Ugrás a tartalomhoz

A SZŐLŐ METSZÉSE ÉS ZÖLDMUNKÁI

Baglyas Ferenc, Barócsi Zoltán, Bodor Péter, Deák Tamás, Fazekas István, Kurtán Sándor, Lőrincz András, Lukácsy György, Németh Krisztina, Varga Zsuzsanna, Zanathy Gábor

Mezőgazda Kiadó

A legismertebb hazai tőkeművelésmódok

A legismertebb hazai tőkeművelésmódok

Fejművelés

A fejművelés az idős tőkerész alakjáról kapta a nevét. Jellemzője az alacsonyan tartás érdekében folytatott erős visszametszés hatására kialakuló, a talajfelszínre szinte ráülő, szabálytalan alakú, széles, bunkószerű képződmény, a tőkefej. Ezen a fejszerű, idős tőkerészen két évnél (csernél) idősebb elágazások nincsenek, mert a felmagasodó elágazásokat nem lehet takarással (fedéssel) a téli fagyoktól megvédeni. A hagyományos szőlőtermesztés fejművelésű ültetvényeiben a tenyészterület nem érte el az 1 m2-t. A fogatos műveléshez sorközszélesítéssel növelni kellett a tenyészterületet 1,0–1,5 m2-re. Az 1960-as évek elején a gépi műveléshez kialakított szélessoros szőlőkben a legjellemzőbb sor- és tőtávolság a 2,40 × 0,6–0,7 m volt. Az 1980-as évek közepén jelentős fagykár érte az Alföld kordonművelésű, takarás nélküli szőlőültetvényeit. A károsodott szőlők egy részét kivágták vagy újranevelték, más részüket pedig átalakították fejművelésű, takart, hosszú szálvesszővel fenntartott ültetvénnyé. Ez utóbbi esetben a tenyészterület 3 m2 körüli.

Magyarországon a fejművelés a támasz nélküli szőlőtermesztés (gyalogművelés) tőkeművelésmódja, de jól illeszthető a karós és a huzalos támrendszerhez is.

Bár ez a tőkeforma elsősorban a bőtermő és nagy fürtű fajták tőkeművelésmódja, azonban szálvesszős metszéssel a kis fürtű fajták is eredményesen termeszthetők ily módon.

A fejművelésen egyaránt végezhető kopasz-, csapos és szálvesszős metszés. A kopaszmetszés során világos rügyet nem hagyunk. A tőke terhelését hajtásválogatással állítjuk be. Jellemző metszésmódja volt ez a Móri borvidéknek, ahol korábban 90%-ban Ezerjót termesztettek (51. ábra).

51. ábra - Fejművelésű tőkék

kepek/51.png


A kopaszmetszés az Alföldön ritka kivétel. A tőkéket rövidcsapos (3 × 1–2 rügy/tőke, gyalogművelés), hosszúcsapos (1–2 × 2 + 5 rügy/tőke, karós szőlő), vagy szálvesszős (1 × 8– 12 + 2–3 × 2 rügy/tőke, szélessoros huzalos fejművelés; 1 × 8–12 + 1 × 4 rügy/tőke, soproni vendégkarós fejművelés) metszésben részesítik.

A fejművelés sajátos velejárója a tőkefejpusztulás, ami alapvetően az állandó alacsonyan tartás érdekében végzett rendszeres fejremetszések és a sok metszési seb beszáradásának a következménye. A pusztulás folyamatát megállítani nem lehet, mert az oka éppen a tőkeművelésmód.

Saját gyökerű (nem oltvány) szőlőültetvényekben a tőkefej részleges, majd teljes elhalása nem jelenti a tőke kipusztulását, mert a fej alól mód van ún. nyakhajtások megjelenésére (52. ábra).

52. ábra - Elpusztult tőkefej nyakhajtásokkal

kepek/52.png


Ezek megerősödése után néhány év elteltével az elpusztult fej eltávolítható és helyette lejjebb, lesüllyesztve új fej alakul ki (53. ábra).

53. ábra - Lesüllyesztett tőkefejű („elült”) ültetvény az Alföldön

kepek/53.png


A saját gyökerű ültetvényt tehát a tőkefejpusztulás mellett jellemzi a tőkefejsüllyedés is (54. ábra).

54. ábra - A tőkefejpusztulás mellett a saját gyökerű ültetvények jellemzője a tőkefejsüllyedés is

kepek/54.png


Kötött talajú, oltvánnyal telepített ültetvényben a tőkefejpusztulás tőkepusztulással jár. Ilyen ültetvényekben nincs mód a nyakhajtások megjelenésére, mivel a nemesrészből kialakított fej alatt alanyt találunk.

A fejművelés jövőbeni alkalmazása elsősorban fagyveszélyes környezetben mindenekelőtt az Alföldön várható. A művelésmód előnyeit és hátrányait az 5. táblázat foglalja össze.

5. táblázat - A fejművelés előnyei és hátrányai

A fejművelés jellemzői

Előnyök

Hátrányok

• egyetlen olyan tőkeművelésmód a hazai gyakorlatban, mely takarható, így termelésbiztonsága a fagyveszélyes zónában egyedülálló

• a talaj közelben a hő- és fénytöbblet miatt jobbak az érés feltételei

• a lombozat donga szerűen körkörös vagy vékony lombfalas elrendezése kedvező megvilágítottsági viszonyokat tesz lehetővé

• telepítése kis beruházást igényel

• homokfúvás (defláció) ellen jobban véd, mint más művelésmódok

• soványabb talajú, gyengébb tápanyag-ellátottságú homokterületek is hasznosíthatók fejművelésű szőlőkkel

• kisebb aszályérzékenység

• nagy kézimunkaerő-igény

• nehezen gépesíthető (pl. fedés-nyitás, szüret)

• a legtöbb munkát fárasztó testtartásban, hajolva, guggolva kell végezni

• a nyitás a tavaszi munkacsúcsot növeli

• a fürtök a földfelszín közelében beszennyeződnek, hamarabb rothadnak

• tőkefejpusztulás, tőkesüllyedés az Alföldön, amit bakhátképződés követ a keskeny sorközben

