Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. A szociális rendszerek: önreferenciális rendszerek

3. A szociális rendszerek: önreferenciális rendszerek

Miután bemutattuk az önteremtő rendszerek néhány fontos alapfogalmát, most az a kérdés merül fel, mennyire vihetők át vagy alkalmazhatók ezek a társadalmi jelenségekre. A kérdésre adott válasz körül mind a mai napig tudományos vita folyik. Luhmann elméleti javaslata azokat a lehetőségeket mutatja meg, amelyek a hagyományos szociológiai elméleti törekvések és az önreferenciális rendszerek szintézisében rejlenek.

A szociális rendszereket előzetesen úgy határozzuk meg, mint az értelemteli kommunikáció rendszereit. Az önteremtő rendszerekre vonatkozó általános fejtegetésekhez kapcsolódva, e meghatározást vizsgálva először azt kell tisztázni, hogy milyen elemekből állnak a szociális rendszerek, hogyan jönnek létre mint egységek, s hogyan szerveződnek struktúrákká a szociális rendszerek elemei. Már az értelemteli kommunikáció vagy társadalmi cselekvés lehetőségére, pontosabban lehetőségének feltételeire vonatkozó első megfontolások is Luhmann elméleti eljárásának általa ismételten hangsúlyozott sajátosságához vezetnek. Nem szabad a mindennapi értelmezésből kiindulnunk, amelyben a világot normális lefolyásnak érezzük, s magyarázatok csak akkor látszanak szükségesnek, ha valami meglepőre, eltérőre, valószínűtlenre bukkanunk. A gondolkodás történetében vannak példák arra, amelyek az ellenkezőjét teszik kézenfekvővé. Ilyen például az a kérdés, amelyet Thomas Hobbes tett fel: hogyan lehetséges egyáltalán társadalmi rend? Parsons nyúlt vissza ehhez a kérdéshez, amely azután hosszú ideig a szociológiai kérdésnek számított. Vagy ilyen az evolúciós elmélet, amely a számunkra magától értetődőt rendkívül valószínűtlennek tekinti, s ezt a valószínűtlenséget indokolja. És még egy példa: bemegyünk a közeli kocsmába, rendelünk egy sört, amiért kisebb összeget fizetünk. Hétköznapi, önmagában normális történés, némi távolságról szemlélve, például különböző társadalmakat összehasonlítva mégis rendkívül valószínűtlen esemény. Hogyan jön hát létre a kommunikáció vagy a társadalmi cselekvés? Miként lehetséges egyáltalán, hogy EGO megérti, amire ALTER gondol, sőt felfogja a szándékát és annak megfelelően cselekszik? A hagyományos szociológiában ehhez közös kultúrát, közös szimbólumrendszereket, a szocializáció során átadott viselkedési elvárásokat (a kocsmatulajdonos szakmai szerepéhez tartozik, hogy kihozza a megrendelt sört) feltételeztek. Ezekben a megoldásokban az a nem kielégítő mozzanat, hogy feltételeznek valamit, amit tulajdonképpen először meg kellene magyarázni.

Ha gondolatban abból indulunk ki, hogy két ember kultúramentes helyzetben találkozik össze, akkor olyan problémakörbe ütközünk, amelyet Luhmann a kettős kontingencia fogalmával jelöl. Kettősen kontingensként jellemezhető helyzetek úgy jönnek létre, hogy két olyan rendszer találkozik, amelyek külön-külön rendkívül összetettek, ezért viselkedésük kölcsönösen nem kiszámítható. „A kettős kontingencia alaphelyzete ekkor egyszerűnek mutatkozik: két fekete doboz, mindegy milyen véletlenek alapján, kapcsolatba kerül egymással. A saját viselkedését mindegyik a határain belüli összetett önreferenciális műveletekkel határozza meg” (Luhmann 1984, 156). Ennek a találkozásnak a szempontjából tehát nem döntő, hogy idővel megtanulják kölcsönösen áttekinteni egymást, viselkedésüket előre jelezni, s ezáltal képesek lesznek arra is, hogy kölcsönösen irányítsák egymást. „Különállóak maradnak, nem olvadnak össze, a korábbinál nem értik meg jobban egymást; arra összpontosítanak, amit a másikban mint környezetben-levő-rendszerben inputként és outputként meg tudnak figyelni, és mindenkor önreferenciálisan tanulnak bele mindenkori saját megfigyelési látószögükbe. Amit megfigyelnek, azt megpróbálhatják saját cselekvésükkel befolyásolni, és visszacsatolásként ismét csak tanulhatnak. Ezen a módon egy új rend jöhet létre, amelyet az azt lehetővé tevő rendszerek összetettsége szab meg, amely azonban nem attól függ, hogy ez a összetettség kiszámítható, egyszersmind ellenőrizhető is. Ezt az új rendet szociális rendszernek nevezzük” (Luhmann 1984, 157). Döntő fontosságú, hogy a kettős kontingencia problémaköre révén olyan új önreferenciális kör keletkezik, amely új egységet rejt magában, s ez nem vezethető vissza a két rendszer egyikére sem, s körülbelül így fogalmazható meg: „Azt teszem, amit akarsz, ha te is azt teszed, amit én akarok”, vagy: „nem hagyom, hogy meghatározz, ha nem hagyod, hogy én határozzalak meg” (Luhmann 1984, 166. sk.).

