Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

5. Mi-én egyensúly

5. Mi-én egyensúly

A modern társadalomra a fokozódó individualizálódást tekintik jellemzőnek (vö. Elias, 1988., 263. skk.; lásd még a posztmodern szociológiával foglalkozó fejezetet jelen könyvben). Mint azonban már láttuk, a pszichogenezist és a szociogenezist Elias összekapcsolódó folyamatoknak tekinti. Már az „egyének társadalma” címben is egy olyan látásmód bírálata fogalmazódik meg, amely a társadalmat és az egyéneket egymástól függetlenként állítja szembe. Elias szerint a kettő szétválaszthatatlanul összeszövődik, egymástól függetlenül nem határozhatók meg. A szociológia feladata ennek következtében csak az lehet, hogy összekapcsolja, illetve egységes folyamatként gondolja el a társadalmi fejlődésfolyamatokat (makroszint) és az individualizálódás formáit (mikroszint) (vö. Elias 1988, 166. skk.).

Az individualizálódás mértéke Elias szerint az úgynevezett mi-én egyensúlyban mutatkozik meg (a következőkhöz vö. Elias, 1988, III. fejezet). Az emberekben mindenkor kifejlődött a csoportorientáció értelmében vett mi-azonosság éppúgy, mint az öntudat formájában jelentkező én-azonosság. A kettő összekapcsolódik, vagyis az egyik nem gondolható el a másik nélkül, mindkettő az élethosszig tartó szocializációs folyamatban épül fel és alakul. Ami a társadalomtörténeti folyamatban változik, az a hangsúlyok eltolódása ezen az egyensúlyi viszonyon belül. Így hát, bár nagyon általános formában, de kijelenthetjük, hogy az egyszerűbb társadalmakban a mi-azonosságnak nagyobb a súlya, mint az én-azonosságnak, az utóbbi alig körvonalazódik még (vö. Elias 1989a, 36), míg a társadalmi differenciálódás fokozódása, háttérbe szorítva a kollektív tájékozódást, individualizálódás-hullámokkal kapcsolódott ösz- sze. Ebben az értelemben az individualizálódás folyamata a civilizációs folyamat jellegzetes vonása, az emberi kapcsolatok struktúrájában bekövetkező sajátos átrendeződés következménye. A pszichés funkciók kialakulása és formálódása tehát az összeszövődések társadalmi építményének függvénye; Elias abból indul ki, hogy ahogy a kölcsönös függési láncolatok (a munkamegosztás következtében) meghosz- szabbodnak, tehát differenciálódik a társadalom, úgy lesz fokozottabb jelentősége a Felettes-Énnek. Ez úgy értendő, hogy a külső társadalmi kényszerek a belső kényszer apparátusába tevődnek át, vagyis a viselkedés külső ellenőrzése helyébe egyre inkább az egyéni érzelemháztartás belső önkontrollja, a lelkiismeret lép (Elias 1989a, 128. sk.). Az elképzelés, hogy a belső kényszer: belsővé vált külső kényszer, eredetileg Freudtól származik. Ebből az is belátható, miért fordul újból és újból Elias a gyermeki egyedfejlődéshez: az egyén pszichogenetikus fejlődése bizonyos fokig az emberiség történelmét ismétli meg az egyes emberben.

Ezen azonosulások kialakulásának előfeltételei ismét csak az ember biológiai szervezetében keresendők. Mint már láttuk, az embernél az ösztönszabályozást kiegészíti, sőt egyre inkább felváltja a pszichés önszabályozás. Ennek a szabályozásnak a létrejötte és kibontakozása azonban a társadalmi létmódhoz kötődik. Társadalmi alakzatok és öntudattal bíró lények (úgyszólván a reflexió képességével bíró egyének) létrejötte, valamint megmintázódása azonban csakis kölcsönhatásos folyamatként fogható fel, azaz a mi-azonosság és az én-azonosság kialakulása kölcsönösen feltételezi egymást. Nyelvileg mindez, amire az imént már utaltunk, a névmások sorában fejeződik ki, ahol az én nem állhat meg önmagában anélkül, hogy gondolatilag ne vonatkozna a másikra (te, ő, ti, ők). Az úgyszólván a természettörténetből kinövő emberi alakzatok létrejöttével tehát kényszerítő erővel jár együtt az azonosulások kialakulása is.

Az alakzatok létrejöttének mint kölcsönös függések kiépülésének és kikristályosodásának folyamata tehát, azonosságképződési folyamatok formájában, egy második oldalt is életre hív. Ha individualitáson az önszabályozás lehetőségeit, tehát a tárgyi és a szociális világra vonatkozó pszichés önszabályozás meghatározott minőségét értjük, akkor világosan kitűnik a folyamat dialektikája: „Adott ember pszichés önszabályozásának alakító minősége – gondoljunk mondjuk az anyanyelvre –, annak következtében, hogy az illető meghatározott kötelékben nőtt fel, keresztül-kasul »tipikus«, egyszersmind azonban, annak következtében, hogy társadalmi hálózata egyedi kapcsolódási pontjaként nőtt fel, keresztül-kasul egyéni is, nevezetesen ennek a tipikusnak az egyedi alakja” (Elias 1988, 89). A társadalmi folyamatban tehát egyszerre történik tipizálás – felépül egy másokkal közös szociális habitus (például a közös nyelv) (Elias 1988, 244) – és individualizálódás (például az egyéni nyelvi stílus), aminek során az individualizálódás, mint mondottuk, éppúgy függ a társadalmi differenciálódás fokától, mint valamilyen sajátosan biológiai alkattól. Személyes identitás egyrészt csak akkor jöhet létre, ha folyamatos fejlődésfolyamat alapozza meg, azaz adott ember későbbi identitása mindig közvetlen következménye korábbi identitásának. Az emberek saját életrajzuk alapján bizonyosodnak meg erről az egymásra következésről: a negyvenéves ember például a saját itt-és-most identitását korábbi identitása, például húszéves korában megvolt én-tudata folyamatos továbbfejlődése és változása eredményének tekinti. Ugyanaz marad, és mégsem ugyanaz többé. Az én-azonosság életrajzi elgondolása azonban csak az emberi emlékezet alapján lehetséges, amely viszont csak szelektíven képes működni. Ebből vonható le az a következtetés, hogy az individualizálódás esélye az emlékezet információfeldolgozásának függvénye. Belátható, hogy minél differenciáltabb a társadalom, minél nagyobb választékot kínál az emlékezet számára, minél több különböző élettapasztalatot tesz lehetővé, annál nagyobbak az individualizálódás esélyei (vö. Elias 1988, 249. sk.).