Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. A kritikai társadalomelmélet kifejtése

3. A kritikai társadalomelmélet kifejtése

A kritikai társadalomelmélet tervét Habermas a klasszikus és a modern szociológiai elméletekkel való igen beható és körültekintő összevetés alapján fejtette ki. Elméletében éppúgy megtalálhatók Marx, Horkheimer, Adorno és Marcuse, mint Weber, Mead, Durkheim, Schütz, Parsons és Luhmann gondolatai. Legjobban talán úgy jellemezhetjük ezt az elméletet, mint kísérletet arra, hogy átfogó társadalomelméleti koncepcióvá ötvözze mindezeket az elméleteket. Arról persze már megoszlik a tudományos közösség véleménye, hogy ez a szintézis sikerült-e neki.

Habermas elméleti koncepciója két pilléren nyugszik: az egyik a megértő szociológia hagyományát követő cselekvéselmélet (3.1.), a másik a rendszerelmélet (3.2.). Erre a két pillérre támaszkodva fejti ki társadalomfogalmát (3.3.), valamint a társadalmi evolúció elméletét (3.4.).

3.1. Cselekvéselméleti alapok

Cselekvéselméletében Habermas a szociális valóság azon oldalait próbálja magyarázni, amelyek egyének értelemteli, megérthető cselekedetei termékének foghatók fel. Eközben a kommunikatív kompetencia, illetve az univerzális pragmatika, korábban alapvonásaiban már vázolt elméleteihez kapcsolódik. Habermas két alaptípusból indul ki: munka és interakció, illetve célracionális és kommunikatív cselekvés.

Munkán vagy célracionális cselekvésen Habermas azt az instrumentális cselekvést érti, amely technikai szabályokhoz igazodik, és empirikus tudásra épül (például a vízcsap elfordításával bekapcsoljuk a csepegtető öntözést, mert tudjuk, a pázsit növekedése szempontjából mennyire fontos a víz eljuttatása). De ide sorolja a racionális választást, a viselkedési lehetőségek között valamilyen előnyben részesítés alapján meghozandó döntést (például A és nem B árut vásárolom meg, mert annak elfogyasztása nagyobb örömöt okoz nekem), valamint a stratégiai cselekvést, például a racionális döntést legalább egy ellenfél viselkedésének figyelembevételével valamilyen versenyhelyzetben (például amikor a vállalkozó a versenytárs árpolitikájának figyelembevételével szabja meg árait).

A munka vagy a célracionális cselekvés alapvetően monologikus, azaz a helyzetértelmezéseket és cselekvési terveket, amelyekhez igazodik, énközpontúan, más cselekvőkkel történő egyeztetés nélkül vázoljuk fel. A technikai szabályok és az empirikus tudás, amelyeken a cselekvés alapszik, vagy a munkafolyamattal kapcsolatos korábbi tapasztalatokból vagy – s manapság ez van túlsúlyban – az analitikus-empirikus tudományból fakadnak, amelyet már korábban is az instrumentális cselekvés kísérleti terepének neveztünk. Ez az instrumentális cselekvés analitikus-empirikus tudásra épülő (termelési) technikákat is magában foglal.

Az instrumentális cselekvés elsősorban a természet feletti uralomra, illetve az emberiséganyagi újratermelésére szolgál. Ezen a dimenzión belül a haladás az ember természet feletti uralmának bővülését jelenti, valamint azt, hogy a munkafeladatokat egyre inkább a technikára ruházzák át (vö. Habermas 1968a, 62).

Az instrumentális cselekvés és a technika a marxi munka és termelőerők fogalmak habermasi változatai (lásd ehhez a Marxról szóló fejezetet).

