Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. A posztmodern szociológiai elmélet - Richard Harvey Brown

3. A posztmodern szociológiai elmélet - Richard Harvey Brown

Az amerikai Richard Harvey Brown azon kevesek egyikének tekinthető, akik kifejezetten egy posztmodern szociológiai elmélet kidolgozásán fáradoztak. Az 1940-ben született Brown a Columbia Egyetemen, New Yorkban és a San Diegó-i Kaliforniai Egyetemen végezte szociológiai tanulmányait, majd 1989 óta a marylandi egyetem tanára.

A szociológiához, csakúgy, mint Lyotard a filozófiához a nyelvelmélet felől közeledik. Alapelgondolása előzetesen az alábbiakban foglalható össze:

1. A társadalom narratív szövegek hálózata, a szövegeket emberi cselekvők írják, maguk a szövegek viszont meghatározzák az emberi cselekvést. Ennek megfelelően az egyes szereplőket egyszerre kell nyelvileg kompetens szövegek szerzőinek és előzetesen adott nyelvi struktúrák termékének tekinteni.

2. A társadalmat mint narratív szövegek hálózatát nem lehet a nem nyelvi valóság módjára megfigyelni, hanem olvasni kell. Ez az olvasás a társadalomtudományok feladata, amelyek az olvasás munkáját csak konstrukciók formájában, az általuk előállított szövegek és a bennük levő szóképek keretei között végezhetik. Olvasásmódjuknak elvileg nem igényelhetnek nagyobb igazságtartalmat, mint a társadalmi valóság más értelmezői. Ahelyett, hogy monopoligénnyel lépne fel saját valóságértelmezésével kapcsolatban, a társadalomtudománynak mindenfajta társadalomleírás konstrukciójellegére kellene rámutatnia, és ezeknek a konstrukcióknak az irányadó szóképektől való függését kidolgoznia.

3. Amennyiben a társadalomtudomány ily módon hozzájárul a polgárok és a különböző elméleti iskolákhoz tartozó társadalomtudósok felvilágosításához és ösztönzéséhez, valamint az ezeken a csoportokon belüli és a csoportok közötti jobb megértéshez, a felszabadító civil diskurzus kovászává válhat, s ezzel gyakorlati funkciót is betölthet.

A továbbiakban R. H. Brown két legfontosabb műve, A társadalom mint szöveg. Tanulmányok a szónoklatról, az észről és a valóságról (1987) és A társadalomtudomány mint civil diskurzus. Tanulmányoka társadalomelmélet kitalálásáról, igazolásáról és hasznáról (1989) alapján részletesen mutatjuk be ezt a három alapgondolatot.

3.1. A tárgyterület állapota: a társadalom mint szöveg

Brown posztmodern szociológiájának alapfeltevése szerint egyén és társadalom nyelvi struktúrák, emiatt minden tapasztalat nyelvileg közvetített: „A nyelv mint szociális intézmény és politikai gyakorlat teremti meg az aktív kapcsolatot a tudat és a dolgok között; egyaránt teremti az intenciókat és a struktúrákat” (Brown 1987, 118).

Ennek megfelelően a társadalmat mint szöveget értelmezi: „szabályok és kommunikációk struktúrája vagy nyelvtana” (Brown 1987, 119); szerinte még az individuális személyiség, illetve én-azonosság is szövegszerű, ami „az intenciók kulturális nyelvtana, a motívumok szótára által lehetővé tett kijelentésekben tárul fel” (uo. 58).

A társadalom és az egyén szimbolikus struktúrái kölcsönhatásban állnak a disz- kurzív gyakorlat interaktív folyamatával: „az egyéni tudat és a szociális struktúra diszkurzív gyakorlatokból jönnek létre” (Brown 1987,118); ezeket a diszkurzív gyakorlatokat viszont az említett szimbolikus struktúrák is mindig meghatározzák. A szociális cselekvésről, illetve a szociális szereplőkről ezért két dolog mondható el: szimbolikus struktúrák szabad, erkölcsileg és politikailag felelős szerzői (amit helyesen látott, de helytelenül abszolutizált a romantikus idealizmus – amelyet a szociológiában az úgynevezett értelmező koncepció szimbolikus interakcionista vagy fenomenológiai válfaja képviselt), egyszersmind azonban előzetesen adott szimbolikus struktúrák termékei is (amely szempontot joggal észrevételezte, de jogtalanul abszolutizálta a pozitivista materializmus – amelyet a szociológiában egyebek mellett a materialista társadalomelmélet képviselt –, de a nyelvi strukturalizmus is; vö. uo. 58 és 141).

