nevéhez fűződik. A betegség kórjelzését megkönnyítő precipitációs próbát Ascoli és Valenti (1910) dolgozta ki.

Előfordulás. A lépfene világszerte előfordul. Az iparilag fejlett országokban az elhullott állatok hőkezeléssel való ártalmatlanná tétele és a fertőzött területeken tartott fogékony állatok rendszeres, preventív célú vakcinázásának következtében a betegség szórványossá vált. Endemiás jelleggel előfordul azonban Délkelet-Európa országaiban, továbbá egész Afrikában, Ázsiában, valamint Közép- és Dél-Amerikában. Szórványos esetek, időnként kisebb endémiák, főként legeltetett állatokban, nálunk is előfordulnak (Tanyi és Dankó, 1967; Szőke, 1996).

Kóroktan. A betegség kórokozója, a Bacillus anthracis, vaskos, hosszú pálcika alakú, Gram-pozitív, csilló nélküli,burkos baktérium. Karbolvizes toluidinkékkel metakrómásan festődik, a baktériumtest kék, a burok pedig rózsaszínű.

Tenyészetekben burkot csak 5–10% CO2 -ot is tartalmazó légtérben képez. A burok hőre érzékeny, fő tömegében glutaminsav polipeptid. A sejtfalban található egy hőstabil poliszacharid antigén (haptén) is, amely az elhullott állatok szöveteiből precipitációs próbával kimutatható (Ascoli-thermoprecipitációs próba). A buroktermelő képesség megszűnése együtt jár a virulencia elvesztésével.

A virulens lépfenebacilusok három komponensből álló, oedemaképző, lethalis hatású és protektív antigént tartalmazó, fehérje természetű, hőérzékeny exotoxint termelnek. A protektív antigén kb. 83 kDa molekuletömegű fehérje, a vele szemben képződött ellenanyagokkal a toxin hatása felfüggeszthető.

A lépfene kórokozója spórás baktérium. A lépfenében beteg vagy elhullott állatokban spóra nemképződik, mert a spórásodáshoz levegő és legalább 12 °C-os vagy ennél magasabb hőmérséklet szükséges. Gyorsan megindul azonban a spórásodás, ha a tetemet felboncoljuk vagy ragadozók szedik szét. A spórásodás folyamata annál gyorsabb, minél magasabb a külső hőmérséklet. 18 °C körül a spórásodáshoz 2–3 nap kell, míg 30–35 °C között már 10–16 óra alatt bekövetkezik.

A vegetatív lépfenebacilusok az elhullott állatok szöveteiben a nyári időszakban 2–3 nap alatt tönkremennek, a csontvelőben azonban egy hétig, a bőrben pedig akár 2 hétig is életben maradhatnak. Téli, hideg időben a rothadás a vegetatív baktériumokat csak 2–4 hét alatt teszi tönkre. A vegetatív baktériumok 60 °C-on perceken belül elpusztulnak, ugyancsak néhány perc alatt elölhetők 3–5%-os H-lúg-oldattal és más fertőtlenítőszerekkel is. A spórák ellenálló képessége viszont igen nagy. Beszáradt tenyészetekből a spórák több mint 50 évig visszatenyészthetők. A talajba jutott spórák 30–50 évig megőrizhetik életképességüket. Neutrális vagy enyhén lúgos, humuszban gazdag talajban a túlélés hosszabb, mint a savanyú, száraz talajokban. Szakszerűen összerakott, 72–75 °C-ra felmelegedett trágyában a spórák 4 nap alatt elpusztultak. A spórák hővel és fertőtlenítőszerekkel szembeni ellenálló képessége is igen nagy. Forralással általában 5–10 perc alatt ölhetők el. A fertőtlenítőszerek közül az 5%-os H-lúg-oldat 20 °C-on a spórákat 2–5 óra alatt öli el.

A lépfene iránt minden emlősfaj fogékony, ideértve az embert is, de a fogékonyságbanjelentős különbségek vannak. Legfogékonyabbak a kérődzők, a juh, a kecske, a szarvasmarha, a bivaly, továbbá a ló, a teve, az elefánt és számos más vadon élő állatfaj. Valamivel kevésbé fogékony a fertőzés iránt a kutya, a macskafélék és az ember, még kevésbé fogékony a sertés. Alkalmanként megbetegszenek a madarak is.