Az interakciót, illetve a kommunikatív cselekvést a célracionális cselekvéssel szemben az jellemzi, hogy alapvetően dialogikus, azaz a helyzetértelmezéseket és cselekvési terveket, amelyekhez igazodik, nem énközpontúan képzeljük el, hanem egyeztetés útján hozzuk összhangba más cselekvőkével (vö. Habermas 1968a, 62. sk.). Egy későbbi munkájában Habermas a kommunikatív cselekvés, illetve a szimbolikusan közvetített interakció három tiszta típusát különbözteti meg:

a)

Konverzáció, például két kertész beszélgetése az idei gyümölcstermésről: a háttéregyetértés itt az objektív világra vonatkozó kijelentések igazságát érinti. Ha ezt kétségbe vonják, a konverzáció más eszközökkel, például az elméleti diskurzus reflexív formájában folytatódhat, amely az igazságigények kritikáját és megalapozását szolgálja.

b)

Normák által szabályozott cselekvés. A tanár és diákjai a tanórán például a mindenkor érvényes szerepelvárásokhoz igazodnak: a háttéregyetértés itt a cselekvési normák helyességére vonatkozik. Ha nincs ilyen egyetértés, a konverzáció más eszközökkel, a gyakorlati diskurzus reflexív formájában folyhat, amely a normáknak helyességük szempontjából a kritikáját és megalapozását szolgálja.

c)

Dramaturgiai cselekvés. A diszkólátogató például hangsúlyozottan „hűvös” viselkedést tanúsít: az egyetértés itt a szubjektív érzések vagy kívánságok kifejezésének valódiságára vonatkozik. Itt is lehetséges – hiányzó egyetértés esetében – a folytatás más eszközökkel, nevezetesen a terápiás diskurzusban, amely az öncsalás leküzdését és a valódi önkifejeződés képességének megteremtését/helyreállítását szolgálja (vö. Habermas 1981a, 126. skk. és 384. skk.).

Habermas szerint a kommunikatív cselekvés terén is beszélhetünk haladásról, mégpedig a kommunikáció fokozódó felszabadulása értelmében, aminek következtében a létrehozni szándékozott egyetértés ésszerűsége – tehát az, hogy csakis a diskurzusban kitapogatott jobb érvek kényszerétől függ – fokozódik.

A kommunikatív cselekvés Habermas szerint a szimbolikusan strukturált szo- ciokulturális életvilág háttere előtt zajlik. Ez három strukturális alkotóelemből tevődik össze: kultúra, társadalom és személyiség: „Kultúrának azt a tudáskészletet nevezem, amelyből a kommunikáció résztvevői, amennyiben a világra vonatkozóan valamiben egyetértenek, értelmezésekkel merítenek. Társadalomnak azt a legitim rendet nevezem, amelynek révén a kommunikáció résztvevői szabályozzák társadalmi csoportokhoz való tartozásukat, s ezzel megvalósítják a szolidaritást. Személyiségen azokat a kompetenciákat értem, amelyek a szubjektumot beszéd- és cselekvésképessé teszik, tehát képessé arra, hogy részt vegyen az egyetértési folyamatokban, emellett saját énazonosságát is megerősítse” (Habermas 1981b, 209).

Az életvilág strukturális összetevői, amelyek mintegy korábbi egyetértések tőkésedéseként értendők, erőforrások formájában kerülnek be a kommunikációs folyamatba. A kommunikációs folyamatban viszont újratermelődnek és továbbfejlődnek; ennyiben a kommunikatív cselekvés általános formában az életvilág szimbolikus újratermelődéséről, különös formában pedig a társadalom szociális integrációjáról gondoskodik (vö. Habermas 1981b, 208. sk.).

A kommunikáció felszabadításával összhangban az életvilág területén is fokozódik a racionalizálódás.

Az életvilág strukturális összetevői, a kultúra, a társadalom és a személyiség egyre jobban önállósulnak, tartalmuk (kulturális tudásállományok, szociális normák, egyéni indítékok, beállítottságok és meggyőződések) racionális megalapozási eljárásban módosulhat (vö. Habermas 1981b, 219. skk.; a 4. részben erre még visszatérünk).

A kommunikatív cselekvés koncepciójával Habermas a meadi szimbolikus in- terakcionizmus bizonyos elemeit építi be elméletébe. Az életvilág és összetevőinek fogalma Schütztől származik, de nyilvánvaló párhuzamokat mutat Parsons általános cselekvési rendszer modelljével is (vö. ezzel a Meadről, Schützről és Parsonsról szóló fejezeteket).

