Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. Filozófiai alapok – Jean-Frangois Lyotard

2. Filozófiai alapok – Jean-Frangois Lyotard

A francia Jean-Frangois Lyotard számít a posztmodern filozófia legkiválóbb és legkifinomultabb képviselőjének. 1924-ben Versailles-ban született. Mint filozófiaprofesszor először a nanterre-i egyetemen tanított, majd 1987-es nyugdíjba vonulásáig a Paris VIII egyetemen, Saint Denis-ben. Politikailag elkötelezett állampolgárként mint nem dogmatikus marxista 1954 és 1964 között a Szocializmus vagy Barbárság című lap köré tömörült szélsőbaloldali csoport tagja volt, később azonban szakított a marxizmussal, és „kilépett a forradalom szolgálatából” (vö. ehhez Reese-Schäfer 1989, 12. skk.).

Akit érdekel Lyotard szellemi fejlődése és munkássága, annak Reese-Schäfer kitűnő bevezetőjét (1989) ajánlhatjuk. Jelen tankönyv céljai szempontjából elegendő bemutatnunk gondolkodásának két középponti problémakörét:

– A posztmodern tudás című, franciául 1979-ben megjelent könyvében kifejtett, majd a Posztmodern gyermekeknek című gyűjteményes kötetében részletesebben megmagyarázott tételét a „nagy elbeszélés”, az újkori koncepció (társadalomfilozófiai megalapozását és igazolását szolgáló elméletek végéről;

– fő műve, Az összeütközés (1983) alapgondolatát; ebben a művében Lyotard egy radikálisan pluralista disszenzuselmélet álláspontjáról hevesen szembeszáll az ész egységének és az általános közmegegyezés lehetőségének, illetve kívánatos voltának modern eszméjével.

2.1. A „nagy elbeszélések” vége – a felvilágosodás és a modern történetfilozófia kritikájához

A felvilágosodás (újkori-modern) vállalkozása azzal az igénnyel kezdődött, hogy a mítoszt és a babonát, amely a premodern gondolkodást animista kezdeteitől késői szakaszának metafizikai és teológiai koncepcióiig áthatotta, az ész felismeréseivel és a tényekre mutató tudással váltsák fel. Az emberiség így megszabadulhat természetfeletti hatalmaktól és erőktől (szellemek, eszmei lényegiségek, isten stb.) való állítólagos függésétől, s így képessé válhat arra, hogy elfogulatlanul ismerje meg a világot és önmagát, s ésszerűen maga határozza meg sorsát.

A felvilágosodás tehát kritikusan viszonyult a premodern elbeszélésekhez. Lyotard most azonban benyújtja az ellenszámlát ugyanennek a felvilágosodásnak. Ahhoz, hogy igazolja mindazt, amit állít, a felvilágosodás – és oldalvizében a modern történetfilozófia, de a klasszikus társadalomelméletek is (például a marxista társadalomelmélet, a Talcott Parsonsra visszanyúló modernizációelmélet, sőt a kritikai elmélet) – szintén „nagy elbeszélésekhez” folyamodott; „a felvilágosító elbeszéléshez arról, hogy a tudatlanságtól és szolgaságtól a tudás és az egyenlőség segítségével szabadulhatunk meg, a spekulatív gondolathoz, hogy az univerzális eszme a konkrét dialektikája révén valósítható meg, a marxista elbeszéléshez, mely szerint a kizsákmányolás és az elidegenedés alóli felszabadulás útja a munka társadalmasítása, és a kapitalista elbeszéléshez, amely arról szól, hogy a szegénység az ipari-technikai fejlődés nyomán el fog tűnni” (Lyotard 1987a, 40; vö. még Lyotard 1986, 13). A premodern elbeszélésektől eltérően ezek a modern elbeszélések az igazolásukat „nem valamilyen eredeti, megalapozó (múltbeli – M. P.) aktusban, hanem a beváltandó jövőben, vagyis egy még megvalósítandó eszmében” keresik (Lyotard 1987a, 33). Erre az eszmére hivatkozva nyer aztán igazolást minden fáradozás és áldozat.

Lyotard szerint a fájdalmas történelmi-politikai tapasztalatok fényében ma már tudjuk, hogy az ezekkel az elbeszélésekkel igazolt modernitáskoncepció kudarcot vallott: Auschwitz racionalizált barbársága eleven cáfolata az egyetemes ész megvalósulásáról szóló spekulatív hegeli doktrínának, a létező szocializmus elleni felkelések és végül a rendszer összeomlása a történelmi materializmus elméletét cáfolja, az 1911-es, 1929-es, majd 1974-1979-es válságok pedig a kapitalista doktrínát (vö. Lyotard 1987a, 45. sk.).