Járványtan. A B. anthracis obligát pathogen baktérium. A betegség csak ott fordul elő, ahová a vegetatív baktérium vagy még inkább a spórák beteg vagy elhullott állattal, ilyen állatból származó termékekkel (nyers hússal és húskészítményekkel, bőrrel, szőrrel, gyapjúval stb.) eljutottak. A lépfenebacilus a külvilágban nem szaporodik. A fertőzés állatról állatra rendszerint nem terjed (nem ragályos), a fertőződés többnyire közös forrásból, a talajból jön létre. Egy-egy állományban rendszerint csak egy vagy néhány egyed betegszik meg, illetve hullik el, ha azonban nagyobb legelőterületek fertőződtek, pl. áradás után, a betegség egyszerre vagy egymás után több állományban is megjelenhet.

A fertőzés forrása az esetek túlnyomó többségében spóratartalmú takarmány. A fertőződés legtöbbször lépfenespórákkal fertőzött legelőkön jön létre, akár azért, mert oda korábban lépfenében elhullott állatokat hantoltak el, akár pedig azért, mert a legelőre az időszakonkénti áradások máshonnan spóratartalmú vizet, illetve iszapot hoztak. Fertőzött lehet spórákkal az ásott kutak vize, különösen száraz időszakokban, ha a vízhez a kimerés során iszap is keveredik. Ritkán istállózott állatok is fertőződhetnek, ha fertőzött területekről származó zöldtakarmányt, szénát vagy földdel szennyezett répát, burgonyát fogyasztanak. A fertőződés összefüggésben állhat talajmunkákkal (árokásással, vezetékek fektetésével, talajcserével stb.). Állatkertekben tartott húsevők lépfenében elhullott állatok húsának vagy endemiás területeken, fertőzött vágási hulladékok feletetését követően fertőződhetnek. A lépfenespórák endemiásan fertőzött országokból származó nyersbőrrel, szőrmével, gyapjúval, ezekből készített termékekkel, nem kellően hőkezelt hús- és vérliszttel stb. is behurcolhatók. A bőr- és szőrmefeldolgozó üzemekből kikerülő szennyvíz is tartalmazhat spórákat.

Afrika, Ázsia és Dél-Amerika meleg területein a gyors spórásodás, a lépfenében elhullott, temetetlen állatok ragadozók és más állatok által való felfalása, az emberek és állatok által közösen használt vízforrások spórákkal való fertőződése, az elhullott vagy levágott házi- és vadon élő állatok húsának, bőrének és egyéb részeinek a felhasználása stb. az oka a lépfene endemiás előfordulásának. Afrikában a lépfene a nemzeti parkokban vadon élő növényevő állatokban is kiterjedt járványokat okoz (Tuchili és mtsai., 1993). Úgy látszik, a dögevő ragadozók (sakál, hiéna stb.) a bélsarukkal hosszabb- rövidebb ideig ürítik a baktériumokat, amelyek a külvilágban spórásodnak. Ezáltal e ragadozók hozzájárulnak a lépfene addig fertőzésmentes területekre való behurcolásához (Lindeque és mtsai., 1994).

Kórfejlődés. Az állatok fertőződése, ritka kivételektől eltekintve, szájon át következik be. A takarmánnyal vagy ivóvízzel bejutott spórák már a torokban vagy a vékonybélben kicsíráznak, és a bejutás helyén súlyos gyulladást, a szövetek és a vérerek károsodásának következményeként nagyfokú oedemát és vérzéseket idéznek elő. A lépfenebacilus nagyfokú inváziósképességét elősegíti az antifagocita hatású burok, az oedemák kialakulásáért és a lethalis hatásért pedig az exotoxin felelős. A baktériumok a fertőződést követően lokálisan szaporodnak, és a vérpályába csak a betegség utolsó stádiumában törnek be. A baktérium tömeges mértékű elszaporodása és a toxintermelés növényevőkben rövid idő alatt elhullásra vezet. A halál oka rendszerint a légzőközpont bénulása miatti fulladás. A lépfene iránt kevésbé fogékony állatfajokban, pl. sertésben, a lépfene gyakran a fertőzés bemeneti kapujára (torokra, bélre, bélfodri nyirokcsomókra) korlátozódik. Ha a fertőződés aerogen úton jön létre, a betegség vérzésekkel és oedemával járó tüdőgyulladás kialakulásával jár. Bár állatokban ritka, előfordulhat a sérült bőrön át való fertőződés is.

Tünetek. A lépfene lappangási ideje általában 3–5 nap, a nagyon fogékony juhokban, kecskében, szarvasmarhákban azonban lehet akár csak egy nap is. Az állat fajától és a felvett spóra mennyiségétől függően a betegség lezajlódhat túlheveny, heveny vagy elhúzódó, továbbá ritkán idült formában.

