Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. Összefoglalás és példa: elméletek a gyakorlat szolgálatában

4. Összefoglalás és példa: elméletek a gyakorlat szolgálatában

Ebben „A szociológia és a szociológiák” című fejezetben a sok, egyidejűleg egymás mellett létező szociológiai elmélet tudományelméleti problémájából indultunk ki. Szellemi hullámhossztól függően e könyv olvasója bizonyos vagy akár bármelyik fejezet elolvasása után felkiálthatna: „Ez a szocialitás helyes magyarázata!” Ezután kidolgoztuk a különböző szociológiai paradigmák „legkisebb közös nevezőjét”, egyikét a sok lehetséges felfogásnak, hogy az elméleti sokféleség ellenére miként lehet végső soron mégis közös magyarázatot találni a szociális jelenségekre. Ebben a mostani részben megpróbáljuk összefoglalni az eddigieket, méghozzá egy konkrét példa segítségével: mit képes nyújtani a szociológia mint szakma, mint hivatás?

4.1. Hivatás

Nem tárgyalhatjuk itt a hivatással és a szakmával kapcsolatos fogalmi vitát és különböző felfogásokat. Abból szeretnénk kiindulni, hogy nagy vonalakban olyan tevékenységi mezőről van szó, amelyet adott társadalomban támogatásra méltónak és ju- talmazandónak tekintenek, mert az adott tevékenység szükséges és fontos hozzájárulás a szociális rendszer fennállásához. Az orvosnak, a tanítónak, az építésznek, az ügyvédnek vagy az adótanácsadónak (korábbi társadalmakban akár a filozófusnak is) azért nyújtanak megfelelő képzést s később a munkavégzés során megfelelő javadalmazást, mert szakmai ténykedésük a közjót szolgálja, azaz meglehetősen pontosan körülírható módon járul hozzá a társadalom jó működéséhez, s emiatt funkcionálisan szükséges vagy hasznos. (Zárójelbe kell itt tennünk a professzionalizálódás és a szakmák sokkal bonyolultabb valóságát, amelyet elsősorban a foglalkozásszociológiai irodalom tárgyal.) Számunkra ebben az összefüggésben az a kérdés merül fel, milyen nagyra értékelt hozzájárulást nyújthat a szociológia a modern ipari társadalom fennállásához vagy boldogulásához. Eközben hagyjuk figyelmen kívül a szociológusok számos, nem feltétlenül sajátosan szociológiai ténykedését, amilyenek például az empirikus társadalomkutatás módszerei segítségével végzett, mindenekelőtt a közvéleményt tudakoló kutatások, s összpontosítsuk figyelmünket arra, hogy milyen funkcionális szükségszerűsége, illetve haszna van szociológiai elméletek alkalmazásának a társadalmi szférában felmerülő problémák gyakorlati megoldására.

4.2. Előzetes megjegyzések

Minden szociális egységnek (konkrét csoportnak, szociális rétegnek, sajátos szervezetnek, például üzemnek, meghatározott társadalomnak) szociológiailag tekintve két összefüggő alapvető érdeke van. Egyrészt (kivéve az önfeladás eseteit) fenn akar maradni meglevő minőségében, meg akarja őrizni szociális önazonosságát, sajátos típusát, jellegzetes rendjét: a poligám család poligám családként, a nemesi réteg a nemesi réteg játékszabályaival, az ipari üzem a tőkés gazdasági rend részterületeként, a demokratikus szerkezetű társadalom demokratikus társadalomként kíván fennmaradni. Másrészt mindezek a szociális egységek tovább akarják fejleszteni felismerhető, sajátos, jellemző típusukat, sajátos rendjüket hozzá akarják idomítani a változó viszonyokhoz anélkül, hogy eközben elveszítenék saját önazonosságukat. Az első és a második feladat teljesítése egyaránt fontos. A szociális rend ugyanis igen ingatag, mindig a káosz szélén egyensúlyozó rendszer; ez (szinte menetrendszerűen) nagyobb szociális megrázkódtatások (nagy tüntetések, forradalmak, házfoglalások, terrorizmus, botrány a labdarúgó-stadionokban, harc a „tisztán gazdasági” és „tisztán ökológiai” érdekek között, külföldiek elleni pogromok, nacionalista felkelések stb.) esetében derül ki.

