Ugrás a tartalomhoz

A háziállatok fertőző betegségei (Állatorvosi járványtan II.)

Varga János, Tuboly Sándor, Mészáros János

Mezőgazda Kiadó

A fertőző betegségek kórjelzése

A fertőző betegségek kórjelzése

A fertőző betegségek kórjelzésében figyelembe vesszük a betegségjelentkezésének a körülményeit (mikor jelentkezett, milyen állatfajokat, hány állatot érint, hirtelen vagy lassan alakult ki, gyorsan, lassan vagy egyáltalán nem terjed, összefüggésben állhat-e ízeltlábú vektorokkal, a lefolyása heveny vagy idült stb.), továbbá a klinikai tüneteketés a kórbonctani elváltozásokat. Ezek együttes értékelése alapján a fertőző betegségek jelentős része a helyszínen diagnosztizálható. Gyakori azonban, hogy laboratóriumi kiegészítő vizsgálatokra van szükség. A bejelentési kötelezettség alá tartozó fertőző betegségek egy részére vonatkozóan ezt az Állat-egészségügyi Szabályzat elő is írja.

A kórjelzés sikere nagymértékben függ a mintavétel módjától és a betegség jelentkezésének a körülményeit, az észlelt klinikai tüneteket, az addig végzett boncolás és gyógykezelés eredményeit összefoglaló kísérőlevél tartalmától. A mintákat a betegség kezdeti szakaszában az elváltozott szervekből, szövetekből, a belső szervekből (vér, tályogok stb.) sterilen, a normál flórát is tartalmazó szervekből, szövetekből pedig aszeptikus módon, steril eszközökkel, steril edényzetbe kell venni, és mielőbb hűtve vagy a tamponmintákat speciális transzport táptalajba vagy folyadékba téve kell a laboratóriumba eljuttatni, megjelölve a kért vizsgálatok körét is. A laboratóriumok elvégzik a beküldött elhullott állatok, illetve a belőlük származó szövetek, szervek kórbonctani vizsgálatát és a szükség szerinti kiegészítő vizsgálatokat is. Ez utóbbiak fertőző betegségek tekintetében többnyire a minták mikroszkópos, kórszövettani, bakteriológiai, virológiai és szerológiai vizsgálatát foglalják magukban. A szövettani vizsgálatok egyes esetekben kórjelző értékűek, máskor jelentős segítséget adnak a kórjelzéshez (pl. sertéspestis). A mikroszkópos vizsgálatok natívan vagy előzetes festés után (a mozgás, az alak, a festődés, a baktériumok elrendeződése stb. alapján) alkalmasak a baktériumok többségének direkt kimutatására. Egyes nem tenyészthető kórokozók (pl. az Anaplasma, Eperythrozoon fajok) csupán a vérből, illetve az elváltozott szövetekből készített kenetekből mutathatók ki. A mikroszkópos vizsgálat egyik speciális módja az immunfluoreszcenciás vizsgálat. A fénymikroszkópos vizsgálatok mellett ma már lehetőség van elektronmikroszkópos morfológiai vizsgálatok elvégzésére is, amellyel a kórokozó finom szerkezete is tanulmányozható.

Mind a baktériumok, mind pediga vírusok többsége ki is tenyészthető, izolálható, az előbbiek különféle táptalajokon, az utóbbiak egyrétegű sejttenyészetekben vagy embrionált tojásban. Esetenként a baktériumok, vírusok kitenyésztésére, illetve vizsgálatára a kísérleti állatoltást is igénybe vesszük. A kórjelzés (a klinikai mikrobiológia) szempontjából elégséges a kórokozók legfontosabb sajátságainak a vizsgálata.

A kórokozók kitenyésztése mellett a diagnosztika érdekében igénybe vesszük a kórokozók antigénjeinek, illetve a szervezetben velük szemben kialakult cellularis és humoralis immunválasz kimutatását (szerológiai és allergiás diagnosztikai próbák).

A szerológiai próbák egyaránt alkalmasak a fertőzött állatok szöveteiben, illetve a tenyészetekben levő kórokozók és antigénjeinek, valamint a velük szemben termelődött ellenanyagoknak a kimutatására.

Az agglutináció a baktériumok (pl. salmonellák, brucellák), a sejtek (pl. vörösvérsejtek) vagy antigénekkel kapcsolt korpuszkuláris anyagok (pl. latex) ellenanyagok hatására létrejövő összecsapódását jelenti (tárgylemez- és csőagglutinációs próbák, ABR- és Coombs-próba stb., haemagglutináció, haemagglutináció-gátlás stb.). A próba speciális formája a koagglutináció, amikor specifikus ellenanyagokat kötünk baktériumok (pl. staphylococcusok vagy más korpuszkuláris elemek) felületére, és ezeket az ellenanyagokat hozzuk össze a vizsgálandó szervkivonattal. Ha az ellenanyaggal szembeni antigének a szövetekben jelen vannak, a staphylococcusok, illetve a hordozó korpuszkuláris elemek agglutinálódnak.

