Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. A társadalom és alrendszerei

4. A társadalom és alrendszerei

Míg egy önreferenciális rendszer környezetének differenciálódását a rendszer megfigyelési képessége teszi lehetővé, és korlátozza, addig a belső differenciálódás közvetlenül az önteremtő újratermelődéshez kötött. Az újratermelés nem egyszerűen a fennálló másolatát jelenti, hanem állandó újjáalkotást, tehát az újratermelődés lehetőségeinek újratermelését is. Eleget kell tennie ugyan az összrendszeren belüli kapcsolódási képesség önteremtéshez kapcsolt feltételének, ám új lehetőségeket nyithat meg, saját belső rendszer-környezet különbségeket alkothat, s ezzel rendszereket hozhat létre a rendszerekben. Ezzel előzetesen utalhatunk az alrendszerek képződése révén zajló rendszerdifferenciálódás néhány jellegzetességére: az alrendszerképződés öngerjesztő módon történik, másként kifejezve: nem az összrendszer, hanem az alrendszer a differenciálódás alanya. A differenciálódott alrendszerek továbbá maguk is önteremtő zárt rendszerek a rendszerekben, tehát egymás számára környezeteket alkotnak, amelyek kölcsönös alkalmazkodási folyamatokat (interpenetrációkat) indítanak el. Vannak egyszerű szociális rendszerek, például a jelenlevők közötti interakciós rendszerek, amelyek nem differenciálódnak tovább. Luhmann azonban elsősorban a legátfogóbb szociális rendszerekkel foglalkozott, a társadalmakkal és különösképpen a modern világtársadalommal, annak keletkezési feltételeivel és rendkívül összetett felépítésével.

A modern társadalmak, a korábbiaktól eltérően szegmentális vagy hierarchikusan tagolt társadalmak, amelyekre a funkcionális differenciálódás jellemző: több, eltérő funkciót betöltő alrendszerre tagolódnak. Ahhoz, hogy megvizsgálhassuk az alrendszerek felépítését és funkcióját s az ebből az összrendszerre háruló következményeket, még egyszer fel kellene idéznünk a szociális rendszerek meghatározását. A szociális rendszerek az értelemteli kommunikáció rendszerei. A társadalom mint a legátfogóbb szociális rendszer ezért valamennyi értelmesen egymásra épülő kommunikáció összessége, ennek következtében nincs szociális környezete, tehát semmivel sem képes kommunikálni a környezetében.

A szociális rendszerek magyarázatát három fogalomra korlátoztuk, ezért három részelméletben adtuk elő: kommunikáció, értelem és struktúra. A modern társadalom funkcionális differenciálódásának megértése érdekében most mindegyik részelméletből egy-egy fogalmat ragadunk ki, s ezeket összekapcsoljuk egymással: kommunikációs médiumok, kétértékű kódolás és szemantika.

A szimbolikusan általánosított kommunikációs médiumok létrejöttének célja, hogy növeljék a kommunikáció iránti fogadókészséget – a kommunikációval ugyanis együtt jár a befogadás motívuma –, s ezzel az önmagában valószínűtlen kommunikációkat sikerre vezessék. „Mai társadalmunkban a legsikeresebb/következményekben leggazdagabb kommunikáció ilyen kommunikációs médiumokon keresztül bonyolódik, ennek megfelelően a szociális rendszerek létrejöttének esélyét a megfelelő funkciók szabják meg” (Luhmann 1984, 222). A kommunikációs médiumok emellett az értelem lehetőségeihez kötődnek, s mint már említettük, az értelem különbségeket teremt. Funkcióspecifikus alrendszerek létrejöttekor mármost felismerhetők olyan „vezérkülönbségek”, amelyeket Luhmann kétértékű kódnak nevez. A mindenkori kétértékű kódok alkotják a vezérkülönbségeket, amelyek körül létrejönnek az alrendszerre jellemző szemantikák, a kommunikációk strukturális előírásai. Mielőtt néhány konkrét alrendszer kapcsán megpróbálnánk szemléltetni ezeket az igen elvont gondolatokat, összefoglalóan fel kell sorolnunk az alrendszerre jellemző szemantikák kétértékű kódok segítségével történő létrejöttének a mi szempontunkból legfontosabb folyományait:

– A kódolás alapvetően a megkettőzés lehetőségét adja. A nyelv például lehetővé teszi, hogy minden elképzelhető kijelentést igenlő és tagadó változatban fogalmazzunk meg. Ezáltal „a kommunikáció képernyőjén” minden kontingensnek mutatkozik.

– Maga a kód nem lehet egyszersmind a kiválasztás kritériuma is. A kódértékek hozzárendelésének helyességét mérő kritériumokat Luhmann programoknak nevezi (az igaz-nem igaz kód számára a kutatási folyamat olyan kritériumai jöttek létre, mint az érvényesség, a megbízhatóság, a reprezentativitás, a logikai ellentmondásmentesség stb., amelyek együttese mint program igazolja, hogy valamely kijelentéshez az igaz vagy a nem igaz értéket rendeljük). Kód és program különválasztása révén a zárt rendszer információs szempontból nyitottá válik. Minden további információfeldolgozás, a különbségekből újabb különbségeket alkotva a vezérkülönbséghez kapcsolódik. Kód és program különválasztása lehetővé teszi továbbá – a kód szintjén kizárt – harmadik lehetőségek bekapcsolását (ha egy kijelentés nem igaz, csak nem igaz lehet, de szép vagy csúnya például nem. A szépség és a csúfság viszont tudományos, például művészetszociológiai kutatás tárgya lehet).

