Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. Antropológiai alapvetések

4. Antropológiai alapvetések

Mint láttuk, a társadalmak és alegységeik előrehaladó, vagyis állandóan fejlődésben levő alakzatokként jellemezhetők. Ezt a látásmódot bizonyos antropológiai premisszák alapozzák meg, s most ezeket vizsgáljuk meg (vö. ehhez Elias 1999, 105. skk.; 1988, 56. skk.).

Milyen jegyekben különböznek egymástól az emberek és az állatok? Elias egyszerre kategoriális és folyamati meghatározással próbálkozik. Az ember a magasabb rendű emlősökkel szemben egyrészt bizonyos sajátosságokkal tűnik ki. Biológiailag- morfológiailag változtathatóbb és változatosabb a hangképzése és az arckifejezése. Kisebb mérvű ösztönkötöttségéért kognitív sémák kialakulása kárpótolja, amelyek a háttérbe szoruló ösztönök helyébe lépnek, és újfajta viselkedésszabályozást tesznek lehetővé. Az ember ezenkívül számottevő képzelőerejével is kitűnik.

Az állatok és az emberek közötti egynémely különbségnek ez a leírása azonban könnyen félreértelmezhető: tisztán kétpólusú kategorizálásnak, ennélfogva történelmietlen látásmódnak tekinthető. Az ilyen alapvető megkülönböztető jegyeket ugyanis gyakran az emberi társadalmasodás formái mögött rejlő egyetemes antropológiai vonásoknak nevezik. Elias megkísérel szembeszegülni ezzel a felfogással, amennyiben az emberi életmódnak ezeket az alapvető jegyeit is történetileg fogja fel: „A következők állnak tehát mindannak középpontjában, amit az emberi társadalom egyetemes vonásainak nevezünk: az emberek biológiai konstitúciója által adott viszonylagos függetlenedés a viselkedés nem tanult mechanizmusaitól, az emberi tapasztalásnak és viselkedésnek a természetes határokon belüli korlátlan megváltoztathatósága, s az, hogy az embergyerek alkatilag ráutalt a másoktól való tanulásra” (Elias 1999, 112).

Amikor Elias e helyütt egyetemes vonásokról beszél, éppenséggel nem fogalmilag konkrét biológiai vagy társadalmi állandókra gondol, amelyeket azonos formában lehetne fellelni minden társadalomban. Számára inkább az ember megváltoztathatósága fontos, amely mint az egyetlen túl nem léphető egyetemes vonás közvetlenül az evolúciós folyamatból fejlődött ki. Ebből a megváltoztathatóságból, illetve az embernek ebből a nem rögzültségéből közvetlenül vezethető le az ember másik egyetemes vonása, nevezetesen túlléphetetlen társadalmisága: az ember arra ítéltetett, hogy társadalmi kötelékben éljen és maradjon fenn. A más emberekre való ráutaltság s ebből következően az alakzatok létrejöttének oka ezért antropológiailag megalapozható: „De csak az embernél válnak a kapcsolati funkciók oly lazává és alakíthatóvá, hogy az egyes ember önszabályozását évekig kell másoknak, a társadalomnak modellálnia ahhoz, hogy önszabályozása másokkal való kapcsolatában többé-kevésbé rendezetten folyjék, differenciált, sajátosan emberi alakot öltsön. Az ember nem örököl rögzített önszabályozási módozatokat más lényekkel való érintkezéséhez, ezt nála a pszichés funkciók társadalmi rögzítésének, szociogenetikus kialakításának kell pótolnia” (Elias 1988, 59).

Elias tehát itt is megpróbálja kerülni a statikus fogalmakat, s helyettük a folyamatot hangsúlyozó fogalmakat alkalmaz. Az embert alapvetően nyitott, a társadalmi körülmények által alakítható s azokat alakító lényként értelmezi. A szó szoros értelmében véve az ember nem valaki, aki mint állandó vesz részt a folyamatban – átvitt értelemben maga is folyamat, tehát állandóan mozgásban van (vö. Elias 1999, 120; 1988, 45). Gondoljunk itt például a szocializációs folyamatra, amely bizonyos fokig kikényszeríti az én-azonosság állandó továbbfejlesztését.

