Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. A szociológiai paradigmák és az alapparadigma – viszonyuk vázlatosan

3. A szociológiai paradigmák és az alapparadigma – viszonyuk vázlatosan

3.1. G. C. Homans

Talán éppen Homans viselkedéselméleti koncepciója az, amelyben a legerősebben mutatkozik meg „az emberi gondolkodás részlegessége” (K. Mannheim), és a legegyértelműbben derül ki az egydimenziós dichotóm megítélés – a paradigma vagy helyes, vagy téves – értelmetlensége.

Homans alapvető célja, hogy magyarázatot adjon a tipikus viselkedésmódokra vagy annak kiszámítható valószínűségére, „hogy sok hasonló hátterű és hasonló jelenlegi körülmények között élő személy [...] hasonlóan viselkedik” (Homans 1972, 117). Erre a középponti szociológiai kérdésfeltevésre logikusan két irányban kereshető válasz. Először azt a tényt kellene megvizsgálni, hogy a hátterek és körülmények időben és térben különbözőek, vagyis a történelemben igen különböző hátterek és körülmények, következésképpen igen különböző viselkedési egyformaságok váltják egymást, egyszersmind léteznek egymás mellett is. Másodszor azt a kérdést kellene tisztázni, miért van az, hogy a legtöbb ember egyforma viszonyok között többnyire egyformán viselkedik.

Homansot főleg a második kérdés érdekli. A konformista, de alapvetően a deviáns viselkedésre is az emberi pszichikum alapstruktúrájában leli meg a magyarázatot: az ember normális körülmények között inkább kellemes állapotokra törekszik, és megpróbálja elkerülni a kellemetleneket.

A viselkedéselmélet híve előtt természetesen nem marad rejtve, hogy az alapvetően valamennyi emberre érvényes felsorolt törvényszerűségek segítségével nem magyarázhatók a viselkedésmódok típusai – a szociológiai alapparadigma központi problémája – közötti tipikus különbségek.

A szociológiai alapparadigma szempontjából valamennyi említett, tökéletesen találó példa kiegészíthető és kiegészítendő: a horgásznak a korai felkelésért, illetve a tovább alvásért kapott jutalma értékét tekintve a számára érvényes normáktól is függ, különben minden társadalomban vagy szociális rétegben nagyjából ugyanannyi horgász volna. Az agresszivitás lélektanilag megmagyarázható, de megfegyel- mezésének és kifejeződésének sajátos formáit illetően nem teljesen. A segítség és a hála közötti csere ugyanarra a pszichés törvényszerűségre vezethető vissza, mint a segítség és a borravaló közötti, de az végső soron nem, hogy a különböző kultúrákban miért eltérőek az idevonatkozó szokások.

Homans arra az evidens tényre utal, hogy a szociális struktúrák, a szociális rend viselkedéselméletileg megmagyarázható emberi cselekedetek kölcsönhatásának termékei. Ugyanilyen joggal állítható azonban ugyanez például a matematikáról, az irodalomról vagy a technikáról is, ettől azonban nem tudnánk még végérvényesen tisztázni ezen jelenségek öntörvényűségét – a részleges lélektani szemponton kívül.

Valószínűleg nem a szociológiának a lélektanra való visszavezetéséről kellene beszélni, hanem (szociológiai szempontból) arról, hogy a szociológiai alapparadigmának igen fontos kiegészítése lehet a viselkedéselméleti tanuláselmélet.

3.2. G. H. Mead

Mitől lesz az emberből személy, mitől lesz több személyből, ellentétben több állattal vagy egymáshoz nem kapcsolódó személlyel, szociális egység, azaz csoport vagy társadalom felismerhetően tipikus viselkedésmódokkal? A Mead által képviselt elméleti koncepció szerint a válasz ez: a személyek közötti sajátos szimbólumok közvetítésével folyó interakció. Az embernek a túléléshez más emberekre van szüksége (és ez a gondoskodás vagy ellátás már az ellátó minősége szerint is sajátos, azaz tipikus), és emberi mivoltának teljes kibontakozásához olyan, másokkal folytatott kommunikatív cserét igényel, amely csak közösen érvényes szimbólumok alapján mehet végbe. Az emberek valamennyire is ésszerű együttéléséhez ugyanis feltétlenül szükséges, hogy meg tudják érteni egymást, hogy számolhassanak a többiek viselkedési reakcióival, hogy egyet tudjanak érteni értelmezéseket és értékeléseket illetően. Erre az alapra épül azután minden társadalom normatív elkötelezettségeinek sajátos, erősen differenciált, munkamegosztásos struktúrája. Valamely társadalom magasabb civilizációs fokát a normák nagyobb választéka és rugalmassága jellemzi, tehát a szabadabb szociális játéktér.