Egyén és társadalom mindenkori értelemadó terveit Brown szerint – s itt újabb párhuzamot fedezhetünk fel Lyotard filozófiai koncepciójával – az úgynevezett narratívák (elbeszélések) tartalmazzák. A narratívák „olyan szereplőkről szólnak, akiknek jelleme vagy rendeltetése időbeli cselekedetekben bontakozik ki” A szereplők lehetnek egyének, de lehetnek közösségek (szociális osztályok, nemzetek stb.) is. Az egyének élményeinek és cselekvésének a narratívák kölcsönöznek értelmet és legitimációt, ezek teremtik meg az én-azonosságot. Az ilyen narratívák kontextusként valamilyen meghatározó társadalmi rend létezését előfeltételezik, mert csak ez teszi lehetővé erkölcsös szereplők értelmes cselekvését (Brown 1987,144). Mindkettő – a narratív szöveg és a szociális kontextus – kultúránként és szubkultúránként változó, és történelmileg is változik. Ilyen narratívára példa a keresztény megváltásmítosz vagy az osztálynélküli társadalom eljövetelének marxista utópiája. Ezekben az elbeszélésekben az emberi áldozatok, nélkülözések és megigazulások a várt megváltás, illetve a jövőbeli osztálynélküli társadalom fényében sajátos értelmet nyernek. Ilyen narratívákat természetesen csak akkor lehet elbeszélni és megérteni, ha a közösség, amelyhez hallgatók és elbeszélők tartoznak jelentésteli társadalmi rendnek tekinti a keresztény, illetve a marxista hitet.

A modern társadalom problémája Brown szerint abban rejlik, hogy radikálisan megsokszorozódtak a részleges (elbeszélő) nézőpontok, ezzel egy időben viszont az értelmes társadalmi kontextus, amelyen belül ezek a narratívák elbeszélhetők és megérthetők, a társadalom tudományossá válása, bürokratizálódása és atomizálódása következtében széthullott (vö. ehhez Lyotard tézisét a tudásnak az információs és kommunikációs technológiák hatására bekövetkezett értelemvesztéséről, de akár Weberét is a világnak a racionalizálódás folyamatában a „varázstól való megfosztásáról” vagy Habermas elméletét az „életvilág gyarmatosításáról”). Ilyen körülmények között a narratív látószögek már nem tagolhatók, s nem bontakoztathatják ki értelemadó erejüket. Brown mindezt a háború irodalmi jelentésváltozásának kapcsán szemlélteti: „Homérosztól Tolsztojig a háborúnak világos, érthető jelentése volt – Görögországért vagy Oroszországért harcoltak. Manapság azonban Svejk, a derék katona és bajtársai úgy vonulnak háborúba, hogy nem tudják, miért, sőt ez egyáltalán nem is érdekli őket. Meghalt a szociálisan stabil jelentés, először mint valóságos, aztán mint lehetséges és végül mint fontos dimenziója az emberi létezésnek” (Brown 1987, 151).

Az egyetlen esély, hogy a narratíva ismét visszakapja értelemadó funkcióját, Brown szerint egy civil narratív diskurzus létrehozásában rejlik, amely összegyűjti a polgárok szétszórt elbeszélő nézőpontjait, s ezen az alapon kritikusan megkérdőjelezi a szakértők, bürokraták és technokraták kulturális helyzetmeghatározási monopóliumát és politikai döntéshozatali monopóliumát, s túllép azokon (uo. 164. skk.). Tisztában kell lennünk azzal, hogy a posztmodern szociológia értelmezésében az eredmény nem lehet egy újabb, általánosan kötelező narratíva, a tét inkább az, hogy a társadalmi térben kifejeződési lehetőséget és elismertséget teremtsünk sokféle, eltérő narratívának- ám ennek a diskurzusnak nem az általános közmegegyezés a célja (mint a kritikai elmélet képviselője, Habermas számára), hanem a különbözőség megjelenítése (mint a posztmodern filozófusnál, J.-F. Lyotard-nál).

A narratíva síkján észlelthez hasonló hanyatlási folyamatról beszél Brown a személyes identitás síkján is. A hagyományos társadalmakban a személyek „szociális világuk szerves részeként” értelmezték magukat (Brown 1987, 33). A modern társadalomban viszont az identitás két végletre válik szét, amelyek között a modern individuum szakadatlanul ingadozik: az egyik a romantikus én, amely a csúcsélményekben valósul meg, a másik a pozitivista én, álcák, szerepek és cselekvéstípusok tárháza. Ám az egyén mindkét szerepében elidegenült marad: pozitivista létmódjában a tulajdonságok nélküli ember Musil által irodalmilag ábrázolt történelemnélküli alakja, romantikus létmódjában pedig csak a mindennapi életen túl lehet azonos önmagával (uo. 31. skk.).