• gyalogművelésnél a korai erős csonkázás a tőkéket gyengíti

• a kisugárzó fagyok a fakadó, fiatal hajtásokat gyakran károsítják, az őszi fagyok veszélye is nagyobb

• a sűrű állományban a gombás betegségek fellépésének a veszélye fokozott


A fejművelés sajátos változatai

Kostka-féle művelés

A fejművelés helyi jelentőségű változata. Csak olyan termőhelyen érdemes alkalmazni, ahol a talaj tápanyagban gazdag, jó víztartó képességű, s a talajvíz szintje nyáron sem süllyed 150 cm alá. Az eljárást Kostka László (1913) izsáki gyógyszerész dolgozta ki. A művelés lényege, hogy a tőkefejet egész évben a talajszint alatt tartják, csak a metszés idejére teszik szabaddá. A fej így védelmet élvez a szél és a nap káros hatásaival szemben. A talajszint alatti szárrészeken erős harmatgyökérzet képződik, s az átlagosnál nagyobb gyökérrendszernek köszönhetően kedvezőbbé válik a tőke víz- és tápanyag-ellátottsága.

A Kostka-féle fejművelés technológiája értelmében ősszel (40–50 cm-es magasságban) előmetszést végeznek. A metszést tavasszal sima vesszőnként 2-2, láthatóan egészséges rügy meghagyásával végzik. A rügyek életképességének egyértelmű elbírálása érdekében csak akkor látnak munkához, amikor a rügyek már babszem nagyságúra duzzadtak. Az Arany sárfehér ezzel az eljárással rendszeresen 16–20 tonnás termést képes adni.

A takarásos, magas rögzítésű, szálvesszős fejművelés

Az 1980-es évek közepén, három egymást követő évben jelentős fagykár sújtotta az alföldi szőlőket. A takarásos, magas rögzítésű, szálvesszős fejművelés kialakításának elsődleges célja a termelésbiztonság növelése volt. A művelésmódot Bakacsi László, a Keceli Szőlőfürt Mezőgazdasági Szövetkezet főkertésze dolgozta ki munkatársaival, illetve felkért szakemberek bevonásával. Az új tőkeformát alkalmasnak gondolták arra, hogy az Alföldön átvegye a magaskordon-művelés helyét.

A takarásos, magas rögzítésű, szálvesszős fejművelés tenyészterülete 250 x 80–100 cm. Támrendszere egysíkú, huzalos. A huzalos támrendszerben a 120 cm magasan levő tartóhuzal (Ø 3,1 mm) alatt 40 cm-re szálvesszőrögzítő segédhuzal (Ø 2,8 mm), felette pedig 150, illetve 175 (180) cm magasan két hajtástartó huzalpár (Ø 2,8 mm), helyezkedik el. A függőleges támelemek közül az oszlopok távolsága 6–8 m. A tőkék mellé a tartóhuzalig érő, és azon rögzített karót vernek le. A termővesszőt, gondosan a karóhoz kötve, függőlegesen felvezetik, majd 120 cm magasságban a tartóhuzalon vízszintesen elfektetik, a végét pedig, még mielőtt a következő tőkét elérné, erősen leívelik és a szálvesszőrögzítő segédhuzalhoz kötik (55. ábra).

55. ábra - Takarásos, magas rögzítésű, szálvesszős fejművelésű tőke

kepek/55.png


Hajtásokat a függőleges vesszőrészen nem hagynak. A talajszinttől 3-4 hajtást nevelnek, azokat a karóhoz rögzítik és gondoskodnak függőlegest megközelítő helyzetükről. Közülük a lombhullás után egyet a tőkesor mellett húzott árokba fektetnek, kevés földdel rögzítenek, majd fednek (56. ábra).

56. ábra - Télire fedett vessző (biztosító szálvessző)

kepek/56.png


A következő évben metszéskor a takart és takaratlan, de fagytól nem sérült vesszők közül a legmegfelelőbbet megtartják szálvesszőnek, két vesszőt kétrügyes ugarcsapra metszenek, a letermett szálvesszőt pedig tőből eltávolítják. Fagykármentes tél után a letermett szálvesszőt nem váltják le, „korosbítják”. Ezt a gyakorlatot enyhe telek esetén 1-2 évig folytathatjuk, majd a művelésmód fenntartása céljából ismét éves vesszővel kezdjük az újranevelést. Szálvesszőt a „korosbítás” alatt is lehúznak, mivel nem lehet előre látni azt, hogy milyen lesz a tél.

A művelésmód alkalmazásának alapfeltételei a tápanyaggal jól ellátott és jó vízgazdálkodású talaj, az erős növekedésű, jó vesszőbeérésű, nagy fürtű fajta és a gondos munkaerő. A takarásos, magas rögzítésű szálvesszős fejművelés hátránya, hogy kézimunkaigénye nagy, és kontakt herbicideket nem lehet alkalmazni gyomszabályozásra, viszont egyszerű a metszése, lombfala vékony, szellős.

Soproni vendégkarós, szálvesszős metszéses fejművelés

A Soproni borvidéken évszázadok óta alkalmazott tőkeművelés- és metszésmód, a soproni vendégkarós, szálvesszős metszéses fejművelés a népi szőlőtermesztés szép egyedi példája. A szálvesszős metszést említő első leírások a XV. század második feléből származnak. A művelés lényege, hogy a tőkefejen a metszés után egy fattyúvesszőből metszett, négy világos rügyes ugarcsap és egy, az előző évi négyrügyes csapon fejlődött szálvessző található, a volt négyrügyes csap legerősebb, rendszerint legfelső vesszője. A letermett szálvesszőt a volt négyrügyes, metszéskor már csercsap jellegű résszel együtt a tőkefejig visszavágták, valamint a többi fattyúvesszőt is tőből eltávolították.

A metszés és az azt kiegészítő munkák után a leívelt hosszú metszési elemet a kb. 80 cm távolságra elhelyezett ún. vendégkaróhoz kötötték, s a végét fejbujtásszerűen a földbe szúrták. Ez a megoldás a támasz kiegészítését igényelte. A soproni ültetvényekben ezért nemcsak a tőkefej mellett helyeztek el karót, hanem vendégkaróról is gondoskodtak. A szálvesszők rendszerint 13–15 rügy hosszúak voltak, így a négyrügyes ugarcsappal együtt a soproni szőlőkben a terhelés elérhette akár a 20 rügy/m2-t.

