Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. Szociológiai paradigmák és az alapparadigma – kifejtés

2. Szociológiai paradigmák és az alapparadigma – kifejtés

2.1. Előzetes megjegyzések

Az ember nem képes mindent (még kevésbé mindent egyszerre) kognitív módon megragadni és cselekvőleg megvalósítani. Gondolkodásában és cselekvésében az végzi a válogatást, amit az adott pillanatban vagy akár hosszú távon fontosnak, meghatározónak tart – minden egyebet figyelmen kívül kell hagynia. „A figyelem minden aktusához a figyelmetlenség megfelelő aktusa járul. A tudományos figyelem csak az egyik példa erre” (Berger-Kellner 1984, 61). A tudósnak tehát döntenie kell, hogy elsősorban mire irányuljon a figyelme. Eközben először is a következő alternatíva elé kerül:

A tudományos érdeklődés lényegében vagy bizonyos tárgyra (tárgyterületre) összpontosul – „Mit kell kutatni és megmagyarázni?”, vagy meghatározott nézőpontra – „Milyen oldalról kell a tárgyakat kutatni, milyen látószögből kell őket megmagyarázni?”. Az első esetre példa a sporttudomány. Egyetlen tárggyal, nevezetesen a sporttal foglalkozik, az idetartozó jelenségeket viszont minden lehetséges oldalról próbálja megvilágítani, minden lehetséges dimenzióból (biológiailag, orvosilag, gazdaságilag, lélektanilag, szociológiailag stb.) megérteni és megmagyarázni. A második esetre nyújtanak példát az olyan klasszikus tudományok, mint a biológia, a lélektan és – mint itt javasolni fogjuk – a szociológia. A saját szemszögükből ezek a tudományok a valóság minden tárgyát képesek (közvetlenül vagy többé-kevésbé közvetve) megvizsgálni. Vegyük például a nyelvet. A fizika számára itt elsősorban levegőrezgésekről van szó, a biológia számára a hangszálak működéséről, a lélektan számára közlési és információs szükségletekről, az etika számára igazságról és hazugságról, a szociológia számára (mint a következőkben részletesen kifejtjük) az egyes nyelvek normák alapján kiválasztott tipikusságáról (az egyes nyelvterületek tipikus nyelvhasználata, a művelt emberek tipikus nyelvhasználata, a fiatalok tipikus nyelvhasználata stb.). A két tudásfajta magától értetődően elegyíthető.

2.2 Az alapparadigma meghatározása és leírása

Az ismert, ebben a könyvben is tárgyalt (egyes szociológusok által képviselt) szociológiai paradigmák alapparadigmájaként vagy legkisebb közös nevezőjeként a szociológia egy olyan felfogása szolgálhat, amely e tudomány legfőbb feladatát abban látja, hogy az emberek együttélésében megfigyelhető viselkedési egyformaságokat az emberek között érvényes, szociális normákkal magyarázza. Tételesen összefoglalva:

1. A szociológiai reflexió, elemzés és vizsgálat kiindulópontját az emberi viselkedés, mindenekelőtt a gondolkodás és cselekvés típusai alkotják. Ezek a viselkedési típusok belülről viszonylag egyformák, kifelé pedig jellegzetesen különböznek más típusoktól, ezért felismerhetők. Egyszerre léteznek egymás mellett, és/vagy az idők során váltják egymást (például az osztrák nők normák segítségével megállapítható jellegzetes viselkedése szemben az iráni nőkével, a felső réteghez tartozó osztrák nőké szemben az alsó réteghez tartozókéval, a mai osztrák nőké szemben a 100 évvel ezelőttiekével).

2. A tipikus viselkedésmódoknak különböző okaik lehetnek, tudományosan különböző szempontokból vizsgálhatók: a jelenségek magyarázatához éghajlati viszonyokat, biológiai adatokat, lélektani adottságokat stb. kell figyelembe venni.

3. Szociológiai szempontú vizsgálat nélkül azonban a magyarázat nem volna teljes. Ez utóbbi szállítja a tipikus viselkedés magyarázatához azokat az emberek közötti viselkedési szabályokat vagy normatív rendelkezéseket, amelyek adott társadalomban vagy annak valamely részterületén mint viselkedési minták, szerepek vagy intézmények érvényben vannak. Ebben a látószögben keresendő a szűken vett szociológia sajátos hozzájárulása a szociális valóság és általában a valóság megragadásához.

