Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

10. fejezet - 10. fejezet A SZOCIÁLIS RENDSZEREK MINT ÖNREFERENCIÁLIS RENDSZEREK – NIKLAS LUHMANN

10. fejezet - 10. fejezet A SZOCIÁLIS RENDSZEREK MINT ÖNREFERENCIÁLIS RENDSZEREK – NIKLAS LUHMANN

Helmut Staubmann

1. Elméleti háttér és megismerési érdek

Szociológiai felvilágosodás – ez volt a témája Niklas Luhmann (1927-1998) székfoglaló előadásának, s ezt választotta eddig öt kötetet felölelő cikkgyűjteménye címéül is. Az így kifejezésre juttatott szándék nem az volt, hogy meghatározza a szociológia társadalmi helyét, amelyhez visszanyúlhat, ha tudni akarja, milyenek a dolgok valójában, hogyan oldhatók meg a társadalom problémái, miként fest majd a jövő, s hogyan érhető el egy jobb jövő. A tét – s ezzel már a sajátosan luhmanni elméleti nyelvhasználatban vagyunk – „az, hogy bővítsük a világ bonyolultságának megragadására és leegyszerűsítésére irányuló emberi képességet” (Luhmann 1970, 67). Ebben az értelemben ez egyszerűbb feladat, mint azok, amelyeket más szociológiai elméletek és iskolák vallanak a magukénak. A korlátozás egyszersmind fokozza a voltaképpeni feladattal szemben támasztott igényeket: rendkívül bonyolult elméletet kell alkotni, amelynek segítségével jobban megfigyelhető a szociális világ.

Luhmann életművét áttekintve az elmélet magas absztrakciós szintje mellett mindenekelőtt az tűnik fel, milyen sokféle témával és területtel foglalkozott. Terjedelmes munkákat szentelt a jog, a politika, a nevelés, a gazdaság, a szervezetek és az igazgatás, a tudás és az intim kapcsolatok szociológiájának. Egy rövid bevezetés ezért más elméleteknél inkább szembesül a kiválasztás problémájával: nem jöhet szóba, hogy közérthetően bevezessük az olvasót az életműbe, írásunk csupán a híd szerepét játszhatja azok számára, akik mélyebben szeretnének foglalkozni a szerző műveivel.

Maga Luhmann 1984-ben megjelent, Szociális rendszerek. Egy általános elmélet alapvonásai című könyvét tekintette igazi fő művének. Itt arra tesz kísérletet, hogy az általános rendszerelmélet új eredményeit beépítse a szociológiai elméletalkotásba azzal a céllal, hogy kidolgozza a szakma univerzális elméletét. A rendszerekben gondolkodás fejlődésében Luhmann három szakaszt különböztet meg, amelyek mindegyikében – a tudományelmélet művelője, Thomas Kuhn kifejezését használva – más-más paradigmák voltak érvényesek. Az első szakaszt a rész és egész paradigmája jellemezte. Az egész (a rendszer) abban az értelemben több részei összességénél, hogy a részek sajátos összefonódása révén minőségileg új tulajdonságok jönnek létre. A szociológiában Emile Durkheim ebben az értelemben beszélt arról, hogy a népsűrűségnek döntő jelentősége van új társadalmi tények (normák, érintkezési formák, szokások) keletkezése szempontjából. Gondoljunk csak a városi agglomerációk okozta társadalmi változásra. A második szakaszban a rendszer és környezete paradigmája uralkodott. Tartalmilag ez annak a rendszerfogalomnak felel meg, amelyről ebben a kötetben, a Talcott Parsonsszal foglalkozó fejezetben beszéltünk. Az elképzelés, hogy a rendszerek a környezettől való elhatárolódásban jönnek létre, a rendszerek struktúrájának kialakulása mellett mindenekelőtt arra irányította a figyelmet, hogy miként működnek a kapcsolatok és cserefolyamatok, a rendszer és környezete, illetve a környezetben levő rendszerek között. Emiatt a nyitott rendszerek elemzése szempontjából (és a szociális rendszerek kétségkívül ilyenek) az olyan fogalmak váltak középponti fontosságúvá, mint az input és az output. Az újabb rendszerelméletben az önteremtő (autopoiétikus) vagy önreferenciális rendszerek elmélete bontakozik ki. Az ösztönzés mindenekelőtt a biológiából és a biológiai evolúcióból eredő felismerésekből származik. A nevek, amelyekhez ez az újrafogalmazás kötődik: Humberto R. Maturana és Francesco J. Varela chilei idegfiziológusok, akik a hatvanas években az első idevonatkozó munkákat megjelentették. Rövidesen kiderült, hogy az olyan fogalmak, mint az önteremtés, az önszerveződés és az önreferencia jelentősége messze túlmutat a biológiai kutatáson. Az általános rendszerelmélet mellett mindenekelőtt az ismeretelmélet reagált az említett fejleményekre. A konstruktivizmus ismeretelméleti álláspontja és az úgynevezett evolúciós ismeretelmélet, amelyek ennek a paradigmának az alapján állnak, időközben komoly hívekre tettek szert. A szisztémikus pszichológiában, amelynek kiváló képviselője például az úgynevezett heidelbergi iskola, visszhangra lelt az önteremtő-önreferenciális rendszerek paradigmája (tárgyilag megalapozott és szórakoztató bevezető olvasmánynak ajánljuk F. Simon A pszichózisom, a biciklim és én. Az őrültség önszerveződéséhez című könyvét. Heidelberg, 1991, Auer). A szociológiában Luhmann tesz kísérletet arra, hogy a szociológiát ehhez a fejlődésirányhoz csatlakoztassa.