Ebben a struktúrában a társadalmi élet modern meghasadtsága tükröződik: a névtelen, kívülről meghatározott funkcionális szerepek nyilvános világára és az önmegvalósítás magánvilágára; seza kettő a közvetítő társulások (szomszédság, egyesületi és közösségi nyilvánosság) hanyatlása után már nem hozható kapcsolatba egymással: „a bürokráciák tagjaik és ügyfeleik ellenőrzésére használják instrumentális, racionális ideológiájukat. Ráadásul a bürokratikus hatalom, mivel ideológiája elbátortalanítja a lényegi kritikát, definíció szerint képtelen az etikai önreflexióra. Akik az irodákat vezetik, magánéletükben lehetnek akár erkölcsösek vagy erkölcstelenek, ennek azonban valójában nincs, nem is lehet köze ahhoz, hogy miként cselekednek bürokratikus szerepeikben” (Brown 1987, 36). A nyilvános élet emiatt elvileg amorális, míg a magánszférába visszaszorult erkölcsös cselekvés szociálisan következmények nélküli marad.

Ehhez járul, hogy a racionális számításnak a bürokrácia által gyakorolt alkalmazása „nem csak a külső környezetet befolyásolja. Tudati változásokat is kelt. A technikai manipuláció tárgyának lenni nem csak azt jelenti, hogy manipuláltnak érezzük magunkat; manipuláltak is vagyunk.” A bürokrácia emiatt rombolólag hat vissza a magánlétezésre: „A modern kultúra a nyilvános és a magán szétválasztásával kezdődött, s lehet, hogy a magánszféra utolsó maradványainak a technokratikus struktúrába való bekebelezésével végződik” (uo. 38).

Brown szerint ebben az esetben is segíthet a bürokráciát és a technokráciát kritikusan szemlélő civil diskurzus (újra)meghonosítása: újra birtokba vehetné a szétesett közbülső teret a bürokratizált nyilvánosság és a magánszféra között, visszautasíthatná a bürokrácia érvényességigényeit, elismertethetné és hatékonnyá tehetné az egyéneknek a magánszférába száműzött szubjektív látásmódját, s ezzel egyszerre hatna az identitás és a demokrácia válsága ellen: „Ha kritikai reflexió révén jobban megértjük politikai és gazdasági környezetünket, demokratikus kultúrát és énünk erkölcsileg mélyebb felfogását teremthetnénk meg” (Brown 1987, 63). A társadalmi kapcsolatok és szerepek radikális pluralizmusának adott (poszt)modern társadalmi feltételei mellett azonban nem lehet szó az iparosodás előtti mintára világosan tagolt, töretlenül következetes és folyamatos, az értékek előzetesen adott rendjével összhangban álló identitások visszaállításáról. Az identitás manapság sok tekintetben csak negatív módon, töréseinek és károsodásainak beszámításával, lehetőségei határainak elismerésével jeleníthető meg.

3.2. A társadalomtudományok helyzete, módszere és szociális funkciója

Brown a társadalmat szövegnek tekinti. A nyelv és a szimbólumok ebben a felfogásban nem pusztán egy a nyelvtől függetlenül létező objektív szociális és pszichés valóságot fejeznek ki – maga a szociális és pszichés valóság is nyelvileg-szimbolikusan strukturált. A szociális valóságot – értelemadó narratíva formájában – a nyelv vázolja fel, a meggyőző nyelvhasználat (retorika) közvetíti, s bizonyos nyelvi közösségben jut érvényre.

A társadalomtudományok Brown szerint szintén ennek a szimbolikus valóságnak az alkotóelemei: a kultúra szimbolikus kifejeződései, s maguk is visszahatnak erre a kultúrára; ezért nem is helyezhetik magasabbra igazságukat a művészetnél, a politikai propagandánál vagy a valóság másfajta értelmezéseinél, és nem is értéksemlegesek. „A tudományos elméletek, miként a fiktív narratívák és politikai beszédek, szükségképpen szociális csoportok gyakorlatára és magától értetődő előfeltevéseire épülnek. A valóság tudományos leírásai [...] interszubjektív konstrukciók, nyilvános szimbolikus valóságok, amelyeknek igazsága nem független azoktól a politikai és nyelvi folyamatoktól és céloktól, amelyekben létrejöttek” (Brown 1987, 81). A tudomány, a művészet és a politikai retorika közötti különbségnek ez a kiegyenlítése (amely egyébként az úgynevezett posztempirista tudományelméletben – Kuhn 1984, Feyerabend 1976 – is megtalálható) a posztmodern tudományértelmezés egyik jellegzetessége, s gyökeresen eltér az uralkodó pozitivista értelmezéstől, amely a tudományt értékmentes tárgymegismerésre irányuló vállalkozásnak tekinti, és szigorúan elkülöníti a költői művészettől és a (politikai) meggyőzés módszereként felfogott retorikától.