Sopronban más borvidékekhez viszonyítva jelentősebb terhelésre a tőkék erőteljes növekedése adott módot. Ez utóbbit többek között a térség kedvezőbb csapadék- és talajviszonyai, valamint az évszázadok óta alkalmazott aránylag nagyobb, hozzávetőleg egy négyzetméteres tenyészterület tette lehetővé.

A móri kopaszmetszéses fejművelés

A móri kopaszmetszéses fejművelés a soproni vendégkarós szálvesszős metszéses fejművelés mellett a népi szőlőtermesztés másik jellegzetes példája. A vesszőket nem tőből távolították el, hanem sárszemig, Csókakő határában az első világos rügyig metszették. Így a sárszemek és a rejtett rügyek is kifakadtak. A hajtás- és rügyterhelést „gyomlálással” állították be, amelynek a lényege, hogy a termőhajtásokat meghagyták, a tőkefej közepéről és a nyakáról fakadó terméketlen hajtásokat kicsípték. Ily módon kb. 8–10 termőhajtás maradt a tőkén és nőtt a relatív termékenységi együttható értéke. A meghagyott hajtások alját lelevelezték az alsó fürt alatt, a hónaljhajtásokat kicsipkedték virágzás előtt. 1-2 alkalommal kötöztek rozsszalmából készített zsúp, népiesen gica segítségével. A 120–140 cm-es karók mellett nevelt hajtásokat egyszer csonkázták. Tőkénkét 10 fürtöt hagytak, ami közepes termésátlagot adott. Az ültetvényeknél hiány nem fordul elő, egyenletes erősségű tőkék alakulnak ki. Móron a tőkék téli takarására nincs szükség, a kötöttebb talaj ezt nem is tenné lehetővé.

A fej- és bakművelés közötti átmenet

A hagyományos szőlők egy része átmenetet képez a tiszta fej- és bakművelés között. A tőkék idősebb része inkább a fejművelés jellemzőit mutatja, de a tőkén több-kevesebb idősebb elágazás, bak is található. Ez gyakorlatilag azt jelenti, hogy a tőkén hagynak kétévesnél (cser) idősebb elágazásokat, de nem engedik erősen felmagasodni, hanem időnként egyet-egyet visszavágnak közülük. E tőkeművelésmód az Ászár-Neszmélyi, a Mátrai és a Tokaji borvidék hagyományos szőlőit jellemzi, de megtaláljuk ezt a tőkeformát az Alföld kedvezőbb termőhelyein is (pl. a Hajós-Bajai borvidék magasabban fekvő területeinek szőlőültetvényeiben). A tőkeforma kialakulásában szerepet játszó okok között említhető a következetlenebb metszés, a fajtasajátosságok, a környezeti viszonyok és a dombvidéki, valamint hegyi szőlők mélyebb fekvésű területein gyakrabban előforduló fagykárok, amelyek a bakok sűrűbb leváltását indokolják.

Bakművelés

A bakművelés, abban különbözik a fejműveléstől, hogy a tőkén szabályosan elhelyezkedő, két évnél idősebb elágazásokat, bakokat, szarvakat találunk. A bakok vagy szarvak az évenkénti rendszeres és szabályos metszés eredményei. Egy-egy tőkén 3-4-5, idősebb korban akár ennél is több elágazás alakulhat ki.

A hagyományos termesztésben legszebb formáját a Balaton környéki, elsősorban a Badacsonyi és a Somlói borvidéken érte el. Ezek azért alakulhattak ki, mert az Észak-Dunántúl néhány borvidékén nagyon szabályos metszést (Badacsonyi két világos „szemes”) végeztek. A bakok vagy szarvak ennek hatására egyre szélesedő kehely alakú formát öltöttek, és egy-egy bakon a metszési sebek mindig egy oldalon (a belsőn) egymás felett (és nem egymás mellett, mint a fejművelésnél) helyezkedtek el.

Nálunk a bakművelésű tőkéknek nincs, vagy csak nagyon rövid törzse van és szinte kivétel nélkül mindig karós támasz mellett művelik. Ilyen körülmények között a bakművelésű tőkék lombozata minden oldalról megvilágítható hengerpalást, vagy donga formában rendezhető el és rögzíthető a kötözéssel. Jellemző tenyészterülete, az 1–1,2 × 1–1,2 m-es sor- és tőtávolság. Az egyre szélesedő kehely alakú tőkék a kis tenyészterület biztosította teret jelentős mértékben kitöltik. A bakok vagy szarvak végén általában csapos (rövid és hosszú, elvétve szálvesszős) metszést folytattak (57. ábra).

57. ábra - Bakművelésű tőkék, balra rövidcsapos, jobbra hosszúcsapos metszéssel

kepek/57.png


A magyarországihoz hasonló kialakítású, karós támaszú bakművelésű ültetvények több termőhelyen is ismertek Európában, például Svájcban és Franciaországban a Rhône folyó völgyének északi részén. A bakművelés más formája ugyanakkor széles körben elterjedt a mediterrán térségben is (pl. a goblet művelésmód Franciaországban és Spanyolországban). A különbség a hazánkban ismert bakműveléstől, hogy a tőke 70–100 cm magas törzzsel rendelkezik, egyedi támasz (karó) nincs, a törzs nevelésekor átmenetileg támaszt (nádat, karót) használnak. A tőkén képződött hajtások szabadon állnak és a kehelyszerű elrendezés miatt a lombozat megvilágítottsága kedvező. A fokozott mértékű napsugárzás, a magas nyári hőmérséklet és a növekedési időszakban kialakuló vízhiány miatt a gobelet tőkék hajtásainak növekedése rendszerint már korán, a zsendülést megelőzően leáll, így az erősen korlátozott méretű (kb. 1 m-es) hajtások külön támrendszer nélkül is kinevelhetők. A mediterrán szőlőtermesztő területeken ez a legolcsóbb, legegyszerűbb művelésmód és különösen a száraz, tengerparti síkságokon jellemző a mai napig e tőkeforma alkalmazása.

