Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

6. A kettős kötés elmélete

6. A kettős kötés elmélete

Mint láttuk, Elias dinamikus folyamatmodell segítségével írja le azokat az alakzatokat, amelyeket az emberek a természettel, illetve a különböző embercsoportok egymással alkotnak. Ezt a modellt kezdetben „kölcsönös lefogásnak” vagy „ördögi körnek” nevezte, később a kettős kötés nevet adta neki (Elias 1987, 78. sk.). Fontos szerepet játszik ebben a modellben két beállítódás: a részrehajlás (Engagement) és a távolságtartás. A kettős kötés elmélete, a két középponti változóval, a részrehajlással és a távolságtartással: Elias folyamatelméletének magva. Az általa kettős kötésnek nevezett mechanizmus a társadalmi fejlődésfolyamat voltaképpeni hajtóereje. Elias több helyütt is ismerteti ezt a felfogást (vö. Elias 1999, 174; 1987, 7. skk.; 1987, 73. skk.). A koncepciót itt olyan formában mutatjuk be, amely némileg eltér az Elias által választott ábrázolásmódtól, de lépésről lépésre kidolgozott és – reményeink szerint – szemléletes rekonstrukciója az elmélet e középponti részének.

A legtöbb ember, köztük sok társadalomtudós, különösen közgazdászok és a racionális döntések elméletének más képviselői szinte magától értetődően abból indulnak ki, hogy az emberek cselekedeteit az érintett egyének szándékai és tervei irányítják, ezért azok visszavezethetők a cselekvő személyek szándékaira és terveire.

Mit akarunk azzal kifejezni, amikor azt mondjuk, hogy ezt vagy azt szándékozunk tenni, vagy hogy valamilyen tervünk van? Azt, hogy cselekedeteinket előre kigondoltuk, valamiféle célokat követünk, s már azt is kieszeltük, miféle eszközökkel akarjuk elérni céljainkat. Cselekedeteinkről, amennyiben a mi előzetesen felállított terveink irányítják őket, tehát elmondhatjuk, hogy szándékunkban álltak, terveztük azokat.

Ugyanakkor pontosan tudjuk, hogy viselkedésünkről nem mindig mondhatjuk el, hogy megterveztük, vagy szándékunkban állt volna megtervezni. Amikor például a zsúfolt színházban tűz üt ki, és valamennyi néző egyszerre rohan a kijáratokhoz, aminek során halálra tapossák egymást, nem állíthatjuk, hogy az emberek szándékolták vagy megtervezték volna mindazt, ami ott történt. A nézők itt egy erős érzelmi impulzusra reagálnak, méghozzá ugyanúgy, ahogy zebráknál, antilopoknál és sok más állatfajnál megfigyelhetjük. Van itt persze egy eléggé alapvető különbség, nevezetesen az, hogy bár számos helyzetben igen nehezünkre esik, mégis sikerülhet gátat szabnunk az ilyen velünkszületett impulzusok érvényesülésének.

Mint példánkból kiderül, összefüggés áll fenn érzelmi hangoltságunk foka és a cselekedeteink megtervezésére való képességünk között. Hiszen abból indulhatunk ki, hogy ugyanazok a személyek, akik az említett esetben fejetlenül tódulnak a kijáratokhoz, mindennapi életük során teljes mértékben képesek nyugodtan és ésszerűen megtervezni cselekedeteiket. Ezt az összefüggést a következőképpen írhatjuk le: minél erőteljesebb az érzelmi hangoltságunk, annál kevésbé vagyunk képesek arra, hogy ésszerűen tervezzük meg cselekedeteinket.

Tegyük fel most a kérdést: mikor vagy mely esetekben különösen erősek indulataink vagy érzelmeink? Mint példánkból kitűnik, különösen akkor, ha valamit, ami számunkra különösen fontos, veszély fenyeget. Például a saját vagy hozzátartozóink életét, de valami egészen mást is, amiről azt hisszük, nem mondhatunk le róla.

Kérdezzünk tovább: tulajdonképpen mikor érezzük magunkat fenyegetve vagy veszélyeztetve? Elias szerint lényegében akkor, ha valamilyen, általunk nem ellenőrizhető erővel kell szembenéznünk. Teljességgel elgondolható például, hogy a szóban forgó színház tűzvédelmi szakértője, miután a kitörés helyét és a tűz kiterjedését szemrevételezte, arra az eredményre jut, hogy a tűz minden további nélkül ellenőrzés alatt tartható, s nem áll fenn igazi veszély. Ezt az összefüggést a következőképpen fogalmazhatjuk meg: minél kevésbé tekintünk általunk ellenőrizhetőnek valamilyen helyzetet, annál erősebbek lesznek indulataink és érzelmeink.