Brown szerint a tudománynak ez a költői és retorikus vonása korántsem hátrányos a megismerésre nézve, ellenkezőleg: szerves alkotórésze mindenfajta valóságmegismerésnek.

– Mindenfajta megismerésnek szüksége van valamilyen megismerést vezérlő metaforára. Csak egy ilyen metafora segítségével írható le valami ismeretlen egy már ismert dolog fogalmaival: „A jelenségek azoknak a metaforáknak a révén válnak a tudományos diskurzus tárgyaivá, amelyek hozzáférhetővé teszik őket a megismerés számára” (Brown 1987, 98);

– Minden ismeret közléséhez a címzett retorikai meggyőzésére van szükség: „ahhoz, hogy az észlelet hihetővé váljék, magával ragadó valóságábrázolásokra van szükség” (uo. 86).

A mindennapi tudás és a társadalomtudomány minden hasonlósága mellett sem szabad azonban figyelmen kívül hagyni a társadalomtudományok egyik sajátosságát: reflexivitásukat: „[a társadalomtudomány] nem egyszerűen a megértés forrásaként használja a józan észt. A kutatás tárgyává is teszi”, amennyiben kritikailag kérdez rá burkolt előfeltevéseire és magától értetődőségeire (Brown 1989, 5. sk.).

Ebből az alapvető tudományértelmezésből kiindulva próbálja meg Brown megmutatni, hogy a metaforika és a retorika – szemben saját önértelmezésükkel – a modern társadalom- és történettudományok két válfajának, az evolúciós funkcionalizmusnak (Spencer, Parsons) és a kísérleti empirizmusnak (a viselkedéselmélet művelői, mint Homans, de olyan materialisták is, mint Marx) létrejöttében is alapvető szerepet játszott: „az első paradigma az organizmus alapmetaforájának kidolgozása, a második a mechanizmusé” (Brown 1987, 99 – kiemelés: M. P.). Az első esetben a valóságot teleologikusan, az organizmus mintájára, a másodikban okságilag-de- terminisztikusan, a gép mintájára hozzák létre. Annyiban mindkét metafora egyoldalú, hogy nem teszi lehetővé a szabadságnak és az erkölcsi-politikai felelősségnek az emberi cselekvés dimenziójaként való elismerését, mert az emberi cselekvést az egyik esetben az evolúció, a másikban a természet törvényei határozzák meg. A modern társadalomtudomány nem mentes a retorikától sem, mégpedig „az antiretorika retorikájának formájában, ami annak színlelését jelenti, hogy lehetséges az igazságigények abszolút megalapozása” (uo. 88).

A modern társadalomban – az ipari termelési rendszerrel és a bürokratikus-politikai uralommal való belső rokonsága miatt – mindenekelőtt a pozitivista mechanizmus vált az elméleti és gyakorlati valóságkonstrukció uralkodó formájává. A társadalomnak mint (társadalom)mérnökök által beprogramozott, determinisztikus, mechanikus rendszernek a terve ezáltal „önbeteljesítő prófécia”-ként vált valósággá; egyszersmind a valóságnak ezt a konstrukcióját ideológiailag úgy igazolják, mint az egyetlen lehetségest, mert csak ez áll összhangban a természet és a társadalom törvényeivel.

Az organikus és a mechanikus szubjektivista ellenlábasa, a romantikus idealizmus (amelyet a szociológiában az úgynevezett értelmezési paradigma, illetve a megértő szociológia képvisel) szintén egy alapmetaforából, az önmagát tételező szubjektum metaforájából indul ki. Ám ez a metafora is korlátozott, mégpedig azért, mert nem veszi tekintetbe, hogy a történelmet nemcsak a szubjektumok csinálják, hanem az „a szubjektumok háta mögött és akaratuk ellenére” is csinálódik (Brown 1987, 135).