Ezek a tételek egy egyszerű példán szemléltethetők. A kiindulópont, mint említettük, egy tipikus viselkedés. A századforduló körül az osztrák társadalom felső társadalmi rétegéhez tartozó fiatal lányok viselkedésében viszonylagos egyformaság volt megfigyelhető: elpirultak, amikor előttük illetlen viccet meséltek. Ez a jellegzetes reakció mármost a jelenség magyarázatához szükséges különböző oldalakról vehető szemügyre. Az elpirulás biológiai jelenség, s hasznosan magyarázható a vérkeringés orvosilag-biológiailag megállapított törvényszerűségeivel. Ugyanilyen egyértelmű azonban, hogy a vérkeringésnek éppen ez a faja csak olyan lélektani magyarázatra szoruló körülmények között lép fel – amilyen például a szégyenérzet megsértése –, amelyek más hasonló lélektani jelenségekhez, mint a haraghoz, a szerelemhez, a dicsérethez hasonlóak, s valamennyi felsorolt esetekre illő lélektani törvényszerűségekkel magyarázhatók. Az ismertetett esetben azonban az elpirulás teljes magyarázatához nélkülözhetetlen a szociológiai nézőpont bevonása is. Itt ez annak a kérdésnek a vizsgálatában rejlik, hogy mi, hol, miért és meddig számít illetlen viccnek, ami tehát kínosan érinti a normál gondolkodásmódokat (amelyeket a sajátos szocializáció során sajátítottunk el), s ezért meglehetős rendszerességgel vezet elpiruláshoz. Hiszen köztudomású, hogy ugyanazok a betűkombinációk és/vagy ugyanazok a képzettartalmak különböző betűkombinációkkal összekapcsolva egyes körökben teljesen ártatlan szavaknak, illetve fogalmaknak, más körökben viszont illetlennek, elfogadhatatlannak, felháborítónak számítanak. S a tudatosan kiválasztott, kissé elavult konkrét példából az is kiolvasható, hogy a normál gondolkodás- és cselekvésmódok ugyanazokban a körökben is változáson mennek keresztül. Mit jelent itt egyáltalán az, hogy elavult? Minden ugyanaz maradt, csak a gondolkodás és a cselekvés normái változtak meg. Másként kifejezve: azonos maradt valamennyi független változó (a vicc, az emberi szervezet, a szégyenérzetek), csak a végső soron mindent eldöntő változó (az arra vonatkozó norma, hogy mi számít illetlennek) változott meg, s ennek következtében eltűnik a függő változó (az elpirulás).

Ezt a szociológiafelfogást tovább pontosítandó még arra kell utalnunk, hogy sok tudomány foglalkozik az emberek között érvényesülő szabályozással, de nem a szabályozással mint olyannal. Az etika nem mint olyanokat vizsgálja a normákat és normatív rendet, hanem abból a szempontból, hogy jók-e, és ismeretes, mennyire függenek az ilyen etikai rendszerek az adott társadalom mögöttes szociális rendjétől. A jogtudomány a normatív rendnek csak egy kis szeletével, nevezetesen mindenekelőtt a tételes joggal foglalkozik, s figyelmen kívül hagyhat egy csomó egyéb normatív elvárást (szokásokat, ízlésirányokat, divatot, irányzatokat, tendenciákat stb.); ráadásul a jogrendszerek és jogfelfogások döntő hátterét is olyan szociális rend alkotja, amellyel mint ilyennel a jogtudomány a maga eszközeivel nem foglalkozhat. A szociológia ezzel szemben a házasodási szokásokat úgy vizsgálja, mint az adott szociális egység jellegzetes viselkedési mintáját, a nemi hovatartozást és a foglalkozást mint szociális szerepeket, a gazdaságot és a házasságot mint intézményeket, egyes átfogó érték- és normarendszereket mint kultúrákat, vagyis az emberek közötti szabályozásokat mint olyanokat, mint a gondolkodásnak és a cselekvésnek a szociális egységekben uralkodó tipikusan különböző szociális rendjét.