3.1. Kommunikáció

A legkisebb egységet, amely ezen az alapon létrejön, kommunikációnak nevezzük. Az ismertetett problematikából már világos, hogy ez a kommunikáció fogalom nem fedi a hagyományos szóhasználatot, amelyben a kommunikáció azt jelenti, hogy a küldő jelek segítségével információt ad át a befogadónak. A kommunikációt Luhmann úgy határozza meg, mint új egységet, amely akkor keletkezik, amikor három kiválasztási folyamat egyesül: az információ, a közlés és a megértés.

Az információ abban az értelemben kiválasztás, hogy sok lehetőség közül választunk ki valamit, s ezzel kizárunk más lehetőségeket. Az értelem fogalmának tisztázása során erre még visszatérünk. Az információ megnyilvánulásához a MÁSIK-nak közlési viselkedést kell választania. Csak az információ és a közlés közötti különbségtevés révén gondolhatja az ÉN a MÁSIK viselkedését kommunikációs ajánlatnak, szemben a puszta informatív eseményekkel. A harmadik kiválasztás a siker várakozásának, a megértésnek a feltételezésére vonatkozik az ÉN kommunikációjának részeként. Ezen a ponton kapcsolható be a kommunikáció mint önteremtő folyamat értelmezése. Mivel a megértés a kommunikáció szükséges alkotórésze, a következő kommunikációkban felül kell vizsgálni; az egyes kommunikáció elemként csak a kommunikációs folyamatban konstituálható visszamenőleg, a fennálló elemeket felhasználva.

A megértéssel lezárul a kommunikáció aktusa. Közvetlenül kapcsolódik ehhez egy negyedik fajta kiválasztás: az ÉN elfogadhatja vagy elutasíthatja a kommunikációt mint a viselkedés előfeltevését. Az ÉN megérti ugyan, mire gondol a MÁSIK (emiatt a kommunikáció sikeres), de másként látja, vagy ugyanúgy látja, de semmilyen vagy másfajta következtetést von le. „A dohányzás veszélyeztetheti az ön egészségét” – ezt olvassa a dohányzó, és meg is érti, miközben rágyújt. Figyelembe véve mindazokat a visszautasítási lehetőségeket, bizonytalanságokat és ingatagságokat, amelyek minden kommunikációs és interakciós folyamatban rejlenek, a fent említett elméleti kiindulópont mellett ahhoz jutunk, hogy a sikeres és következményekkel járó kommunikáció lehetősége tulajdonképpen valószínűtlennek látszik. Igen valószínűtlen, hogy a MÁSIK egyáltalán megérti, mire gondol az ÉN, hogy továbbá a kommunikáció eljut a címzettekhez, s ha mégis, megértik, és e szerint cselekszenek. „A kommunikációs folyamat belső valószínűtlenségei s az a mód, ahogy ezeket az emberek leküzdik, és valószínűségekké alakítják át, egyszersmind a szociális rendszerek felépítését is szabályozza. A társadalmi-kulturális fejlődés folyamatát úgy kell felfognunk, hogy átalakul és bővül a jó kilátásokkal kecsegtető kommunikáció esélye, megszilárdulnak azok az elvárások, amelyek köré a társadalom szociális rendszerét építi; kézenfekvő, hogy ez nem egyszerűen növekedési, hanem kiválasztódási folyamat is: megszabja, hogy a szociális rendszerek mely fajtái lehetségesek, hogyan különböztetik meg magukat a puszta interakciótól, s mi az, ami túlzottan valószínűtlen lévén, kizárásra kerül” (Luhmann 1984, 219).

Azokat az evolúciós vívmányokat, amelyek a kommunikáció valószínűtlenségeit valószínűségekké alakítják át, Luhmann médiumoknak nevezi. Ezzel a szimbolikus médiumok parsonsi elméletéhez kapcsolódik (lásd a cselekvéselméleti rendszerelméletről szóló fejezetet). A nyelv az a médium, amely a kommunikáció megértését közös észlelési kontextuson túlmenően is lehetővé teszi. A címzettek elérésének lehetőségét rendkívüli módon bővítették az olyan terjesztő médiák, mint az írás, a könyvnyomtatás és a rádió. Hogy ezeknek az intézményeknek a megjelenése milyen messze ható következményekkel járt magukra a kommunikációs tartalmakra – a könyvnyomtatás, majd manapság az elektronikus médiák létrejötte nyomán egyenesen a kulturális kommunikáció mutációjáról beszéltek –, azt számtalan kommunikációkutatás eredményei tanúsíthatják. A terjesztő médiák olyan kommunikációkat is lehetővé tesznek, amelyekhez a partnereknek már is nem kell jelen lenniük. Azzal, hogy a kommunikációt kivonták a jelenlétből fakadó kölcsönös társadalmi ellenőrzés közvetlen nyomása alól (vö. a rábeszélés művészetét mint a retorikának azt a formáját, amely ezt a tényállást használta ki, majd a terjesztő médiák fejlődésével vesztett jelentőségéből), könnyebb lesz visszautasítani a kommunikációt, ami fokozza az elfogadás valószínűtlenségét.