Magától értetődően Brown szimbolikus realizmus koncepciója is metaforákon és retorikán alapul: megismerést vezérlő metaforája a textuális. Ez a metafora „arra szólít fel bennünket, hogy elemezzük nyelvi korlátozottságainkat és képességeinket, mert a személyeket egyszerre tekinti előzetesen kialakult nyelvi struktúrák hordozóinak és kultúrát s nyelvet teremtő szereplőknek” – a szöveg metaforája teszi tehát lehetővé, hogy az ember szabadságáról és függőségéről egyaránt számot adjunk. Egy ilyen koncepció ezen túlmenően „azzal a reménnyel is kecsegtet, hogy rálelünk az erkölcsileg és politikailag felelős diskurzus gyakorlati meghatározásaira” (Brown 1987, 141).

Módszertanilag a szociológiai szövegelemzés hermeneutikus megértés és strukturális elemzés összekapcsolását követeli. A megértésben a cselekvők indítékai és szándékai tárulnak fel, a strukturális elemzésben a cselekvésnek a (cselekvők tudatában nem reflektált) korlátai (uo. 134. skk.).

A szimbolikus realizmus retorikai vonásai egyrészt magukon a társadalomtudományokon belül bontakoznak ki – „mindannak demisztifikálása, amit misztifikáltak, az uralom kritikája [...] az önfelvilágosítás módszere, amely új módszertani tudathoz vezethet. A társadalomtudományi szövegek retorikai elemzése kontextusaik ideológiai elemzésévé válhat, s ezen a módon elősegítheti, hogy burkolt valóságterveinket erkölcsileg és politikailag felelősségteljes tervekké alakítsuk át” (Brown 1987, 117). Példa erre a pozitivista mechanizmus browni elemzése – annak az alapmetaforának a feltárása, amely a realitás mechanisztikus leírása mögött húzódik meg, a mechanizmus, illetve a bürokrácia és technokrácia belső rokonságának kimutatása (lásd fent).

A szimbolikus realizmus retorikus vonásai másrészt valamennyi polgár felszabadító diskurzusán belül bontakoznak ki – mint annak felismerése, milyen sokféle lehetőség áll rendelkezésre társadalmi valóságok konstruálására, hogy az állítólag objektív és általánosan érvényes szakértői diskurzus és az általa kitüntetett valóság pusztán fikció és korlátozott érvényességigényű, s mint a polgárok állítólag pusztán szubjektív és irracionális nézőpontjainak jogaikba való visszahelyezése: „Ironikus módszerével, amellyel eldologiasított (= állítólag természettől fogva adott, voltaképpen ember alkotta – M. P.) jelentéseket derealizál, arra szólítja fel közönségét, hogy teremtsen maga is jelentéseket” (uo. 179).

3.3. A társadalomtudományok és a politikai gyakorlat

A társadalomtudományok, illetve a társadalomtudományi diskurzusok és szövegek Brown szerint nem pusztán leírásai a szociális valóságnak, hanem annak szerves részei – az uralkodó kultúra szimbolikus kifejeződései, miközben maguk is visszahatnak erre a kultúrára és annak önértelmezésére. „A társadalomtudomány »reálissá teszi« a világot. Akik a diskurzusát ellenőrzik, a valóság nyilvános meghatározásának kiváló eszköze felett gyakorolnak ellenőrzést. A szociológiai »igazmondás« szabályait megváltoztatni ezért azt jelenti, hogy befolyásoljuk annak módját, ahogy tapasztaljuk, hogy kik vagyunk, és mik lehetnénk. Ebben az értelemben a szociológiai kikerülhetetlenül normatív jellegű” (Brown 1989, 5).

A társadalomtudományok eszerint az egyéni vagy kollektív identitásra vonatkozó kimondott vagy ki nem mondott normatív meghatározásokat tartalmaznak, s ezek a definíciók gondolatrendszerekként mások és mások. Meghatározott gondolatrendszer melletti döntés tehát egyszersmind pontosan meghatározott identitástervek melletti, s lehetséges más tervekkel szembeni döntést is jelent; meghatározott gondolatrendszer bármifajta alkalmazása bizonyos identitáskoncepció gyakorlatba való átültetését jelenti más lehetséges koncepciók rovására. Ez utóbbi nézőpont, az egymással versengő – modern és posztmodern – társadalomtudományi koncepcióknak a gyakorlatba való átültetése áll a következő rész előterében.

A társadalomtudomány és a politikai gyakorlat közötti kapcsolatokat Brown úgy világítja meg, hogy szembeállítja az általa képviselt (posztmodern) szimbolikus realizmust két modern ellenlábasával, a pozitivizmussal és a romantikus kriti- cizmussal.