Ám Lyotard szerint nem csak a modern történetfilozófia jár totalitárius következményekkel; a mai, látszólag teljesen ideológiamentes technológiai korszakot meghatározó információs és kommunikációs technológiák következményei is totalitáriusok: a kommunikációs technológia megszabta csatornákon áramló tudást ugyanis sajátos kritériumok szerint válogatják, és sajátos torzításnak vetik alá: „Az informatika uralmával meghatározott logika jut érvényre, ami előírások egész rendszerével jár arra vonatkozóan, hogy mi számít a »tudáshoz« tartozó elfogadott kijelentésnek” (Lyotard 1986, 23. sk.). A mindennapi nyelv és tudás sohasem mentes az ellentmondásoktól, tele van többértelműségekkel és bizonytalanságokkal – csak így lehetségesek a célzások, a vicc és az irónia, valamint az alkalmazkodás a változó beszéd- és cselekvési helyzetekhez; a nyelvnek és a tudásnak azonban eleget kell tennie a programozás és az elektronikus tárolás logikai kritériumainak, ezért standardizálják őket, eltávolítják a bennük levő ellentmondásokat, többértelműségeket és ambivalenciákat. A tudás kommunikációtechnológiai átalakítása ezért kettős veszéllyel jár: elszegényíti, egyszersmind uniformizálja ezt a tudást, s vele a beszédet és a cselekvést.

A társadalom információvá alakítása azonban Lyotard szerint posztmodern értelemben is felhasználható, mégpedig akkor, ha a számítógépes nyelv nem válik a kommunikáció olyan általános médiumává, amely elfojtja a természetes „nyelvjátékok” (lásd ehhez a fogalomhoz a következő részt) sokféleségét, s ha ezzel egyidejűleg az információban tárolt tudást általánosan hozzáférhetővé teszik: „A nyilvánosságnak szabadon hozzá kell férnie a tárolókhoz és adatbankokhoz. Ekkor a nyelvjátékok az adott pillanatban teljesebb információkkal folyó játékok lesznek” (Lyotard 1986, 192. sk. – kiemelés: M. P.).

Ahelyett, hogy az újkori vállalkozás folytatásáért továbbra is a totalitarizmus árát fizetnénk, posztmodern szkepszissel kell fellépnünk a felvilágosodás és a történetfilozófia nagy elbeszéléseivel szemben, ugyanígy a társadalom informatizálásának jelenlegi tendenciájával, szembe kell szállnunk azokkal a társadalmi rendszerekkel, amelyek még mindig az újkori vállalkozást tekintik a magukénak; ezzel összhangban Lyotard követelése így hangzik: „Hirdessünk háborút az egésszel szemben, tegyünk tanúbizonyságot a nem ábrázolható mellett, elevenítsük fel a különbségeket, mentsük meg a különbségeket, mentsük meg a név becsületét” (Lyotard 1987a, 23).

2.2. „A különbségek megmentése” – a posztmodern nyelvfilozófiai megalapozásához

Lyotard filozófiai fő művét, Az összeütközést úgy olvashatjuk, mint kísérletet arra, hogy rendszeres elméleti megalapozást nyújtson az újkori modernitással szembeni, kezdetben csak követelményként hangoztatott szkepszisnek, valamint a különbségek megmentésére irányuló tervnek.

A koncepció, amelyet e cél érdekében választ: nyelvfilozófiai. Alapeszméje Immanuel Kanthoz, mindenekelőtt Az ítélőerő kritikája című művéhez, valamint Ludwig Wittgenstein „nyelvjáték”-elméletéhez kapcsolódik (vö. Lyotard 1987b, 12). Pályája késői szakaszán Wittgenstein figyelemreméltó elméleti fordulatot tett: elfordulva egyre kilátástalanabbnak látszó monista kísérletétől, hogy létrehozza a világot leképező egységes nyelvet, amelyben minden, aminek értelme van, elmondható (Wittgenstein 1989), az egymásra le nem fordítható és vissza nem vezethető, heterogén „nyelvjátékok” pluralista koncepcióját dolgozta ki (Wittgenstein 1992). Az ilyen nyelvjátékokban a sajátos szavak és cselekedetek sajátos, külön-külön „életformákhoz” kapcsolódnak. Ezzel a felfogással rokon Lyotard nyelvfilozófiai koncepciója, az úgynevezett „mondatszabály-rendszerek”, illetve diskurzusfajták modellje. Kant, illetve Az ítélőerő kritikája esetében a problémafelvetés közös: a heterogén észformák, illetve diskurzusfajták közötti átmenet problémája.