3.2. A rendszerelmélet beépítése

Habermas szerint kizárólag cselekvéselméleti elemzéssel a társadalom nem érthető meg teljesen, mégpedig a következők miatt (vö. Habermas 1981b, 224. sk.):

a)

A cselekvéselméleti elemzés általában az életvilág, különösen pedig a társadalom (szociális integráció) szimbolikus újratermelődésének körfolyamatát állítja előtérbe. Valamely társadalom fennállása azonban nemcsak ennek a „belső” problémának a megoldásától függ, hanem attól is, hogy a társadalom képes-e megoldani azokat a problémákat, amelyek „külső” környezetével való érintkezése kapcsán merülnek fel (az anyagi újratermelődés problémái).

b)

E súlypont-meghatározásnak megfelelően a cselekvéselméleti elemzés elhanyagolja azt, hogy a szociális struktúrák és folyamatok mivel járulnak hozzá a külső környezet által felvetett problémák leküzdéséhez, miként azt is, hogyan hatnak a külső környezeti befolyások a szociális struktúrákra és folyamatokra, milyen alkalmazkodási kényszerek fakadnak belőlük.

c)

A cselekvéselméletben a cselekedetek összehangolásának alapmechanizmusát a nyelvi megértés és/vagy az elismert normák alkotják. A cselekvések összehangolásának mégsem a kommunikatív megértés, illetve az elismert normák az egyedüli mechanizmusai. Az összehangolást más mechanizmusok is végezhetik, például a piac „láthatatlan keze” vagy az ármechanizmus, amely a piaci résztvevők szóbeli megegyezése nélkül is lehetővé teszi az összhangot kereslet és kínálat, termelés és felhasználás között – igaz, ez utóbbi kizárólag az önérdekhez igazodik. A kereslet és kínálat megtervezetlenül és szándékos külső beavatkozás nélkül, mintegy magától szabályozódik.

Itt tehát Habermas átveszi a (Parsons és Luhmann által kifejlesztett, lásd a megfelelő fejezeteket) funkcionalista rendszerelmélet egyes elemeit, s ezek segítségével ragadja meg azt, ami kizárólag a cselekvéselmélet eszközeivel nem ragadható meg: a társadalom fennmaradásának problémáját egy összetett és változó külső környezetben; azt, hogy a szociális struktúrák és folyamatok miként járulnak hozzá ahhoz, hogy a társadalom fenn tudjon maradni környezetében; a környezetből kiinduló alkalmazkodási nyomást, amely a társadalomra nehezedik; a rendszer egyforma és különböző részekre való tagolódását (differenciálódás), ami fokozza fennmaradási képességét; s végül azokat a mechanizmusokat, amelyek a megértés mechanizmusain kívül vagy azok mellett megteremtik az összhangot az egyes cselekedetek, illetve rendszerrészek között: a rendszer integrációját szolgáló interakciós vagy szabályozó médiumokat (pl. pénz, hatalom).

Habermas egyébként a rendszerelméletből veszi át, hogy a társadalom mint szociális rendszer haladásának mi a kritériuma: az összetettség fokozódása, amivel együtt jár az összetett és változó környezetben való fennmaradás képessége.

Habermas azonban – a rendszerelmélet híveivel, például Luhmann-nal ellentétben – abból indul ki, hogy önmagában a rendszerelmélet sem nyújt kellő elméleti vonatkoztatási keretet a társadalmak elemzéséhez, ezért felváltani nem, csupán kiegészíteni képes a cselekvéselméletet, mégpedig először azért, mert nem képes kielégítően magyarázni a szociális rendszerek kialakulásának folyamatát: az össz- társadalom összefüggésében Habermas nem fogadja el a szociális rendszerek önteremtésének gondolatát. A rendszerképződés elemzésének figyelembe kell vennie az életvilág kontextusában jelentkező kommunikatív cselekvést is, tehát cselekvésel- méletileg kell eljárnia. A rendszerelmélet másodszor azért nem alkalmas átfogó társadalomelemzésre, „mert a cselekvési rendszerek strukturális mintái [...] nem hozzáférhetők a megfigyelés számára, és ezeket hermeneutikusan, azaz a résztvevők belső nézőpontjából kell feltárni. Az entitásokat, amelyek a megfigyelő külső látószögű rendszerelméleti fogalmai alá kellene rendelni, először szociális csoportok életvilágaiként kell felismerni, és szimbolikus struktúráikban megérteni” (Habermas 1981b, 227). Végül pedig „az életvilág szimbolikus újratermelődésének öntörvényűségéből [...] adott társadalom újratermelődésének belső korlátjai” (uo.) jönnek létre, amelyek elkerülik a rendszerelmélet (állományfennmaradásra és az összetettség fokozódására összpontosító) híveinek figyelmét.