Magyarországon a huzalos támaszrendszerek és a gépi művelés elterjedésének nem kedvezett a bakművelés kehelyszerűen szétterülő formája. Rövid ideig megpróbálták a bakokat egy síkban, legyező formában kialakítani. Ez az ún. legyezőművelés, hazánkban rövid életűnek bizonyult, hiszen az egysíkú, huzalos támaszhoz jobban illeszthetők a kordonművelések. Ennek ellenére házikertekben itt-ott még most is fellelhető ez a tőkeművelésmód. A legyezőművelést Franciaország több borvidékén (pl. Champagne) ma is alkalmazzák ott, ahol a szőlőt huzalos támrendszerrel művelik, de a rövidcsapos metszést megtartották (58. ábra).

58. ábra - Legyezőművelésű tőke

kepek/58.png


A bakművelés a jövőben is fennmarad, elsősorban a fagykároktól mentes hegy- és dombvidéki szőlők magasabb fekvésű, nagyon meredek területein, amelyeket géppel nehezen, vagy egyáltalán nem lehet művelni. Bakművelésű ültetvényekkel tehát a borvidékek azon területei hasznosíthatók, amelyek jelenleg többnyire parlagon hevernek és rontják a borvidéki táj képét. Így e művelésmód esztétikai szerepe kiemelkedő. Hagyományos volta miatt pedig turisztikai szempontból is jelentős.

Combművelés, Guyot-művelés

A combművelés a tőkeforma alakjáról kapta nevét. A comb legvastagabb része alul, legvékonyabb része pedig felül található. Formája úgy alakul ki, hogy a tőkét nem ágaztatják el és a szabályos metszés hatására a közel függőleges törzs évről évre magasodik, alul pedig vastagodik egy kicsit (59. ábra).

59. ábra - Combművelésű tőke vendégkaróval

kepek/59.png


A comb alakú törzs végén csapos és szálvesszős metszés egyaránt folytatható. Hosszú metszés esetén a gyors felmagasodás elkerülése végett a szálvesszőt az alapjához közel erősen ívelik, vagy/és a hosszú metszési elem alatt ugarcsapot is hagynak, amire a későbbiekben visszametszhetnek. Ez utóbbi megoldást nevezhetjük Guyot-metszésnek, jóllehet az igazi Guyot-metszés nem comb végén, hanem az előre kialakított, egyenletes vastagságú törzs végén folyik. A combművelésű tőke a kis tőkeformák közé tartozik, tenyészterület-igénye is kicsi. Támasz nélkül ez a művelés nem folytatható. Rövid metszés esetén a tőke karó mellett fenntartható. A szálvesszős metszésű combművelésű tőke szálvesszőjét saját karójához, vagy vendégkaróhoz kötik. Huzalos támberendezés esetén a szálvesszőt a mintegy 40–50 cm magasan vezetett huzalhoz rögzítik. A combművelés a hazai gyakorlatban nem terjedt el.

A Guyot-művelés (Guyot-metszés) hazánkban is ismert, jóllehet nem széles körben. Latin művelés néven már az ókori szakírók említik. Franciaországban Guyot, J. orvos népszerűsítette a XIX. század közepén, innen a tőkeforma újkori elnevezése. Európában egyike a legelterjedtebb művelésmódoknak. Az előre kialakított, különböző magasságú, függőleges törzs végén tulajdonképpen a csercsapos váltómetszés szabályai szerint kell eljárni (a hosszú metszési elem alatt mindig kell hagyni ugarcsapot) és a szálvesszőt vízszintesen szükséges rögzíteni. Ez az egyszerű Guyot, ezen kívül ismerünk összetett (kettős) és javított változatot (60. ábra).

60. ábra - Guyot-művelésű tőkék. Balról jobbra haladva: egyszerű Guyot-, kettős Guyot- és javított Guyot-művelés

kepek/60.png


A Guyot-művelés jövőbeni hazai alkalmazása a fagyoktól kevésbé veszélyeztetett hegy- és dombvidéki termőhelyeken, viszonylag keskeny sortávolság mellett, alacsony vagy középmagas törzsön a minőségi termék-előállítás egyik eszköze lehet. Ez a művelésmód különösen a kis fürtű, ugyanakkor zsúfolt lombszerkezetű nyugati fajták (pl. Sauvignon, Tramini, Cabernet sauvignon) termesztésében jelenthet jó megoldást, mivel szakszerű metszés és szálvessző rögzítés esetén a hajtásokból könnyen keskeny lombfal alakítható ki, úgy hogy a termésmennyiség a szálvesszős metszésnek köszönhetően kielégítő.

Ernyőművelés

Az ernyőművelés elnevezés a tőke törzsének és leívelt szálvesszőinek alakjára utal, mely valóban egy nyitott ernyőre emlékeztet. A név egyébként az olasz „ombrello”, illetve az angol „umbrella” fordításából származik.

Az ernyőművelés nálunk elterjedt változatánál a tőketörzs végén általában két szálvesszőt hagynak meg, amelyeket jobbra és balra ívelnek le, mintegy 45o-os szögben sorirányba. Az ernyőművelés nagy előnye, hogy metszése viszonylag egyszerű.

Leívelhető méretű szálvesszőket csak úgy nyerhetünk, ha a támberendezés és a lombfal kellő magasságú. Tenyészterülete ültetvényeinkben általában 3,0 × 1,0–1,2 m.

Minthogy a szálvesszők egy síkban helyezkednek el, és a fakadó hajtások huzalpárok közé rendezhetők, a kialakult lombfal vékony, szellős, jó megvilágítottságú. Az ernyőművelés támrendszerének sajátossága, hogy a szálvesszők rögzítésére segédhuzalt feszítenek így kordonműveléseknél kartartóként ismert központi huzal szerepe is módosul, amely ebben az esetben az ívelt szálvesszők alátámasztását szolgálja.