Lyotard először is azt bizonyítja, hogy minden beszédben kikerülhetetlenül igazságtalanságot követünk el. Ezzel azt a problémát, amelyet a „posztmodern tudásban” a „nagy elbeszélésekkel” és a tudás informatizálásával összefüggésben vett észre, a beszéd általában vett természetéhez kapcsolja. A beszéd mindig bizonyos diskurzusfajtákon (például párbeszéd, oktatás, jogszolgáltatás, hirdetés) belül történik. A diskurzusokban bizonyos mondatok, amelyeket meghatározott mondatszabály-rendszerek (például érvelés, leírás, elbeszélés, kérdezés, megmutatás) kapcsolnak össze, a diskurzus sajátos szabályai szerint állnak egymással kapcsolatban (Lyotard 1987b, 10). A probléma ezzel az, hogy a diskurzusok heterogének, azaz elvileg különbözőek: nem vezethetők vissza, nem fordíthatók le egymásra. Arra sincs általános szabály, hogy miként kell folytatni az elkezdett diskurzust, mindenekelőtt pedig arra nincs, hogy mely diskurzusfajtát kell előnyben részesíteni egy másikkal szemben: valamely diskurzusfajtán belül különböző mondatszabály-rendszerek mondataival élhetünk (például elbeszélünk valamit, ahelyett hogy kérdést tennénk fel), de arra is van lehetőség, hogy diskurzusfajtát váltsunk – az oktatást például szórakoztatássá alakítsuk át. Mindig léteznek tehát elvileg azonos értékű lehetőségek, amelyek azonban nem valósulnak meg: egy értelmes kérdést nem teszünk fel, a hasznos oktatást megszakítjuk – ebben rejlik minden beszéd kikerülhetetlen igazságtalansága.

A különböző mondatszabály-rendszerek közötti döntés meghatározott diskurzusfajtán belül mindamellett még aránylag problémamentes; az ilyen konfliktusok – Lyotard jogvitáknak nevezi őket – az alkalmazott diskurzusfajta szabályaira hivatkozva oldhatók meg. Nagyobb problémát jelent viszont maguknak a diskurzusfajtáknak a váltakozása (Lyotard 1987b, 60). Ebben a helyzetben, amelyet Lyotard összeütközésnek nevez különösen feltűnő valamilyen metaszabály hiánya: fennáll ugyanis annak veszélye, hogy az összeütközést egy bizonyos diskurzusfajta szabályai szerint „döntik el”, tehát egyáltalán nem veszik tudomásul, és az alapvetően egyenjogú másik lehetőséget egyszerűen elnyomják. Példaként képzeljünk el egy politikai kirakatpert, amelyben egy másként gondolkodó bizonyos politikai cselekedetét nem etikai-politikai kritériumok, hanem az uralkodó jogrend kritériumai szerint – mint bűntettet és nem mint végső kétségbeesésből fakadó tettet – ítélik meg. Másik példa az összeütközésre az egyház és az állam ellentéte a politikai menekülteknek kijáró úgynevezett templomi menedékjog jogosultságával kapcsolatban. Valamely diskurzusfajta jogosulatlan előtérbe helyezésére vonatkozóan maga Lyotard választja példának azt a galád követelést, hogy az auschwitzi gázkamrákban végrehajtott tömeg- mészárlásokbizonyítására szíveskedjenek már élő tanúkat felvonultatni... (Lyotard 1987b, 17. skk.).

Lyotard posztmodern nyelvmodellje, amelynek alapvonásait vázoltuk, jellegzetesen tér el a szimbolikus interakcionizmus (Mead) vagy a kritikai elmélet (Habermas) modern nyelvmodelljeitől. A modern nyelvmodellben a mindennapi nyelv egyszersmind metanyelvi funkciót is betölt, amelynek révén valamennyi részleges nyelvjáték, illetve diskurzus „egyetemes diskurzusban” értelmezhető, s a vitatott kérdések is itt lelnek közmegegyezéses megoldásra. A posztmodern nyelvmodell szerint viszont nem létezik egyetemes metadiskurzus; ennek megfelelően a közmegegyezés sem jelenthet perspektivikus megoldást arra, amit Lyotard összeütközésnek nevez.

A továbbiakban Lyotard azzal a kérdéssel foglalkozik, hogy miként lehetne mégis lehetséges ebben a helyzetben valamifajta igazságosság. Az egyik lehetőség az, hogy mindazokat, akik a nyelvüket, az idiómájukat még nem találták meg, hozzásegítsük a megszólaláshoz, és ténylegesen meghallgassuk őket (Lyotard 1987b, 33). Ebben az összefüggésben Lyotard az ítélőszékek sokféleségének követelményét hangoztatja. Az összeütközések természetesen ettől sem szűnnének meg (minden ítélőszék, amennyiben meghatározott jogrendszert előfeltételez, kikerülhetetlenül maga is elfogult, vö. uo. 11). Így hát nem marad más hátra, mint érezni és tanúsítani az összeütközést. A posztmodern filozófusok feladata, hogy ily módon legalább közvetve gondoskodjanak arról, hogy a heterogén diskurzusfajták igazságos elbánásban részesüljenek. A politikának is az összeütközés alaphelyzetére kellene berendezkednie: hagyjon fel az egyedüli képviselet és az általános érvényűségigényével, s ehelyett tanulja meg felismerni és figyelembe venni saját képviseleti és érvényességigényeit (uo. 11. sk.; 237).

Lyotard szerint a mai (kapitalista) világban – s ebben a marxizmusnak gondolkodására gyakorolt maradandó hatása mutatkozik meg – mindenekelőtt az a fontos, hogy fellépjünk a „gazdasági diskurzus uralmával” szemben (Lyotard 1987b, 282. skk.).

3.