A precipitációs próbákban az ellenanyag oldatban lévő antigénekkel reagál, a képződött antigén–ellenanyag komplex csapadék (precipitáció) formájában válik láthatóvá (Ascoli-thermoprecipitáció, Ouchterlony-agargél-precipitáció stb.). A precipitációs próbák baktériumok, baktériumtoxinok, vírusok, szöveti antigének stb., illetve a velük szemben képződött ellenanyagok kimutatására egyaránt alkalmasak.

A kórokozók (vírusok, baktériumok), sejtek stb. antigénjeinek kimutatására, illetve az antigének összetételének vizsgálatára gyakran veszünk igénybe elektroforézises módszereket, amelyeket többnyire immunológiai módszerekkel kombinálunk (immunelektroforézis). A leggyakrabban használt poliakrilamidgél-elektroforézis (PAGE) során a vizsgálandó kivonatokat gélben egyenárammal elektroforézisnek vetjük alá, aminek következtében az egyes antigének vándorlási sebességük alapján szétválnak, molekulatömegük a párhuzamosan futtatott molekulamarkerek alapján meghatározható. A PAGE során szétválasztott antigéneket cellulózlemezre átvíve és (peroxidázzal vagy más módon, fluoreszcensz festékekkel, izotópokkal jelölt stb.) immunsavóval reagáltatva (immunoblot eljárás) az egyes fragmentumok antigén-specificitása, illetve a vérsavóban az adott antigénekkel szemben lévő ellenanyagok külön-külön vizsgálhatók, illetve meghatározhatók. A kereszt immunelektroforézis során a vizsgálni kívánt antigéneket (illetve szervmintákat, szövetmintákat, kivonatokat) először agarózgélben elektroférézisnek vetjük alá, majd a mintát a keresett antigénekkel szembeni specifikus immunsavót tartalmazó géllel szemben futtatjuk. Az ellenáramú immunelektroforézis során a szövetkivonatokat és a specifikus ellenanyagokat elektromos térben egymással szemben futtatjuk. Mindkét utóbbi próbában a kialakuló precipitációs csíkok alapján a keresett antigének, illetve vérsavók vizsgálata során az ellenanyagok kimutathatók.

A komplementkötési próbát mind baktériumok, mind vírusangitének, illetve ellenanyagok kimutatására felhasználjuk.

A vírusszerológiai próbák közül kiterjedten használjuk a vírusneutralizációs próbát, illetve a direkt haemagglutinációt és a haemagglutinációgátlást. A vírusneutralizáció során az adott vírussal szembeni ellenanyagok gátló hatását vizsgáljuk egyrétegű sejttenyészetben, ritkábban embrionált tojásban vagy kivételesen kísérleti állatokba oltva. Egyes vírusok (és számos baktérium is) a különféle állatfajok vörösvértestjeit képesek agglutinálni (pl. baromfipestis vírusa, egyes flavivírusok stb.). A szövetek, illetve tenyészetek vírustartalma a haemagglutináció alapján mérhető. A haemagglutináló vírusokkal szemben képződött ellenanyagok mennyisége a haemagglutináció gátlása alapján meghatározható.

Az utóbbi évtizedekben széles körben elterjedtek a különféle jelzéses immunológiai módszerek, amelyek során az immunológiai módszerek specificitását és a jelzéses módszerek nagyfokú érzékenységét együttesen használjuk ki. Ebbe a körbe tartoznak az immunfluoreszcenciás (IF), a különféle ELISA (Ensyme Linked Immunosorbent Assay) és a radioaktív izotópokkal jelzett módszerek.

Az IF eljárás a szövetekben, váladékokban, illetve tenyészetekben lévő (baktérium-, vírus- stb.) antigének, továbbá az ellenanyagok kimutatására egyaránt alkalmas. A direkt IF során a szövetekből, váladékokból készített keneteket, fagyasztott metszeteket stb. a keresett kórokozóval szemben termelt hiperimmun, tisztított és valamilyen fluoreszkáló festékkel (rendszerint fluoreszcein izotiocianáttal, FITC-vel, vagy rodamin B-vel) jelzett immunsavóval (konjugátummal) reagáltatjuk. A fluoreszcensz festékkel jelzett ellenanyagok specifikusan kötődnek a készítményben levő antigénhez, amely UV fényben vizsgálva a fertőzött sejtek, szövetek fluoreszenciája alapján ismerhető fel. Az indirekt IF-et ellenanyagok és antigének kimutatására egyaránt igénybe vesszük. Az ismert kórokozót vagy antigénjeit tartalmazó készítményt az első lépésben a vizsgálni kívánt vérsavóval, majd az adott állatfaj immunglobulinjaival szemben termelt konjugált, hiperimmun (antiglobulin) savóval reagáltatjuk (szendvics módszer). Ha a vizsgált vérsavóban volt az adott kórokozóval szemben ellenanyag, akkor az ellenanyag specifikusan kötődött az antigénhez, ezt a reakciót a második lépésben hozzáadott antiglobulin kötődése jelzi.