3.3. Társadalom

Elmélete dualista, cselekvés- és rendszerelméleti felépítésének megfelelően Habermas kétszintű rendként értelmezi a társadalmakat: szociálisan integrált csoportok rendszerszerűen stabilizált cselekvés-összefüggéseinek tekinti őket (Habermas, 1981b, 228). A meghatározás első összetevője a társadalom rendszerszerű oldalára, a második életvilágoldalára vonatkozik.

Először, a történelem kezdeti szakaszában rendszer és életvilág nem különül el egymástól, megkülönböztetésük tehát tisztán analitikus: egységes tárgy két oldalát jelöli. Az úgynevezett primitív törzsi társadalmakban például az egész szociális élet – születéstől a halálig, munkától a szabadidőig, termeléstől a szocializációig és a hagyományok átadásáig – egyazon társadalmi egységben, a családban, illetve nemzetségben és ugyanabban az intézményes rendben, a rokonsági rendben zajlik. A történelem folyamán a rendszerszerűen integrált cselekvés-összefüggések azonban elhatárolható cselekvési területekké válnak, és önállósulnak az életvilággal szemben: „Rendszer és életvilág differenciálódik, amikor növekszik az egyik összetettsége és a másik racionalitása, s nemcsak külön-külön mint rendszer és életvilág differenciálódnak, egyszersmind egymástól is elkülönülnek” (Habermas 1981b, 230). A médiumok által szabályozott alrendszerek ilyen kiválása a megértés mechanizmusa által integrált életvilágból – Habermas rendszer és életvilág szétkapcsolódásáról beszél – a modern társadalmak jellegzetes vonása. Csak ezek „jutnak el a rendszer differenciálódásának arra a szintjére, amelyen az önállóvá vált szervezetek nyelvtől megfosztott kommunikációs médiumok révén állnak kapcsolatban egymással. Ezek a rendszerszerű mechanizmusok egy normáktól és értékektől messzemenően függetlenedett szociális érintkezést szabályoznak, nevezetesen a célracionális gazdasági és igazgatási cselekvésnek azokat az alrendszereit, amelyek Weber látlelete szerint önállósultak (életvilágbeli – M. P.) erkölcsi-gyakorlati alapjaikkal szemben” (uo.). Amikor manapság például a javak és szolgáltatások termelése és elosztása, valamint a kollektív célok megjelölése és érvényre juttatása rendszerint már nem a családi vagy nemzetségi kötelékek, illetve a rokonsági rend szervezeti keretében zajlik, hanem külön szociális képződményekben, amelyek a szociális rend sajátos típusát képviselik – termelőüzemekben, igazgatási szervekben, amelyeknek formális (alap szabályban rögzített) struktúrájuk van —, akkor ebben rendszer és életvilág szétkap- csolódása fejeződik ki.

Rendszer és életvilág azonban továbbra is függ egymástól. Ez az összefüggés rendszer és életvilág között Habermas szerint a következőkben mutatkozik meg:

a)

A rendszer területe annyiban függ az életvilágtól, hogy a rendszert alkotó mechanizmusoknak intézményesültnek, a rendszerdinamika következményeinek és mellékkövetkezményeinek legitimnek, a társadalom tagjainak a rendszerekben való részvételre motiváltnak kell lenniük. Más szavakkal: a rendszernek az életvilágban kell horgonyoznia (vö. Habermas 1981b, 259).

b)

Az életvilág annyiban függ a rendszertől, hogy ott teremtődnek meg és állnak rendelkezésre az anyagi újratermelődéséhez szükséges eszközök.