Nézzük először a pozitivista társadalomtudományokat: ezekben egy olyan szellemi magatartás fejeződik ki, amely „a természettudományt tekinti mintaképének, s olyan naturalista álláspontot foglal el, amely a valóságot szigorúan különválasztja az azt képviselő szimbólumoktól”. E felfogás szerint a szimbólumok valóságot képviselnek, és „az igaz kijelentések azok, amelyek objektíve igazolt tényeknek vagy feltételeknek felelnek meg” (Brown 1989, 10). Ez a pozitivista világlátás, amely „nagyjából egybeesik az ipari kapitalizmus felemelkedésével, és azt alátámasztotta” (uo. 9), évszázados hagyományra tekinthet vissza a társadalomtudományban: Saint-Simontól és Comte-tól, az érett Marxon mint a tudományos szocializmus teoretikusán, Durk- heimen és Skinneren át Parsonsig és Homansig (Brown 1989, 15. skk.).

A pozitivista társadalomtudományok nyújtanak alapot gazdaság és politika szo- ciáltechnológiai irányultságú tudományos igazgatásához. Emellett, mint Brown hangsúlyozza, „megváltozott a politika jellege is” (Brown 1898, 25. skk.):

– A polgárok és szakértők szerepét úgy rögzítik, hogy a szakértők az objektív problémák elemzéséért és a problémamegoldás eszközeinek megnevezéséért felelősek, míg a polgárok csupán szubjektív értékeiket, véleményeiket és érdeklődéseiket vihetik be a politikai akaratképzés folyamatába.

– Ezáltal a problémák a tisztán technikai racionalitás értelmében fogalmazódnak át: az adott társadalmi keretfeltételek melletti megcsinálhatóság és gazdaságosság kérdése kerül előtérbe. Irreálisnak és túl kockázatosnak tekintik, ezért háttérbe szorítják azt a szociális racionalitást, amely magukat ezeket a keretfeltételeket kérdőjelezi meg.

– Ennek az átfogalmazásnak megfelelően a politika kis szociálpolitikai reformokra korlátozódik, távolabbra mutató társadalompolitikai kísérletekre nem vállalkozik.

– A politika alanya már nem a polgár, hanem a menedzserréteg vagy a kormány, illetve az állam.

A politikai tervezés ezzel valójában hivatásos politikusok és szakértők monopóliumává válik, míg a polgár a tervezés passzív szemlélője és tárgya lesz. A pozitivista társadalomtudomány és a technokrata politika formájában, mondja szarkasztikusan Brown, ezzel teljesül a felvilágosodás programja, persze kicsit másképp, mint ahogy várták: „inkább az uralom, mint a felszabadulás formájában” (uo. 27).

Brown szerint azonban a romantikus kriticizmus sem jelent kielégítő alternatívát. „Fellép [...] az élet racionalizálásával szemben. A pozitivistákkal szemben, akik a modernitásban és a haladásban hittek, a romantikusok vagy az iparosodás előtti korszakhoz akartak visszatérni – mint reakciósok –, vagy valamilyen jövőbeli polgárság utáni rendre vágytak – mint radikálisok. [...] A romantikus filozófusok és költők azért védelmezték a művészetet, mert ez magasabb rendű igazságokat képvisel, mint a tudomány. [...] Az ilyen gondolkodásmód az interpretatív módszerek alkalmazását mozdítja elő a humán tudományokban, és különböző racionalizmusellenes törekvéseket a politikában” (Brown 1989, 10). Ez a gondolkodásmód is hagyományra tekinthet vissza a társadalomtudományban és -filozófiában: Vicótól Hegelen és a fiatal Marxon mint az elidegenedés teoretikusán át a fenomenológia, a szimbolikus in- terakcionizmus és a kritikai elmélet bizonyos válfajaiig.

A modern, racionalizált világtól való romantikus elfordulás azonban nem nyújt valóságos perspektívát és megvalósítható mintát a politikai gyakorlat számára, mert a romantikus arra hajlik, hogy „társadalmi válságok láttán vagy a reflektálatlan akti- vizmus, vagy a szemlélődő (világtól elforduló – M. P.) passzivitás hívévé szegődjék” (Brown 1989, 8 – kiemelés: M. P.).

Hogyan fest elmélet és politikai gyakorlat viszonya a (posztmodern) szimbolikus realizmus keretei között? Ez a koncepció, mint korábban kifejtettük, a szöveg-metaforából indul ki, amelynek értelmében a szociális világ és az emberi tudat a nyelvből jön létre. Gyakorlati célja, hogy „olyan textuális tér és új retorikai gyakorlat teremtődjék, amely [...] beszélőknek és olvasóknak lehetővé tenné, hogy túllépjenek mindazokon az ontológiai feltevéseket és kognitív viselkedési normákon, amelyek ketrecébe eddig be voltak zárva” (Brown 1989, 54).

