Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

12. fejezet - 12. fejezet A POSZTMODERN SZOCIOLÓGIA

12. fejezet - 12. fejezet A POSZTMODERN SZOCIOLÓGIA

Max Preglau

1. Kiinduló helyzet és megismerési érdek

Néhány eleinte hatástalan „előgyújtástól” eltekintve (a fogalom – folytatás nélkül – először 1870-ben bukkant fel a festészet kapcsán Angliában) a posztmodern körüli vita a művészetelméletben és -kritikában, az észak-amerikai irodalmi vitában (1959-től), valamint az új építészeti, festészeti és szobrászati törekvések kapcsán (1975-től) kezdődött; nagyjából ezzel egy időben – főként posztindusztriális társadalom címszó alatt – a szociológiában is jelentkezett (A. Etzioni 1968, A. Touraine 1969, D. Bell 1973), és csak aránylag későn, az úgynevezett posztstrukturalizmus (M. Foucault, G. Deleuze és J. Derrida) környezetéből kinőve, a filozófiában (J.-F. Lyotard 1979; a fogalomtörténethez lásd Welsch 1988a, 12. skk.).

A posztmodern fogalom mindenekelőtt valóságos állapotot jelöl, amely a társadalom különböző területein – a művészettől a tudományon, a gazdaságon, a politikán, a szociális egyenlőtlenség formáin át a családig – figyelhető meg.

A posztmodern kifejezést emellett a modern fogalommal szembenállóként kell értelmezni. A poszt előtagból kihallatszó elképzelés azt sejteti, hogy olyasmiről van szó, ami időben a modern utáni, tárgyát tekintve pedig azon túli. Ellentmondásról, illetve szakadásról modern és posztmodern között természetesen csak akkor beszélhetünk, ha a modernet újkori tervezetekkel – az egzakt tudománnyal, a világ feletti rendszeres uralommal és a tudományos-technikai civilizációval – azonosítjuk; a posztmodern ekkor valami negatívat jelent, valamit, ami nem az újkori kultúra és civilizáció törvényszerűségeinek megfelelően viselkedik, s ezért az egzakt tudományok megismerési lehetőségei, valamint a társadalmi uralom kiterjesztésére irányuló próbálkozások számára sem hozzáférhető. Ha viszont a modernitás fogalmába olyan tudásformák, cselekvési minták és életformák valóságát és létjogosultságát is belegondoljuk már, amelyek nem illeszkednek az egzakt tudományok, a világ feletti rendszeres uralom és a tudományos-technikai civilizáció mintáihoz, akkor a modernről a posztmodernre való átmenet nem annyira gyökeres újrakezdésnek, hanem inkább a modernen belüli hangsúly-, illetve súlyponteltolódásnak látszik. Wolfgang Welsch ennek megfelelően a Posztmodern modernitásunk címet adta idevágó alap könyvének (1988a).

A posztmodern fogalma természetesen pozitívan is meghatározható. Elégedjünk meg e helyütt a posztmodernnek azzal a jellemzésével, amelyet a fent említett alapművében Wolfgang Welsch adott: e szerint a posztmodern úgy jellemezhető, „mint a radikális pluralitás megfogalmazása”, amelyben „a rendkívül eltérő tudásformák, élettervek, cselekvésmintákkitéphetetlen joga” nyer elismerést, és ennek megfelelően „totalitarizmusellenes választás” történik (Welsch 1988a, 4. sk.).

A posztmodern fogalma azonban nemcsak bizonyos valóságos jelenségekre, illetve valamilyen valós társadalmi állapotra vonatkozik, hanem egy új filozófiai és tudományos gondolatrendszerre is, amellyel megkísérlik fogalmilag megragadni az új társadalmi állapotokat.

A posztmodern kifejezés ebben az értelemben is a modern ellentétének tekintendő. A modern gondolatrendszerek – az idealista szubjektumfilozófiától a liberalista és szocialista társadalomfilozófián át a szociológiai modernizációelmélet konzervatív (Parsons) és kritikai (Habermas) változatáig -arra törekedtek, hogy felvázolják és igazolják azt, amit korábban újkori koncepciónak neveztünk, azaz a mintaszerűség, a magasabbrendűség és a kizárólagos érvényesség igényét kölcsönözzék neki. Maguk is foglyai lévén az újkori tervezetnek, képtelenek voltak arra, hogy elismerjék valaminek a valóságát és létjogosultságát, ami az újkori előítéletek és eszmények látókörén kívül esik. A posztmodern elméleti koncepciók célja ezzel szemben az, hogy

felmutassák az újkori koncepció határait, kiszámítsák könyörtelen megvalósításának költségeit, és megrajzolják a posztmodern gondolkodás és lét körvonalait;

felleljék azokat az elméleti és gyakorlati feltételeket, amelyek mellett a radikális pluralitás posztmodern felfogása fel- és elismerhető és szabadon kifejthető.

A következőkben a posztmodernt három síkon, a filozófiai előfeltevésekén (2. rész), a szociológiai elméletén (3. rész) és a szociális valóságén (4. rész) próbáljuk meg jellemezni. Talán az eddig elmondottakból is nyilvánvaló, hogy mivel a posztmodern gondolkodás természetéhez tartozik a pluralitás hangsúlyozása, nem képzelhető el egy olyan posztmodern szerző, aki a posztmodern gondolkodás egységes rendszerét kialakította volna, s kellő tekintélye lenne ahhoz, hogy e gondolatrendszer más képviselőinek nevében is beszéljen. A posztmodern elméleti tájkép maga is pluralista, és hierarchikusan alig-alig rétegeződött. Ebben a fejezetben ezért csak kivételesen térünk el attól a gyakorlattól, hogy valamely elméleti paradigmát egyetlen képviselőjén keresztül mutassunk be. Lényegében csak három szerzőt szólaltatunk meg: a filozófus J.-F. Lyotard-t, a szociológiaelmélet művelőjét, R. H. Brownt és a társadalomvizsgáló szociológust, U. Becket. Ezzel a három személlyel egyébiránt három különböző kultúrkör képviselői jutnak szóhoz.