Az ernyőművelés lehetőséget teremt a kis fürtű, szálvesszős metszést igénylő, valamint a sűrű lombot nevelő fajták (pl. Tramini, Leányka, Chardonnay, Sauvignon) sikeres termesztésére. A merev, nehezen leköthető vesszőjű fajták (pl. Hárslevelű, Ezerfürtű, Kékfrankos) e művelésmódhoz nem javasolhatók.

Az egyszerű metszés, a könnyen kezelhető, vékony lombfal és a jó minőségű termés mind olyan tulajdonsága e művelésmódnak, ami alapján joggal feltételezhető, hogy hazánkban egyre inkább terjedni fog.

A művelésmódnak külföldön a szálvesszők hosszúsága, az ívelés módja, formája szerint számos változata ismert (pl. Németországban ilyen a „Flachbogen”, a „Halbbogen” és a „Pendelbogen”). A hazai gyakorlatban ezt a művelésmódot többféle néven emlegetik (ernyő, ívelt szálvesszős, végálló szálvesszős, sapkaszerű stb.). Alapvetően azonban kétféle változata terjedt el, jelesül a magasra kialakított (140–150 cm) törzsről meredeken ívelt (a Magyarországon elterjedt forma), és az alacsonyabb törzs (50–80 cm) végéről először felfelé indított, majd a főhuzalon átvetett és leívelt forma (pl. Németországban, Elzászban), az ún. ívelt szálvesszős művelés (61. ábra).

61. ábra - Ernyőművelésű tőkék, balra: alacsonyabb törzsről indított szálvesszőkkel, jobbra: magas törzsről indított szálvesszőkkel

kepek/61.png


Ez utóbbinál a szálvesszőket a segédhuzal és központi (fő-) törzstartó huzal közti zónában hagyjuk meg. Ebben az esetben a vesszőket először felfelé vezetjük, majd a főhuzalon átívelve rögzítjük. Ilyen metszés mellett a folytonosság fenntartása érdekében ugarcsapok meghagyása is szükséges, mivel ellenkező esetben a tőke felmagasodhat, így a törzstől egyre távolabb elhelyezkedő szálvesszőkre tudunk évről évre visszametszeni.

A hazánkban ismert és elterjedt ernyőművelés és az ívelt szálvesszős művelés között lényeges különbség a törzsmagasságban, a szálvesszők leívelésének módjában és a lombfal kialakításában van.

Az ívelt szálvesszős művelés esetén a törzs viszonylag alacsony (50–80 cm), így lehetőség van a magas lombfal kialakítására (minimum 120 cm). Az ernyőművelés esetén a magas törzs miatt ennek korlátai vannak, mert a felső hajtástartó huzalt túlnőtt hajtások visszaborulva a lombozat önárnyékolásához vezethetnek.

A másik alapvető különbség a szálvesszők íveléséből adódik. Az ívelt szálvesszős művelésnél alkalmazott szálvessző-rögzítési mód az alacsonyabb törzs ellenére is lehetővé teszi a hosszú (14–16 rügyes) szálvesszők meghagyását. Ugyanakkor egyenletes fakadást és a hajtások közel azonos erősségű fejlődését biztosítja. A leívelés ezen módjának további előnye, hogy a szálvesszők leíveléskor nem törnek le olyan gyakran, mint az ernyőművelésnél.

Az ernyőművelésű tőkéken, mivel azokat leíveljük, más metszési elem, jelesül rövidcsap meghagyása nem feltétlenül szükséges, viszont a tőkeművelésmód jó fenntartása miatt alkalmazása hasznos lehet. Ugarcsap nélküli metszéskor a törzs vége viszonylag rövid idő alatt bunkószerűen megvastagszik, a fejszerű képződmény rejtett rügyeiből nagyszámú hajtás fejlődik. A felesleges hajtások eltávolítására külön gondot kell fordítani.

Az ívelt szálvesszős művelésnél hatékonyabban végezhető a növényvédelem és kevésbé veszteséges a gépi betakarítás is.

Az ernyőművelés a minőségi bortermelés egyik meghatározó tőkeművelésmódjává válhat hazánkban is.

Kordonművelések

A kordonműveléseknek az a közös jellemzőjük, hogy mindegyik többé-kevésbé függőleges törzzsel és vízszintes karral rendelkezik. A függőleges törzsek és vízszintes karok száma és magassága szerint a kordonművelésnek számos változata ismert. Leggyakoribbak az egy tőketörzsből és egy kordonkarból álló tőkeformák.

A tőketörzs magassága szerint alacsony (60 cm alatt), középmagas (60–120 cm) és magasművelésről (120 cm felett) beszélhetünk.

Az éves metszéseket a kordonkaron végzik. A kordonműveléseken többféle metszésmód alkalmazható. Lehet nagyon szabályosan metszeni (pl. csercsapos váltómetszés), melynek eredménye a karon egymástól 25–30 cm-re kialakuló termőalapok és lehet a metszés kevésbé szabályos (cseralapos metszés), amely hatására nem alakulnak ki termőalapok. Ez utóbbi esetben a metszési elemek közvetlenül a kordonkaron és nem a termőalapokon helyezkednek el.

A kordonművelések nem számítanak régi művelésmódoknak. A filoxéravész előtt nálunk nem és utána is hosszú ideig csak elvétve alkalmazták. Az elmúlt 40 évben terjedtek el, elsősorban a hegy- és dombvidéki szőlőtermő területeinken, ahol takarás nélkül folytatható a szőlőtermesztés.

A nagyszámú kordonművelési forma közül elsősorban azokkal foglalkozunk, amelyek elterjedtek nálunk, vagy külföldön igen ismertek és várható hazai terjedésük.

Alacsony kordonművelések (Royat-kordon, Cazenave-kordon)

A Royat-kordon elsősorban Franciaországban ismert és elterjedt tőkeforma, amelyet alacsony tőketörzs (30–60 cm) jellemez. Egy- és kétkarú változata is ismert. A kordonkaron lévő termőalapokon rövidcsapos (1-2 rügyes) metszést folytatnak. A rövidcsapok száma fajtától, termőhelytől és a tőtávolságtól függően változik (3–6 db/tőke). Ezáltal a tőkék terhelése behatárolt, ami termőegyensúlyban lévő, beszabályozott vegetációjú ültetvényt feltételez. Erre a tőkeművelésmódra leginkább az olyan nagy fürtű fajták alkalmasak, amelyeknek alsó rügyei is termékenyek (62. ábra).