Egy ilyen vállalkozásban a pozitivista tervezési modellhez képest gyökeresen megváltozik az a szerep, amelyet szakértők, polgárok és politikusok a politikai tervezés folyamatában játszanak (a romantikával való összehasonlítást elhagyhatjuk, mert az, mint említettük, nem ismer reális és megvalósítható tervezési modellt; a továbbiakhoz lásd Brown 1989, 146. skk.):

– A pozitivista modellben egy olyan racionális terv létrehozásáról van szó, amely az objektíven adottnak feltételezett valósághoz és az előfeltételezett szubjektív célokhoz illeszkedik, s megjelöli az adott helyzetben a cél elérése szempontjából szóba jöhető eszközöket. A szimbolikus-realista modellben viszont, amely szerint minden valóság konstrukció, és mindig máshogy is meg lehetne konstruálni, a tervezésben magának a valóságnak a megkonstruálása áll előtérben.

– A pozitivista modell alapja a hozzáértő és szakszerű elitek és az értékekben illetékes polgárok (lásd fent) szerepének különválasztása. A szimbolikus realista ezt a szétválasztást túl merevnek és tarthatatlan előfeltételezéseken alapulónak tekinti, az elitek által való tervezés helyébe ezért az elitek és a polgárok közötti kölcsönös tanulás folyamatát helyezi.

– A szimbolikus realizmus céloknak és eszközöknek a pozitivista tervezésben feltételezett megkülönböztethetőségét is kétségbe vonja: sem a célokat nem fogalmazzák meg a rendelkezésre álló eszközöktől függetlenül, sem az eszközök nem tekinthetők mindig értéksemlegesnek; a célokra és az eszközökre vonatkozó döntéseknek tehát a polgárok ellenőrzése alatt kell állniuk.

– A pozitivista tervezés tökélyre törekszik a tervezési cél elérésében, a szimbolikus-realista tervezés ezzel szemben a tervezési tanulási folyamat egyes szakaszainak optimalizálására.

– A pozitivista tervező egy sor olyan döntést hoz, amelynek kritériumait a tervezés eleve adott keretei szabják meg, a szimbolikus-realista tervezési folyamatban ezzel szemben a súlypont maguknak a tervezés kereteinek a meghatározásán van.

– A pozitivista tervezésben a politikai döntéseket politikusok, a szakmaiakat szakértők hozzák, s a kétfajta döntés szigorúan elkülönül egymástól. A szimbolikus-realista tervezési modellben ez a különválasztás tarthatatlan: a technikai kérdésekről nem lehet a politikaiaktól függetlenül dönteni, és fordítva, s a polgároknak mindkét esetben bele kell szólniuk a folyamatba.

– Megvalósítható jövőkép felvázolása érdekében a pozitivista-technokrata tervezési racionalitást művészi képzelőerővel kell kiegészíteni.

A politikai tervezésnek ez a felfogása annyiban sajátosan posztmodern, hogy

– bírálja valamennyi modern dichotómiát – racionalitás/irracionalitás, objektivitás/szubjektivitás, ténybeliség/fikció stb. –, és kétségbe vonja a szakértők/laikusok, tudomány/hétköznapi tudás stb. közötti modern hierarchiát, s ehelyett sokféle nézőpont elvi egyenértékűségéből és egyforma jogosultságából indul ki;

– célja nem valamilyen általános tervezési horizont megállapítása, hanem részleges jövőperspektívák megfogalmazásának lehetősége s azoknak egy nyitott tervezési folyamatban való megváltoztatása.

A pozitivista és a szimbolikus-realista tervezési modell különbségét egy település megtervezésének példáján lehet szemléltetni: a pozitivista tervezési koncepció szerint először a politikának kell kiírnia a pályázatot, amelyben mint célparamétereket megadja a helyszínt, a méretet, a felszereltséget és a kívánt lakóhelyi infrastruktúrát. Ezután hivatásos várostervezők és építészek szakmailag hozzáértő módon építési terveket készítenek a rajztáblán, amelyeket végül építő cégek ültetnek át a gyakorlatba. A végén gyakran kiderül, hogy bizonyos betervezett létesítményeket (például egy beszélgetősarkot az udvarban) nem fogadtak el, más, nem tervezett létesítmények hiánya miatt panaszok érkeznek (például gyermekkocsi-tároló), és voltaképpen senki sem elégedett az eredménnyel.

