Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

9. Példa: a civilizáció folyamata

9. Példa: a civilizáció folyamata

Norbert Elias gondolkodás- és eljárásmódját legismertebb művén kívánjuk szemléltetni, amelyben már elméletének legtöbb eleme megtalálható. Ebben a fő műben, A civilizáció folyamatában (1989a) megkísérli bemutatni a középkori nyugat-európai feudális rendszerről a francia abszolutista nemzetállam rendszerére való átmenet folyamatát. Ez a civilizációs folyamat szerinte két síkon zajlik: az alakzatstruktúrák változásának, amely a kölcsönös függési láncolatok differenciálódásaként és meghosszabbodásaként mutatható be, az egyéni struktúrák változása felel meg, amely az egyéni affektusellenőrzés differenciálódásában és megszilárdulásában ragadható meg.

A kiinduló helyzetre a társadalom feudális struktúrája jellemző, tehát egy olyan helyzet, amelyben számtalan kisúr uralkodik kisebb területek felett, melyeket a központi uralkodó hűbérbe engedett át nekik. A feudális birodalom, legalábbis mint ideáltípus, minden tekintetben szabad urak szövetsége. Aki ebben a rendszerben szabad úr volt, annak önállóan kellett ellenőriznie birtokát, magának kellett eljárnia ügyeiben, s ha szomszédai bántották vagy megtámadták, saját eszközeivel kellett ezt számon kérnie tőlük. A király vagy császár feladata volt, hogy amennyiben az egész birodalom biztonsága került veszélybe, összehívja az urak tanácsát, s megtárgyalja velük a szükséges lépéseket, összehívja a felfegyverkezett szabad urakból álló hadsereget, s elhárítsa a birodalmat fenyegető veszélyt. Békeidőben a király vagy császár lényegében ugyanolyan szabad úr volt, mint a többiek, akinek, miként másoknak is, magának kellett megoldania problémáit, s éppúgy, mint a többi szabad úrnak, neki is önállóan kellett megvívnia harcait más szabad urakkal. A király vagy más hatalmas hűbérurak eljárási hatalma, a kölcsönös egymásrautaltság alacsony foka miatt csekély s olyan nem erőszakos uralmi technikák, például képzett igazgatási bürokrácia vagy hasonló infrastruktúrák sem állnak rendelkezésre, amelyekkel megoldható lehetne az állandó ellenőrzés. Így minden lovag szinte autark úrként él saját földjén, csak önmagára és saját érvényesülési képességére utalva.

Ez a sok kis földesúrból álló alakzat, az erőforrásokhoz való hozzáférés és az ebből fakadó hatalmi esélyek különbözősége alapján ingatag hatalmi egyensúlyt képez. A szétszórt területi uradalmaknak ezt a rendszerét a népességnövekedés és a még birtokba nem vett földekhez való hozzáférés lehetőségének csökkenése veszélyezteti. Ahhoz, hogy a területi urak megőrizzék társadalmi helyzetüket, kénytelenek megküzdeni egymással a tovább nem szaporítható erőforrásokért. Az azonos hatalmú uradalmak ingatag alakzata tehát az első szakaszban egy új folyamatba csap át: kizárási harcokba, amelyeket a szó szűkebb értelmében senki sem akart vagy tervezett, amelyek azonban mégis kikerülhetetlen következményei az alakzati helyzetnek. Ezeknek a konkurenciaharcoknak a keretei között a lovagi társadalomban kialakul a győztesek és vesztesek hierarchiája, miközben a kizárási harcok egyre magasabb szinten folytatódnak, azaz a hatalmukban megerősödött győztesek egymás között folytatják tovább a harcot. A folyamat első szakaszának végén egy hatalmas központi uralkodó, az abszolutista király áll, aki magához ragadta a hatalom monopóliumát. Ez azt jelenti, hogy az ember által ember felett gyakorolt befolyás végső és döntő fegyvere, a fizikai erőszak királyi monopóliummá, tehát addig elképzelhetetlen módon kiszámíthatóvá vált. Teljesen kiszámítható mégsem lett, mert az alattvalók aligha voltak képesek ellenőrizni az abszolút királyi hatalmat (vö. Elias 1989a, 402. skk.). A kizáró harcok vesztesei a győztesek udvaraihoz csapódtak, az ő szolgálatukba álltak, ily módon őrizve meg gazdasági és társadalmi helyzetüket, s ezzel presztízsüket is.