Ezek az alapparadigmaként felfogott szociológia szempontjából középponti felismerések Meadnél abban a kérdésben tetőznek, hogy az ideális társadalom vajon azáltal jönne-e létre, hogy minden ember számára ugyanaz a kultúra, vagyis azonos szimbólumokban megfogalmazott normarendszerek lennének érvényesek. Szociológiailag rendkívül fontos, noha sokat vitatott kérdés ez: az egyetlen nyelvé, amelyet sok nyelvjárásban, különböző műveltségi szinteknek megfelelő szókinccsel stb. beszélnek- a szociális rendszerek egysége, egyszersmind sokfélesége. A „világtársadalommá” való szocializáció logikus módon magasabb szinten terjesztené és egészítené ki az egyes társadalmak sajátos korlátozott kultúráját.

Az említett sajátosan szociológiai kérdéseket a szimbolikus interakcionizmus, mindenekelőtt az antropológia, az evolúciós elmélet és a lélektan nézőpontjából tekinti át. Hiszen hol is lehetne máshol fellelhető a jelekkel való emberi kommunikációnak mint a szociális létezés alapjának az eredete? S amit az ember az emberek közötti szabályozás közös alapján tesz, az ismét olyan területekre vezet, amelyeket más tudományok (közgazdaságtan, szociálpszichológia stb.) vizsgálnak.

3.3. Schütz

Schütz fenomenológiai szociológiai koncepciójának sok olyan lényeges eleme van, amely összhangban áll a szűken vett szociológiának a szociológiai paradigmák alapparadigmájaként való felfogásával. Idetartozik az a felismerés, hogy a tények észlelését a szocializált személy értelmezési mintái szabják meg. Konkrétabban: a radikális iszlám dogmatizmusban nevelkedett személy másként észlel az iszlám vallás szempontjából botrányos irodalmi művet, mint a művészi szabadság liberális és toleráns képviselője, aki egy másik értékrendszer alapján a szabad véleménynyilvánítás civilizált kezelésével ellentétesnek tekinti az ilyen mű szerzőjének meggyilkolására kiadott parancsot. Szociológiai szempontból mindkét esetben olyan, korábbi nemzedékek akkoriban kötelező tudáskészletének keretei között áthagyományozott internalizált világtapasztaláson alapuló sajátos helyzetmeghatározásról (mi a megengedhető és mi az elviselhetetlen) van szó, amelyet a szereplők átvettek. Csak (töb- bé-kevésbé sikeres) szocializáció (azaz az éppen érvényes gondolkodási és cselekvési normáknak a társadalom tagjaiba való beoltása) segítségével jöhet létre és maradhat fenn egy ideig a kölcsönös megértés, a valóság egybehangzó értelmezése. Schütz hangsúlyozza, hogy a foglalkozási kategória a tudás elosztása sajátos szocializáció alapján, s a szociális réteg és a kérdéses kultúrkör függvényében változik: a társadalmi normáknak megfelelő „valóságkonstrukciót” igen differenciáltan kell szemügyre venni.

A Schütz által képviselt szociológiai elmélet ismételten felhívja figyelmünket a tipikus jelentőségére: a cselekvéstípusoknak a szociális szerepekkel rokon fogalma az olyan viselkedésre vonatkozó reciprok felfogások kötegét jelenti, amelyet intézményes szabályozás igazol, és érvényességét a szociális ellenőrzés garantálja. A tudományos munka „szubjektíven vélt értelmének objektív megértésére” vonatkozó négy Schütz által megfogalmazott posztulátum közül három tartalmaz egy lehetséges szociológiai alapparadigma szempontjából érdemi gondolatokat: a relevancia posztulá- tumának középpontjában adott társadalom szerepstruktúrájának megfelelése áll, az adekvátság posztulátuma arra vonatkozik, ami a megfelelő szociális egységben konkrétan érvényes, az egybeesés posztulátuma pedig a valósággal kapcsolatos uralkodó elképzelésekre céloz.