Mire támaszkodik az a feltevésünk, hogy a tűzvédelmi szakértő sokkal ellenőrizhetőbbnek tarthatja a helyzetet, mint a közönség? Itt abból a meglehetősen nyilvánvaló feltételezésből indulunk ki, hogy szakértőnk képes lesz arra, hogy szaktudása és tapasztalatai segítségével, az észlelhető jelek alapján reális képet alkosson a helyzetről. Feltételezésünket ezért az oki és okozati összefüggésekre vonatkozó pozitív vagy valósághű tudására, valamint arra alapozzuk, hogy jól ismeri a helyi adottságokat. Ezzel ismét egy összefüggéshez jutunk: minél csekélyebb és irreálisabb tudásunk van helyzetünk fontos oldalairól, annál kevésbé vagyunk képesek bírálni az esetet.

Fordított sorrendben és általánosabb megfogalmazásban ez a három összefüggés a következőképpen hangzik:

– minél csekélyebb és irreálisabb tudásunk van a világról, annál kevésbé éljük meg életünket általunk megtervezhetőnek és ellenőrizhetőnek,

– minél kevésbé tekintjük életünk legfontosabb eseményeit általunk ellenőrizhetőnek, annál erősebbek érzelmeink és affektusaink, és

– minél erősebbek érzelmeink és affektusaink, annál kevésbé vagyunk képesek ellenőrizni viselkedésünket.

Tegyük most fel azt a kérdést: ha nem mi magunk, vajon ki vagy mi ellenőrzi vagy irányítja viselkedésünket? Mint példánkból látható, ebben az esetben viselkedésünket egy külső esemény irányítja, amelyet nem láttunk előre, s amely felett nem mi uralkodunk, hanem valamilyen számunkra idegen erő.

Ilyen esetben a válaszunk lehet közvetlen ösztönös reakció is, de abból is állhat, hogy elgondolkodunk, mi módon kellene reagálnunk az eseményre. Azáltal, hogy nem azonnal ösztönösen reagálunk, hanem külső reakciónkat lelkileg előkészítjük, viselkedésünk nagyobb mértékben általunk tervezett és ellenőrzött, mint az elsőként említett esetben.

Amikor emberi viselkedésről van szó, rendszerint a kívülről észlelhető viselkedésre gondolunk, például arra, hogy valaki kibújik az ágyból, bemegy a fürdőszobába, és fogat mos, vagy hogy tegnap elnáspángolta a szomszédját, s kevésbé arra, ami kívülről nem látható, például hogy most éppen erre vagy arra gondol. Pedig ez is viselkedés, csak kívülről nem vagy kevésbé észlelhető. Érvényesek-e az imént említett összefüggések kívülről nem látható viselkedésünkre, tehát gondolkodásunkra is? Mondhatjuk-e, hogy minél erősebbek indulataink és érzelmeink, annál kevésbé vagyunk képesek ellenőrizni és irányítani gondolatainkat?

Mindenki számára nyilvánvaló, hogy a válasz: igen. Tapasztalatból mindannyian tudjuk, hogy amikor lelkileg erősen felindultak vagyunk, és tele vagyunk érzelmekkel, igen nehezünkre esik kordában tartani gondolatainkat. Jönnek-mennek anélkül, hogy úrrá tudnánk lenni felettük. Azt mondhatnánk, hogy ilyen pillanatokban nem mi ellenőrizzük őket, hanem azok uralkodnak felettünk. Tapasztalatból továbbá azt is tudjuk, hogy ilyen helyzetekben a gondolataink, álmainkhoz hasonlóan, fölöttébb fantasztikusak. Nem tudatos teremtményeink, érzelmeink, reményeink és félelmeink varázsolják elő őket, miként a diák esetében, aki nem készült fel a matematikavizsgára, s akinek fejében az iskolába menet a legkülönfélébb gondolatok kavarognak: talán leégett az iskola, talán lábát törte a matematikatanár.

Ehhez járul még egy általános tapasztalat: a tudatos, tapasztalataink és a logika törvényei segítségével irányított és ellenőrzött gondolkodáshoz, tehát a valóságelvű és logikus gondolkodáshoz olyan belső készség kell, amelyhez ismét csak arra van szükségünk, hogy bizonyos fokig távolságot tartsunk pillanatnyi helyzetünktől.