Ehhez a problémához kapcsolódnak a szimbolikusan általánosított kommunikációs médiumok. Példánknál maradva, ha nem lehet hatásosan élni a rábeszélés művészetével, más formákat kell keresni, amelyek motiválhatják valamely kommunikációs javaslat (kiválasztás) elfogadását. Ez történhet pénz felajánlásával, erőszakkal (hatalommal) való fenyegetéssel, közös értékekre és elképzelésekre hivatkozva, a javaslat helyességét (igazságát) beláttatva stb. Mindezek a példák a modern társadalomban valóban fontos kommunikációs médiumokra vonatkoznak, amelyek funkciója, Luhmann megfogalmazásában az, hogy szimbolikus általánosítás révén valamilyen kiválasztást egy indítékkal kössenek össze: „Szimbolikusan általánosítottnak olyan médiumokat kívánunk nevezni, amelyek azért általánosítanak, hogy szimbolikusan fejezzék ki a kiválasztás összefüggését valamilyen motivációval, azaz mint egységet mutassák be. Fontos példák erre: igazság, szerelem, tulajdon/pénz, hatalom/jog; első megközelítésben a vallásos hit, a művészet és ma talán bizonyos a civilizációban egységesített alapértékek is. Igen különböző módokon és rendkívül eltérő interakciós helyzetekben, de az ilyen esetekben a kommunikáció kiválasztását úgy próbálják megszabni, hogy ez egyszersmind a motiváció eszközeként is hasson, azaz kellően biztosítani lehessen, hogy megfogadják a kiválasztási javaslatot” (Luhmann 1984, 222). Az említett szimbolikusan általánosított kommunikációs médiumok némelyikét a társadalom sajátos funkciójú alrendszerekké való differenciálódásának tézisével összefüggésben tekintjük át, és taglaljuk részletesebben.

3.2. Cselekvés és átélés

A szociális rendszereknek ezzel a kommunikációelméleti megalapozásával Luh- mann elhatárolódik a szokásos cselekvéselméleti megalapozástól. A kommunikáció imént bemutatott fogalmához kapcsolódva most azt kell tisztáznunk – hogy később visszanyúlhassunk rá –, mi a jelentősége a cselekvés fogalmának az önreferenciális szociális rendszerek luhmanni elméletének keretei között? Az átfogó tisztázás olyan elméleti előfeltételeket igényelne, amelyek e rövid bevezetés keretei között nem állnak rendelkezésünkre. Az itt következő fejtegetésekkel mégis legalább jelezni szeretnénk, milyen megoldást javasol Luhmann.

Még egyszer idézzük emlékezetünkbe, hogy a kommunikáció három kiválasztás – információ, közlés és megértés – új egysége. Ebből következik, hogy a kommunikáció nem lehet azonos a cselekvéssel. Az elképzelés, hogy a szociális folyamatok cselekvésekből állnak, leegyszerűsítés, az összetettség csökkentése, amely azonban döntő előnyöket rejt magában: a cselekedetek közvetlenül megfigyelhetők, s emiatt „egyszerűbben ismerhetők meg és kezelhetők, mint a kommunikációk” (Luhmann 1984, 232). Egyes személyeknek tulajdoníthatók, ezért felelősük is van. A szociális folyamatok csak cselekedetek révén rendeződnek olyan időbeli sorrendbe, amely, a kommunikációval ellentétben, már nem tehető visszafordíthatóvá. Ezt a leegyszerűsítést, amely a cselekvés fogalmának alkalmazásában rejlik, maguk a szociális rendszerek hasznosítják. Önmagukat cselekvési rendszerekként figyelik meg és írják le. (Luhmann tehát átveszi az önmegfigyelés és az önleírás fogalmait az általános rendszerelméletből, s átviszi a szociális rendszerek elméletébe.) Idézzük magát Luh- mannt a kommunikáció és cselekvés különbségének kérdéséről: „A problémát abban látom, hogy a kommunikációt és a cselekvést valójában nem lehet különválasztani (de megkülönböztetni igen), olyan viszonyt képeznek, amelyet saját összetettségük csökkentéseként kell értelmezni. Az elemi, a külön szociális valóságot teremtő folyamat: kommunikációs folyamat. Ezt a folyamatot azonban ahhoz, hogy irányíthassa magát, cselekedetekre kell visszavezetni, cselekedetekre kell bontani. A szociális rendszerek eszerint nem cselekedetekből épülnek fel úgy, mintha ezek a cselekedetek az ember szervi-pszichés alkata alapján jöhetnének létre és maradhatnának fenn; cselekedetekre bontják őket, s e visszavezetés révén kapcsolódhatnak további kommunikációs történésekhez” (Luhmann 1984, 193).