A szűken vett szociológiai látásmódot Schütz egyebek között olyan lélektani perspektívával egészíti ki, amellyel az emberi cselekvés weberi szubjektív értelméhez kötődik, és a mindennapi világon túli értelemtartományokkal foglalkozik.

3.4. K. Marx

Marx lényeges hozzájárulása az emberközi-kollektív valóság sajátosan szociológiai oldalának felfedezéséhez és ugyanennek az alapparadigmaként felfogott szociológiának a sajátosan szociológiai magyarázatához: az alap-felépítmény elmélet. Bár nem kívánjuk túlértelmezni ennek az elméletnek a legismertebb megfogalmazását, s nem foglalkozhatunk számtalan árnyalatával sem (Maaz 1967, 21. sk.), mégis megkíséreljük elemezni a következő szöveget: „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik.” (MEM, 13. köt., 6).

A reális bázis a gazdasági struktúra: a feudális, tőkés, kommunista típus, amelyek részben egymást követik (időben), részben együtt léteznek (térben).

Ezek szükségszerűek, az emberek akaratától függetlenek, anyagi termelőerőik fejlettségi fokának felelnek meg. Ezeknek a struktúráknak az érvényre jutását, illetve fennmaradásuk időtartamát magyarázva feltehetően nem hagyható figyelmen kívül a termelési viszonyok normatív rögzülése (a kapitalizmusban a magántulajdon elve érvényes, a kommunizmusban viszont az az elv, hogy a termelési eszközök nem lehetnek magántulajdonban). Más szavakkal: az a kifejezés, hogy az emberek bizonyos termelési viszonyokba lépnek, a normák (a kapitalizmusban a burzsoáziáé, a kommunizmusban a proletariátusé) tételezése nélkül nem értelmezhető helyesen.

Ezzel már megnyilvánult az alap és a felépítmény közötti dialektikus viszony. Nem szorul további magyarázatra, hogy Marx elképzelései szerint a felépítmény a normatívan érvényes struktúrák egyik típusa. Idetartozik a vallás (sőt még a kulturálisan meghatározott istenfogalom) is – s ezzel Marx más vallásszociológusok társaságában teljesen szociológusként viselkedik –, de nem tartozik ide a hit minden empíriát túllépő dimenziója, azaz a feltétlen meggyőződések, amelyek nem azonosíthatók eleve az ideológiával mint hamis tudattal.

Osztályelméletében Marx lényegi szociológiai elemeket (a rétegek normatív rögzítettségét, az osztályfogalmat és az annak megfelelő osztályszerűen normált viselkedést), sajátos emberképe alapján hozott értékítéleteket (kizsákmányolás, rabságba döntés), lélektani elemzéseket („a proletariátus felháborodása”) és politikai programokat (osztályharc, a proletariátus diktatúrája) használ fel.

3.5. C. Lévi-Strauss

Az úgynevezett primitív társadalmakban, amelyeket Lévi-Strauss nagy örömmel választ kutatásai tárgyának, a szabályozott viselkedésmintákból, mindenkire érvényes mítoszokból és hagyományosan normatív rituális cselekvésekből álló szociálisan tipikus még kézzelfoghatóbban van jelen, mint a komplex társadalmakban. Legyen szó vallásról, munkamegosztásról, egyes funkciókról, házasodási szokásokról, csereformákról vagy sok más szociális jelenségről, mindegyik mögött szilárd szabályozások állnak, amelyek a társasjáték szabályaihoz hasonlóan strukturálják a történéseket, az egymással kölcsönhatásban levő emberek életében zajló folyamatokat.

A strukturalista koncepció a társadalmat és a kultúrát mélyebb értelemben véve fogja fel a valóság társadalmi felépítésének. Ezzel Lévi-Strauss is fontos érvet közöl annak a szűken vett szociológiai alapparadigmának az alátámasztásához, amely a gondolkodásnak és a cselekvésnek az emberek között érvényesülő szabályozását a szociológiai magyarázat leglényegesebb elemének tekinti.

A különösen széles körből merített empirikus tényanyag, a magas absztrakciós és általánossági fok igénye azzal járt, hogy Lévi-Strauss középponti szociológiai kérdésfelvetései más tudományszakokban is érvényre jutottak, azok módszereit és kutatási eredményeit is bevonták (történettudomány, néprajz, összehasonlító irodalomtudomány stb.). A szerző szerint a végső strukturális törvények: az emberi szellem nem tudatos törvényei.

