Ugrás a tartalomhoz

A SZŐLŐ METSZÉSE ÉS ZÖLDMUNKÁI

Baglyas Ferenc, Barócsi Zoltán, Bodor Péter, Deák Tamás, Fazekas István, Kurtán Sándor, Lőrincz András, Lukácsy György, Németh Krisztina, Varga Zsuzsanna, Zanathy Gábor

Mezőgazda Kiadó

9. fejezet - Művelési és metszési eljárások rövid történeti áttekintése a kezdetektől napjainkig

9. fejezet - Művelési és metszési eljárások rövid történeti áttekintése a kezdetektől napjainkig

Kezdetektől a filoxéravészig

A szőlőművelés éves ciklusában a metszés többnyire a második munka volt, ami azonnal a nyitás után következett. A múlt század végéig az ország nagy részén azonban nem volt gyakorlat a tőkék téli takarása, így a metszés az első legfontosabb munkaművelet volt. A szőlőművelés a metszéssel szabályozza a szőlő növekedését, ezen keresztül pedig a termőképességét, amit jól kifejez az a borvidékeinken több változatban ismert szólás, hogy: „Aki metsz az szűr!”

A Kárpát-medence ókori és középkori éghajlatának kutatása az utóbbi évtizedek technikai fejlődésével vált lehetségessé. Többek között az Alpok és Grönland gleccsereinek szennyeződés, illetve levegőzárvány elemzése, a fák évgyűrűinek vizsgálata, valamint pollenkoncentráció-elemzések teszik lehetővé, hogy hozzávetőleges pontossággal képet alkothassunk az akkori és növényvilág jellegzetességeiről.

Rómaikori tölgyfamaradványok évgyűrű elemzése, mediterrán növények pollenjének kárpát-medencei megjelenése azt jelzik, hogy a Kr. u. 1. század végén melegebbé és szárazabbá vált az éghajlat, mint az azt megelőző évszázadokban volt. Ezt igazolják a korabeli magasművelésű szőlőábrázolások, a mediterrán típusú nyitott belső udvarok létezése Pannóniában, valamint a folyók alacsonyabb vízállására utaló limeserődítmények maradványai is. Valószínűsíthető, hogy ez a szárazabb periódus, ami a 4. században érte el tetőpontját, okozta a Belső-Ázsiából kiinduló népvándorlási hullámot.

Egy hidegebb időszak után a IX. századtól ismét melegebb, de csapadékosabb időszak következett és egészen a XIII. századig tartott. Ez az időszak kedvezően hatott a honfoglaló magyarság megtelepedésre, a földek termesztésbe vonására.

A magyarok honfoglaláskor előtti szőlészet-borászatát, mint lehetőséget a kutatók sokáig elutasították, mondván a nomád élet nem tehette lehetővé hosszú tenyészidejű kultúrák megtartását. László (1988) azonban meggyőző erővel bizonyította, hogy a honfoglaló magyarság ennél árnyaltabb, sokrétűbb életformát folytatott. A szőlő, bor, szűr, seprő és csiger bolgár-török eredetű szavak, melyek feltétlenül a honfoglalás előtt kerültek a magyar nyelvbe, mikor a magyarok Kr. u. 750 körül Levédiában telepedtek le. Levédia lehetett a vándorló magyarság állomásai közül az első, melynek éghajlati és természeti adottságai kedveztek a szőlőtermesztésnek. A terület a Kazár birodalom fennhatósága alatt állt. A szőlőművelés, borászat őshazájának a Kaukázus vidékét tartjuk, nem elképzelhetetlen, hogy a magyarok a kazár birodalomban élve elsajátították a szőlészet-borászat alapvető technológiáját.

Feltételezhető, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarok keleti ismeretei ötvöződtek a még fellelhető római hagyományokkal, majd a szerzetesek által közvetített nyugati tapasztalatokkal, s ennek a tudásnak köszönhetően már a honfoglalás után alig száz évvel – az oklevelek tanúsága szerint – virágzó gyümölcsöskerteket és szőlőket műveltek, melyek főként kolostorokhoz és korai földesúri birtokokhoz tartoztak. Számos XII–XIV. századi adománylevél tárgya volt szőlőtermő terület, de már a XI. századból (1042) származó irat is bizonyítja, hogy például a Saár (Gyöngyös mellett) határában felépítendő zárdához szőlőbirtokot is rendeltek.