Az átélést bizonyos szempontból a cselekvés komplementer fogalmának kell tekinteni. Ha a cselekedetekből kiválasztási folyamatok beszámításával alakulnak rendszerek (például egyének), akkor az átéléshez a környezeti kiválasztás rendelődik hozzá. Ez következményekkel jár a további műveletek (például cselekedetek) szempontjából, mert általa világossá válik, hogy azok külső okokhoz igazodtak.

3.3. Értelem

A szociális rendszereket az imént az értelemteli kommunikáció rendszereiként határoztuk meg. Amikor a kommunikációkat úgy írtuk le, mint a szociális rendszerek elemi részecskéit, tehát azok önteremtésének alapját, akkor tulajdonképpen már előfeltételeztük a luhmanni szociológia egyik olyan alapfogalmát, amelynek tisztázását most kell pótolnunk: az értelem fogalmáról van szó. Természetes volna itt egyszerűen megadnunk az értelem meghatározását. Egy ilyen próbálkozás azonban bizonyos akadályokba ütközik. Hiába középponti fogalma az értelem a legtöbb szociológiai modellnek – különösen Max és Alfred Weber neve kötődik hozzá –, a mindenkori elméleti kontextusba igen eltérő módon illeszkedik. Közelítsünk a problémához a mindennapi megértés felől, s vegyük megint annak az embernek a példáját, aki lemegy a kocsmába, és rendel magának egy sört. E példa kapcsán valószínűleg mindenkinek egyszerre sok képzettársítása támad: „Miért pont sört? Nem hívtam-e meg véletlenül valakit, aki feltehetően sört szeretne, de az nincs otthon? S mi van a szaunával annak a sörnek (amelynek márkanevét ebben az összefüggésben jobb nem említeni) a tévéhirdetésében? Ma már talán túl késő van. Dühítő, hogy férfinak kell lennie. Ezzel pedig tudattalanul nem specifikus viselkedésmódok rögzülnek – jellemző

példa egy rendszerelmélettel foglalkozó írásban.” Ilyen vagy egészen másfajta képzettársítások juthatnak eszébe az olvasónak. Ez a példa kellően szemléltetheti az értelem itt következő leírását: „Az értelem jelensége az átélés és cselekvés további lehetőségeire való fölös utalások formájában jelentkezik. Valami a nézőpontban, a szándék centrumában van, valamire pedig mellékes utalás történik, mint az átélés és cselekvés és-így-továbbjának horizontjára. Mindaz, ami az intencióban van, ebben a formában egészében nyitva tartja a világot, tehát a hozzáférhetőség formájában mindig biztosítja a világ aktualitását. Maga az utalás a valóság álláspontjaként aktualizálódik, de nemcsak valóságost (illetve feltételezetten valóságost), hanem lehetségest (feltételesen valóságost) és negatívat (valótlant, lehetetlent) is magában foglal” (Luhmann 1984, 93). A más lehetőségekre való fölös utalások azonban csak az értelem egyik jellegzetességét alkotják. Ehhez egy további is társul: nem ragadható meg minden lehetőség abban a formában, hogy további megfontolások vagy kommunikációk tárgyává tehető, vagy akár megvalósítható. „Az értelemforma a maga utalási struktúrájával tehát kikényszeríti a kiválasztáshoz vezető legközelebbi lépést” (Luh- mann 1984, 94).

Ezen meggondolások nyomán az értelem funkciója úgy határozható meg, mint nagyfokú összetettség megjelenítése és – szociális rendszerek esetében – annak kommunikációk számára hozzáférhetővé tétele: „Az értelem egyrészt arra hat, hogy ezek a műveletek ne legyenek képesek megsemmisíteni a összetettséget, hanem az értelem alkalmazásával azt állandóan újraélesszék. A műveletek végrehajtása nem zsugorítja össze a világot; csak a világban tanulhatjuk meg, hogy mint olyan rendszerek rendezkedjünk be, amelyek lehetséges struktúrák közül választanak. Másrészt minden értelem újrafogalmazza a minden komplexitásban lakozó kiválasztási kényszert, s minden meghatározott értelem azzal minősíti magát, hogy bizonyos csatlakozási lehetőségeket természetesnek, másokat valószínűtlennek, nehéznek vagy távolinak tart, vagy (átmenetileg) kizár” (Luhmann 1984, 94).

Az értékre is érvényesek az önreferencia lényeges jellegzetességei: egyetlen értelemintenció sem létezhet önmagában, a fent ismertetett utalásstruktúra értelmében vett újratermelődéséhez visszatérően lefolyó elemek hálózatára van szükség. Az értelem egyik további, önreferenciális jellegzetessége a rendszerképződés operatív zártsága. Értelem csak értelemre utalhat. Értelmet tagadni is csak értelem tagadhat. Az értelmetlenség az értelem rendszerei esetében elképzelhetetlen, amit annak nevezünk, annak ismét csak van értelme. Értelemfeldolgozó rendszerek tehát nem tapasztalhatnak olyasmit, ami nem értelmes. Az operatív zártság megállapításával vetődik fel a környezethez való vagy – ami még nehezebb – két operatív értelemben zárt rendszer közötti viszony kérdése, tehát az, hogy mennyire nyitottak a környezettel kapcsolatot tartók, az értelemfeldolgozó rendszerek.