Elias szerint ez a folyamat törvényszerű: lefolyása nem függ az érdekelt egyének kívánságaitól, terveitől és cselekedeteitől; konkrét személyes „minőségeikkel” gyorsíthatják vagy lassíthatják a folyamatot, de irányát befolyásolni, még kevésbé teljesen megszabadulni tőle nem képesek: „egy emberi összeszövődés, amelyben hatalmi eszközei nagysága révén viszonylag sok egység vetélkedik egymással, arra hajlik, hogy ezt az egyensúlyi helyzetet (sokak egyensúlya, viszonylag szabad verseny) felcserélje egy másik kedvéért, amelyben egyre kevesebb egység vetélkedhet csak egymással; más szavakkal, olyan helyzethez közelít, amelyben felhalmozás révén egyet

len társadalmi egység szerzi meg a monopóliumot a vitatott hatalmi esélyek felett” (Elias 1989a, 514). Vagy másutt: „ha valamely nagyobb társadalmi egységben [...] a nagyobb egységet interdependenciájuk révén létrehozó kisebb társadalmi egységek közül viszonylag soknak egyforma a társadalmi ereje, ennélfogva szabadon – már meglevő monopóliumoktól nem akadályozva – versenghetnek egymással a társadalmi erő esélyeiért, tehát mindenekelőtt a létfenntartási és a termelési eszközökért, akkor igen nagy annak a valószínűsége, hogy egyesek győznek, mások alulmaradnak, és hogy ennek következtében lassan egyre kevesebben rendelkeznek egyre több esély felett, hogy egyre több egységnek kell kiválnia a konkurenciaharcból, egyre kevesebbekkel közvetlen vagy közvetett függőségbe kerülve” (Elias 1989a, 522, 523).

A hatalom monopolizálásának folyamatát tehát a konkurencia mechanizmusa indítja el, és ez irányát is megszabja. Ez a folyamat egyúttal (természetesen nem tervezett) civilizációs folyamatként is értelmezhető: a társadalom hierarchizálódásával (a népességnyomás alapján a népesség más rétegei is mobilizálódnak) fokozódott a munkamegosztás, szorosabb kommunikációs kapcsolatok jöttek létre, fokozódott az igény a csereeszközökre és a leszámítolási egységekre (pénz). Másként kifejezve: fokozódnak az emberek közötti kölcsönös függések, összeszövődés-összefüggések. Az állam szociogenezisének az emberi ösztönstruktúra átalakulása felel meg. A kölcsönös függések fokozódása nyomán az emberek kénytelenek jobban ellenőrizni viselkedésüket, ösztön- és indulatstruktúrájukat. A nagyobb önkontroll alapja a hatalom és az erőszak monopóliummá válásának társadalmi folyamata, amely az egyén számára fokozatosan kiszámíthatóvá teszi a társadalmi életet. Elias hangsúlyozza, hogy a társadalmi karakternek ez az átalakulása a lovag és a nála hatalmasabbak (akiktől most függőségbe kerül) kapcsolatában megy végbe: az önkontroll fontosabbá válik, ha nem akarják veszélyeztetni gazdasági és státushelyzetüket. Szabályozott érintkezési formák (azaz az ösztön- és affektuskontroll formái) fejlődnek ki, mert az új udvari hatalmi feltételek mellett már nem lehetséges az, ami korábban az volt: a kardhoz nyúlni. Az új érintkezési formák egyszersmind arra is szolgálnak, hogy képviselőik megkülönböztessék magukat a feltörekvő polgárságtól – tehát a szerepkészlet részévé kérgesülnek. A civilizációs folyamat tehát a nagyobb önuralom, a szokássá váló előrelátás (a racionalizáció folyamata; érzelmileg semleges világkép), valamint a differenciáltabb és szilárdabb Felettes-Én-apparátus irányába halad. Másként kifejezve: az emberek között működő külső kényszerektől (fegyveres erőszak) a fokozódó önkontrollon keresztül az automatikusan ható egyéni önkényszer (lelkiismeret; szégyen- és kínosságérzések) felé. Az egyes társadalmi rétegek között ez a mozgás felülről lefelé halad.