Kérődzőkben a lépfene rendszerint peracut formában zajlik le. A juhok, kecskék hirtelen tántorogni kezdenek, összeesnek és perceken belül elhullanak. Szarvasmarhákban erős izomremegés alakul ki, a tekintet ijedt, a légzés szapora és nehezített, a nyálkahártyák kivörösödtek, az állatok összeesnek és néhány óra alatt elhullanak. Előfordul, hogy tüneteket nem is látunk, csak az elhullott állatokat találjuk. A heveny lefolyású esetekben az állatok lázasak, bágyadtak, a légzés és szívverés szapora, a nyálkahártyák kivörösödnek, majd cianotikusak, a végbélből, de néha az orrból és a hüvelyből is vér szivárog. Az elhúzódó vagy idült esetek kérődzőkben igen ritkák. Ilyenkor láz, kólikás nyugtalanság, véres hasmenés, a nyakon, mellkason, hason pedig oedemák alakulnak ki. A betegek túlnyomó többsége 2–6 nap alatt elhullik.

Lovakban a lépfene szintén heveny vérfertőzés formájában zajlik le. Az állatok lázasak, gyengék, a légzés szapora és nehezített, a nyálkahártyák cyanoticusak, kólikás nyugtalanság, gyakran véres hasmenés alakul ki, az elhullást közvetlenül megelőzően pedig a nyakon, a szügyön oedemák észlelhetők.

Sertésekben a lépfene általában a toroktájékra vagy a bélre lokalizálódik, amikor is nyelési és légzési nehézségek, valamint torokoedema, a bélre kiterjedő formánál pedig hányás és véres hasmenés alakul ki (Redmond és mtsai., 1997). A sertések többsége a lépfenefertőzést túléli. Ritkán, főként malacokban, aerogen fertőződést követően súlyos légzési nehézségekkel és fulladással járó tüdőlépfene is létrejöhet (Ratalics és Tóth, 1964). A sertés idülten lefolyó toroklépfenéje, illetve a bélre lokalizálódó lépfene esetenként tünetmentes marad, s csupán az állatok levágása után a nyirokcsomó-elváltozások utalnak a betegségre.

Húsevőkben, a kutya és a macska mellett idevéve a rókát, a nyércet és az állatkerti nagymacskákat is, a lépfene rendszerint heveny septikaemia formájában zajlik le. Magas láz, elesettség, véres hasmenés, hányás, nehezített légzés, torok- és fejtájéki oedema alakul ki.

A madarak a lépfene iránt kevésbé fogékonyak. Szórványos esetek előfordulnak kacsában, ritkábban más vízimadárfajokban. Gyakrabban betegszenek meg állatkertben tartott dögevő madarak. A madarak lázas általános tünetek és véres hasmenés tünetei között rövid idő alatt elhullanak.

Kórbonctan. A lépfene peracut eseteiben rendszerint csak a fulladásos halálra utalóelváltozások láthatók, a vér rosszul alvadt, sötét színű (anthrax = szén), a hullamerevség kialakulása elhúzódik. Heveny esetekben a fertőzés bemeneti kapujában, többnyire a vékonybélben, 2–10 cm átmérőjű, kiemelkedő, véres, kocsonyás beivódás (carbunculus) található, felületén a nyálkahártya elhalt és fibrinnel fedett. A lép hatalmasra duzzadt, állománya vérbő és tapintásra ropog. A nyálkahártyákon, továbbá a hasüreg és mellüreg savóshártyái alatt, valamint a bőr alatti kötőszövetben vérzések találhatók. A mell- és hasüregben hemolizált vért tartalmazó savó halmozódik fel. A belekben vérzéses gyulladás alakul ki, a nyirokcsomók testszerte duzzadtak, metszéslapjuk feketésvörös, környezetük kocsonyásan beivódott. Ugyancsak vérzések láthatók a vese burka alatt, a vese körüli szövetek pedig vérzésesek, kocsonyásan beivódtak (2. ábra). Lovakban a kórbonctani kép hasonló a szarvasmarhákban észleltekhez. Sertésekben az elváltozások többnyire a torokra, ritkábban a belekre vagy néha a tüdőre korlátozódnak. A torok szövetei, a tonsillák és a fej nyirokcsomói duzzadtak, oedemásak, vérzésesek. A lép többnyire normális vagy elhúzódóbb esetekben legfeljebb elszórtan tartalmaz gyulladásos, elhalásos gócokat. Húsevőkben vérzéses, oedemás torokgyulladás, vérzéses bélgyulladás látható a lép és a nyirokcsomók gyulladásával, testszerte vérzésekkel. A madarakban kiterjedt vérzések, lépduzzanat és vérzéses bélgyulladás észlelhető. A sertés, ritkán a szarvasmarha idült lépfenéjét esetenként vágóhídi leletként találjuk (Forray, 1974). Sertésben többnyire a tonsillák, szarvasmarhában pedig a bélfodri nyirokcsomók állománya a folyamat korától függően gyulladásos, téglavörös vagy szürkéssárga, elhalt, morzsalékony anyaggá alakult át.