(Ezen a helyen fontos utalást kell tennünk. Bár szociális megrázkódtatásokon sokan a többség által elfogadott rend megzavarását értik a kisebbségek részéről, itt hangsúlyozni kell, hogy a fenti fejtegetésben minden szociális egység teljesen általános, formális törvényszerűségeiről van szó, ebbe tehát a kisebbségek is beletartoznak: az új rendért, az egész rendszer új önazonosságáért harcoló forradalmároknak például szociológiai szempontból ugyanúgy megvan a „felismerhető szociális rendjük”, mint valamely fennálló rend haszonélvezőinek.)

Mindebből következik, hogy az emberek közötti együttélésben rendkívül fontos az, amivel a szociológia járul hozzá a szociális rendhez és annak rendezett változásához. Különböző szociológiai paradigmák segítségével a szociológia valóban meg tudja állapítani és gyakorlati szempontból elemezni minden egyes konkrét szociális egység típusát, rendjét, képes új, a meglevő önazonosságnak megfelelő funkcionálisan egyenértékű megoldásokat kidolgozni, s ezzel hozzájárulhat a régi és a többé vagy kevésbé új rend közötti döntéshez. A szociológiának ezt a kettős funkcióját talán egy olyan fogalompár – a rend és a haladás – új kiadásának tekinthetjük, amelyet A. Comte e tudomány születésekor állított fel.

4.3. A viselkedéselmélet

Hogy milyen lehetőségei vannak a szakszerűen űzött szociológiának, amely „semmi más, mint szociológia”, annak első példájaként, némileg részletesebben, mint a következő részben említendő többi elméleti koncepció esetében, de továbbra is csak rendkívül vázlatosan álljon itt a viselkedéselmélet alkalmazása.

Ezen elmélet szerint az emberi viselkedés tanulási folyamatok eredménye. A gyakorlat szempontjából ez a következőket jelenti: ha bizonyos célok, illetve értékek szolgálatában azt akarjuk elérni, hogy valamely szociális egység (csoport, szervezet, társadalom stb.) tagjai bizonyos viselkedésmódot tanúsítsanak, másokat pedig kerüljenek el, akkor az előbbieket pozitív ingerekkel (sikerek, jutalmak) elő kell mozdítani, az utóbbiakat pedig negatív ingerekkel (kudarcok, büntetések) gátolni kell. Másként kifejezve: ha a konkrét szociális egység meg akarja őrizni típusát, sajátos rendjét és mivoltát, akkor ezt a közös célt, illetve értékrendet a célokhoz és értékekhez igazodó viselkedés pozitív szankcionálásából és az ugyanezektől eltérő viselkedés negatív szankcionálásából álló megfelelő motivációs szerkezettel kell alátámasztania. (A monogám házasságokat például támogatja az állam, a poligám házasságokat viszont büntetőjogilag üldözi, az élettársi viszonyt pedig törvényen kívül helyezi; az ökoszociális piacgazdasági struktúrákban működő üzemek szubvenciókat kapnak, a kora kapitalista módon irányított üzemek viszont a szakszervezet és az össznépesség részéről ellenállásba ütköznek; az egyetemek elvetik a professzorok egyeduralmát, és jutalmazzák az egyetértésen és békés együttműködésen alapuló közös döntéshozatalt.) Első pillantásra ezzel, a viselkedéselméleti paradigma keretei között tisztán lélektanilag meg is magyaráztuk az egyes szociális egységek szilárd önazonosságát, maradandóságát: az adott szociális egységhez igazodó viselkedést a szankciórendszer ésszerűvé, jutalmat ígérővé teszi.

A szűken vett szociológia szempontjából azonban, amelyet ebben a fejezetben mint alapparadigmát fogalmaztunk meg, csak itt kezdődik a szociológusok voltaképpeni szakmai feladata a konkrét szociális egység cél-, illetve értékrendszere és motivációs struktúrája szempontjából egyaránt.