A folyamat második szakaszát Elias szerint az a harc alkotja, amelyet a királyok abszolút uralmuk megőrzéséért, a király régi ellenfelei a régi rendszer visszaállításáért, az új társadalmi rétegek pedig a királyi hatalom ellenőrzéséért folytattak. E folyamat során a királyok szövetségeket kötöttek, hatalmukat más társadalmi rétegekkel osztották meg (királymechanizmus), s végül a hatalom teljesen kicsúszott a kezükből. Az egykor abszolút uralkodókból végül államuk többé-kevésbé hatalom nélküli képviselői lettek.

Az e szakasz lezárultával létrejött demokratikus államokban az egykor abszolút uralomból civilizált, nagyjából valamennyi társadalmi réteg által ellenőrzött hatalom lett. Az állam végső soron mindent eldöntő fegyvere, a fizikai erőszak addig elképzelhetetlen mértékig kiszámíthatóvá vált. Ettől a demokratikus államokban zajló társadalmi folyamatok még nem vesztették el törvényszerű jellegüket. Csupán annyi történt, hogy az eseménysor okait és okozatait alkotó emberi szükségletek, célok és tervek közötti harc ezekben az államokban ma civilizált formában zajlik. Mivel az emberi befolyásolás valóban mindent eldöntő eszköze, a fizikai erőszak ellenőrzött állami monopóliummá vált, ebben a harcban a tét nem az életünk vagy az egészségünk, hanem csupán társadalmi létezésünk (vö. Elias 1983, 394. skk.).

Társadalmi létezésünk elvesztése azonban szintén igen fájdalmas lehet számunkra. Mivel itt közvetlenül érintettek vagyunk, s képtelenek vagyunk ellenőrizni a törvényszerűen zajló folyamatot, részrehajlásunk foka igen nagy. Mivel pedig érintettek és részrehajlók vagyunk, a folyamatot, saját viselkedésünket és a többi érintett viselkedését saját szükségleteink, eszményeink, céljaink és terveink tükrében látjuk. S ez a tükör meglehetősen fantasztikus képet mutat nekünk.

A dolog így állván, egy törvényszerűen zajló társadalmi folyamat foglyai vagyunk. Egy szinttel feljebb, az alakzatok szintjén, amelyeket az egyes államok és szuverén országok alkotnak egymással, hasonló folyamat zajlott s zajlik ma is. Van azonban egy különbség: a szuverén országok és államok kezéből még senki sem vette ki a fegyvert. Az ezen a szinten zajló folyamat eddig még mit sem veszített brutalitásából, sőt természettudományos ismereteink növekedése s az így megteremtett modern technológia miatt egyre globálisabb vonásokat öltött. S a folyamat brutális jellege addig nem is fog megszűnni, amíg a fizikai erőszak ezen a szinten sem válik az összes ország és állam által ellenőrzött monopóliummá. Ezzel (ahogy az államokon belüli helyzet is mutatja) azonban csak az első, bár fölöttébb fontos lépést tennénk meg (vö. Elias 1999, 174. skk.; 1987, 127. skk., 155. skk.). „Az egyes emberi terveknek és cselekedeteknek ez az alapvető összeszövődése – mint Elias megmutatta – olyan változásokat és alakzatokat idézhet elő, amelyeket egyetlen ember sem tervezett vagy hozott létre. Ebből, az emberek interdependenciájából, egészen sajátos rend származik, amely kényszerítőbb és erősebb, mint az őt alkotó egyes emberek akarata és esze. Az összeszövődésnek ez a rendje szabja meg a történelmi változás menetét; ez alapozza meg a civilizáció folyamatát” (Elias 1987a, 678).