62. ábra - Alacsony kordonművelésű tőkék

kepek/62.png


A hajtásokat a kar felett elhelyezett huzalpárok (rendszerint kettő) között helyezik el és így mód van a vékony, szellős lombfal kialakítására, amelynek magassága általában nem haladja meg a másfél métert.

Külföldön a Royat-kordon művelésmódú ültetvények sortávolsága meglehetősen keskeny (1,5 m), amihez a szükséges erő- és munkagépek is rendelkezésre állnak. A hazai viszonyok között ennél szélesebb sortávolságra van szükség, amihez általában magasabb lombfal társul. A tőtávolság 0,8–1,5 m között változik.

A Royat-kordon magyarországi terjedése hegy- és dombvidéki termőhelyeken várható, a szükséges feltételekkel rendelkező ültetvényháttér megléte esetén. Előnye a jó gépesíthetőség, így különösen a gépi előmetszés alkalmazásának köszönhetően, egyszerűsödik és rövidül a metszésre fordított idő. Hátránya a törzsön és karon megjelenő sok sebfelület, ami a tőkeelhalásos betegségek (eutypa, esca) elterjedésével egyre komolyabb problémákat okoz. Ennek kiküszöbölése érdekében fontos, hogy a Royat-kordon művelésű tőkéken még hajtás állapotban eltávolítsuk mindazokat a fattyúhajtásokat és ikerhajtásokat, amelyekre nincs szükség a termés kineveléséhez, vagy a metszés folytonosságának fenntartásához. A kis egyedi tőketerhelés kifejezetten alkalmassá teszi ezt a művelésmódot a minőségi termelésre, hazánkban elsősorban a nagy hozamú, késői érésű fajták számára javasolható megoldás.

Az Olaszországban alkalmazott Cazenave-kordon törzse szintén alacsony (40–60 cm), azonban karjának termőalapjain nem a rövidcsapos, hanem a csercsapos váltómetszés szabályai szerint hosszúcsapos vagy félszálvesszős metszést folytatnak. Ez a tőkeforma nagyon hasonlít a hazai, középmagas kordonműveléshez. Közepes termőképességű fajták esetében javasolható ez a művelésmód, ilyen esetekben ugyanis a Royat-kordonhoz képest nagyobb termésmennyiség érhető el a hosszabb metszési elemeknek köszönhetően (63. ábra).

63. ábra - 63. ábra. Cazenave-kordonművelésű tőke

kepek/63.png


A Cazenave-kordon módosított változata a szintén Olaszország egyes régióiban ismert, ún. halborda kordon, melynél a meghagyott hosszúcsapokat, vagy félszálvesszőket a sor két oldalán a kordonkar vonalától kb. 25 cm-re található, vízszintesen elhelyezett segédhuzalokhoz rögzítik.

Középmagas kordonművelések

Ezekre a formákra is egy törzs és egy kar jellemző. A nagyobb törzsmagasság már hosszabb (hosszúcsapos, esetleg rövid szálvesszős) metszést is lehetővé tesz, amihez magasabb lombfal és így szélesebb sortávolság szükséges.

A hosszú metszési elemhez – a csercsapos váltómetszés szabályai szerint – rövid (kétrügyes) ugarcsap is tartozik, amely mindig a hosszú elem alatt, pontosabban az idős részekhez közelebb helyezkedik el. A csercsapos váltómetszés mint szabályos metszési mód azon alapszik, hogy az ugarcsap mindkét rügye kifakad. Ahol ez kétséges (pl. fagyveszélyes zónákban) ott lehetőség szerint más metszésmódot kell választani.

A középmagas kordonművelések jelentősége a mai magyar szőlőtermesztésben kicsi. Terjedése az alacsony kordonművelésekhez hasonlóan remélhető.

Magaskordon-művelések

Moser-kordonművelés

A tőkeművelésmód Lenz Moser (1905–1978) osztrák szőlészről, a művelésmód kidolgozójáról kapta nevét. Az elnevezés nemcsak a tőkeművelésmódot (magaskordon) foglalja magában, hanem a művelésmódhoz kapcsolódó teljes ültetvényszerkezetet és termesztéstechnológiát is.

A tőkeművelésmódot egy törzs és egy kar jellemzi (64. ábra).

64. ábra - Moser-kordonművelésű tőke

kepek/64.png


Magyarországra való bekerülése után két, sőt esetenként több törzses és karos formával is próbálkoztak. Ezt azzal az érvvel támasztották alá, hogy ha az egyik törzs, vagy kar valamilyen stresszhatás (pl. fagykár) miatt károsodna, akkor van másik, amelyiken folytatni lehet a termelést. Tudnivaló, hogy ennek éppen az ellenkezője igaz, hiszen az egy törzs gyorsabban vastagszik, több tartalék tápanyagot halmoz fel, és így kevésbé károsodik, mint a kettő vagy több törzs és kar. A több törzs és kar meghagyása ráadásul a tőkék indokolatlan zsúfoltságát és túlterhelését idézi elő.

A Moser-kordonművelés törzsmagassága 130 cm. A tőkén kialakuló lomb magassága eléri a 2 m-t. Ahhoz, hogy ez a lombsátor naponta hosszú ideig ne árnyékolja a szomszéd sort, a sortávolságnak legalább a lomb magasság (2 m) 1,5-szeresének (3 m) kell lenni. A „klasszikus” Moser-művelésű ültetvényeket rendszerint 3,5 m-es sortávolságra alakították ki, így biztosítva elegendő teret mind a lombozat növekedéséhez, mind az erő- és munkagépek használatához.

A tőtávolság általában 1–1,2 m. A művelésmód hazai elterjedése közben megpróbálták a tőketörzset magasabbra vinni és csak egyetlen huzalpárt alkalmazva elhelyezni a lombot. Ez a megoldás csak abban az esetben hozott sikert, ha gyenge volt a fajta növekedési erélye, illetve a tőkék kondíciója. A legtöbb esetben viszont a 150–160 cm-es törzsmagasság a Moser esetében zsákutcának bizonyult, mivel a lomb támasz nélkül visszaborult és nagy lombsátrat alkotva veszélyes mértékűvé vált az önárnyékolás. Így az ún. javított Moser-művelés, valójában inkább „rontottá” vált, így ennek kialakítása nem javasolható.