Vincze István néprajzkutató az 1950-es években Magyarországon belüli összehasonlításokat végzett a szőlőtermesztésben használt munkaeszközök, főképp a metszőkések terén. Arra a megállapításra jutott, hogy a dunántúli és az északkelet-magyarországi szőlőkultúra különbségei olyan alapvetők, hogy semmiképpen sem lehet azokat a későbbi fejlődésbeli szintkülönbségekkel megmagyarázni. Az eltérések okát abban látta, hogy a Dunántúl szőlőkultúrája antik (kelta-római) alapokra épül, Észak-Magyarországé viszont magyar eredetű (ÉGETŐ 1977). Vincze az alapvető eltérések közé sorolta a baltás metszőkések tipológiai eltéréseit, valamint a lényerési eljárások különbözőségeit (271. ábra).

271. ábra - Különböző metszőbalták és metszőkések

kepek/271.png


Égető (1977) szerint a ligetes művelés nem köthető semmiféle etnikumhoz. Olyan átmeneti szintet képvisel a gyűjtögetés és a termelés között, amely a fejlődés hasonló fokán álló népcsoportoknál, illetve területeken, etnikumoktól függetlenül volt keleten és nyugaton egyaránt. A Római Birodalom területén is ismerték és ajánlották ezt az úgynevezett arbustrum művelést olyan területen, ahol nem kellett fagyveszélytől tartani.

A metszőkés leletek további összehasonlításai, valamint az egykori Kazár birodalom területén végzett ásatások ellenére még mindig nem tisztázott, hogy melyik típusú metszőkést ismerhették meg a magyarok a Kazár Birodalomban élve, és hozhatták a Kárpát-medencébe a keleti ismeretanyaggal együtt. Feltételezhető ugyanis, hogy a baltás metszőkésekkel végzett alacsony és a magasművelést a hozzá tartozó balta nélküli vagy kisbaltás metszőkésekkel egyaránt ismerhették elődeink, ugyanis régészeti ásatások során mindkét típust megtalálták már a Kaukázus vidékén.

A szőlőtermesztő területek kialakulása szorosan összefügg az antik görög-római gyökerekkel, a kereszténységgel, valamint a keleti hagyományokkal. Jelenlegi 22 borvidékünk közül 16 középkori, vagy annál is korábbi hagyományokra tekint vissza. Földrajzi elhelyezkedés szempontjából az ókori Pannónia területe azért is kiemelkedő fontosságú, mert a népesség az Árpád-korban ezen a részen sűrűbb volt, mint az ország keletebbre eső területein. A római korból valamelyest megmaradt települések, szőlőhegyek megfelelő alapot szolgáltattak a hazai szőlészet-borászat nyugati típusú fejlődéséhez. Csoma (2003) szerint a IX. századi térítésekkel még inkább felerősödött a kelták-rómaiak időszakában meghonosított délnyugati eredetű szőlő- és borkultúra elterjesztése. Ennek hatása a művelőeszközökben, a régészeti leletek szerszámanyagában konkrétan is megmutatkozik. A nagybaltás húzvametsző kések, a csapott vállú kapák használata és a préses bornyerés a Dunántúlon egységes, és a Duna vonalát csak ritkán lépi át. A Duna két partjának eltérő vegetációs, növényföldrajzi és gazdasági-társadalmi jellege a honfoglalást követő időszakban a kutatások szerint egyértelmű.

A nyugatról érkező szerzetesek, papok és szőlőművesek nagyban hozzájárultak ahhoz, hogy Magyarországon a keleti típusú szőlőművelés háttérbe szoruljon és egyúttal a nyugati szőlőművelés az egész ország területén megújuljon, kiteljesedjen. Ez a hatás nem csak a szőlőtermesztés technológiájában mutatkozott meg, hanem a borkészítés, -tárolás módjában és eszközkészletében is jelentős változásokat hozott. A művelt szőlő mennyisége és minősége a ligeti szőlőét felülmúlta, s terjedése lehetővé tette, hogy a Magyarországon termelt borok bekapcsolódhassanak a kor európai kereskedelmébe.