– Az összes kétértékű kód alapvetően minden tárgyterületre alkalmazható, de csak akkor, ha kommunikációk választanak ki valamely tárgyterületet egy kód számára (minden lehet igaz vagy nem igaz, szép vagy csúnya, de önmagában semmi sem igaz vagy nem igaz, szép vagy csúnya).

A nyelv példáján könnyen szemléltethetők a kétértékű kódnak ezek a tulajdonságai. A kódspecifikus nyelvi szemantikák önállósulása már az ókori Görögországban jelentkezik, s valószínűleg ez adott ösztönzést a társadalmi műveletek persze sokkal később bekövetkező önállósodására is. Jelentős szerepet játszott ebben az írás és a nyomtatás feltalálása. A társadalom funkcionális tagolódására utaló első fontosabb kezdeményekkel az újkorra való átmenet során találkozunk. A legfontosabb fejlemények e téren azonban csak később, a 18. század végén és a 19. században jutottak érvényre. Ha a kétértékű kódok révén társadalmi funkciórendszerek önállósulnak, ez azt jelenti, hogy egyrészt önállóvá válnak más alrendszerekkel és az összrendszerrel szemben, mert csak ők használják a megfelelő vezérkülönbségeket. A politikai megalkuvás, a jogszerűség, a gazdaságosság, a szépség stb. például nem lehet az igazság kritériuma, és fordítva, annak programjait csak a mindenkori funkciórendszer szabja meg. Egyúttal azonban éppen a funkcionális elkülönültség erősíti a kölcsönös függőséget, mert az egyes alrendszerek erősebben ráutaltak egymás funkcióira; egyetemek például csak többé-kevésbé jól működő gazdaság, politikai rendszer, jogrendszer stb. háttere előtt létezhetnek egyáltalán. Másként fogalmazva: funkcióikat tekintve a mindenkori alrendszerek önállóak, ám ahhoz, hogy egyáltalán észlelhessék funkcióikat, rá vannak utalva a többi funkciórendszerre. Önállóság és függőség a kölcsönös fokozás viszonyában állnak egymással. Ez ellentmondásnak tetszhet, s eldönthetetlen viták kapcsolódhatnak hozzá a tudomány, a művészet (l’art pour l’art), a vallás stb. önállóságáról.

Az itt vázolt elmélet háttere előtt Luhmann differenciált, működését tekintve zárt funkciórendszerekként írja le a modern társadalom legfontosabb kommunikációs területeit. Részben igen átfogóan, részben csak alapvonásaiban dolgozta ki ezt az elképzelést a gazdaság, a jog, a politika, a vallás, a tudomány, a nevelés, a művészet és az intim kapcsolatok szférájára nézve. Egy példa kapcsán nézzük most meg, milyen perspektívák adódnak ebből.

Gazdaság

Gazdasági tevékenység és gazdaságra vonatkozó kommunikáció minden társadalomban található. Ez abból az összes társadalomban felmerülő problémából fakad, hogy gondoskodni kell a szükséges javakról, és szabályozni kell a javakhoz való hozzájutás lehetőségeit s a javak elosztását. A gazdaság mint önálló társadalmi alrendszer elkülönülése a pénznek mint szimbolikusan általánosított kommunikációs médiumnak a megjelenésével kezdődik. A pénz a fent ismertetett értelemben kommunikációs médium, tehát szimbólum, amelynek segítségével növelhető egy önmagában valószínűtlen, kommunikációkra való felvevőkészség valószínűsége: munkát keresünk, pedig tulajdonképpen egyáltalán nem akarunk dolgozni, odaadunk dolgokat, amelyekre még szükségünk volna, de pénzt adnak értük. A termelő számára a kereslet, a fogyasztó számára a kívánt termék megszerzésének valószínűtlensége szűnik meg, vagy legalábbis annyira csökken, hogy a megfelelő fáradozások értelmesnek tűnnek fel, és bátorítást kapnak. A pénz egy további össztársadalmilag fontos hatása az, hogy szintúgy érdekelt harmadik személyek esetében jogosnak tünteti fel, ha azok szűkösen meglevő javakhoz jutnak. Ezzel nagymértékben enyhül az elosztási problémák konfliktusos jellege, ami tehermentesíti a politikai rendszert. A további elemzés szempontjából azonban az a döntő, hogy a pénz mint kommunikációs médium a kiválasztáshoz indítékot kapcsol. Ha egyszer érvényre jutott ilyen irányú teljesítőképességének tapasztalata, háttérbe szorulnak a motiváció egyéb formái. Ezzel veszít jelentőségéből az erkölcsi, vallási, szolidaritási (szomszédsági) kötelmekhez fűződő munkavégzés vagy javak átadása. A pénznek ezt a következményét (a normatív meggondolások kikapcsolása, a kontextus közömbössége – mindegy, ki fizet, honnan van pénze, az emberi kapcsolatok árujellege) bírálták és bírálják. Ezeket a pénzzel összefüggő jelenségeket Luhmann az „ördögi” fogalmában foglalja össze. Az eredeti szimbolikus értelemben „összekötő” ellenfogalma az ördögi (diabolikus), a „szétválasztó”. A pénz ebben az értelemben egyszerre összeköt és szétválaszt. Más szavakkal: elősegíti sajátosan gazdasági kritériumok megszületését, és ezzel a gazdasági műveletek egységét, egyszersmind minden mást kizár a maga területéről. Ezzel vezeti be egy önálló társadalmi alrendszer különválását.