Habermas társadalomelméletének csattanója mégis az a feltételezés, hogy rendszer és életvilág, rendszer- és szociális integráció ellentétbe kerülhetnek egymással. Idevonatkozó tételei a következők:

1. Bizonyos társadalmi feltételek mellett – mégpedig akkor, amikor „intézmények, amelyek az olyan szabályozó eszközöket, mint a pénz vagy a hatalom az életvilágban horgonyozzák le”, „a rendszer fenntartását nem vetik alá az életvilág normatív korlátozásainak”, hanem, megfordítva „az életvilágot vetik alá az anyagi újratermelés rendszerszerű kényszereinek” (Habermas 1981b, 275. sk.) – előfordulhat, hogy a rendszerszerű mechanizmusok, a maguk törzsökös területén túlnyúlva behatolnak az életvilágba, és ott gátolják a megértés mechanizmusát, s ezzel veszélyeztetik az életvilág szimbolikus újratermelődését, a kultúra, a társadalom és a személyiség újratermelődését. Habermas (1981b, 293) ebben az összefüggésben az életvilág gyarmatosításáról beszél. A még féktelenül tomboló „manchesteri kapitalizmus” korában élő proletár – 16 órás munkanappal, saját ágy nélkül, éhbérért dolgozva, alig van ideje önmaga puszta fizikai fenntartására, nem is beszélve személyisége fejlesztéséről, kielégítő társadalmi kapcsolatok létesítéséről és fenntartásáról, a kultúrában való részvételről – és egy terrorista rendszerben körözött személy – nyilvános megvetés tárgya és szabad préda, folyton menekül, sohasem lehet biztos benne, hogy nem spiclikkel van-e körülvéve, ezért állandóan önmegtagadásra kényszerül – egyaránt azokat az életformákat példázzák, amelyek az életvilág szélsőséges gyarmatosításának helyzetében honosodnak meg. A probléma azonban, igaz, lényegesen enyhébb formában a modern nyugati demokráciákban is felmerül – gondoljunk csak a mai politikai viták olyan jelszavaira, mint új szegénység, törékeny ember stb.

2. Ilyen helyzetben valószínű, hogy az érintettek megvonják a legitimációt az alrendszerektől, feladják együttműködési készségüket, s ellenállást tanúsítanak az életvilág gyarmatosításával szemben (vö. Habermas 1981b, 561).

Éppen ez a helyzet Habermas szerint a kapitalizmusban (vö. ehhez 4.2.).

3.4. Szociális evolúció

Rendszer és életvilág kölcsönhatása a szociális evolúció problémája tekintetében is központi jelentőségű a kritikai elmélet számára.

Bármely társadalom alapstruktúrája Habermas szerint az életvilághoz számítandó, mindenkori társadalmi szervezőelvvel van adva, amelynek struktúráját valamilyen intézményes mag (például a modern társadalmak magánjogi rendszere; lásd még 2. áttekintés) határozza meg: „ez a szervezőelv lehetséges játéktereket ír körül; különösképpen azt rögzíti, hogy mely struktúrákon belül lehetségesek az intézményrendszer változásai; milyen mértékben hasznosulnak társadalmilag a meglevő termelőerő-kapacitások, illetve milyen mértékben ösztönözhető új termelőerők kibontakozása; s ezzel: mennyire fokozható a rendszer összetettsége és a szabályozó teljesítmény” (Habermas, 1976, 168. sk.). Más szavakkal: a szervezőelv azt rögzíti, hogy milyen mértékben oldhatók meg az anyagi és szimbolikus újratermelés problémái (1. áttekintés [1]).

Mármost ha túlterhelődik ez a problémamegoldó képesség, azaz olyan problémák lépnek fel, amelyek a fennálló szervezőelv keretében nem oldhatók meg, akkor a társadalom evolúciós kihívás elé kerül ([2] a 2. áttekintésben). Habermas emellett azt az álláspontot képviseli, hogy az ilyen evolúciós kihívások az anyagi újratermelés (többnyire rendszerszerű struktúrák és mechanizmusok hordozta) területéről indulnak ki.