Az ELISA-knak is számos változata ismert, ezek is alkalmasak mind antigének, mind pedig ellenanyagok kimutatására. Az ellenanyagok kimutatására szolgáló ELISA-k során az antigént polisztirol lemezek falához kötjük. A vizsgálandó vérsavó specifikus ellenanyagai kötődnek az antigénhez. A nem kötődött ellenanyagokat mosással eltávolítjuk. Ezt követően a rendszerhez torma-peroxidázzal vagy más enzimmel konjugált antiglobulinsavót adunk, majd a nem kötődött konjugátumot ismét kimossuk. Az antigén–ellenanyag–antiglobulin konjugátum szendvicset az enzim szubsztrátjának a hozzáadásával színreakció formájában tesszük láthatóvá, és koloritmetriás úton (optical density, OD-érték) értékeljük. Az ELISA-kat felhasználjuk tejmintákban levő ellenanyagok kimutatására is.

A radioimmun módszereknek számos változata ismeretes. Izotóppal jelölhetik az antigént (Radioimmun Assay, RIA) vagy az ellenanyagot (Immunoradiometric Assay, IRMA). A reakció értékét a kötődött izotóp mennyisége alapján határozzák meg. Mivel ezek a módszerek izotópok felhasználását igénylik, az IF-hez és az ELISA-hoz képest kevésbé terjedtek el.

A jelzéses módszerek specificitása jelzett monoklonális (egy antigénepitop ellen irányuló) ellenanyagok felhasználásával jelentősen fokozható.

Az allergiás immundiagnosztikai próbák közül általánosan használjuk az intradermális tuberkulinpróbát és a malleinnel végzett szempróbát.

A cellularis próbák az alvadásában gátolt vérből nyert lymphoidsejtekkel in vitro végzett vizsgálóeljárások, amelyek alkalmasak a szervezet allergiás állapotának a jelzésére (lymphocytastimulációs próba, immunrozetta-képzés, cytotoxikus reakció, macrophagmigráció, gamma-interferon-képzés stb.).

A baktériumok, vírusok és a gazdasejt genetikai anyagának a megismerésével lehetővé vált a különböző nukleinsav-kimutatási módszerek felhasználása a fertőzések kórjelzésére. E módszerek közül a leggyakrabban a nukleinsav-hibridizációs eljárásokat és a polimeráz láncreakciót (polimerase chain reaction, PCR) vesszük igénybe. A nukleinsav-hibridizációs eljárások során a mintában levő (bakteriális vagy vírusos eredetű) dupla szálú DNS-t hőkezeléssel hosszában szétválasztják, majd hozzáadják a keresett (ismert) rövid, szimpla szálú, radioaktív szénnel, foszforral, nitrogénnel vagy egyéb módon jelölt DNS-t (DNS-probe). Ha a keresett DNS-szakasz (azaz az adott vírus vagy baktérium stb.) a mintában jelen van, akkor a lehűléskor az általunk hozzáadott, jelölt DNS-szakaszhoz is kapcsolódik komplementerszál. A rövid jelölt DNS-szakaszok a mintában kimutathatók. A DNS-hibridizációt főleg különféle vírusfertőzések kimutatására használjuk.

A PCR lehetőséget ad valamely mintában (vérben, ondóban, köpetben, sejtekben stb.) igen kis mennyiségben jelen levő, keresett DNS megsokszorozására és ezáltal a minták adott baktériummal, vírussal való fertőzöttségének a bizonyítására. Mivel a DNS kémiailag nagymértékben stabil, a keresett DNS-szakaszok beszáradt, szétesett sejtekből is kimutathatók. RNS kimutatása során a nukleinsavat először reverz transzkriptáz enzimmel komplementer (c) DNS-re írják át (RT-PCR).

A baktériumok és vírusok közvetlen és közvetett kimutatását szolgáló diagnosztikai eljárások értéke (érzékenysége és specificitása) függ a kórokozó fajától, a fertőzés stádiumától, a szövetekben, váladékokban jelen levő kórokozó mennyiségétől, az ellenanyagok megjelenésétől, a szervezet allergiás készségétől stb. ezért célszerű egyszerre több diagnosztikai eljárástis igénybe venni, és az is természetes, hogy az egyes eljárásokkal kapott eredmények egymástól eltérőek lehetnek.