A Moser-művelés alkalmas arra, hogy rajta akár szálvesszős metszés is folyjon. Alkalmazható a csercsapos váltómetszés és a cseralapos metszés egyaránt.

A cseralapos metszés abban különbözik a csercsapos váltómetszéstől, hogy az ugarcsapot nem szigorúan a hosszú metszési elem alatt hagyjuk meg, hanem valahol a karon mellette. Gyakran az alapi vagy a rejtett rügyekből származó fattyúvesszőket is felhasználunk a metszéshez. Ez esetben a letermett, előző évi hosszú elemet, vagyis a cserrészt az alapjáig vágjuk vissza. A cseralapos metszés oldja a csercsapos váltómetszés szigorú szabályát, ezért olyan helyen is alkalmazható, ahol esetenként károsodhatnak a rügyek. A Moser-művelésű tőkéken a kétféle metszés (csercsapos, cseralapos) akár egy tőkén is kombinálható.

A metszésnél törekedni kell arra, hogy ne maradjon a szükségesnél több rövidcsap, mert azoknak gyakran még az alapi rügyei is kifakadnak és a sok hajtás túlságosan sűrűvé teszi a lombsátrat.

A szálvesszőrögzítő huzal elhelyezésével a tőkén meghagyott szálvesszők rögzíthetők, de a huzalpárok közül kihúzott vesszők szabadon, rögzítés nélkül is maradhatnak. Ez utóbbi esetben a szálvesszők a lomb és a növekvő termés tömegétől előbb-utóbb maguktól is leívelődnek. Ezeket nevezzük a hazai szóhasználatban „lengő” szálvesszőknek.

A Moser-művelésű tőkék lombját a támberendezésen három részre osztva (1/3-a a huzalok között, 1/3–1/3-a pedig jobbra, illetve balra igazítva és csonkázva), profilját tekintve lombsátor alakul ki. Ezt a hajtáselrendezést (zöldmunkát), az egész Moser-művelést hazánk több borvidékén jól elsajátították, és sok tapasztalat birtokában ma is alkalmazzák. A magasművelések közül ezért számít a mai napig a legelterjedtebb művelési rendszernek a Moser-kordon.

Sylvoz-kordonművelés

A művelésmód franciaországi kidolgozójáról kapta a nevét. Egy törzses és egy karos tőkeforma, mely esetében a törzs magassága meghaladja a Moser-kordonét, rendszerint 150–160 cm. Erre azért van szükség, mert a kordonkarról a hosszú szálvesszőket mindkét sorköz irányában pásztorbotszerűen ívelik le. A magas kordon művelésnek ez a formája főleg Olaszországban terjedt el (65. ábra).

65. ábra - Sylvoz-kordonművelésű tőke

kepek/65.png


Azzal, hogy a szálvesszők leívelését közel az alapjukhoz (eredésükhöz) végzik elérhető, hogy az alaphoz közeli alsó rügyek biztosan kifakadnak, sőt ezek a hajtások erősen is növekednek. Beérve alkalmassá válnak arra, hogy a letermett és eltávolított előző évi cservessző helyére ezek kerüljenek leívelésre. Ily módon védekezve a csúcsdominancia ellen az ugarcsapok vagy más rövid metszési elemek meghagyása ezen a tőkeformán felesleges. A Sylvoz-művelésű tőkék lombja a Moser-művelésnél ugyan keskenyebb, de szintén sátras elhelyezkedésű.

Magyarországon gyakran alkalmaznak a Moser-művelésű tőkéken Sylvoz elemeket. A teljesen szabályos kialakítású Sylvoz-művelés viszonylag ritka. Jövőbeni használatára elsősorban kisfürtű, alsó rügyeiben kevésbé termékeny, ezért szálvesszős metszést igénylő fajták (Tramini, Rajnai rizling stb.) esetében lehet számítani. Egyszerűségénél fogva komoly vetélytársa az ernyőművelés lehet. Ez utóbbi egyértelmű előnye a Sylvoz-műveléssel szemben, hogy esetében a szálvesszőket a sor irányában rögzítjük, íly módon a hajtások könnyen a huzalpárok közé illeszthetők, így kialakítva a keskeny, jól kezelhető lombfalat. A Sylvoz-művelésű tőkék hajtásainak elrendezése ezzel szemben több munkát igényel és az oldalirányban csüngetett hajtásokat rendszerint a függönyművelésekhez hasonlóan fésülni is szükséges.

Függönyművelések (egyesfüggöny-művelés, kettősfüggöny-művelés)

A kordonművelések közül legmagasabb törzzsel a függönyművelések rendelkeznek. A függönyművelésnek alapvetően két formája ismert hazánkban: az egyes- és a kettősfüggöny.

Az egyesfüggöny-művelés törzsmagassága 160–180 cm, egy törzse és egy karja van (66. ábra).

66. ábra - Egyesfüggöny-művelésű tőke

kepek/66.png


Ennél a művelésmódnál hajtástartó és segédhuzalok nincsenek, csupán egy vastagabb (4–5 mm-es, legalább 300 kg terhelést bíró) kartartó huzalt találunk. Ezen a tőkeművelésmódon általában hosszúmetszést (hosszú csapos, félszálvesszős, szálvesszős) folytatnak. A kordonkaron egymástól kb. 40 cm-re hónaljvesszőkből kialakított, ún. nyakas termőalapokon célszerű folytatni a metszést. Ezek a termőalapok sokkal ritkábban helyezkednek el, mint más kordonművelésű tőkéken, mert a hajtásokat itt nem felfelé neveljük, hanem valamennyi szabadon csüng az egyes termőalapokon, lefelé szélesedő tölcsér alakban. A nagy tőkeforma és a magas lombsátor következtében a sor- és tőtávolság is nagy, jellemzően 3,0–3,5 × 1,0– 1,2 m. Ennél a művelésmódnál kifejezetten előnyös az ikertőkés, 220 cm + 20 cm-es tőtávolságra való telepítés, mivel ebben az esetben a támrendszer kialakításával járó költségek csökkenthetők.