A szociológia először is a szociális normák keletkezéséről szóló elméletek segítségével átvilágíthatja a szociális egység cél-, illetve értékrendszerét, azaz azt, ami igazán tipikus vagy jellegzetes benne: normákban rögzített sajátosságait. Megállapíthatja például, hogy ezeknek a sajátosságoknak és azok viszonylagosságának mint gondolkodási mintáknak a tagok mennyire vannak tudatában, mennyire ismeretesek előttük más lehetőségek, s esélyük van-e ezeknek arra, hogy politikailag érvényre juthassanak stb.

Másodszor vizsgálható az adott motivációs struktúra, a szankciók rendszere. Ezek a konkrétan rögzített jutalmak és büntetések ugyanis szükségképpen korántsem az egyedül lehetségesek, vagy a logikailag levezetett, lélektanilag optimális szankciók. Az érvényes ideológiai, hagyományos stb. gondolkodási minták adják az alkalmazható eszközök játékterét, amelyek azonban, ha ilyenként lepleződnek le, a változások számára is nyitottá válnak.

Harmadszor: a konkrét szociális egység adott vagy tervezett motivációs szerkezete megítélhető a viselkedéselmélet lélektani hatékonyságkritériumai alapján is. Gyakrabban kell például élni a jutalmazással, legyenek-e értékesebbek a jutalmak a konkrét személyek szubjektív szükségletstruktúrájának értelmében, jobban ki kellene-e használni a hasonló helyzetekből fakadó előnyöket – és így tovább?

Negyedszer: a szociológia a szociális egység meglevő vagy elérni szándékozott állapotát képes mindazon általános elméletek segítségével átvilágítani, amelyek a szociológia alapfogalmaihoz kötődnek. Az érintett csoportban vagy szervezetben például szerepkonfliktusok fedezhetők fel a szerepelmélet segítségével, megoldási stratégiák dolgozhatók ki, a stabilitás elemei és a szabályozórendszer alkalmazkodási szükségszerűségei állapíthatók meg az intézményelmélet segítségével, a csoportdinamikai törvényszerűségek alkalmazhatók a szociális csoportok elmélete segítségével, a szociális rétegeződés és a különböző szocializációs szakaszok következményei tanulmányozhatók a megfelelő rétegeződési és szocializációs elméletek segítségével.

Ötödször: mindezen feladatok megoldására, a tények felvétele és részben magyarázata érdekében alkalmazhatók az empirikus társadalomkutatás módszerei, például kérdőívek, rendszeres megfigyelések, tartalomelemzések, kísérletek stb.

Hatodszor: a szociológia a konkrét szociális egység javát szolgáló mindezen ténykedéseit többdimenziós tevékenységi mezővé építheti ki: szolgálhatja a status quo fenntartását, de szolgálhatja az önazonosság elvesztése nélküli, megkívánt változtatásokat is – megállapít, előzetesen figyelmeztet, tanácsot ad vagy érvényre juttat.

4.4. Más paradigmák

Ha most rendkívül röviden, csak utalásszerűen említünk még néhány példát arra, hogyan teheti magát gyakorlatilag hasznossá a szakszerűen űzött szociológia a korábban megfogalmazott alapparadigmára mint a többi elméleti szociológiai koncepció legkisebb közös nevezőjére támaszkodva, akkor még egyszer hangsúlyoznunk kell egy ilyen javaslat viszonylagosságát. Egy ilyen gondolatkísérlet csupán egy lehetőséget mutat be arra, hogyan mutatható be önálló és szükséges szakmaként a szociológia, s ezzel további gondolkodásra serkenthet. Ám legyünk tudatában annak, hogy más nézőpontból, mint az, amelyet itt képviselünk (az alapparadigma a szociológia mint a normatív rend tudománya), másfajta következtetések vonhatók le, s az itt vázolt kapcsolatok az alapparadigma és az egyes paradigmák között utólagos konstrukciók, amelyek nem feltétlenül esnek egybe az egyes elméleti koncepciók szerzőinek eredeti szándékaival, sőt sok esetben egyenesen ellentmondanak megfogalmazott alapelképzeléseiknek.