3.6. T. Parsons

Parsons rendszerelmélete holisztikus, azaz az egészre irányuló koncepció, ezáltal a szociológiai alapparadigma igen alkalmas megközelítése. Különösen világosan jut kifejezésre ugyanis benne, hogy a szociológia az emberi viselkedés felismerhetően tipikus egységvonásaival foglalkozik, amelyek jellegzetes társadalmi rendekre is visszavezethetők. Szociológiai nézőpontból ezek a normatív rendek alkotják azoknak a struktúráknak az alapjait, amelyek az egyes személyek cselekedeteiből, következésképpen magukból a személyekből is egészeket alkotnak, melyek többek részeik összességénél.

Mivel gyakorlatilag minden emberi cselekvés szociális mezőben játszódik, megértésének is előfeltétele a szociális kontextus bevonása. A szakszervezeti funkcionárius tevékenységét csak akkor értjük meg helyesen, ha ismerjük társadalmi szerepét; a szabadság fogalmának jelentőségét csak akkor tudjuk helyesen értelmezni, ha társadalmi-kulturális kontextusával együtt vesszük szemügyre. Társadalmi tényállások pozitív vagy negatív funkciója csak a meglevő vagy szándékolt társadalmi normarendszerre (monarchia vagy demokrácia, piacgazdaság vagy tervgazdaság stb.) tekintettel ítélhető meg. A társadalom eme különböző (politikai, gazdasági stb.) struktúrái olyan normatív kijelölések eredményei, amelyek a szociális rendszerek idő- és térbeli különbségeit okozzák.

Parsons rendszerelmélete messze túlmutat a szociológia leglényegesebb kérdésfelvetésein: magában foglalja az emberi létezés s ezáltal az emberi együttélés fizikai, kémiai és biológiai alapjait is. A „cselekvés világának” segítségével tájolhatjuk be legközvetlenebbül a szociális rendszert.

Parsons híres AGIL-sémáját az alapparadigmaként értelmezett szociológia alapján úgy értelmezhetjük, mint a szociális rend keletkezésének és megváltozásának funkcionális magyarázatát. Amennyiben ugyanis ez a négy funkcionális követelmény nem teljesül, nem jöhet létre, illetve nem maradhat fenn szociális rendszer.

Parsons elmélete az interakció médiumairól azokat az elemeket boncolja, amelyek a szociális rend típusának meghatározása szempontjából lényegesek. Valamely társadalom önazonossága mindenekelőtt a gazdaság, a politika, a közösség és a kultúra sajátos rendszerétől függ.

3.7. R. Dahrendorf

A konfliktuselmélet dinamikus szemléletmódja alapjában véve a szociális rendszerek megváltozásának meghatározó szociológiai kérdését veti fel, vagyis azt a kérdést, hogy miként váltják egymást a normák által rögzített, egy időre érvényességgel felruházott struktúrák. A válasz így hangzik: konfliktusok révén, amelyek mindenekelőtt a hatalom megoszlásának módjából fakadnak. A szociológiai alapparadigma értelmében itt arra kell felhívni a figyelmet, hogy ez a fajta hatalmi struktúra időben és térben tipikus, s hátterében egy érvényes normatív rend áll (miközben az adott rendet haszonélvezői – az establishment – védelmezik és igazolják).

Az emberi létezés természetében rejlik, hogy az emberi együttélés során érdek-összeütközések keletkeznek, amelyek megalapozzák a viselkedés normákkal való szabályozásának szükségszerűségét („a társadalom bosszantó ténye”), s felvetik a szociális szabályozás és a szabadság közötti optimális viszony kérdését.

Az emberek közötti társadalmi egyenlőtlenség szükségszerűségét a konfliktuselmélet azon cselekedetek és viselkedésmódok pozitív, illetve negatív szankcionálásának szükségességével alapozza meg, amelyek az adott társadalmi-kulturális rendszer szempontjából hasznosak, illetve károsak. A társadalom jutalmakat és büntetéseket oszt annak érdekében, hogy megőrizze tipikus minőségét, ezáltal megteremti azt a szociális rétegeződést, amelyben az uralmi viszonyok is meghatározódnak. A hatalmi helyzetek egyenlőtlen elosztása érdekellentéteket s ezáltal osztálykonfliktusokat teremt.

