Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

5. A kritikai elmélet – egy eseten szemléltetve

5. A kritikai elmélet – egy eseten szemléltetve

A következőkben az életvilág gyarmatosításának elméletét egy gyakorlati példára, mégpedig az alsó-ausztriai Hainburg mellett felépíteni tervezett dunai vízerőmű körül 1984 decemberében lezajlott eseményekre alkalmazzuk.

Nyilvánvaló, hogy az erőmű felépítése a gazdasági és politikai rendszer fennmaradási parancsával és növekedési érdekeivel állt összhangban. Ami a gazdasági rendszert illeti, az energia hozzáférhetősége kétségkívül központi funkcionális követelmény; az erőműépítés egyúttal az elektromos ipar és az építőipar tőkeértékesülési érdekeinek, de az építő- és famegmunkáló munkásoknak a munkahelyek megtartására irányuló érdekeinek is megfelelt. Az építkezés lebonyolításához azonban – s így kerül a képbe a politikai játék – hatósági engedélyezési eljárásra volt szükség. Gazdaságpolitikai érdekek, amelyek az úgynevezett szociális partnerség rendszerében együttműködő munkaadói és munkavállalói szövetségek közvetítésében jelentkeztek, éppúgy egyértelműen az erőműépítés mellett szóltak, mint az állam pénzügyi érdekei: a politika növekedésre és magasabb foglalkoztatásra ösztönözte a gazdaságot, amiből persze nagyobb adóbevétel is fakadt. A politikai rendszer szereplőinek nézőpontjából az erőműépítés tehát egyértelműen funkcionálisan értelmesnek látszott. Az első körben ezért azzal is megpróbálkoztak, hogy az építkezést államigazgatási úton, tehát a hatalom mint a rendszerre jellemző szabályozó médium közegében, nyilvános vita nélkül valósítsák meg – és ezzel áttöréshez segítsék a legfontosabbnak tekintett, a kognitív-instrumentális dimenzióhoz számítandó technikai-gazdasági racionalitást.

Ez a kísérlet azonban két szempontból is ütközött az életvilágbeli érdekekkel:

a)

tartalmilag: olyan gyakorlati-erkölcsi és gyakorlati-esztétikai tekintetben ésszerű elvekkel és értékekkel, mint a jövendő nemzedékek szükségleteinek és érdekeinek figyelembevétele, együttérzés a fenyegetett állatokkal és növényekkel, egy darab szép, egyedülálló természeti táj megőrzése stb.

b)

eljárásilag: mert megpróbálták elkerülni a nyilvános vitát, és a döntést a polgárok részvétele nélkül akarták meghozni.

Az oltalmazó alakjában formálódott a tiltakozás, amely alapjában kérdőjelezte meg az építkezés melletti döntést. A következőkben konfliktus alakult ki a gazdasági és politikai rendszer képviselői s az oltalmazók társadalmi mozgalma között: az előbbiek megpróbálták rendszerszerű médiumok bevetésével – olcsóbb áram ígéretével (pénz), de a felsorakozó biztonsági erők fenyegetésével (hatalom) is rávenni az utóbbiakat az erőműépítés elfogadására, az oltalmazók viszont arra tettek kísérletet, hogy a médiumok számára hatásosan színre vitt tettekkel (folyófoglalás, állatok „sajtótájékoztatója”, polgári engedetlenség stb.), tehát megegyezési mechanizmus bevetésével a közvélemény figyelmét felhívják az életvilág értékeinek és érdekeinek szerintük küszöbön álló megsértésére, s mozgósítsák azt az erőműépítés ellen. Ez a stratégia néhány napos ingadozás után végül is sikeresnek bizonyult: az oltalmazók ügye iránt érzékennyé tett és a szociális békéért egyre jobban aggódó nyilvánosság nyomására színre lépett a szövetségi kormány, lemondott az építési terület erőszakos kiürítéséről, s elhalasztotta az építkezés megkezdését.

Ekkor kezdődött a vita második fordulója, amelyet az akkori szövetségi kancellár, Sinowatz által meghirdetett gondolkodási szünet és egy olyan bizottság életre hívása jellemzett, amelyben az erőműépítés kérdése a tartalmi viták síkján az erőművet ellenzők képviselőinek bevonásával folyó politikai vita formájában ismét napirendre került.