A XI–XIV. században a tőkeművelés- és metszésmód, illetve a jellegzetes metszőkés használatában is a vallonok hoztak változást. A Transz-Kaukázus felé kapcsolatot mutató, a honfoglaló magyarság keleti örökségének tekinthető keleti szőlő- és borkultúrához képest jelentett változást a vallon módszer, ami a korabeli nyugat-európai eljárást követte. A keleti örökségű magyar módszer a folyó menti ligeterdőkben a fákra kúszó, lugasos arbustumszerű művelésben és a balta nélküli, kacorszerű metszőkésben mutatkozott meg. Ehelyett a vallon szőlőtermesztési módszer az alacsony tőkeművelésmódot (fej- és bakművelés), illetve a csapos metszést alkalmazta. Széles, nagybaltájú, egysarkú pengéjű vagy kétsarkos, előre ívelődő, húzva és tolva metszésre alkalmas metszőkéseket használtak. Az alacsony művelésmód miatt rendszeres és mély talajművelést folytattak, mely évente többszöri talajmunkát és a talajközeli tőkék fedését és tavaszi rendszeres nyitását jelentette.

Az erdélyi Küküllőmente területére a XII. század folyamán a Mosel és a Rajna vidékéről német telepesek érkeztek. Ők honosították meg a Mosel vidékén is alkalmazott karikás combművelést. A karikás művelés magától értetődő velejárója volt a karikák kikötése, a karikázás, hajtás vagy abroncsozás. Az erdélyi karikásnál három-négy vesszőt (félkarikát) hajtottak karikába és fontak össze alul, így két-három emelet (karika) is keletkezett. A kötözést hársfa kérgéből készített kötözőhárssal vagy vékony fűzfavesszővel végezték (csávossy 2002).

Ligetes szőlőtermesztés

A ligetes szőlőtermesztés átmenetet képez a gyűjtögetés és a valódi termesztés között. A szőlő (Vitis silvestris és talán a Vitis vinifera kivadult változatai) a Kárpát-medence természetes flórájának elemeként megtalálható volt a folyó- és vízpartok ártéri területein. A ligetes szőlőtermesztési módszer a szőlő liánszerű természetét használta ki, hiszen a fa, melyre a szőlő rákúszott, természetes tartóoszlopként funkcionált.

A művelési mód elemei és eszközei

A természetes élőhelyén, főképp a vizek mentén lévő szőlő körül megritkították a bokrokat, fákat. A támasztékul szolgáló fa lombozatát is csökkentették, hogy ezzel javuljon a szőlő fényellátása, és egyben a bogyók érése könnyebben végbemehessen. A liánt megtisztították, a tő körül a földet felásták, megmunkálták.

A szőlő szaporítására vesszejének másik fáig történő bujtását alkalmazták, így ezzel a módszerrel rövid idő alatt kiterjedt szőlőterületek alakulhattak ki.

Eszközigénye nem volt túl nagy, alapvető eszközei a keskeny, elnyújtott pengéjű balta nélküli vagy kisbaltás metszőkés, mely csak húzva metszésre alkalmas, valamint ásó vagy irtókapa a liánok és meggyökeresedett vessződarabok körüli talajműveléshez, a terület gyomoktól való tisztán tartásához.

A nyugati típusú szőlőtermesztés

A nyugati típusú szőlőkultúra nagy múltra tekint vissza a Kárpát-medencében. Az ókori római művelési mód a kereszténység felvételével újabb megerősítést kapott. A nyugatról érkező papság, szerzetesi közösségek magukkal hozták helyi szokásaikat, tudásanyagukat, valamint a dinasztikus érdekekből megkötött házasságok is elősegítették a nyugatról érkező szőlőművelési-borászati ismeretek elterjedését a királyi Magyarországon. A központi hatalom által letelepített mesterek, valamint a törökök előrenyomulásával megjelenő menekültek mind gazdagították a Kárpát-medence szőlő- és borkultúráját.

A földművelés, szőlőtermesztés a középkori Magyarországon elsősorban a Dunántúl, Észak-Magyarország, valamint Erdély területén volt jelentős, ahol a népsűrűség is magasabb volt az ország egyéb területeihez képest.

A XI. századtól kezdődő betelepítések (német, olasz, francia telepesek) egyértelműen jelzik a nyugati típusú szőlőkultúra terjedését. A Mosel és a Rajna vidékéről származó erdélyi szászok elérték, hogy II. András különféle kiváltságok mellett a bordézsma alóli mentességet is megadta számukra.