Éppen itt szemléltethető nagyon szépen, mi is a szociológiai alapparadigma, s miként különböznek egymástól az egyes elméleti koncepciók látásmódjai. A közös és fölérendelt látószögből minden társadalom olyan típus, amelyet normatívan rögzített szankciókkal védelmeznek meg. Innen kiindulva a viselkedéselmélet az alkalmazkodó, egyöntetű viselkedés magyarázatának irányába lép tovább (minden pozitív szankció az alkalmazkodást mozdítja elő, a negatív szankciók gátolják a devianciát). Ugyanerről a közös alapról kiindulva a konfliktuselmélet a szociális rétegeződés, a társadalom osztályszerkezete, a konfliktusok magyarázatához jut el.

A konfliktuselméletnek ezek a jellegzetes hozzájárulásai a szociális rend mint centrifugális erők centripetális rendszere szociológiai alapparadigmájához szoros összefüggésben állnak az emberi valóság más dimenzióival. Idetartoznak: az emberi együttélés konfliktusos jellegének antropológiai megalapozása, a latens érdekek tudatossá válásának és a szükségletek eltérő egyéni kielégítésének lélektani elemzése, valamint az egész elmélet politikai távlatai.

3.8. N. Elias

Ez a paradigma az események világának dichotómiájából indul ki. Az ember egyszerre él a természet és a társadalom ok-okozati összefüggéseibe kötve. Nemcsak a természeti törvényszerűségeknek való alávetettsége, hanem az emberi környezet különböző adottságai általi meghatározottsága is kikerülhetetlen, tehát mindenki megkerülhetetlen sorsa, „bosszantó ténye”. Az ember túlélése csak szociális kötelékben lehetséges. Származási társadalmának felismerhető struktúrája és alakzata az éppen itt és most érvényes „játékszabályok” segítségével meghatározott fejlődési szakasz jellegzetes képviselőjévé formálja. Így létrejövő saját szükségletei, eszményei, céljai és tervei döntő szerepet játszanak abban, hogy más emberek szükségleteit milyen alakban elégítik ki, eszményeit, céljait és terveit hogyan valósítják meg – miközben ezt az össztársadalmi rendszert nem homogén nagyságnak, hanem egy csomó, egymáshoz kapcsolt alakzat egyfajta nemfogalmának kell tekinteni. Az emberek egymás számára betöltött funkcióinak összefüggése magától értetődően minden társadalomban más és más, tehát sajátos rendet alkot. Ez kényszerítőbb és erősebb, mint az egyes emberek akarata és esze, ezért a történelmi változás olyan menetét határozza meg, amelyet egyetlen ember sem tervezett vagy teremtett. Példa erre a civilizáció folyamata, amelynek során a nagyfokú mi-azonossággal jellemezhető társadalomtípust a magas fokú én-azonossággal jellemezhető típus váltja fel.

Az ilyen meghatározó szociológiai kijelentések Eliasnál erőteljesen interdiszciplináris környezetben lelhetők fel. Az emberek közötti kölcsönös függések antropológiailag indokolhatók, az emberiség fejlődése csak történettudományi nézőpontból érthető meg, az ésszerű tervezés irányába való haladás pedig csak bizonyos lélektani tényezők ismeretében és a felettük való uralom megszerzése után lehetséges.

3.9. N. Luhmann

Luhmann arra hívja fel figyelmünket, hogy a szociális rendszerek „önreferenciális” rendszerek, azaz hogy a szociális rendet (szociális rendek által formált) emberek teremtik emberek számára, s azok a rendszeren belüli fejlődési törvényszerűségek szerint változnak.

A „kétértékű kódokat” konkrétan szintén csak rendszerspecifikusan lehet értelmezni: hogy mi a helyes és helytelen, jó vagy rossz, az a társadalomnak a saját értékrendszerünkre támaszkodó felfogásától függ. Hasonló a helyzet a társadalmi alrendszerek „rezonálási képességével”: nem mindig és mindenütt ugyanarra van füle a gazdaságnak, a politikának stb.; ez egyebek között szintén szociokulturális tényezők következménye.

Luhmann önszocializáció-elmélete ismét remek példa arra, miként egészíthető ki és mélyíthető el a rendszerelmélet lélektani szempontjai segítségével a szocializáció alap- paradigmatikus fogalma. A valóság már ilyen többdimenziós. Az egyes tudományok a számukra lényeges dimenziók törvényszerűségeit próbálják meg kifürkészni. A szociológiai paradigmák nemcsak különböző hozzáférési utakat kínálnak a szociális dimenzióhoz, egyúttal hidak is a szociológiai alapparadigma és más valóságdimenziók között.

