Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. A kockázati társadalom (Ulrich Beck) – a társadalmi posztmodernizálódás egyik esete?

4. A kockázati társadalom (Ulrich Beck) – a társadalmi posztmodernizálódás egyik esete?

Miután viszonylag részletesen foglalkoztunk a posztmodern filozófiával és szociológiai elmélettel, térjünk át empirikus síkra, s foglalkozzunk a valóságos társadalmi posztmodernizálódással. Hogy társadalmi síkon mit jelent a posztmodernizálódás, azt nézetem szerint igen jól szemlélteti Ulrich Beck német szociológus Kockázati társadalom. Útban egy másfajta modernitás felé (Frankfurt, 1986) című írása, amelyben a mai nyugati társadalmak fejlődését körvonalazza.

Beck 1944-ben született, tanulmányait Münchenben végezte, ott is habilitált. Szociológiaoktatói pályája a münsteri egyetemen kezdődött (1979-1981), majd a bam- bergi egyetemen (1981–1992), ezt követően (1992-től) ismét a müncheni egyetemen folytatódott.

A szociológia elméleti irányzatainak ismerői talán csodálkoznak azon, hogy Ulrich Beck társadalomelméletét itt a posztmodern szociológia elnevezéssel illetjük, hiszen a jelenlegi társadalmi változások kapcsán ő maga nem posztmodernizálódásról és posztmodern társadalomról, hanem reflexív modernizálódásról és kockázati társadalomról beszél. A csodálkozás jogos, ezért rövid indoklásra van szükség: a társadalmat leírva Beck a differenciálódás és a pluralizálódás oly sok folyamatára utal – olyan folyamatokra, amelyeket a posztmodernek sajátosan posztmodernnek titulálnak –, és társadalomkritikai látleleteiben is annyira kézenfekvően posztmodern indítékok vezérlik, hogy bár önmagát elméletileg máshová helyezi, mégis jogosnak látszik, hogy itt adjunk számot társadalomértelmezéséről. Eközben nem vitatható, hogy a kockázati társadalom Ulrich Beck által felvázolt képében kiváló példát látunk arra, hogy a differenciálódás és a pluralizálódás posztmodern folyamatai modernizációelméleti szempontból is vizsgálhatók, feltéve hogy ezt a szemléletet nem eleve leszűkített szcientista-technicista értelemben fogjuk fel. A Beck ilyen megközelítésében kételkedőkkel együtt talán mi is elfogadhatjuk azt a W. Welsch (1988a) javasolta megfogalmazást, hogy a jelenről adott látleletében Beck posztmodern társadalmi modernitásunk képét rajzolta meg, s legalábbis ebben az értelemben a társadalmi posztmodernizálódással foglalkozott.

A (posztmodern) kockázati társadalom körvonalait Beck a (modern) ipari társadalom áttűnésében világítja meg. Ezáltal még élesebben tűnnek elő az ipari társadalom és a kockázati társadalom közötti különbségek.

4.1. (Egyszerű) modernitás: az ipari társadalom

Az ipari társadalom – legalábbis kezdeti szakaszában – a hiány társadalma. A termelés és a gazdagság elosztásának logikája uralkodik felette. A rá jellemző gondolkodás és cselekvés „azon kérdés körül forog, miként lehet egyenlőtlenül, egyszersmind igazoltan elosztani a társadalmilag termelt gazdagságot” (Beck 1986, 26). Valamennyi társadalmi struktúra ennek a problémának a feldolgozásához méretezett. Az ipari társadalom különböző cselekvésterületeit, illetve alrendszereit Beck szerint a következő struktúrák jellemzik:

1. Az ipari társadalomban a kereső munkát a szabványosított teljes foglalkoztatás rendszerében szervezik meg. A szabványosítás – Beck ebben az összefüggésben „normálmunkáról” is beszél – alapja a munkavégzés helyének (formálisan szervezett ipari üzemek), idejének (az egész napos munka uralkodó szerepe) és a munka jogi feltételeinek (politikailag megállapított kollektív munkához való jog, szociális partnerség alapján kialkudott kollektív bérszerződések) homogenitása. Ez a rendszer lehetővé teszi, hogy „olyan világos határokat húzzunk munka és nem munka között, amelyek térben rögzíthetők, egyszersmind szociális és jogi választóvonalat is kifejez munkanélküliség és foglalkoztatás között” (Beck 1986, 224. sk.).