Ha a megváltoztathatóságot és a társadalmiságot mint egyetemes vonásokat keretkategóriáknak feltételezzük, akkor a jellegzetesen emberi egyetlen pontban ragadható meg: az állattal szembeni döntő, az evolúció során keletkezett különbség, hogy a genetikusan meghatározott ösztönszabályozással szemben az ember képes a pszichés önszabályozásra; az ember ily módon képes modellálni társadalmi kapcsolatait, míg az állatok társas élete mindig a genetikailag rögzült adottságoknak megfelelően szerveződik. A társas struktúrák csak az embernél társadalomspecifikusak, és nem fajra jellemzőek! Az embernek tulajdonképpen csak e modelláló képesség alapján (amelyet azonban nem szabad az emberi kapcsolatok ésszerű megtervezhetősé- geként félreértelmezni) van egyáltalán történelme, csak emiatt beszélhetünk az emberi társadalmak alapvető történetiségéről.

Egyszersmind ez a döntő antropológiai tény, amelynek alapján Elias kidolgozza a civilizációs folyamat és az állam keletkezésének elméletét: a pszichés szabályozás lehetőségének mint a természettörténeti szerveződés új mozzanatának megjelenésével az ember a tanulási folyamatokra utalt. Úgy fejlődik, hogy társadalmasodik: a pszichogenezis és a szociogenezis fejlődéstörténetileg egymásba nyúló, egymástól kölcsönösen függő folyamatok. Elias kimutatja például, hogy a tudatot, az ösztönstruktúra modellálását, valamint a lelkiismeret kialakulását társadalmi folyamatok alakítják, s nem az emberen belüli biológiai érési folyamatok eredményei (vö. Elias 1987a, 677. skk.). A társadalmi meghatározottság és annak szükségszerűsége közvetlenül bemutatható a gyermeki egyedfejlődésben, különösképpen a gyermek erkölcsi-kognitív fejlődésében és a pszichés önszabályozás területén. A gyermeknek ez az „emberré válási folyamata” szolgál Elias számára heurisztikus modellként a civilizációs folyamat elemzéséhez (vö. Elias 1988, 46. skk.).

Csak önmagához következetes tehát Elias, amikor a társadalmi rendet is ebből az antropológiai alapvetésből próbálja magyarázni.

Mint már láttuk, a társadalmi rend nem tekinthető az összeszövődés-összefüggé- sekben ténykedő emberek által megtervezett és akart jelenségnek. Éppígy az ezt a rendet megalapozó törvényszerűségek sem vezethetők vissza rájuk. De hogyan alapozható meg ez antropológiailag?

Elias szerint a kizárólag organikusan megalapozott viselkedésszabályozást fokozatosan váltja fel a szervezet pszichés önszabályozása, s ez a természettörténeti fo

lyamat az, amely az ösztönöktől való fokozatos „eloldódás” következtében az emberi kapcsolatok szabályozásának mechanizmusát felszabadítja a természeti kényszer alól. A társadalmi együttlét emberi formáiban most már nem természettörvényszerű meghatározottságok fejeződnek ki. A törvényszerű lefolyások csak az emberek kölcsönösen függő cselekedeteiből keletkeznek, a törvényszerűségek tehát magukból az összeszövődési struktúrákból erednek, s nem elszigetelt akarati aktusok következményei. A struktúrák és a folyamatok tehát mintegy a szereplők háta mögött képződnek; ők teremtik ugyan azokat, de teremtőik aligha képesek befolyásolni őket. A társadalmi rend megváltozása mégsem tekinthető kaotikus, tisztán véletlenszerű történésnek: „sok ember cselekedeteinek, szükségleteinek, gondolatainak és ösztöneinek kikerülhetetlen összeszövődése folytán olyan sajátos rendben és irányban (jönnek létre) struktúrák és strukturális változások, amely sem egyszerűen »állati-természetes«, sem »szellemi«, sem »racionális«, sem »irracionális« – társadalmi rend” (Elias 1988, 61).