A művelési mód elemei és eszközei

A domboldal termesztésbe vonása az irtással, vagyis a bokrok és fák kivágásával kezdődött, majd hosszú évek alatt megtisztították a területet a tuskóktól, gyökerektől, kövektől. A hegyi szőlőművelés alapvető eszköze a kétágú volt, amit az ókori Pannónia területén ugyan ismertek és használtak, de a honfoglalás idején eltűnt a Kárpát-medencéből és csak a nyugati szőlőtermelés fellendülésekor jelent meg ismét. Ezzel a kétágúval végezték a domboldalak köves területeinek megmunkálását. A középkorban ritkán vártak a telepítéssel addig, amíg a terület teljesen megfelelővé tették, inkább folyamatosan ültettek az épp megtisztított irtásokra, ami szabálytalan, ún. szórt telepítésű ültetvények kialakulásához vezetett. Szabályos sor- és tőtávolságra a filoxéravész után kezdték a szőlőt telepíteni.

A középkori nyugati szőlőtermesztésben az alacsony, karós és karó nélküli kopasz- vagy csapos metszéses fejművelés terjedtek el.

A fedés és a nyitás műveletéről csak a XIV. századból vannak ismereteink. Észak-Magyarországon, Erdélyben és a Balaton-felvidéken ekkortól már az évi rendszeres talajmunkákhoz tartozott. A szórt telepítésű szőlőkben ősszel a tőkét kupacba fedték (csirkézés, bokorra fedés), ezzel óvták a tőkét a téli fagyoktól, illetőleg istállótrágyával kevert fedés esetén a tőke tápanyag utánpótlásáról is gondoskodtak. Eszköze a fedőkapa volt. Ahol ősszel elvégezték a fedést, ott tavasszal nyitni kellett a szőlőket, (nyitó-) kapával körbe nyitották a tőkét.

A szőlőmetszést általában tavasszal végezték, bár bizonyos területeken, például Mátraalján, illetve Sopron környékén a metszés őszi–téli munka volt. Hagyományosan tilos volt újholdkor metszeni, valamint három egymást követő szerdán, mert kiszárad a szőlő. Metszésre alkalmas időpontnak számított azonban, ha szombaton végezték, vagy teliholdkor, illetve az első holdnegyed idején. A szőlőmetszés nagy szakértemet kívánt, és általában férfiak végezték. A szőlőt többnyire kopaszra vagy 1-2 rügyre metszették. A szálvesszős művelés közül a leghíresebb az erdélyi karikás metszés, melyet valószínűleg a XI–XIII. századi német hospesek („jövevények”) honosítottak meg Erdélyben, bár más terülteken is megtalálható volt (Bereg, Ung, Ugocsa megye, valamint Mátraalja területén).

Metszésre baltás metszőkéseket használtak. A szőlőmetsző kések baltás csoportjába tartozik a tokaj-hegyaljai típus (s ennek származéka az alföldi forma): felső élével húzva, alsó élszakaszával tolva, hátán lévő baltája pedig vágva-csapva metszésre alkalmas, kopasz fejművelés mellett. Eredetét tekintve feltehetően a XI–XIII. századi francia telepesektől származik. A nyugat-dunántúli baltás formái, a Balaton vidéki és zalai típusú felül ívelt, általában egyenes élű babukás, húzva és vágva metszésre alkalmas kései kopasz vagy csapos fejművelés mellett voltak használatosak. Egyre inkább valószínűsíthető, hogy e tárgycsoport a római kori szőlőművelés pannóniai kontinuitásának emléke, bár a régészeti leletanyag értelmezése nem egyöntetű. Az erdélyi karikás szálvesszős metszéshez az úgynevezett erdélyi kacort alkalmazták.

A szőlőskertek a XV–XVI. század idején többszörösen felosztott kisparcellák voltak, de az egyházi és királyi birtokok nagyobb, összefüggő rendszert alkottak. A szőlőtermesztés területi elhelyezkedésére jellemző volt, hogy a parcellákat a hegyek déli oldalán a 300–350 m tengerszint feletti magasságban is művelték. Sopron környékén 400, a Balaton-felvidéken pedig 410 m tengerszint feletti magasságig is felhatoltak (Precht 2000). A XVIII. század végére azonban már a felső területeken megjelentek a parlagok, s ez a folyamat a XIX. század során is folytatódott.