2. ábra - Szarvasmarha-lépfene. Vérzéses, kocsonyás beivódás a vese körül

kepek/2abra.png


Kórjelzés. A járványtani viszonyok (lépfenespórákkal fertőzött területeken, rendszerint nyáron, legelőre hajtott kérődzők betegszenek meg, az elhullás hirtelen következik be), továbbá a heveny esetek kórbonctani képe alapján legalább a lépfene gyanúja a helyszínen megállapítható. A lépfene első megállapításához azonban mindig laboratóriumi vizsgálatot is igénybe kell venni. Ezzel egyidejűleg meg kell tenni a szükséges igazgatási intézkedéseket (bejelentési kötelezettség, helyi zárlat stb.), és a betegség gyors lefolyása miatt el kell kezdeni a gyógykezelést is.

Az elkülönítő kórjelzésszempontjából szóba jöhetnek a mérgezések (nincs láz, több állatot érint egyszerre stb.), a hőguta, a pasteurellosis (kevesebb a vérzés, nincs lépduzzanat), a gázoedemás betegségek (többnyire sebfertőzések vagy ellések kapcsán alakulnak ki, az oedemák sercegnek stb.), lovakban a pyoseptikaemia, a leptospirosisok és a fertőzőkevésvérűség heveny esetei (lassabb a lefolyás, kevésbé kifejezett a vérzéses jelleg, sárgaság, anaemia alakul ki stb.).

Frissen elhullott állatok véréből és az elváltozott szervekből készített lenyomati készítményekben, kenetekben a lépfenebacilusok jellegzetes alakjuk, méreteik és metakrómás festődésük alapján felismerhetők. Ez önmagában elég a diagnózishoz. Ha szükséges, tenyésztést és kísérleti állatoltást is végzünk. Véresagaron, 10% CO2-dal dúsított légtérben a B. anthraciskitenyészthető. A gyanús vizsgálati anyagból vagy a kitenyésztett törzsből készített szuszpenzió 0,1–0,2 ml-ét fehéregérbe vagy tengerimalacba fecskendezve lépfene esetén a kísérleti állatok 1–3 nap alatt elhullanak, a vérből, a szervekből a B. anthracis kimutatható, illetve kitenyészthető. Ha a diagnózis tisztázása érdekében további laboratóriumi vizsgálatokra van szükség, az egész állat vagy a szervek beküldése helyett a spórásodás megelőzése érdekében elég, ha a frissen elhullott állatok elülső, üres vénájából steril, egyszer használatos fecskendővel néhány ml-nyi vért vagy vérsavót veszünk, és ezt küldjük a laboratóriumba.

Előrehaladottan rothadt hullákból a mikroszkópos vizsgálattal és a tenyésztéssel rendszerint már nem boldogulunk, kivéve, ha a baktériumoknak módjuk volt spórásodni. Előfordul azonban, hogy rothadt anyagokból készített festett kenetekben a metakrómásan festődő burok még látható, miközben a baktériumtest már nem festődik meg.

Talaj-, iszap-, ivóvíz- és takarmánymintákból stb. a spórák a mintákból készített szuszpenzió 30 percig, 70 °C-on való hevítését követően táptalajokon, esetleg egéroltás közbeiktatásával, kitenyészthetők.

Az elhullott állatok szerveiből kitenyésztett B. anthracis törzsek azonosítása nem okoz gondot. Élelmiszerek, takarmány-, víz- és a talajminták vizsgálata során azonban nehézséget jelenthet az azokban előforduló saprophyta aerob spórás baktériumoktól való elkülönítés. Az utóbbiak, közöttük a B. cereus, a B. megaterium, a B. subtilis azonban csillósak, az előbbi véresagaron erős ß-hemolízist okoz, az utóbbi kettő pedig levegőn tenyésztve is képez burkot, emellett mindegyikük saprophyta. A B. cereus törzsek azonban, ha élelmiszerekben nagyobb mértékben elszaporodnak, emberben hányással, hasmenéssel járó tüneteket idézhetnek elő (Luby és mtsai., 1993).