2.3.Az itt képviselt felfogás előnyei

Minél jobban hangsúlyozza az ilyen szűk értelemben meghatározott szociológia a szociológia szerinte legfőbb feladatát, annál világosabbá válik legsajátabb hozzájárulása a szociális valóság szükségképpen interdiszciplináris megragadásához és magyarázatához. Egy szociológia (vagy különböző szociológiai paradigmák alapparadigmája), amely „semmi más, mint szociológia” (König 1969, 8) különösen termékenyen egészít ki más tudományokat az összetett problémák megoldásában, s még jobban rávilágíthat az önálló szociológiai szakma szükségességére más szakmák mellett. A szociológiai érdeklődés összpontosítása az emberi együttélés szabályozottságára nemcsak a látószög beszűkítésével történő specializálódást jelent, hanem a szociológia tárgyának bővítését is a teljes valóságra, ahogy ez a számtalan „kötőjeles szociológiában” valóban történik: a zenére és az üzemre, az ifjúságra és a vallásra, a nyelvre és a szabadságra stb. Ha ugyanis a különböző szociológiai koncepciók végső célja a szociális gondolkodási és cselekvési normák, a tipikus szociális rend magyarázata, akkor minden a szociológiai reflexió és kutatás tárgyának tekinthető, ami közvetlenül vagy közvetve legalább két ember gondolkodásával és cselekvésével függ össze. Ebbe az irányba mutat sok szociológus többé-kevésbé egyértelmű kijelentése (Morel 1986, 27. jegyzet). A társadalomtudományokon belüli elméleti összehasonlítással kapcsolatos vitában is találkozunk hasonló kijelentésekkel, miszerint „a mai szociológiában folyó elméleti és módszertani vitát [...] a normatív paradigma” uralja (Wilson 1973, 58). A szociológia sajátosan új kérdésfeltevése így hangzik: „Hogyan lehetséges társadalom, hogyan gondolható el szociális rend?” A szociológia metaparadigmatikus kérdésfeltevése a szociális rend problémáját érinti (Seyfarth 1987, 291, 295, 310). Végül, ha e fejezet 3. részében sikerül a jelen könyvben tárgyalt szociológiákról legalább utalásszerűen bebizonyítanunk, hogy a szűken vett szociológia a lehetséges „legkisebb közös nevezőjüket” alkotja, akkor ez is a fent ismertetett alapparadigma használhatósága mellett szól.

2.4. Az itt bemutatott felfogás korlátai

Az a javaslat, hogy az ismert szociológiai paradigmák alapparadigmájának egy olyan szűkén vett szociológiát tekintsünk, amely minden szociológiai kutatás alapvető tárgyát az emberi együttélés szabályozottságában látja, természetesen nem igényel magának abszolút érvényűséget. A korábban említett felfogás, miszerint egyetlen szociológiai modellt és paradigmát sem lehet az egyetlen helyesnek tartani, amely a társadalmisággal összefüggő valamennyi problémát meg tudná oldani, az itt bemutatott alapparadigmára is érvényes, amelynek felhasználhatósága szintén korlátozott.

A szűken vett szociológia, amelynek figyelme a szociális normákra és normarendszerekre mint az emberi viselkedés tipikusságának magyarázatára összpontosul, nem képes kellően figyelembe venni a társadalom kommunikatív folyamatait, melyek kétségtelenül dinamikus tényezőt alkotnak (Preglau in Meleghy et al. 1987, 142. skk.). Arra kell szorítkoznia, hogy egyrészt az emberek közötti kommunikációt a szociális rend létrejöttének, áthagyományozódásának és megváltozásának nélkülözhetetlen médiumaként emelje ki, másrészt a társadalomban érvényesülő közös érték- és normarendszereket a kommunikáció szükségszerű előfeltételeiként mutassa be.

A többi modell „legkisebb közös nevezőjeként” felfogott szociológia további gyengéje, hogy dichotomizálnia kell az „értelemteremtő, értelemfenntartó és értelemmegváltoztató” értékrendszereket (Niedenzu in Meleghy et al. 1987, 119. sk.), amelyek belátható módon a végső magyarázattal szolgálnak a szociális rendszerek fennállása és változása tekintetében. A társadalom ilyen közös világképeit egyrészt a feltétlen meggyőződések (hitek, mítoszok, ideológiák, emberképek) empirikusan nem megragadható világába kell utalni, másrészt társadalmi közvetítettségükben mint a normatívan érvényes társadalmi konstrukciók részét kell felmutatni.

A javasolt alapparadigma a szociális normák keletkezésére vonatkozó kérdés megválaszolásával is messzemenőkig adós marad (Meleghy et al. 1987, 120, 142). Normatív gondolatrendszerek természetesen eredhetnek normatív gondolatrendszerekből (a kapitalizmus szelleme a protestáns etikából Max Webernél, a szociális szerepek típusai intézménytípusokból stb.), a probléma azonban ezzel koránt sincs megoldva. A szociális normák keletkezésének és változásának tisztázásához kétségtelenül szociológián kívüli tényezőket is segítségül kell hívni, ezek azonban gyakran szintén normarendszerek által megszabottak (a felső tízezer bizonyos játékszabályai például a hivalkodó fogyasztás lélektani szükségletéből erednek, ezek a szükségletek azonban csak olyan társadalmakban kelthetők fel, amelyekben bizonyos, normák révén rögzített struktúrák és gondolkodásmódok találhatók). Érdemes volna részletesen és közelebbről megvizsgálni, melyik szociológiai modellben mely okok és az okok mely láncolata hozza létre a szociális normákat (Marx: gazdasági érdek?; Homans: a jutalmazás reménye?; Dahrendorf: erőviszonyok a konfliktusokban? stb.). Valószínűleg arra az eredményre jutnánk, hogy mindezek az elemek magyarázatra szoruló változók.