2. Ezen az alapzaton a modern ipari társadalom mint nagycsoportok társadalma jön létre, ahogy azt a marxi osztályelmélet leírja: a munkafeltételek és –tapasztalatok homogenitása egy olyan osztálystruktúrában ölt alakot, amely két homogén osztályból, a tőkéből és a munkából áll, s az ezeken belüli összetartást a szociális szolidaritás és a kulturális osztálykörnyezet garantálja. Az iparosodás folyamata kiszabadította ugyan a dolgozó lakosságot a hagyományos csoportstruktúrákból (rendek) és a kulturális kötöttségekből (vallás), mivel azonban ez a folyamat „tömegesen zajlott le, és a munkások életkörülményeinek folyamatos romlásával járt együtt a kapitalizmusban, nem a munkásosztály széthullásához, hanem fokozódó belső szolidaritásához és szervezett összefogásához vezetett (Beck 1986, 132).

3. A társadalmi méretű ipari termelés a biológiai, pszichoszociális és kulturális újratermelésre szakosodott családrendszerhez kapcsolódik, amelyben a dolgozó férfi biztosítja a család számára a jövedelmet, míg a nem dolgozó nő az újratermelő funkciót veszi át, szabaddá téve a férfit az egész napos munkára. Az ipari társadalomban ennek megfelelően a férfi és a nő számára két, világosan elkülönülő, eltérő szerepmodell létezik: a hivatásbeli szereppel való azonosulás a férfi, a háziasszony- és anyaszerep a nő számára. A szerepeknek ez az elkülönülése, mint Beck hangsúlyozza, „az ipari társadalom alapja, s nem valamiféle hagyományos kellék, amelyről igen könnyű lemondani. A férfi- és női szerep elkülönülése nélkül nincs hagyományos kiscsalád. Kiscsalád nélkül viszont nincs munka és élet ellentétére alapuló ipari társadalom” (Beck 1986, 174).

4. A tudományt a valóságmegismerés értékmentes vállalkozásának tekintik, amelynek eredményei tetszőleges kívülről meghatározott célra felhasználhatók – a tudomány apolitikusnak, a technológia értéksemlegesnek számít. A tudományt emellett „a természet, az ember és a társadalom »előzetesen adott« világára” alkalmazzák, igazság- és felvilágosító igényében nem kételkednek, a vele szembeni ellenállást „sikereire hivatkozva és a megfoghatatlan kényszerektől való megszabadulás ígérete alapján” utasítják vissza (Beck 1986, 254. skk.).

5. Az ipari társadalom politikájában az eddig ismertetett szociális struktúrák tükröződnek: formális alapját a nagy pártok versengése adja, amelyeknek tagjai és választói a szociális osztály-hovatartozás szempontjai szerint toborzódnak. Tartalmilag a politika az ipari termelőfolyamat működésben tartásához és növekedésére, a megtermelt gazdagság elosztása körüli konfliktusok szabályozására és a kollektív szociális jogok kiépítésére irányul. Politikainak eközben csupán a politikai rendszer ténykedését tekintik, s ezt tartják illetékesnek arra, hogy más, nem politikaiként meghatározott területeket (gazdaság, társadalom, tudomány) szabályozzon (vö. Beck 1986, 300. skk.).

4.2. Posztmodern (reflexív) modernitás: a kockázati társadalom

A posztmodern kockázati társadalomban a gazdagság termelésének és elosztásának logikáját a kockázattermelés logikája fedi át egyre jobban, és teszi viszonylagossá jelentőségét: amilyen mértékben „az emberi és technikai termelőerők, valamint a jogi, jóléti garanciák és szabályozások elért szintjén a valódi objektív ínség csökkenhet”, és „az exponenciálisan növekvő termelőerők nyomán [...] a kockázatok és az önveszélyeztetés lehetősége addig ismeretlen mértékben fokozódik”, olyan mértékben szorulnak háttérbe az elosztással összefüggő problémák, s lépnek előtérbe „azok a problémák és konfliktusok, amelyek a tudományosan-technikailag létrehozott kockázatok termeléséből, meghatározásából és elosztásából adódnak” (Beck 1986, 25).

A fejlődés logikájának ez a változásaa társadalom valamennyi területén mélyreható szociális struktúraváltozássaljár együtt:

1. A kereső munka struktúraváltozása – áttérés a szabványosított teljes foglalkoztatás rendszeréről a rugalmas-plurális alulfoglalkoztatottság rendszerére:

A kockázati társadalomban az élethossziglani egész napos munka normája valamennyi dimenzióját – munkaidő, munkahely és munkaszerződés – illetően fellazul: a rövidebb és rugalmasabb munkaidő témája (részmunkaidő, változtatható munkaidő, job-sharing, időmunka) széles körben vitatott, a rész- és rugalmas munkaidőben foglalkoztatottak aránya növekszik. Nyilvánosan kevésbé észlelt, ám szintúgy folyamatban van a kereső munka (új információs és kommunikációs technológiák alapján lehetővé tett) „térbeli szétszóródása [.] a jelenléti szabályok fellazulásától az egyes részleges és teamek térben szétszórt újrarendezésén (például fővállalkozás – M. P.) át részfunkciók kihelyezéséig részleges vagy teljes otthoni elektronikus munkába”. Egy időben halad a munka jogi szabványtalanítása, a kereső munka új jogi formái (bizonyos időre szóló szerződések, lehívásos munka, kölcsönmunka, formálisan önálló munka műhelyszerződés alapján stb.) keletkeznek. A kereső munka ezzel radikálisan pluralizálódik; egyszersmind eltűnnek azonban a határok is munka és nem munka között, a munkanélküliség – az alul- foglalkoztatottság formájában – a kereső munka rendszerébe integrálódik (vö. Beck 1986, 222. skk.).

Átalakul és pluralizálódik azonban az egész napos üzemi munka is; az ipar technológiailag élenjáró területein új termelési koncepciókat (Kern-Schumann 1984) próbálnak ki, amelyekben „a munkamegosztás, illetve a munka felszabdalá- sának elvét a részfeladatok magasabb szakképzettségi és önállósági szinten való összefogásának ellentétes elve” váltja fel (Beck 1986, 232).

Ennek a pluralizálódásnak a következményei persze nem egyértelműek, a racio- nalizálódásnak vannak győztesei és vesztesei is – az utóbbiak közé tartozik valamennyi peremfoglalkoztatott a kollektív jogokkal és szerződésekkel már nem védett foglalkoztatási területeken.

2. A társadalmi közösség struktúraváltozása – osztályon és rétegen túl:

A kereső munka pluralizálódásával megsokszorozódnak a munkafeltételek és tapasztalatok, ezzel megszűnik az osztályszolidaritás és az osztályképződés egyik fontos gazdasági feltétele; ehhez további tényezők is járulnak, amelyek szintén aláásták a szociális osztályok és rétegek újratermelődésének folyamatát, illetve az élethelyzetek individualizálódásához vezettek:

– a felvonóhatás: a fokozottabb várakozások, a csökkenő munkaidő, a tömegesen nagyobb jövedelem és a szociális jogok és szolgáltatások gazdag kínálata az életszínvonal általános emelkedésével jártak, és az egyéni kibontakozás olyan lehetőségeit nyitották meg, amelyek nyomán ki lehetett szabadulni a kollektív, osztályra jellemző életformákból és társadalmi környezetből (vö. Beck 1986, 124. sk.).

– Mobilitás: a nagyobb mobilitási esélyek – amelyeket az ipariból a szolgáltatói társadalomra történő strukturális átmenet során a szolgáltató szektor bővülése és a képzettségi szint általános emelkedése teremt – nyomán egyre több személy lépi át annak a környezetnek a szociális és kulturális határait, amelyből származik (vö. uo. 125. skk.). Ezzel felbomlik a nagycsoportokra épülő társadalmi rendszer, a társadalom individualizálódik – az egyén lesz a szociális újratermelődésének egysége.

A következmények ismét csak többértékűek: a szabadabb játéktérnek nagyobb felelősség felel meg az egyéni létezés kockázatainak leküzdésében, s ez a rendkívüli módon hiányzó intézményes támaszok híján túlzott megterhelésbe csaphat át.

3. A kiscsalád normalitásától a magán életformák sokféleségéig:

Amilyen mértékben a nők a maguk számára is szó szerint veszik az általános emancipáció modern ígéreteit, s a képzés területén egyenlő elbánásban részesülnek a férfiakkal, és megjelennek a foglalkoztatási rendszerben, olyan mértékben fokozódik a nyomás az elkülönült nemi szerepekre épülő modern kiscsaládi rendszerre: a nők már nem hajlandók és nem is képesek arra, hogy egyedül töltsék be az újratermelés funkcióját. Mindez robbanásszerű következményekkel jár (vö. Beck 1986, 161. skk.):

– növekszik a válások, csökken az újraházasodások száma;

– a családban, a munkahelyen és a politikában kirobban a nemek harca, a nők és a férfiak egyaránt azzal a problémával kerülnek szembe, hogy újra meg kell határozniuk identitásukat;

újra definiálják a házasságot is, új formák – távházasság (a felek különböző helyen laknak), a sorházasság (házasság váltakozó partnerekkel) stb. – terjednek el;

– növekszik a házasságon kívüli formák és életközösségek száma: a hagyományos kiscsalád mellett egyre több agglegényt, gyermekét egyedül nevelő apákat és anyákat, anyakönyvi kivonat nélküli házasságot, azonos neműek közötti partnerkapcsolatot stb. látunk.