Az országos filoxéravészt megelőzően a szőlőket sűrűn, sor nélkül, szabálytalanul ültették sok helyütt, forgatás nélkül, szántott vagy megásott talajba 0,5–0,7 m2-nyi tenyészterülettel. A kis tenyészterület mellett és eleinte trágyázás nélkül kialakított szőlőkben a tőkék lassan növekedtek, csak keveset teremtek, így terhelésük is csak minimális lehetett. Mindezek következtében egységnyi területen nagyszámú tőkét találunk, 8 800–12 000 db/kh (azaz 15–20 ezer db/ha). Régen voltak, akik ősszel a karókat kiszedték, és tavasszal újra kihegyezve visszaverték a tőkék mellé.

A támasz nélküli (gyalogművelésű) vagy karós támasszal nevelt szőlőkben olyan módszerre volt szükség, amely a minimális terhelést biztosította. Ez volt a kopaszmetszés, amit a XIX. század végéig még a római kori hagyományok szerint ún. metszőkésekkel végeztek vagy kacorral. A metszőkések tisztogatásra, vágásra, csonkázásra használt sarló formájú eszközök voltak, melyeket kovácsok készítettek (olykor egyszerű díszítésekkel). A metszőolló megjelenésével, a primitív kopaszmetszéses módszert az országban több helyütt felváltotta a csapos, váltócsapos, szálvesszős metszés. A kopaszmetszéses fejművelésű tőkéken a fürtök közel kerülnek ugyan a nappal átmelegedett talajhoz, mely kedvezőbb beérést, így jobb minőséget biztosít, azonban számolni kell az esőzések okozta, nagymértékű fürtszennyeződéssel és fürtrothadással is.

A kopaszmetszés (agyszemes vagy bagolyszemes metszés) azoknál a fajtáknál vált be, melyeknél a sárszemből és a rejtett rügyekből fejlődött hajtások is termékenyek (pl. Ezerjó). A tőkén világos rügyek alig vagy egyáltalán nem maradnak.

Somlón már a XVIII. század második felében voltak sorba telepített szőlők, bár ez még az 1830-as évekre sem vált általánossá. Elsősorban az urasági, nemesi szőlőkben telepítették a szőlőket állandó sor- és tőtávolságra. A XIX. század közepén tovább terjedt a szőlők sorba telepítése. A keskeny sor- és tőtáv mintegy 70–80 × 50 cm, így kis tenyészterület maradt egy-egy tőkének. Ezért kellett trágyázni már a XVIII. század végén a kis egyedi termőképességű tőkéket az allodiális szőlőkben. 70 × 50 cm-es tenyészterületet figyelembe véve 1 ha-ra 28 750 db tőkével kellene számolni.

A zsellér és kisparaszti szőlők, részben sajátos tőkepótlásaikkal, „foltozásaikkal” girbegurbák, sorolatlanok voltak. Ezekben a szőlőkben kisebb eróziós kár jelentkezett, mint a sorba telepítetteknél.

A filoxéravész utáni nagy újratelepítési hullám idején az oltványokat már nagyobb tenyészterületre ültették. Az uradalmakban 80–100 cm-re, sőt ennél messzebb is mértek ki sorközöket. A tőtávolságot a parasztgazdák szemmértékkel jelölték ki.

Somlón a szőlőtőkéket általában tavasszal metszették meg. A XX. század elején már többen ősszel metszettek, a tavaszi metszést károsnak tartva a könnyezés, elvérzés miatt. A friss sebű csapokat szurokkal kenték be. Más parasztbirtokosok a felfogott cseppeket szemorvoslásra használták.

Somlón a XVIII–XIX. században főképp alacsony tőkeművelés, azon belül is fejművelés volt jellemző, amit a XIX. század közepén „csapos fejmetszésnek” neveztek.

A filoxéravész után, éppen a fajtaváltás, eszközváltás hatására az eddigi fejművelés helyett bakművelésre tértek át, így a somlói tőkék szabálytalanabbak voltak, nem alakult ki a klasszikus badacsonyi kehelyforma.