A kérdésre adott válasz megértésének kulcsa abban rejlik, hogy az értelem előállítása során egy már ismertetett megkülönböztetés jön létre: az intenció tárgya, valami ténylegesen adott és a más lehetőségekre való fölös utalások, röviden: adott és lehetséges között. Ez a különbség az értelemspecifikus információfeldolgozás kiindulópontja. Minden információfeldolgozás alapja bizonyos (kizárólag rendszeren belül értendő) megkülönböztetés (distinkció) és bizonyos megjelölés (indikáció), a megkülönböztetés valamelyik oldalához való hozzárendelés. Vegyük például a szép és csúnya közötti megkülönböztetést. Nyilvánvaló, hogy ez a megkülönböztetés nem magára a világra, hanem valamilyen megfigyelő rendszerre, például képtárlátogatóra vonatkozik. A látogató (szintén rendszeren belüli) kritériumok alapján „kétértékű változóinak” valamilyen kifejeződéséhez sorol bizonyos képet. Különbség és hozzárendelési előírás megteremtésével a rendszernek lehetősége van arra, hogy a külvilágot mint információt behozza, „lássa”. Az értelemrendszerek alapkülönbsége, amely az információfeldolgozáshoz felhasználható: az adott és a lehetséges különbsége. Belőle differenciálódik a további különbségek összetett rendszere. „Ez az alapkülönbség, amely minden értelemátélésben kényszerűen újratermelődik, minden átélésnek információértéket ad. Az értelemhasználat során kiderül, hogy erről és nem arról van szó, hogy így és nem másként folytatjuk az átélést, kommunikálunk és cselekszünk; hogy bizonyos további lehetőségek nyomon követése beválik-e, vagy nem válik be. Az aktualitás és a lehetőség horizontja közötti alapkülönbség teszi lehetővé, hogy a nyitott lehetőségek közötti különbségeket újradifferenciáljuk; megragadjuk, tipizáljuk, sematizáljuk azokat, majd az ezt követő aktualizálásból információs értéket nyerjünk. Ezen az alapon vezetünk be olyan identitásokat, mint a szavak, a típusok, a fogalmak, hogy általuk szervezzük a különbségeket. Ezek szondákként szolgálnak, hogy kitapogassuk velük, mi az, ami valami mással szemben beválik; s azután természetesen: hogy megőrizzük és újratermeljük azt, ami bevált” (Luhmann 1984, 111. sk.).

Összefoglalóan kijelenthetjük, hogy az értelem az információknak a különbségek szerinti feldolgozását teszi lehetővé, különbségek szerint, amelyek nem eleve adottak a világban, hanem önteremtően magából az értelemből termelődnek. Megállapítandó továbbá, hogy az információ nem tekinthető egyszerűen egy külvilág inputjának a rendszerbe, hanem olyan esemény, amelynek révén a rendszer bizonyos állapota önreferenciálisan megváltozik. Az információ „kiválasztás egy olyan lehetőségtartományból, amelyet maga a rendszer teremt és tart fontosnak...” (Luhmann 1984,104), jóllehet a rendszer számára a külvilágból való kiválasztás formájában jelenik meg, amelyet egyszerűen csak „átélni” kell, de nem „kialkudni”.

3.4. Struktúra

Térjünk még egyszer vissza a szociális rendszerek meghatározásához. A szociális rendszerek értelemteli kommunikációk rendszerei. Miután tisztáztuk a kommunikáció mint elemi egység fogalmát, továbbá hogy az értelem a különbségek szerinti feldolgozás önreferenciális médiuma, még nyitva marad a kérdés, hogy miként keletkeznek ebből rendszerek, vagy Luhmann nyelvén megfogalmazva: miként lehetséges, hogy elemi kommunikációs események az értelem alapján „egyáltalán rendezett, differenciált szelektivitással bíró folyamatokká alakuljanak” (Luhmann 1984, 224). Ezzel a struktúra fogalmához, tehát a szociális rendszerek önszerveződésének kérdéséhez érkezünk.

Az eddigiekből bizonyára már világos, hogy a luhmanni elméletben a struktúrák nem a szociális jelenségek magyarázatának előfeltételei, hogy tehát ez az elmélet ebben az értelemben nem strukturalista (vö. mindenekelőtt a Lévi-Strauss-szal és a Par- sonsszal foglalkozó fejezetet). A cselekvés végső soron nem magyarázható meg átfogóan valamilyen kulturális mintára, tehát eleve adott struktúrákra hivatkozva. Az elmélet elvontan kezdődik, s a struktúrát maga vonja be a magyarázatba. Az eddigi fejtegetésekkel azonban csak azt mutattuk be, hogy a kommunikáció önteremtően kommunikációhoz (és a cselekvés cselekvéshez) kapcsolódik, de ez teljesen entrópiaszerűen (tetszőlegesen) történhet. Tapasztalatainknak ez persze korántsem felel meg. A beszélgetések, bármennyire ugrálósan és összehangolatlanul folyjanak is, mégiscsak bizonyos témák körül forognak. A cselekvések társadalmunkban rendkívül összetett módon rendeződnek el. A szociális rendszerek tehát igen magas fokú rendet (negentrópia) mutatnak tapasztalatunknak. Az egyes elemek nem tetszőlegesen kapcsolódnak más elemekhez. Az egyik rendszerben megengedett elemközi viszonyok korlátozását, pontosabban: korlátozásának kiválasztását jelöljük a struktúra fogalmával.