Azt is tudjuk viszont, hogy ha veszély fenyeget bennünket, aligha vagyunk képesek ilyen távolságot tartani éppen adott helyzetünktől. Képzeljük például el, hogy azzal vádolnak bennünket, hogy olyan bűntényt követtünk el, amelyet országunkban halállal büntetnek, s az eddig ismertté vált tények a bíróságon egyértelműen ellenünk szólnak. Nyilvánvaló, hogy ilyen esetben összes gondolatunk jelenlegi helyzetünk különböző mozzanatai körül forog. Amikor új tény, például eddig fel nem tárt nyom, egy új tanú merül fel, mindig ezt a kérdést tesszük fel magunknak: mit jelent ez számunkra? Jót vagy rosszat?

Az ilyen, önmagunkra vonatkozó, érzelmi színezetű kérdésfeltevésekre számtalan példát ismerünk. Mit jelent például számunkra, ha fekete macska kerül az utunkba? Mit jelent, ha kéményseprőt látunk? Vagy mit jelent, ha a skorpió jegyében születtünk? Vagy hogy földünk a vízöntő jegyébe lépett?

Az ember, mint ismeretes, mindig választ talált ezekre és a hasonló kérdésekre, s ezeket, mint értékes kincseket megőrizte, és nemzedékről nemzedékre adta tovább. Ezek a válaszok őseink tudásának fontos alkotórészei voltak, erőteljesen befolyásolták életüket és cselekedeteiket. Ma már természetesen tudjuk, hogy őseink e tudásának valóságtartalma rendkívül csekély volt. Hasonlítsuk most össze ezt a részrehajló vagy érzelmi jellegű, tehát önmagunkra és helyzetünkre vonatkoztatott kérdezésmódot egy nem részrehajló vagy érzelmektől mentes, azaz nem önmagunkra és helyzetünkre vonatkoztatott kérdezésmóddal.

Vegyük azt az esetet, hogy a nap, amelyik délidőben magasan áll a felhőtlen égen, lassan, de folyamatosan elsötétedik. A részrehajló, önmagunkra vonatkoztatott kérdés ezzel az eseménnyel kapcsolatban így hangzana: mit jelent számunkra ez a jelenség? Jót vagy rosszat? A távolságtartó, nem önmagunkra és adott helyzetünkre vonatkoztatott kérdés viszont csak ez lehetne: miféle jelenség ez? Milyen módon függ össze más, általunk ismert jelenségekkel? Mi az oka ennek az egyedülálló jelenségnek? (Vö. Elias 1987, 16. skk.; 1987, 97. skk.)

Aligha kétséges, hogy a természeti jelenségekről való reális ismereteink nem az első, hanem a második fajta kérdezés gyümölcsei. Ezenkívül azt is tudjuk, hogy a természet jelenségeire vonatkozó ismereteink, amelyekhez távolságtartó, tehát nem az önmagunkkal összefüggő kérdésfeltevéseinkkel jutunk, gyakran érzelmi színezetű, tehát önmagunkra vonatkoztatott kérdéseinkre is választ adnak. Az affektusaink ereje, viselkedésünk irányítására és ellenőrzésére való képességünk között itt tárgyalt összefüggés belső viselkedésünkre, tehát gondolkodásunkra is érvényes. A kérdés vizsgálata továbbá azt is megmutatta, hogy kapcsolat áll fenn tudásunk valóságtartalma és azon képességünk között, hogy gondolatainkat megtervezzük és ellenőrizzük. Ezt az összefüggést a következőképpen fogalmazhatnánk meg: Minél kevésbé vagyunk képesek irányítani és ellenőrizni gondolatainkat, annál kisebb tudásunk valóságtartalma.

Ezzel az utolsó összefüggéssel bezárul a kör, amelyet most összesen négy kijelentés alkot:

– minél kevésbé tudjuk gondolatainkat irányítani és ellenőrizni, annál kisebb tudásunk valóságtartalma,

– minél irreálisabb tudásunk van helyzetünk lényeges oldalairól, annál kevésbé tudjuk ellenőrizni ezt a helyzetet,

– minél kevésbé látjuk helyzetünket általunk ellenőrzöttnek, annál erősebbek érzelmeink vagy indulataink, és

– minél erősebbek érzelmeink vagy affektusaink, annál kevésbé vagyunk képesek ellenőrizni viselkedésünket, tehát gondolkodásunkat is. Stb.

Ennyit a kettős kötés elméletéről, a részrehajlás és távolságtartás két középponti változójáról.

7.