A betegség lappangási szakaszában levágott állatokból, előrehaladottan rothadt hullákból, hullarészekből, bőrökből, sózott, pácolt, füstölt húsokból stb. is kimutatható a B.anthracis sejtfalantigénje az Ascoli-thermoprecipitációs próbával. A próba specifikus, pozitivitása minden esetben anthraxként értékelendő. Földdel erősen szennyezett anyagok vagy hús-, csont- és vérlisztek vizsgálatára azonban a próba nem alkalmas, mert a mintákban jelen levő nagyszámú B. cereus és néhány egyéb saprophyta aerob spórás baktérium sejtfalantigénjei keresztreakciót adhatnak (Yin Fen-Ke, 1961) a B. anthracis hapténjével.

Gyógyítás. A betegeket és az időközben lázassá váló egyedeket a betegség gyors lefolyása miatt lehetőleg azonnal gyógykezelni kell. A gyógykezelésre parenteralisan adott penicillin, penicillinszármazékok,tetraciklinek és számos más kemoterapeutikum vehető igénybe. Az antibiotikumszintet legalább 5–7 napig fenn kell tartani. A lépfenebaktérium toxinjának a közömbösítésére hiperimmun savót is adni kell, mert a tapasztalatok szerint a csak antibiotikummal kezelt állatok jelentős része a toxinhatás következtében a gyógykezelés ellenére elhullik. A legelő állományokat, ha erre mód van, vissza kell vinni az istállóba.

Megelőzés, védekezés. A lépfene bejelentési kötelezettség alá tartozó betegség. Az állatokat, illetve az állományt helyi zárlat alá kell vonni, és az újabb betegek időbeni észlelése érdekében naponta meg kell vizsgálni (hőmérőzés). A betegeket el kell különíteni és mielőbb gyógykezelni kell. Beteg vagy betegségre gyanús állatot leölni vagy levágni, továbbá ilyen állatokból bármilyen terméket felhasználni nem szabad. A klinikailag tünetmentes istállótársak teje azonban pasztőrözés után felhasználható. A klinikailag még tünetmentes (láztalan) állatokat, valamint a fertőzött területen tartott valamennyi szarvasmarhát, juhot, kecskét és lovat haladéktalanul vakcinázni kell.

A megelőzés érdekében fontos az állatok távoltartása a fertőzött legelőktől, kutaktól. A fertőzött területeket be kell keríteni, vagy ha ez nem lehetséges, határait meg kell jelölni. Ilyen területeken állatokat legeltetni, továbbá takarmányt termelni vagy gyűjteni nem szabad, vagy ha ez mégis elkerülhetetlen, akkor oda csak rendszeresen vakcinázott állatokat szabad kiengedni, illetve az ilyen helyről gyűjtött takarmányt csak vakcinázottakkal szabad feletetni. A fertőzött legelőket célszerű más művelési ágba fogni (erdősítés, ipari növények termesztése stb.).

Különösen fontos a környezet spórákkal való fertőződésének az elkerülése. A lépfenében elhullott állatokat ezért célszerű, ha diagnózis már van, felbontatlanul hagyni és mielőbb fehérjefeldolgozó üzemben vagy elégetéssel, egyéb lehetőség híján dögkutakba vagy dögtemetőkbe mélyre való elásással ártalmatlanná tenni. Az elhullott állatokat lebőrözni vagy azokat bármilyen célra felhasználni tilos. Ha legelőn történt az elhullás, az elhullott állatot és a váladékokkal szennyezett földet is össze kell szedni és a hullával azonos módon ártalmatlanná tenni. Addig is célszerű az elhullott állatokat beton- vagy egyéb, szilárd felületű helyen összegyűjteni, 5%-os H-lúggal bőven lelocsolni, majd elszállítása után a felületet ismételten fertőtleníteni. A fertőzött állatok istállójában levő almot, takarmányt célszerű elégetni vagy füllesztéssel ártalmatlanná tenni. Ha az ilyen takarmányt, mennyisége vagy értéke miatt, nem lehet megsemmisíteni, akkor azt csak vakcinázott állatokkal szabad feletetni.