A tőkeművelésmód sajátossága, hogy jól megvilágított, szellős lombot csak úgy lehet fenntartani, ha szakszerű hajtásválogatást végzünk és a hajtásokat a tenyészidő során többször „fésüljük”, azaz a kacsaival összekapaszkodott hajtásokat elválasztjuk egymástól.

A művelésmód bevezetésekor (1970-es évek) többen úgy vélték, hogy az egyesfüggöny több szempontból is (kézimunkaerő-igény, a különböző termesztéstechnológiai műveletek gépesíthetősége, úgymint metszés, zöldmunka, szüret stb.) megfelel az akkori nagyüzemi szőlőtermesztés követelményeinek (iparszerű, rendszerszemléletű szőlőtermesztés). Vélt kisebb munkaerőigénye és a kevesebb törődés miatt, sok kis- és magántermelő választotta e művelésmódot. Időközben azonban hátrányai is ismertté váltak. Ezek úgy összegezhetők, hogy az egyesfüggöny-művelés egyáltalán nem hagyható magára, sőt más művelésmódokhoz képest sok esetben még nagyobb figyelmet igényel, a nem megfelelő időben és minőségben elvégzett munkák (pl. hajtásválogatás, hajtásfésülés, csonkázás) hatására pedig túlságosan zsúfolt, kezelhetetlen lombszerkezet alakulhat ki.

Függönyművelésre nem alkalmasak a merev, felálló hajtást nevelő fajták (általában pontuszi fajták, mint az Ezerjó, Kövidinka, Kadarka, de a Furmint és a Hárslevelű sem).

Az egyesfüggöny-művelés a jelenlegi hazai szőlőtermesztésben, a magasművelések között előkelő helyet foglal el. A jövőben elsősorban a minőségi borszőlőtermesztésben várhatóan csökkenni fog a szerepe, jelentősége. E művelésmód azonban a felvázolt hibák ellenére sem értelmezhető úgy, mint kizárólag tömegborok készítésére alkalmas tőkeforma. Szakszerű kialakítás és fenntartás mellett függönyművelésű tőkéken is kiváló minőségű alapanyagok szüretelhetők.

A kettősfüggöny-művelés

A kettősfüggöny-művelést Shaulis és Shepardson professzorok 1965-ben dolgozták ki a New York államban levő Geneva-i Mezőgazdasági Kísérleti Állomáson. A művelésmód eredeti neve: Geneva Double Curtain: Genevai kettősfüggöny, rövidítve GDC.

A kettősfüggöny-művelés világszerte nagy feltűnést keltett. Több helyen kipróbálták, főleg Ausztráliában, Új-Zélandon, Kanadában, Európában pedig Olaszországban. A Bolognai Egyetemen Cesare Intrieri professzor fejlesztette tovább, és innen került át hazánkba. Többféle változata ismert, ezek részletes ismertetésétől eltekintünk.

A GDC-művelés lényege, hogy az egysíkú függőleges támaszt 170–180 cm magasságban 120–160 cm széles kereszttartókkal szerelik fel, s a kordonkarokat a kereszttartók szélein kifeszített kartartó huzalon nevelik úgy, mint az egyesfüggöny-művelésnél (67. ábra).

67. ábra - GDC-művelésű tőke

kepek/67.png


A tőkék metszését szintén az egyesfüggönyhöz hasonlóan végzik. A törzset a függőleges támelemeken 160–170 cm magasan vezetett ún. törzstartó huzalig nevelik, majd azon átbuktatva kivezetik a kartartó huzalig. Így a GDC tőkék törzse függőleges és egy enyhén ferde részből áll. A hazai gyakorlatban elterjedt változatnál minden második tőke karja került azonos oldalra, ami azt jelenti, hogy a tőtávolság fele akkorának adódik, mint a karhosszúság. Ha tehát a GDC tőke karja 120–140 cm hosszú, akkor ennek megfelelően a tőtávolság 60–70 cm lesz. A kettősfüggöny tőkeművelésmód sortávolság igénye a mi viszonyaink között 3,5– 4,5 m között változhat.

A GDC-művelés Magyarországon az 1970-es évek második felében kezdett terjedni, s vált széles körben ismertté. Több borvidék (pl. Balatonboglári, Mátrai, Tokaji) üzemi területein is létesítettek kettősfüggöny-művelésű ültetvényeket. Később az érdeklődés a tőkeművelésmód iránt visszaesett, sőt az utóbbi 15–20 évben GDC ültetvényt egyáltalán nem telepítettek. A művelésmód előnye, hogy a nagy hozam mellett nagy lombfelület alakítunk ki, melynek megvilágítottsága is lényegesen kedvezőbb, mint az egyesfüggöny esetében. Ennek köszönhetően a szakszerűen művelt GDC nagy és jó minőségű termés kinevelését teszi lehetővé. Ezeket az előnyöket a hazai termesztési gyakorlat nem tudta kihasználni. Véleményünk szerint elsősorban a támrendszer bonyolultsága, a kialakítás nehézségei és a következetlen technológia (lombfalak szétválasztása, zöldmunka) miatt a közeljövőben sem várható újabb kettősfüggöny-művelésű ültetvények létesítése. A mediterrán térségben további hibaként értékelik a fürtök közvetlen megvilágítottságát, melynek következtében a polifenolok, elsősorban a szárító ízhatású tannin vegyületek koncentrációja túlzottan megnő. Szélsőséges évjáratokban és termőhelyeken a fürtök napperzselése is komoly gondokat okozhat. Az így készült vörösborok gyakran túlzottan fanyar jellegűek, nem bársonyosak. Az alapanyag savtartalma több esetben ugyanakkor túlságosan alacsony, ami főként a fehérborok minősége szempontjából kedvezőtlen. Jelenleg a GDC ültetvények területe közel 600 ha, ami az ország összes szőlőterületének kevesebb, mint egy százaléka.