A hagyományos családnak ez a felbomlása, illetve a partnerkapcsolatok pluralizálódása szintén az individualizálódást mozdítja elő – a nagyobb szabadság ezzel együtt járó esélyével és a kötöttségek elvesztésének kockázatával.

4. A tudomány rendszerének megváltozása – a tudomány és technológia elveszíti ártatlanságát:

Ami a modernitásban magától értetődő előfeltevés volt, a posztmodernben, a tudományos technológiák ökológiai és szociális következményeinek és kockázatainak hatására kérdésessé válik: a tudomány értékmentességéről és a technológiai célokkal szembeni semlegességéről van szó. A tudomány belülről és kívülről egyaránt demisztifikálódási folyamaton megy keresztül, amelynek során „a tudomány, a gyakorlat és a nyilvánosság szövedéke alapvetően megváltozik” (Beck 1986, 256).

A tudományon belül „a tudományelmélet és a -történet, a tudás- és tudományszociológia, a tudomány lélektana és empirikus néprajza stb. századunk eleje óta »rágódik« azon, min alapul a tudományos racionalitás öndogmatizálása” (uo. 269), s kidolgozzák a tudományos racionalizálódás metafizikai, történelmi, politikai, szociális és lélektani előfeltételeit és határait, a tudományos megismerés elméleti konstrukcióktól való függését és a tudományos igazság viszonylagosságát. Ennek megfelelően a tudomány belsőpluralizálódása és politizálódása következik be: alig van olyan tudományos szakértői vélemény, amellyel ne lehetne ellenvéleményt szembeállítani.

A tudománynak ez az önkritikája a tudomány tekintélyének hanyatlását idézi elő; a tudományba beözönlenek az érdeklődő laikusok, akik részt vesznek a tudományos és technológiai kérdések megvitatásában. A technológiai döntéseket, amelyeket korábban szakértők egyetértésével döntöttek el, ma a politikai nyilvánosságban, szakértők, ellenszakértők és laikusok hozzák – jó példa erre a hetvenes években Nyugat-Eu- rópában folyt vita az atomenergia békés felhasználásáról (vö. uo. 266. skk.).

5. A pártállam válsága, a politika határnélkülisége:

Az osztályok és társadalmi-kulturális környezetük szétporladásával megváltoznak a politika keretfeltételei: a választók mozgékonnyá válnak, a pártok már nem hagyatkozhatnak osztályközönségre. A pártállamot egyre erőteljesebben gyámkodónak élik meg, „a polgárjogok új politikai kultúra (polgári kezdeményezések, új szociális mozgalmak; Beck 1986, 311) formájában való érvényre juttatása és felismerése során” az állam vezetési igényét egyre újabb kihívások érik. Az ökológiai és szociális kockázatok ellenőrizetlen dinamikájának hatására ugyanakkor a politika befolyása korlátozottnak, a politika (= állam) és a nem politika (= a társadalmi cselekvés összes többi területe) közötti elhatárolás kérdésesnek bizonyul. A termelési és életfeltételek átalakítását ugyanis ma, egészen feltűnés nélkül a tudományos és a gazdasági elitek végzik. Ez a Beck által alpolitikának (Subpolitik) nevezett tény sokkal sorsdöntőbb a társadalmi fejlődés és az egyéni életsors szempontjából egyaránt, mint az állami politika. Ezért egyre indokolatlanabbnak látszik a hagyományos megkülönböztetés politika és nem politika között (uo. 311. skk.). A politikai küzdőterek és szereplők fokozódó szétszóródása és pluralizálódása következik be tehát.

Ilyen körülmények között a társadalmi fejlődés demokratikus önszabályozása már nem valósítható meg a politikai rendszer demokratizálásával, hanem csak „az alpolitika bizonyos befolyásolási lehetőségeinek kiépítésével és jogi garantálásával”, tehát a különböző alpolitikai cselekvési központok decentralizált síkján, „ellenszakértői vélemények, másfajta szakmai gyakorlat, a fejlődéssel járó kockázatok szakmán és üzemen belüli megvitatásának” formájában (uo. 372).

Befejezésül emeljük ki még egyszer ennek a társadalmi látleletnek a posztmodern elemeit. Egyrészt a modern egyöntetűség helyett a társadalmi cselekvés minden területén érvényre jutó pluralitás hangsúlyozásáról van szó; másrészt a tisztán technikai-gazdasági racionalitás ellenőrizetlen uralmának kritikájáról és az arra irányuló próbálkozásról, hogy elméleti figyelemben és elismerésben részesüljenek s a gyakorlatban is érvényre jussanak másfajta – szociális és ökológiai – érdekek és racionalitások. Ezeket az elemeket tekintve U. Beck gondolatrendszere összhangban áll J.-F. Lyotard-éval és R. H. Brownéval.