Az állatok lépfene elleni vakcinázására élő, gyengített virulenciájú, burok nélküli, de még a befecskendezés helyén toxikus oedemát előidézni képes törzsből (Sterne F–32 jelzésű törzs) készített spóraszuszpenzió van forgalomban, két változatban. A kérődzőket és a sertéseket 0,1% szaponint is tartalmazó vakcinával oltjuk, míg a lovak számára ugyanez a spóraszuszpenzió alumíniumgélhez adszorbeálva áll rendelkezésre. A vakcina egészséges, jó kondíciójú állatokra nézve ártalmatlan, de a beoltást követő 7–10 napig (negatív fázis) az állatokat minden megerőltetéstől óvni kell. Olyan állományokban, amelyekben a lépfenét megállapították, a még egészséges állatokat kétszer egymás után vakcinázzuk, 2 hetes különbséggel (Salmon és Ferrier, 1992), míg a fertőzöttnek tekinthető környező területeken tartott kérődzőket és lovakat elég egyszer vakcinázni. A vakcinázást éventeegyszer, két héttel a legeltetés megkezdése előtt, meg kell ismételni. Tapasztalatok alapján a vakcinázást követő 10 napon belül a további elhullások megszűnnek. A vakcina adta védettség 8–12 hónapig tart. A fertőzött területeken tartott állatokat évtizedeken át preventíve vakcinázni kell.

A Sterne törzsből készített spóraszuszpenzió tengerimalacokban per os adva is kellő fokú immunitást eredményezett. Bár a tengerimalacok a bevitt spórát egy hétig a bélsarukkal ürítették, úgy látszik, hogy ez a törzs szájon át adva is alkalmas lesz a vadon élő állatok (elefánt, bivaly, víziló stb.) lépfene elleni aktív immunizálására (Rengel és Böhnel, 1994).

Közegészségügyi vonatkozások. A lépfene zoonosis. Emberben való előfordulása a fejlett országokban igen ritka, Afrikában, a Közel-Keleten, Ázsiában és Dél-Amerikában azonban a lépfene emberekben is endemiás. Az ember lépfenéje túlnyomó többségében foglalkozási ártalom, rendszerint hentesek, vágóhídi, bőr-, gyapjú-, szőrmefeldolgozó üzemek munkásai fertőződnek, esetenként azonban előfordul kérődzők házi vágását követően hús közvetítette lépfene is. A szegény országokban az elhullott vagy betegen levágott állatok felhasználása gyakran tömeges emberi lépfenéhez vezet. Az emberi esetek túlnyomó többsége sebzéshez kapcsolódó bőrlépfene, amikor a bőrben előbb piros papula, majd abból hólyag keletkezik. A hólyag felfakad, a tetején sötétbarna, fekete pörk („pokolvar”) képződik, miközben a környéki bőr és a bőr alatti szövetek vizenyősen-véresen beszűrődnek. Kezelés hiányában a folyamat septikaemiához vezethet. Fertőzött hús elfogyasztása után lázas általános tünetekkel, hasmenéssel, hasi fájdalommal és bélvérzéssel járó bélanthrax alakul ki. A tüdőlépfene szőr-, gyapjú-, rongyfeldolgozó munkásokban alakul ki spórák belégzését követően. A betegség magas lázzal, véres köpettel járó, vérzéses tüdőgyulladás formájában zajlik le. A betegek penicillinekkel, tetraciklinekkel gyógykezelhetők.

A megelőzésben fontos az állatok lépfenéjének a korlátozása, a vágóhidakon, hús-, bőr-,szőrmefeldolgozó üzemekben a gyártási, élelmiszer-feldolgozási és a munka-egészségügyielőírások betartása. Szükséges a kérődzők házi vágása során is a húsvizsgálat elvégezése. Az olyan állományokban, amelyekben a lépfenét megállapították, célszerű az első eset észlelését követő kéthetes időszak alatt a dolgozókkal preventív célból antibiotikumot szedetni (tetraciklineket, penicillineket).

A foglalkozásuk miatt veszélyeztetett csoportok preventív célú vakcinázására az USA-ban forgalomban van sejtmentes, tisztított, zömmel protektív antigént tartalmazó alumínium-hidroxid gélhez adszorbeált anthrax elleni vakcina. A vakcina beadása után azonban fájdalmas helyi reakció alakul ki, az alapimmunitás hattagú sorozatoltással alakítható ki, majd évente egy adag ismételt befecskendezése szükséges (Ivins és mtsai., 1994). Az eddigi eredmények arra utalnak, hogy a védettség ilyen oltási sorozat után is csak részleges.