Az ilyen evolúciós kihívások felfogásának előfeltételei a szociokulturális életvilágon belüli tanulási folyamatok. Az evolúciós tanulásban a személyiség, a kultúra és a társadalom, az életvilág strukturális összetevői a következőképpen játszanak össze (vö. Habermas 1976, 176):

a)

A tanulási folyamatok a társadalom egyes tagjaiból indulnak ki, végső soron tehát az egyének (technikai és erkölcsi-gyakorlati) tanulási képességén alapulnak ([3] az 1. áttekintésben).

b)

A tanulási folyamatok eredményei példaszerű tanulási folyamatok révén ([4] az 1. áttekintésben) a kulturális tudástárba kerülnek, amely afféle kognitív lehetőség evolúciós problémák megoldására ([5] az 1. áttekintésben).

c)

Ez a kognitív lehetőség mármost, amennyiben valamilyen intézményben testesül meg, felhasználható a társadalom átstrukturálására. E változásban központi szerepe van a szociális mozgalmaknak mint a változást hordozó rétegeknek ([6] az 1. áttekintésben).

Az evolúció folyamán Habermas szerint – a szociológiai hagyománnyal összhangban – a társadalmi formációk a 2. áttekintésben bemutatott sorrendben követik egymást:

Habermas szerint ezek a társadalmi formációk, a természet feletti uralom, a szociális integráció és a rendszer összetettségének mindenkori szintje szerint emelkedő rendben követik egymást, amely fejlődésen az evolúciós szempontból sikeresen tanuló társadalmak mennek keresztül.

1. áttekintés: I. Habermas evolúcióelmélete

2. áttekintés: a társadalmi formációk evoluciós sora

Emellett Habermas szerint teljesen nyitott kérdés, és a konkrét történelmi feltételektől függ, hogy ez az evolúciós tanulási folyamat sikerrel jár-e, vagy sem. Ezen elképzelés szerint visszalépések sem zárhatók ki: „Sok út vezethet ugyanarra a fejlődési szintre; az egyenes vonalú fejlődés annál valószínűbb, minél számosabbak az evolúciós egységek. A fejlődés töretlenségére sincs garancia; inkább véletlen körülményektől függ, hogy valamely társadalom terméketlenül megreked-e valamelyik fejlődési küszöbnél, vagy új struktúrák kifejlesztésével oldja meg rendszerproblémáit. Végül pedig az evolúció során visszalépések is lehetségesek, amire számos empirikus adat is van” (Habermas 1976, 155).

A szociális evolúció habermasi elméletének és a marxi történelemelméletnek vannak közös vonásai, de vannak köztük különbségek is:

d)

Miként Marxnál, a fejlődést ösztönző erők Habermasnál is az anyagi újratermelés területén, a gazdasági alapban találhatók. Marxtól eltérően azonban nála a változásban döntő szerepet játszanak az életvilágban folyó tanulási folyamatok, tehát a felépítmény elemei. Ezeknek a tanulási folyamatoknak az eredménye nyitott, semmiképpen sem szabja meg őket az alapban lezajló fejlődés.

e)

Habermas elméletében – lásd azt a tételt, hogy a társadalom szervezőelve korlátozza a termelőerők felhasználását és fejlődését – a termelőerők és a termelési viszonyok közötti ellentmondás marxi gondolata is fellelhető. Marxtól eltérően azonban ő úgy vélekedik, hogy az ellentmondás feloldásának előfeltétele nem a technikai, hanem a gyakorlati-erkölcsi haladás. Csak ez teszi lehetővé, hogy új szervezőelv intézménye-süljék, s ezzel táguljon a termelőerők felhasználásának és fejlődésének játéktere.

f)

Habermasnál felbukkan továbbá a szociális mozgalmak közötti konfliktus – a marxi osztályharc gondolata is. Az ilyen konfliktusok azonban szerinte csak akkor öltik harcok formáját, ha kudarcot vallanak a szembenállás békés, párbeszéden alapuló formái, illetve az uralkodó csoportok nem hajlandók élni velük – s ebben ekkor sem a szociális szféra valamiféle természettörvénye tükröződik, hanem a résztvevők döntése.

g)

Végül pedig Habermasnál is megtaláljuk azt az elképzelést, hogy a társadalmi formációk követik egymást. Marxszal, illetve dogmatikus epigonjaival ellentétben azonban ő nem abból indul ki, hogy ezeken a lépcsőfokokon minden társadalomnak megszakítás nélkül és mindig felfelé kell haladnia. Számol a stagnálás vagy akár egy már meghaladott fejlődési szakaszra visszaesés lehetőségével is.