Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. Önreferenciális rendszerek

2. Önreferenciális rendszerek

Melyek az önteremtő rendszerek új paradigmájának alapgondolatai? A legegyszerűbb formára hozva, önteremtő rendszereken azokat értjük, amelyek képesek létrehozni önmagukat (görög autos = önmaga, poiein = megcsinálni). Maturana az önteremtő rendszereket a rendszerek külön osztályaként a következőképpen határozta meg: „Ezen osztály minden eleme dinamikus rendszer, amely mint folyamatok hálózata meghatározza saját alkotórészeinek létrehozását; ezek az alkotórészek egyrészt, kölcsönhatásaik révén éppen annak a létrehozási folyamathálónak az állandó megteremtésére és megvalósítására hatnak vissza, amely létrehozta őket; másrészt az alkotórészek létrehozását célzó folyamatok hálózatát egységként teremtik meg egy olyan térben, amelyet azáltal határoznak meg, hogy megvalósítják a határait” (H. R. Maturana: Erkennen: die Organisation und Verkörperung von Wirklichkeit. Braun- schweig-Wiesbaden, 1985, Vieweg, 280).

A továbbiakban a következő terminológiához tartjuk magunkat: az így meghatározott rendszerek elemeik, műveleteik és struktúráik létrehozása során önmagukra vonatkoznak. Ezért általánosságban önreferenciális rendszereknek nevezhetjük őket. Ha az önreferenciát valamely rendszer egységeire, azaz a rendszert alkotó elemeknek ugyanezen elemek hálózatából való termelésére és újratermelésére vonatkoztatjuk, akkor önteremtésről, illetve önteremtő rendszerekről beszélünk. Önreferencia azonban a rendszerek struktúraképződésének szintjén is létezik. A továbbiakban ezt önszerveződésnek nevezzük.

Ezekből az alapvető meghatározásokból két olyan jellegzetesség vezethető le, amelyek Luhmann elméletében igen fontosak: mivel a most meghatározott értelemben olyan rendszerekkel van dolgunk, amelyek mintegy önmagukat határozzák meg, bármely elemekből épüljenek is fel, s ezek bármilyen struktúrákká álljanak össze, a rendszerelmélet – nem úgy, mint Parsonsnál – analitikusan nem fogalmazható meg. Vagyis nemcsak gondolati absztrakciókról és a belőlük következő rendszerképződ ményekről, hanem valóságos rendszerekről is szó van. Ez a premissza például a rendszer végső, oszthatatlan elemeinek (atomok, egyének) meghatározásánál játszik szerepet. Analitikus szempontból ilyen végső elemek nincsenek, illetve önkényesen posztulálni kell ilyeneket, hiszen amúgy mindig széthasíthatók, illetve analizálhatók (az atomok például atomi részecskékre, a társadalmi szerepek egyes viselkedésmintákra bonthatók). Az önreferenciális rendszerek elmélete ezzel szemben a megfigyelt rendszerek által végső egységekként konstituált elemekre vonatkozik.

Egy további következtetés az, hogy az önreferenciális rendszereket önmagukra vonatkozó felépítésükben és újratermelésükben zárt rendszereknek kell tekinteni. Az önreferenciális zártság azonban nem azt jelenti, hogy az ilyen rendszerek szolipsziz- mus (filozófiai irányzat, amely a valóságot kizárólag valamilyen szubjektum termékeként értelmezi) vagy autizmus (lélektani fogalom, amely a kommunikációra, tehát a környezettel való kapcsolat létrehozására való képtelenséget jelöli) módjára nem képesek kapcsolatba lépni környezetükkel. „Minden esetben arról van szó, hogy a rendszerdinamika a környezetre utalt és környezet nélkül megszűnne, de nem irányíthatják a környezet bizonyos tényezői vagy bizonyos más rendszerek. Más megfogalmazásban azt is mondhatjuk, hogy az önreferenciális rendszer »rezonálása« belső struktúráktól és pillanatnyi állapotaitól függ. A rendszer »önállóságán« következésképpen nem viszonylagos elszigeteltségét vagy a környezettől való függetlenségét kell érteni, hanem függőségeinek és függetlenségeinek önszabályozását” (Luhmann 1986b, 14).

Mielőtt ezeket az elvont gondolatokat konkrét rendszerek elemzésére alkalmazhatnánk, még két, a luhmanni rendszerelmélet szempontjából alapvető, fogalmat kell bevezetnünk: az összetettséget és a kontingenciát. Az önteremtő-önreferenciális rendszereket meghatározva fordult elő az elemek és a közöttük levő interakciók (viszonyok) fogalma. Az összetettség és a kontingencia ennek a tényállásnak közelebbi jellemzését szolgálja. Olyan rendszereknél, amelyek sok elemből állnak, lehetetlen, hogy minden elem mindegyik másikkal kapcsolatba kerüljön. Már kis vitakörökben sem lehetséges, hogy (egyidejűleg) mindenki mindenkivel beszéljen. Ez arra kényszeríti a rendszert, hogy korlátozza az elemek közötti lehetséges kapcsolatokat. Példánknál maradva: célszerű lehet kinevezni egy vitavezetőt, aki szervezi a megszólalásokat, vagy megszabja a napirendet. Rendszerelméleti szempontból ez a következőt jelenti: válogatunk a kapcsolatok közül, vagy rögzítjük a kapcsolatok kiválasztásának mintáit, ezzel, legalábbis átmenetileg, kizárunk önmagukban lehetséges viszonyokat. Éppen ezt a tényállást jellemzi a összetettség fogalma. „Összetettnek akkor nevezzük az elemek összefüggő tömegét, ha az elemek összekapcsolódó képességének belső korlátozottsága miatt már nem lehet minden elem mindenkor kapcsolatban az összes többivel (Luhmann 1984, 46).

Nyilvánvaló ugyanakkor, hogy adott rendszer elemei közötti kapcsolatok kiválasztására nem csak egy lehetőség van. A rendszer megfigyelője másképp is gondolhatja, s maga a rendszer is másképp határozhatja meg. Ez magyarázza, miért különbözőek a szinte azonos elemekből álló rendszerek. Igen eltérő kultúrák léteznek például, bár a részt vevő emberek alkati előfeltételei gyakorlatilag egyformák. Ehhez csatlakozik a kontingencia fogalma. A kontingencia fogalom hosszú filozófiai hagyományra utal vissza. Az Arisztotelészre és a középkori filozófiára visszanyúló felfogás szerint kontingens az, „ami sem szükségszerű, sem lehetetlen, ami tehát úgy ahogy van, lehetséges, de lehet másmilyen is”. Ez a gondolat sok helyen bukkan fel Luhmann munkáiban: a funkcionális módszer segítségével a tudomány a meglevőt kontingensnek láttatja; a művészet funkciója adott műalkotás esetében úgy határozható meg, mint a kontingencia tudata a normális valósággal szemben – ezzel mind kettő csodálkozást, meglepetést, megdöbbenést vagy egyszerűen dühöt vált ki azokból, akik nem értékelik a másképpen-is-lehetségest. A kontingencia fogalma a szociális rendszerek felépítése – amivel a következő fejezet foglalkozik – szempontjából is központi jelentőségű.