A kommunikáció szempontjából tehetjük pontosabbá ezt a struktúrafogalmat. A bekapcsolható kommunikációkat témák korlátozzák. A témák értelemredukciók, amelyek bizonyos kommunikációs hozadékokat értelmesnek jelölnek, s ezzel egyeseket lehetővé tesznek, másokat viszont kizárnak. Adott társadalom témakészletének összessége, tehát a kommunikatív folyamatok struktúráinak összessége: a kultúra. A kultúrának a fenntartás szempontjából értékesnek tekintett részeit Luhmann szemantikáknak nevezi. Erre egyik példa a szerelmi szenvedély társadalmunkra jellemző szemantikája, amely az intim kapcsolatok alakításában játszik szerepet: azok a kulturális előírások tartoznak ide, amelyek rögzítik, mely érzéseket milyen módon fejezhetünk ki, várhatunk el, követelhetünk meg, vagy mint elfogadhatatlanokat fojthatunk és utasíthatunk el az intim cselekvéssel és átéléssel kapcsolatban.

Ha a struktúra fogalmát nem a kommunikációk, hanem a cselekedetek szempontjából pontosítjuk, azaz azt a kérdést tesszük fel, miként korlátozódik a cselekedetek hálózatba foglalása, akkor az elvárás fogalmába ütközünk. A hagyományos szociológiában ennek a fogalomnak a normák és normakomplexumok meghatározása szempontjából volt jelentősége. A szerep úgy határozható meg, mint azoknak az elvárásoknak a kötege, amelyet bizonyos pozíció birtokosának viselkedésével szemben támasztanak. Ehhez kapcsolódik Luhmann rendszerelméleti értelmezése. Az elvárások a lehetőségek valamely játékterének korlátozását jelentik, ahol a korlátozásokon nem egyoldalúan a viselkedés korlátozásait kell értenünk, hanem magának az elvárásnak a korlátozásait is. A csalódás tanulási folyamatot is kiválthat, amelynek nyomán levonhatjuk a megfelelő következtetéseket, és változtathatunk elvárásainkon.

3.5. A szociális rendszerek környezetei

A szociális rendszerek – állítottuk – önreferenciális rendszerek, amelyek maguk hozzák létre elemeiket és struktúráikat. Ezért műveletileg zárt rendszereknek is nevezhetők, s most azt a kérdést kell megvizsgálnunk, hogy milyen viszonyban állnak a szociális rendszerek környezetükkel, miként teremtődhetnek kapcsolatok rendszer és környezet között. Bár a szociális rendszerek önreferenciálisak, ebből nem vonható le az a következtetés, hogy környezetük csupán jelentéktelen maradványkategória. Ellenkezőleg, egy rendszer csak a környezetétől elkülönülve fejlesztheti ki identitását, ezért a környezethez fűződő viszonya a rendszerképződés szempontjából is konstitutív. A további meggondolások fontos elméleti kiindulópontja, hogy a rendszer környezete mindig sokkal összetettebb, mint maga a rendszer. A rendszer új elemeinek önteremtő létrejötte során feltételezzük annak az anyagnak az összetettségét, amelyből ezek az elemek épülnek. A rendszer ezután tovább dolgozik elemeivel, a „továbbiakban figyelmen kívül hagyja az elemképződést lehetővé tevő összetettséget”, s így a rendszer környezetévé teszi azt. Ez a tényállás a legjobban talán az allopoiétikus (kívülről létrehozott) rendszerek kezelésével szemléltethető, például azzal, ahogy a számítógéppel bánunk. Ha valaki program szinten használja a számítógépet, nem kell tudnia, hogyan írták meg a programot, bár ez továbbra is a programalkalmazás lehetőségének feltétele marad, és korántsem lényegtelen. A számítógép-használat tetszőleges szintjén eljátszhatunk ezzel a gondolattal. A különbség az önreferenciális rendszerekhez képest csupán annyi, hogy a számítógép nem maga hozta létre és nem is maga alkalmazza „létrejövő új szintjeit”. Rendszerképződés során tehát szükségképpen és a folyamattal egy időben rendszerkörnyezet is létrejön, amelynek felfoghatatlan összetettségét a rendszer használja ugyan, de az elemképződés szintjén először kirekeszti. A fejlődésnek ezen a fokán a környezet még formátlan, csupáncsak az, ami nem maga a rendszer. A környezetnek a rendszer számára való differenciálódása immár magának a rendszernek a differenciálódásával és struktúrájának kialakulásával függ össze. Formátlan környezetre a rendszer nem lenne képes reagálni, vakon ki lenne szolgáltatva környezetének. A rendszernek differenciáltan kell tapasztalnia környezetét ahhoz, hogy információkat fogadhasson be és dolgozhasson fel. Hogy mindez a szociális rendszerek esetében miként történik, azt alapvonásaiban már az értelem sajátosságainak tisztázása során kifejtettük: a rendszeren belüli megkülönböztetési sémák kiépülésével, amelyeknek kezelése nyomán a szociális rendszer képes lesz megfigyelni környezetét (és önmagát). Minél differenciáltabbak és összetettebbek a megkülönböztetési sémák, annál differenciáltabban képes látni környezetét a rendszer.

