Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

11. fejezet - 11. fejezet KRITIKAI ELMELET – JÜRGEN HABERMAS

11. fejezet - 11. fejezet KRITIKAI ELMELET – JÜRGEN HABERMAS

Max Preglau

1. Elméleti háttér és megismerési érdek

Miként a marxizmust, úgy a kritikai elméletet is a kritikai-filozófiai (és nem az empirikus-nomológikus, illetve empirikus-analitikus) tudományfelfogás alapozza meg: e felfogás értelmében a tudománynak nem csak az a feladata, hogy leírja, tipizálja és magyarázza a valóságot, nem kerülheti meg, hogy ne értelmezze értékelően is azt.

Ennek az értékelésnek az alapja a kritikai elmélet esetében az emberiség emancipációjának, a szabadság, egyenlőség, testvériség megvalósításának eszméje, ahogy ezeket elsőként a felvilágosodás filozófiája megfogalmazta, és a francia forradalom politikai vezérfonalának nyilvánította. Ennek megfelelően a kritikai elmélet figyelme és érdeklődése egyrészt azokra a társadalmi állapotokra, illetve vonásokra irányul, amelyek akadályozzák ezen eszmények valóra váltását, másrészt azokra a társadalmon belüli változástendenciákra, amelyek a kérdéses eszmények megvalósításával kecsegtetnek.

A kritikai elmélet az 1930-as években a weimari Németországban jött létre. Központja a frankfurti Társadalomkutatási Intézet volt (ezért nevezik a kritikai elméletet frankfurti iskolának is). Fejlődésének első szakasza elsősorban Theodor W. Adorno (1903-1969), Max Horkheimer (1895-1973) és Herbert Marcuse (1898-1979) nevéhez kötődik. Eredeti célja az volt, hogy kiszabadítsa a marxizmust abból a dogmatikus merevségből, marxista-leninista világnézetté nyilvánításból, amelybe a szovjet állam és a kommunista internacionálé vezetése alatt került, és az empirikus társadalomkutatás alapján fejlessze tovább.

A történelmi fejlemények (a fasiszta hatalomátvétel) azonban nemcsak arra késztették a frankfurti iskola képviselőit, hogy először Franciaországba (Párizs), majd az Egyesült Államokba (New York) emigráljanak. Arra is ösztönözték őket, hogy feladják eredeti kutatási programjukat: az emancipáció esélyei tekintetében viszonylag optimista empirikus marxizmus helyébe egy igen pesszimista alaphangú tiszta történetfilozófia lépett, amelynek értelmében a történelmi folyamat nem az emberek szabadságához, egyenlőségéhez és testvériségéhez, hanem a „totálisan igazgatott világhoz” és az „egyén alkonyához” vezet. Horkheimer és Adorno lényegében a második világháború és az NSZK-ba való visszatérésük után is fenntartották ezt az álláspontot (a kritikai elmélet korai szakaszának történetéhez lásd például Dubiel 1978, Jay 1976 vagy Wiggershaus 1986).

A háború utáni időszakban Jürgen Habermas német szociológus és filozófus (1929-) tett kísérletet arra, hogy a kritikai elméletet ismét kiszabadítsa a „tiszta” filozófia „duzzogásából”, és hozzákapcsolja az empirikus társadalomtudományhoz. Habermas elmélete minden bizonnyal a legfontosabb és legbefolyásosabb hozzájárulás a kritikai elmélet megújításához, ezért a következőkben ezt az elméletet mutatjuk be.

Sok, szociológiai tankönyvekben tárgyalt szerzőhöz hasonlóan Habermas is olyan tudós, akinek érdeklődése és tevékenységi területe messze túlmutat a szakszociológia határain. Termékenysége és eredetisége nagyrészt éppen annak a képességének köszönhető, hogy a filozófiai és a szaktudományok, illetve az egyes tudományágak határait (sőt a szakszociológia különböző paradigmái közötti határokat is) figyelmen kívül hagyva gondolkodik, és a számára érdekes problémákat interdiszciplinárisan és több paradigmát egyidejűleg felhasználva közelíti meg.