A szőlőtőkéket koruktól, fajtájuktól függően metszették. A korai, termőre forduló, bőtermő fajtákat hosszabbra metszették, a gyengébbeket pedig rövidre, hogy erősödjenek. A nyugat-európai új fajták általában kicsi vagy középnagy bogyóik és kis fürtjeik mellett csak szálvesszős metszéssel teremtek megfelelően. A szálvesszős metszés így vált általánossá előbb a XIX. századi urasági szőlőkben, majd lassan a paraszti szőlőkben is. A Rajnai rizling, a Szürkebarát, a Tramini fajták mellett azonban egyes régóta termesztett fajták is hosszú metszést alkalmazva teremtek jól, például a Furmint, a Sárfehér, a Gohér és a Hárslevelű középhosszú metszéssel, amelyek ismerete korábbi tapasztalatokból eredt, mint a megjelenő nyugati fajtáké.

A filoxéravész után elterjedő szabálytalan bakművelésű tőkék, részben a metszőolló megjelenésével és térhódításával, részben a művelésmód-változással magyarázhatók. Ezután már csak elvétve hagytak hosszú szálvesszőket a szomszédos karóhoz kötözve, így főként többrügyes csapokat hagytak. Kialakultak a bakművelésre jellemző többéves, elágazás nélküli bakok, bagófejek. Arra törekedtek, hogy a tőke közepe üres maradjon. A bagófejek csercsapban, fickóban végződtek. Tőkénként 3-4 bagófejet alakítottak ki úgy, hogy azok egymástól legalább háromujjnyi távolságra legyenek. A bagófej alakítása és a badacsonyinál hosszabbra metszéssel, a felkopaszodó, idősödő tőkék karóderékon hozták a termést. Egy idő után a rejtett rügyekből előtörő fattyúhajtások miatt a régi tőkék sokszor a fűzfabokrokhoz hasonlítottak, alig lehetett kiritkítani őket (CSOMA 1986).

A Balatonfüred-Csopaki borvidéken a filoxéravész előtti időkben a szőlőhegyek képét a soros vagy szabálytalan, ún. szórt telepítésű ültetvények határozták meg, de a szőlőkben helyenként lugasok is voltak. A metszőkéssel húzva-taszítva metszettek, ami megfelelt a kopaszfejes és a sarkos metszésmódnak. Ezzel szemben a Badacsonyi és a Keszthelyi borvidéken a metszőkéssel csak húzva metszettek, és csak a XIX. század közepe táján tértek át a sarkos metszésre, amivel egy időben átvették a bögyökös metszőkést is.

A filoxéravész előtti időkben a borvidék szőlőiben differenciált művelés- és metszésmód létezett: mind a csapos fejművelést, mind a sarkos művelést, mind a szálvesszőzést ismerték és alkalmazták. A legősibb metszésmód a kopaszfejmetszés volt, amit a Balaton mellékén bagolyszemre való metszésnek, a metszés alapját képező fejművelést pedig bagolyfejes művelésnek neveztek, mivel a sárszemre metszett venyigék metszlapja a bagolyszemre, a tőkefej – a visszametszés által megvastagodva – a bagolyfejre emlékeztetett. A sárszemre való metszést a helyi szakírók levélszemre való metszésnek nevezték. A kopaszfejmetszést a középkor óta alkalmazták a Balaton melléki szőlőkben, az alant termő fajtáknál a XIX. században is megfelelő metszésmódnak számított. Jó minőségű termést biztosít, kevés szakértelmet kíván, de megnöveli a hajtásválogatás jelentőségét és tőkefejpusztuláshoz vezethet. A sarkos művelést a Balaton melléki szőlőművelés jellegzetességének tartották, a három sarokra való metszést tomaji metszésnek, a négy sarokra való metszést bakmetszésnek nevezték. Csapos fejművelésnél 2-3 vesszőt 2-3 szemes csapra visszametszettek úgy, hogy a felső rügy a fejtől kifelé álljon, a többi vesszőt pedig tőből lemetszették. A csapokból termőhajtások, a fejből ugarhajtások nőttek. A következő évi metszésnél a csapot tőben levágták, az ugarvesszőt pedig csapra metszették, így ennek a metszésmódnak is a tőkefej képezte az alapját. A sarkos művelés vagy bakművelés ettől annyiban különbözött, hogy a gömbölyű fej kialakítása helyett a metszéssel 3-4 sarkot vagy szarvat alakítottak ki, amelyeken a továbbiakban csapra metszettek. A Balaton melléki szőlőműveléshez a szálvesszőre való metszés is hozzátartozott, amivel az öreg tőkéket – a kivágásuk előtti években – a termés fokozására kényszerítették, de fiatal ültetvényeken is alkalmazták egyes fajtáknál (LICHTENECKER 2007).