Minek mutatkozik mármost a szociális rendszer környezete? Nem átfogó rendszer a működőképes egység értelmében, számos (többek között önteremtő) rendszert tartalmaz azonban (például biológiai és pszichés rendszereket), amelyek különleges jelentőségűek a szociális rendszer szempontjából. A szociális rendszer, ahogy a luh- manni elmélet rekonstruálja, kommunikációkból mint elemi egységekből épül fel. Ezzel az elmélettel szemben azt az ellenvetést lehetne tenni (s ezt gyakran meg is teszik), hogy embertelen, mert emberek nélküli társadalmat feltételez. A mindennapi megértés és a hagyományos, ám még igen elterjedt szociológiai elméletek számára kézenfekvő, hogy a szubjektumokat vagy az egyéneket (az individuum, latin szótöve alapján oszthatatlant jelent) kell a szociális rendszerek legkisebb oszthatatlan elemeinek tekinteni. Luhmann elméletében viszont a konkrét emberek, azok organikus és pszichés tulajdonságai, miként már Parsons cselekvéselméletében is, a szociális rendszer környezetéhez tartoznak. Ez korántsem azt jelenti, hogy az emberek nem fontosak a szociális rendszer szempontjából, ellenkezőleg, az önreferenciális rendszerek elmélete éppenséggel az organikus, pszichés és szociális rendszerek és ezek egymás számára való nyomatéka sokkal differenciáltabb, tehát helyesebb szemléletét teszi lehetővé.

Az organikus, pszichés és szociális rendszerek felépülésük során kölcsönösen befolyásolják egymást. E tekintetben könnyen megteremthető a közmegegyezés. Ugyanez már nehezebb annak a kérdésnek a kapcsán, hogy miként történik ez. Az önreferenciális rendszerek elméletének szempontjából itt önteremtő rendszerek közötti kapcsolatokról van szó.

Luhmann az interpenetráció fogalmát használja arra a jelenségre, amikor rendszerek a másik rendszer felépítésére kölcsönösen egymás rendelkezésére bocsátják saját összetettségüket, s ezzel kölcsönösen befolyásolják egymás struktúrájának alakulását. Összeolvadásról ekkor sincs szó: a pszichés és a szociális rendszer esetében például ugyanazt a médiumot, nevezetesen az értelmet használják ugyan, az így létrejövő elemekkel kapcsolatban azonban mindenkori saját, önteremtő logikájukat, saját szelektivitásukat és kapcsolódni tudásukat követik. Az interpenetráció révén tehát az érintett rendszerek önállósága nem vész el, egymás számára környezetek maradnak. Első megközelítésben ezek az elvont gondolatok a pszichés és szociális rendszerek összetettsége közötti, empirikusan sokszorosan igazolt összefüggést szem előtt tartva szemléltethetők. Emberek, akiknek egyszerű s merev (például tekintélyelvű) jellemvonásaik vannak, nehezen ismerik ki magukat összetett, tehát rugalmasabb (szabadabb) társadalmakban. Ennek megfelelően azokban a szociális rendszerekben, amelyek kevésbé összetett pszichés rendszerekre vannak utalva, merev struktúrák találhatók. Ez éppúgy érvényes makroszociológiai szinten (amit a tekintélyelvű társadalmak tekintélyelvű karakterére vonatkozó kutatások mutatnak), mint mikroszociológiai szinten (munkacsoportok vagy családok). A modern összetett társadalmak összetett pszichés rendszereket feltételeznek, és fordítva, ezért a pszichés és szociális rendszerek közös fejlődéséről (koevolúció) beszélhetünk. Ezzel ismét visszaérkeztünk kiinduló kérdésünkhöz, hogy miként teremthető kapcsolat az önteremtés különböző fajtái között, tehát hogy miként képes egy rendszer saját felépítéséhez felhasználni egy másik rendszer összetettségét.