2.5. Végkövetkeztetések

Ha javaslatunkat valamennyi előnyével és korlátozottságával együtt elfogadjuk, megfogalmazhatunk néhány tézist, amelyek a „szociológia és a szociológiák” dilemmájának egy lehetséges feloldását adják:

1. Minden meglevő szociológiai paradigma különböző szempontokból bírálható. Gazdag irodalma van az egyes paradigmák kritikai feldolgozásának. A mindenkori elméleti koncepciókat szembesíteni kell ugyan egymással, de alapvetően nem szabad kijátszani őket egymás ellen. Az elméleti összehasonlítás optimista képviselői ráadásul azt a nézetet vallják, hogy pluralista társadalomtudományban teljesen helyénvaló az ismeretelméleti pluralizmus, s minden elmélet nélkülözhetetlen hozzájárulás a valóság átfogó szociológiai felépítéséhez (Klinkmann 1981, 255). Hozzáteszi, hogy a pluralista paradigma szempontjából célszerű „elfogadni minden koncepció sajátos jellegét, s azt az összkép részének tekinteni” (Klinkmann 1981, 257). A „különböző paradigmák [...] funkcionálisan szükségesek egy szociológiai elmélet megteremtéséhez” (Hondrich 1978, 328).

2. Az egyes elméleti modellek ugyanazt a szociális jelenséget világítják és ragadják meg, ám különböző álláspontokról, más-más oldalról, eltérő nézőpontokból, különböző tudományos és egyéb érdekek alapján, következésképpen ebben az értelemben helyzethez kötötten. Ennek már a bemutatásukból is világosan ki kellett derülnie, és a következő részben még egyszer röviden összefoglaljuk. A valóság részleges megragadásai azonban alapvetően nem zárják ki egymást, és bizonyos integrális gondolkodás (Gabriel 1954) segítségével szintézisben oldhatók fel.

3. Egyetlen új szociológiai paradigma sem jön létre a régebbi koncepcióktól teljesen függetlenül, ezeket gyakran figyelembe veszi és módosítja. Mintapélda erre Habermas, akinek elméleti koncepciója a cselekvéselméleti és a rendszerelméleti látásmód elemeire támaszkodik.

4. Mégis szükség van arra, hogy megmutassuk az „egyformát a nem egyformában” (Hondrich 1978, 318), s kidolgozzuk azt a közös heurisztikus feltételezést, amely az egyes paradigmákban fellelhető. Ezt az egyformát az egyes paradigmák alapjának, alapparadigmának tekinthetjük, amely a szociológiai elmélet legfontosabb elemeit tartalmazza, s a paradigmákban vagy azok gyújtópontjában található meg.

5. Attól eltekintve, hogy az egyes elméleti koncepciók mindenkor csak a vizsgálandó társadalmiság meghatározott metszetét tartalmazzák, egyszersmind a híd funkcióját is betöltik a szűken vett szociológia és különböző más tudományok között. Gyakran foglalkoznak azzal, hogy mivel járulnak hozzá más tudományágak a szociológia alapelméletéhez, ahogy azzal is, hogy az utóbbi mivel gazdagítja más tudományok elméleteit. Ez azt jelenti, hogy megismerést vezérlő érdekük olyan területekre is kiterjed, amelyek túl vannak a (többi tudománytól való elhatárolódás miatt) szűken vett szociológia határain.

6. Az eddig felsoroltakból levezethető, hogy a szociológiai paradigmák tekintetében nemcsak a helyességükre vagy hamisságukra vonatkozó kérdés problematikus, hanem az, hogy melyik elméleti koncepció tekinthető jobbnak. Az empirikus társadalomkutatás módszerei esetében azt sem tudjuk megítélni, melyik kutatási technika jobb a másiknál, csupán azt mérlegelhetjük, hogy bizonyos kutatási célok szempontjából, meghatározott adottságok mellett melyik módszer használata alkalmasabb. Hasonlóképpen az egyes elméleti modelleket is abból a szempontból kell vizsgálnunk, hogy melyik paradigmának mire jobb a megoldó képessége.

A következő részben igen röviden bemutatjuk, hogy a szociológia mint a fenti értelemben vett alapparadigma minden elméleti koncepcióból meríthet, s hogy az egyes tárgyalt modellekben több van a szűken vett sajátosan szociológiainál.