A szakszerűen dolgozó szociológia a számtalan lehetőségből, amelyet a szimbolikus interakcionizmus paradigmája kínál a szociális gyakorlatnak, kiválaszthatná például a konkrét egységben normatívan rögzített, a kölcsönös megértéshez szükséges szimbólumrendszer kutatását: vizsgálhatná, hogy funkcionálisan mennyire optimális akár az adott szociális egységen belül, akár a konkrétan meglevő környezettel való kommunikációban.

A fenomenológiai koncepció segítségével a szakszociológus értékes szolgálatokat tehet munkaadó szociális egységének, amikor például pontosan megállapítja az egyes tagok észleleteinek heterogenitását az érvényes rend olyan döntően fontos tényállásaival összefüggésben, mint például az üzem céljai, a szervezet szankcionálási rendszere stb.

A marxista látásmódot arra lehetne alkalmazni, hogy az osztályelmélet szempontjából átvilágítsák az adott szociális egységet, elemezzék a különböző csoportérdekeket és a rájuk épülő ideológiai elképzeléseket, megmutassák a kívánt normatív identitáson belüli lehetséges változatokat.

A strukturalizmusban különösen képzett szociológus indukció segítségével megpróbálja a mögöttes modellekre és struktúrákra visszavezetni a szociális valóság szabályozott tényezőinek zavarba ejtő sokféleségét, a kívánt rend és haladás érdekében állóként felmutatni az elvégzett és lehetséges átalakításokat.

Parsons rendszerelmélete a szociológus szakmában sokrétűen is alkalmazható, ha a megvizsgálandó vagy tanácsra szoruló szociális egységet rendszernek tekintjük, a cselekedetek és cselekvéslefolyások funkcionalitását tisztázzuk vagy az egészet az AGIL-séma segítségével elemezzük.

Kinek áll érdekében a konkrét szociális egységben, amelyben a szociológus ténykedik a fölé- és alárendeltségi viszonyok normákban rögzített rendszerét fenntartani vagy megváltoztatni? A konfliktuselméleti vizsgálatok itt világos viszonyokat teremthetnek, hozzájárulhatnak a meglevő megoldás bebetonozásához vagy annak megváltoztatásához, amennyiben megmutatják a tényleges hatalmi struktúrákat, cél- és értékrendszereket, valamint a motivációs struktúrákat.

Miként lehet az alakzatelmélet segítségével felfedezni, elemezni és értékelni adott szociális egységben, például vállalati szervezetben a hatalom konkrét forrásait, mint a pozícióhoz, helyzethez kötött, fizikai és pszichés tényezőket a „vállalati alkotmány” mint rendezőelvvel való kölcsönhatásukban? A térben és időben eltérő, a vállalatra jellemző válasz döntően befolyásolhatja a további fejleményeket.

A főállásban alkalmazott szociológus a luhmanni paradigma szemüvegén keresztül is szemlélheti a feladatköréhez tartozó szociális egységet: kidolgozhatja a tények kontingenciáját, tanulmányozhatja a kommunikációt, a cselekvést és az átélést meg az értelmet a szociális egységben, Luhmann szellemében elemezheti struktúráját és a környezethez fűződő kapcsolatait.

Nem minden szociális egység fizet a szociológusnak azért, hogy az vesse össze ideális elképzelésekkel, és kritikailag ítélje meg. Ha azonban a kritikai elmélet kutatási érdeklődése fedi valamely szociális egység cél- és értékrendszerét, ez az egység örvendetes funkcionális hozzájárulást fog tapasztalni a szociológiai tevékenységben.

A posztmodern elmélet a szakma gyakorlása során segíthet a szociológusnak világosságot teremteni és tudatosságát fokozni egy olyan átmeneti időben, amelyben a modern és a posztmodern elemek az adott munkaterület számára zavarba ejtő keverékben fordulnak elő. Tolmács lehet különböző (szub)kultúrák között, toleranciára szólíthat fel, és azok szóvivőjeként ténykedhet, akik a hegemoniális diskurzusban nem jutnak szóhoz.