3.10. J. Habermas

Habermas elméletének egyik legközéppontibb fogalma a kommunikáció, amelyen azt az interszubjektív és kultúraközi folyamatot érti, amely lehetővé teszi az emberek közötti együttélést, s megvalósítja ezen együttélés módjának állandó változását. Minden kommunikáció viszont közös szimbólumértelmezést és értelmezési keretet, tehát szociológiai értelemben vett közös kultúrát (illetve különböző kultúrák közösségét) előfeltételez. Az így felfogott kultúra szabja meg a társadalmonként különböző tudáskészletet, megadja a bennük érvényes „legitim rend” típusát, sajátos szocializáció segítségével formálja a kommunikációban résztvevők kompetenciájának típusát. A társadalmi formációk Habermas által kidolgozott evolúciós sora analitikusan írja le a társadalmi rend egyik típusának a másikkal való felváltását. A kritikai elmélet felszabadító funkciója a szociális változás mostani szakaszában abban ismerhető fel, hogy feltárja és meghaladja azokat a modern társadalomban érvényesülő szabályozásokat és szabályozásrendszereket, amelyek egyes csoportok és szociális kategóriák érdekében gátolják valamennyi, alapvetően egyenlő jogú ember szabad kommunikációját. Ezzel a gondolattal Habermas nagy szolgálatot tesz, mert egy sajátos nézőpontból így jobban meg érthetők bizonyos fontos szociológiai kérdésfelvetések.

Amikor Habermas a cselekvéskoordináció további (közgazdasági) mechanizmusaival egészíti ki a cselekvéselméleti felfogást, arra utal, hogy a konkrét jelenségek magyarázatához a szociológia alapparadigmáján kívül más tudományágak paradigmáit is fel kell használni. Ugyanerre példa a pszichoanalízis beépítése a „szubjektum kritikai elméletébe” – ezúttal a lélektani látószög figyelembevételéről van szó. A torzítatlan kommunikáció gondolatának formájában jelentkező nyelvelmélet szociológián kívüli kiegészítés a szociológiai elmélethez, a liberális és a későkapitalizmus rendszeres értelmezése pedig rendkívül világosan mutatja, miként vezetnek gazdasági tényezők szociális elrendeződésekhez, de azt is, hogyan hat a szociális rend a gazdasági rendszerre.

3.11. A posztmodern szociológia

A posztmodern kifejezésnek szociológiai szempontból mindenekelőtt akkor van értelme, ha ezzel külön társadalomtípust (mint amilyen például a középkor, a feudalizmus vagy a „kihajító” társadalom) jelölünk. Ezzel összefüggésben nem döntő, ha a„külön típus” fogalmán más típusokhoz képest gyökeresen vagy teljesen újat értünk,vagy inkább többé vagy kevésbé jelentékeny hangsúlyeltolódásról beszélünk, jóllehet ez a definíciós kérdés a szociális egység azonosságának vele összekapcsolódó problémája miatt a szociológia számára igen érdekes.

A jelen kötetben tárgyalt elméleti koncepció narratív szövegek hálózataként fogja fel a társadalmat; ezeknek a szövegeknek mások és mások a „szerzői”, és az „itt és most” uralkodó „szabály- és kommunikációs grammatika” alapján más hálózatoktól megkülönböztethető egészet alkotnak. Az említett szabályozások nem függetlenek létrehozóik „szociális hazájától”, akik viszont teremtő módon működnek közre az identitás továbbfejlesztésében, tehát megváltoztatásában (különben a szociális szférában sem „előtt”-ről, sem „után”-ról nem lehetne beszélni).

A posztmodern szociológiai elmélet igen hatásosan mutatja meg, miként lehetséges a „sokféleség uniformizált normája”, azaz egy olyan társadalom, amelyben a sokféleség hangsúlyozása válik formáló, jellemző, normatív szabállyá, tehát „uniformizált társadalmi követelménnyé”.

Az ismertetett elméleti koncepció természetesen nem ér véget ott, ahol a szűken vett szociológia határai húzódnak: az új társadalmat az új gondolkodási szabályokkal az eddigiektől eltérő koordináta-rendszernek is tekinti, saját etikai, morális és politikai értékítéletekkel.