Jellemző Habermasra az is, hogy elméleti koncepcióját mindig a szemben álló álláspontokkal vitatkozva fejti ki – az úgynevezett pozitivizmusvitában K. R. Pop- perral és H. Alberttel, a rendszerkutatásról folyó vitában N. Luhmann-nal vagy a „posztmodernek” úgynevezett ésszel szemben szkeptikus teoretikusaival (Derrida, Foucault, Lyotard) szemben. Emellett Habermas, minden bírálat és polemikus érvelés mellett mindig azon volt, hogy tanuljon ellenfeleitől, és gondolataikat, amennyiben előrevivőnek tekintette azokat, beépítse koncepciójába.

Fejlődése során Habermas többször módosított álláspontján, s egyre jobban eltávolodott kiindulópontjától, a nyugati marxizmustól és a korai kritikai elmélettől. Alapvető indítékait és eredeti felismeréseit azonban természetesen nem adta fel: az „önmagukkal meghasonlott modernekkel való megbékülés” motívumát és azt az elképzelést, „hogy a modernek által [...] lehetővé tett megkülönböztetések feláldozása nélkül is találhatók az együttélésnek olyan formái, amelyben a valódi autonómia és függőség békés viszonyra lép egymással” (Habermas 1985, 202).

Jürgen Habermas azonban nemcsak tudós és filozófus, hanem politikailag elkötelezett értelmiségi is. Demokratikus-szocialista álláspontja szerint a polgároknak átfogó jogokat és lehetőségeket kell nyújtani a politikai akaratképzésben való részvételre, de ezeket a jogokat ahhoz, hogy hatékonyan élni lehessen velük, a gazdasági jólétben és a szociális biztonságban való részvételt garantáló átfogó jogokkal és lehetőségekkel kell kiegészíteni. Hazájában, az NSZK-ban ismételten hallatta szavát fontos politikai ügyekben: a diákmozgalmak és a felsőoktatási reform, a terrorizmus, a terror leküzdése és a foglalkoztatási tilalom, a Szövetségi Köztársaság-beli békemozgalom és a kormány utófegyverkezés körüli vitájában, a német újraegyesítés kérdésében, a baloldal jövője körüli vitában a „létező szocializmus” összeomlása után, s végül a menedékjog, az új jogok és az idegenellenesség körüli vitában. Az értelmiségi Habermas normatív álláspontja, diagnózisai és terápiás javaslatai magától értetődően a teoretikus és filozófus Habermas munkájának köszönhetők. Haber- masnak mégis jó oka van arra (hiszen elméleti problémák tisztázására nem alkalmas egy politikai vita és fordítva), hogy külön tartsa e két szerepét. Politikai állásfoglalásai ezért külön könyvsorozatban, a Kisebb politikai írások gyűjteményében jelentek meg.

Térjünk vissza ismét a teoretikus Habermashoz és a kritikai elmélet megújítását célzó próbálkozásához: ez a megújítási kísérlet – álláspontja szerint – a következőkből indul ki: a megjósolt forradalom elmaradása a fejlett tőkés országokban, valamint a forradalom kudarca a „létező szocializmus” országaiban a marxizmus néhány középponti tételét cáfolja – ezért időszerűtlenné válna egy olyan kritikai elmélet, amely „látatlanul” kapcsolódik a marxizmushoz. A modern szociológiai elméletekben ezzel szemben egész sor olyan elem található, amely felhasználható a jelenkori társadalom elemzésében, ezek az elméletek azonban többségükben az empirikusanalitikus tudományfelfogásnak elkötelezettek, s – legalábbis nyíltan – tartózkodnak az értékeléstől; korszerűek tehát, de már nem kritikaiak.

Habermas a következő stratégiát követi annak érdekében, hogy a modern szociológiai ismeretek szintjén jusson el egy kritikai elmélethez:

1. Megkérdőjelezi az uralkodó empirikus-analitikus tudományfelfogás monopóliumigényét, és igazolja a kritikai-filozófiai tudományfelfogás létjogosultságát (2.rész).

2. Kritikailag dolgozza fel a modern szociológiai elméleteket, s megpróbálja egy olyan koncepcióban egyesíteni őket, amely lehetővé teszi a jelen kritikai diagnózisát (3. rész).

3. A jelen kritikai diagnózisa a kidolgozott koncepció alapján (4. rész).