A szimbolikus-realista tervezési koncepcióban viszont a jövőbeli lakókat kezdettől fogva bevonják a tervezési folyamatba, emellett nemcsak a politikai tervezésbe, hanem az építési tervek elkészítésébe és megvalósításába is beleszólásuk van, s alkalmuk nyílik arra, hogy a kellemes lakhatással kapcsolatos elképzeléseiket a tervezés és megvalósítás minden szakaszában érvényre juttassák, továbbá hogy megkérdőjelezzék a politikusok szándékait, a tervezők és építők megoldásait. Egy ilyen tervezési folyamatban minden érintett tudatában változás következik be, amennyiben kölcsönösen megértik a másik szempontjait és kritériumait, s ezzel megtanulják viszonylagosnak tekinteni a sajátjaikat. Mivel a tervezés közös vállalkozás, valamennyi résztvevő jobban azonosul majd a vállalkozással, s kívánt lakóhelyi közösség már a tervezés folyamatában létrejön. A polgárok önbizalomra tesznek szert, már nem félnek az elitektől, az utóbbiak pedig szerényebbek és polgárközelibbek lesznek.

3.4. Összefoglalás: mi a sajátosan posztmodern R. H. Brown szociológiai elméletében?

Ezt a részt lezárva foglaljuk össze még egyszer és a szociológia néhány „modern” paradigmájával összevetve szemléltessük R. H. Brown szociológiájának posztmodern vonásait:

A társadalom ebben az elméletben: szöveg. Ez első pillantásra nem nagyon különbözik G. H. Mead szimbolikus interakcionizmusától, Claude Lévi-Strauss strukturalizmusától, Jürgen Habermas kommunikatívcselekvés-elméletétől és Niklas Luh- mann rendszerelméletétől. Ez a szöveg azonban – mint Lévi-Straussnál – nem vezethető vissza valamilyen egységes, az emberi szellemben genetikusan rögzült struktúrára, a szociális szövegek egymásra vissza nem vezethető sokasága létezik. Ezekneka szövegeknek persze nincs önálló, önteremtő életük a szociális szereplők diszkurzív gyakorlatán kívül – mint Luhmann-nál. Ez a diszkurzív gyakorlat viszont a posztmodern szemlélet szerint nem valamilyen „általános Másik”-bátorkollik, mint Meadnél, s nem is az „általános közmegegyezésbe”, mint Haber-masnál – inkább különbségek és véleményeltérések létrehozásának és tagolódásá-nak feszültségében időzik.

– A társadalomtudományok feladata, hogy ezeket a szövegeket a hermeneutikus megértés és a szemiotikus strukturális elemzés eszközeivel olvassák. Első pillantásra ez sem más, mint amit a strukturalizmusban, a rendszerelméletben vagy a megértő és kritikai szociológiában találunk. Sajátosan posztmodern persze minden – akár társadalomtudományi – megértés metaforikus és retorikus jellegének hangsúlyozása. Ebből a szemléletből kiindulva a posztmodern szociológia arra törekszik, hogy még a modern szociológia alapfeltevéseit is dekonstruálja, azaz az elmélet konstrukcióit, mint metaforikus-retorikus „elbeszéléseket” leplezze le: reaktív én és felépített én összebékülésének perspektíváját az „általános beszéd”-benéppúgy, mint az uralommentes diskurzusban való kényszer nélküli egyesülés kritikai elméletbeli perspektíváját, vagy akár a társadalmat önteremtő alrendszerekhálózatának látó „embertelen” rendszerelméleti látásmódot. A posztmodern szociológia tehát elméleti ellenlábasait és a nyilvánosságot még azokról a mítoszokról is felvilágosítja, amelyek a babonától állítólag oly távol álló modernitásnak is alapjául szolgálnak- s ezzel hozzájárul ahhoz, hogy a diszkurzív szociális gyakorlat felszabaduljon mindenfajta gyámkodás alól, érkezzen az akár a „kritikai” tudomány felől.

– A posztmodern szociológia a felszabadító politikai gyakorlat kovászának tekinti magát. Ez a kritikai elméletre emlékeztet. Ez a felszabadító gyakorlat azonban posztmodern nézőpontból nem a jó élet pozitív, mindenki egyetértését elnyerni képes eszméjének megfogalmazására s valóra váltására irányul, hanem egy olyan társadalmi állapot létrehozására, amelyben megengedett a különvélemény megfogalmazása és eltérő élettervek gyakorlati megvalósítása.