A társadalom részeként a gazdaság kommunikációk formájában zajló önrefe- renciális műveletekhez kötött, mint önálló alrendszer viszont létrehozza a rá jellemző kommunikációtípust s ezzel saját önteremtését. „A gazdaság mint önteremtő, önmagát létrehozó rendszer azzal tesz szert egységére, hogy olyan sajátos típusú elemeket alkalmaz, amelyek csak a gazdaságban fordulnak elő, s csak benne, azaz ugyanezen rendszer más elemeire való körkörös összefüggésükben nyerik el egységüket. A gazdaság »egységnyi cselekedete« a fizetés. A fizetésekben megvan az önteremtő elem összes tulajdonsága: csak fizetések alapján lehetségesek, és a gazdaság önteremtésének körkörös összefüggésében nincs más értelmük, mint hogy fizetéseket tesznek lehetővé” (Luhmann 1988, 52.). Ha pontosak akarunk lenni, az elmulasztott fizetéseket is a gazdaság végső kommunikatív elemeihez kellene sorolnunk. „Az az elhatározás is elemi eseménye a gazdasági rendszernek, hogy nem veszünk új autót, mert az autók túl drágák lettek; még akkor is, ha megmaradunk a puszta mulasztásnál, s nem rendelkezünk másként a megfelelő pénzmennyiség felől. Azt persze meg kell követelnünk – s az elhatározás nehézségeket okoz, ahogy a mulasztással kapcsolatos széles körű vitából tudjuk –, hogy a fizetés mint kívánság, elvárás, kötelezettség valamiképpen nyilvánvaló legyen, bár mégis elmarad. A fizetés és a nem fizetés egymás tükörképét alkotó események, az egyik mindig a másik tagadásán keresztül létezik. Aki fizet, az éppenséggel nem tudja megőrizni a pénzét, aki viszont a pénzt kapja, az nem tud fizetni, ezért mindig az ellentéthez való igazodás is történik” (Luhmann 1988, 53). A gazdasági rendszer kétértékű kódja ezért mint fizetés/nem fizetés határozódik meg, s a gazdaságot ennek alapján úgy határozhatjuk meg, mint azon műveletek összességét, amelyek pénzkifizetések útján, tehát a fizetni/nem fizetni kód alapján bonyolódnak.

Kódja szintjén a gazdaság zárt önteremtő rendszer. A műveletek helyességének kritériumát, a kód programmal való nyitottá tételének fent ismertetett elméletéhez kapcsolódva Luhmann szerint az árak nyelve nyújtja. Az árak megszabják és programozzák a fizetéseket. „A kód annak előfeltétele, hogy a rendszer eseményekből, nevezetesen fizetés-eseményekből állhat. Önmagukban azonban ezek a fizetés-események értelmetlenek, ha nem teremthetők indokok, amelyek a cselekvést motiválják. Például bizonyos szükségleteinket akarjuk kielégíteni, vagy a jövőbeli fizetések lehetőségét szem előtt tartva javítani akarunk pozíciónkon. Ebből a szempontból a rendszernek képesnek kell lennie arra, hogy tanuljon, azaz reagálhasson a benne vagy környezetében bekövetkező változásokra. Ehhez meg kell teremteni a helyes viselkedés kritériumait, programokat kell alkotni. A szükségleteket azonban nem lehet közvetlenül programozni. Felbukkannak és elenyésznek, a rendszer számára azonban környezeti adottságok. A rendszer a belső műveletek szabályozására van utalva, tehát a fizetések programozásától függ. Ez történik az árakon keresztül. Az árakat ismerve igen gyorsan meg lehet ítélni, helyesek-e a fizetések, vagy sem” (Luhmann 1986, 104).

Meg kell itt elégednünk azzal, hogy röviden bemutatjuk gazdaság mint társadalmi alrendszer médiumát, kódját és programozását, és csak utalunk arra, hogy a téma iránt érdeklődők a szerző műveiben az önreferenciális szociális rendszerek elmélete szempontjából részletesen kidolgozott tanulmányokat találnak a gazdasági élet olyan központi kérdéseiről, mint a piac, a tőke és munka, a szűkösség, a szervezet, a döntési viselkedés, az irányítási lehetőségek stb.

5.