A szociális és pszichés rendszerek tekintetében a válasz az értelemben mint közös médiumban és annak kétértékű sémák általi felhasználhatóságában rejlik. Az értelmes kétértékű sémák lehetővé teszik, hogy mindkét rendszer ugyanazt a megkülönböztetési sémát használja olyan információk feldolgozására, amelyek a mindenkori másik rendszer összetett működéséből adódnak. Erre példa azon normák esete, amelyek a cselekedeteket a konformitás és deviancia kétértékű sémája szerint rendezik. A szociális rendszer szempontjából a pszichés rendszernek adott cselekedetet megszabó összetettségét a két kifejeződés egyikére vezetik vissza, s ezáltal további kapcsolatokra alkalmassá teszik. A pszichés rendszer szempontjából ez azt jelenti, hogy igen összetett társadalmi tényállások helyezhetők a normakövetés és/vagy eltérés sémájába: a siker és sikertelenség, az elfogadás és elutasítás például a normatív séma szerint strukturálódnak. Az olyan szociális és pszichés rendszerek, amelyek csak ezzel a sémával tudnának operálni, könnyen elképzelhetően rendkívül korlátozottak volnának. További különleges példaként Luhmann a morált említi, amelynek révén a kapcsolatok összetettsége a tisztelet/tiszteletlenség kétértékű sematizmusába rendezhető.

Az interpenetráció különleges területe, amely a szociológia számára alapvető, s amelyre széles körben alkalmazott kutatási ágazat épülhetett: a szocializáció. Az önreferenciális rendszerek elméletének fényében és az interpenetráció fogalmának segítségével azután olyan kérdések és válaszok adódnak, amelyek meghatározó pontokon módosítják a hagyományos szocializációelméletet.

A szocializáció az a folyamat, „amely az ember pszichés rendszerét és az általa ellenőrzött testi viselkedését interpenetráció révén alakítja” (Luhmann 1984, 326). A hagyományos kommunikációelmélethez hasonlóan a hagyományos szocializációelmélet is az átadás mechanikus szóképével dolgozik. Adott társadalom értelem- és viselkedésmintáit, röviden kultúráját eszerint mindegyik nemzedék átadja a következőnek. Ez az elképzelés részben valószínűleg megfelel a tapasztalatnak, nem is teljesen hamis, de elég leegyszerűsített. Gyakorlatilag csak a sikeres szocializáció magyarázható vele. A deviáns viselkedés magyarázatára kiegészítő elméleteket kell bevezetni, s e felfogás keretei között még nehezebben dolgozható fel az, hogy éppen a sikeres szocializáció (ha ezen csak a kulturális minták sikeres átadását és az ennek megfelelően hozzájuk igazodó viselkedést értjük) szül boldogtalan – ha tetszik, neurotikus – embereket. Az interpenetráció fogalmának segítségével viszont immár megállapítható a szocializáció kapcsán, hogy a pszichés rendszerek saját önteremtésüket és önszerveződésüket követik, ezért a szocializációt alapvetően önszocializációnak kell tekinteni. A pszichés rendszerek azonban olyan megkülönböztető sémák segítségével tehetik hozzáférhetővé a szociális rendszerek összetettségét, amelyeket „a környezethez rendelhetnek és önmagukra vonatkoztathatnak (például: egy kapcsolatba került személyhez fordulunk, vagy elfordulunk tőle; idetartozik a megértés vagy a meg nem értés, a konformitás vagy az eltérés, a siker vagy a sikertelenség). a megkülönböztető sémákban előzetes döntés rejlik a később lehetséges választási módozatokról; s már ennek az előzetes döntésnek is, nem csak a választási módozatnak messze ható jelentősége van a szocializációs folyamat szempontjából. A csak oda- és elfordulással kondicionált szocializáció (minden szeretet mellett!) igen szegényes, és kényszerítően oda vezet, hogy a szabadság és önállóság, ha egyáltalán, csak az elfordulás kiváltásával érhetők el” (Luhmann 1984, 327. sk.).

Ez tehát azt jelenti, hogy az információfeldolgozást (és a szocializáció szempontjából ráadásul igen nagy jelentősége van az elvárások struktúrájának) lényegében már az alkalmazott megkülönböztetési sémák megszabják. Ahogy természetesen az is, hogy „a sémának mely értéke válik uralkodó tapasztalattá – a megérteni tudás vagy a megérteni nem tudás tapasztalata, hogy a sikernek az előzetes tapasztalatban megalapozott reménye vagy az ugyaninnen eredő félelem a sikertelenségtől, hogy az odafordulást előidézni tudás lehetősége vagy a saját viselkedéstől független, tehát nem ellenőrizhető elfordulás tapasztalata. Külön-külön mindegyik séma növeli az egyik vagy másik irányú szocializációs tapasztalatok felhalmozódásának valószínűségét. Ha ez így van, a szocializációs folyamat szempontjából igen fontosnak kell lennie, hogy ne egyetlen séma uralkodjon az összfolyamatban.” (Luhmann 1984, 329).

Ha egy szociális rendszer formálisan rögzíti és megszervezi az érintett pszichés rendszerek szocializációját, nevelésről beszélünk. Az imént felvázolt szocializációfogalom segítségével jobban megfigyelhetők a szociális rendszer idevágó fáradozásai, amely a modern társadalomban erre a célra külön alrendszert alkotott.