Ellentmondásnak látszhat, hogy Elias egyfelől a társadalmi fejlődés rendjéről és irányáról beszél, másfelől viszont egy meg nem tervezett, nem szabályozott és befolyásolhatatlan történelmi folyamatból indul ki. Az indoklásnak antropológiai-strukturális és eljárási oldala egyaránt van. A történeti folyamat rendje szerinte egyrészt immanens adottság azoknak az alakzatoknak a strukturális felépítésében, amelyek maguk is antropológiai tényállások kikristályosodási pontjai. Ezek az összeszövődés-összefüggések, illetve funkcionális kölcsönfüggések ugyanis, a bennük rejlő ingatag hatalmi egyensúly alapján feszültségszövedéket alkotnak, amelyben a feszültségek bizonyos ponttól túlhajtják önmagán az alakzatot, kényszerítő erővel idézik elő átszerveződését. Másrészt a feszültségeket előrehajtó mechanizmus konkurenciamechanizmusnak nevezhető (vö. Elias 1987, 134; 1987a, 578). Később közelebbről megismerkedünk ezzel a konkurenciamechanizmussal. Itt csak azt szögezzük le, hogy Elias a történeti folyamat rendjét, tehát struktúráját antropológiailag alapozza meg; a folyamat irányát viszont empirikusan vizsgálja, és elméletileg alapozza meg (vö. különösen Elias 1987a).

Mi tehát a „nem tervezett rend” (Elias 1987, 167; vö. még 1987a, 591)? A társadalmi állapotok a legkülönbözőbb egyéni érdekek és szándékok összeszövődéséből keletkeznek, elvileg tehát történetileg és genetikusan azokra vezethetők vissza. Ami viszont az összeszövődésből mint újabb összeszövődés jön létre, azt senki sem tervezte vagy akarta. Tehát az emberek kölcsönös függése vezet a rend egy sajátos fajtájához, amely „kényszerítőbb és erősebb, mint az őt alkotó egyes emberek akarata és esze. Az összeszövődésnek ez a rendje szabja meg a történelmi változás menetét” (Elias 1987a, 678).

Elias szerint ezért távolságot kell tartanunk a történelmi folyamat antropocentrikus értelmezésétől. Az (itt társadalmak vagy társadalmi kötelékek értelmében vett) alakzatok mozgását olyan folyamhoz hasonlítja, amely minden körülmények között a tenger felé tart; ennyiben az alakzatok fejlődése az emberek nézőpontjából tehát nem tervezett és nem szabályozható. A cselekvésnek és az akaratlagos cselekedeteknek ahhoz, hogy képben maradjanak, csak arra van lehetőségük, hogy alakítsanak a folyamágyon, a folyás irányát azonban nem képesek megváltoztatni. A történelmi változás és átalakulás ennyiben tehát kényszerítő; legfeljebb a változás formája, módja és üteme befolyásolható tervezett, céltudatos emberi cselekvéssel (vö. Elias 1987,165. skk.; 1988, 73. skk.). A szociológia feladata csak egy lehet: „a megismerés erőfeszítései arra irányuljanak, hogy egyre jobban feltárjuk a változásban rejlő struktúrákat és szabályszerűségeket, felfedezzük a változás rendjét az időbeli egymásutánban” (Elias 1989a, 108. sk.).

A meghatározott történelmi fejlődés szükségszerűsége Eliasnál empirikus kategória marad, amivel kizárólag azt akarja mondani, hogy adott alakzatnak mindig szükségképpen egy megelőző alakzatból kell keletkeznie, tehát meghatározott fejlődési vonal része. Adott alakzat keletkezése tehát történelmileg érthetővé tehető; attól az elképzeléstől azonban Elias elhatárolja magát, hogy egy korábbi alakzatból szükségképpen kellett létrejönnie a későbbinek – vagyis elhatárolódik a történelmi determinizmus gondolatától (vö. Elias 1999, 168. sk.). Ezen megfontolások alapján kizárólag valószínű, de sohasem kényszerítő fejlődésmenet jósolható meg. Ez nem azt jelenti, hogy hosszú távon ne lennének kimutathatók olyan uralkodó irányok, mint a fokozódó differenciálódás, a társadalmi egységek nagyságának és bonyolultságának növekedése vagy akár a racionalizáció folyamata. Ugyanígy az is kimutatható, hogy az idő meghatározásának diszkontinuus formája a kontinuus forma felé fejlődik (vö. Elias, 1989a). Általában hasonló szituációs logikából magyarázható a fejlődésmenetek egyformasága (vö. Elias 1988, 73. skk.; 1987a, 699 és 784; 1989a, 180. skk.). Ilyen általánosítások például az államképződés folyamatainak elemzésében igazolhatók, ezek ugyanis Elias szerint egymástól messzemenően függetlenül zajlottak, tehát nyilvánvalóan belső és viszonylag önálló alakzati dinamikát követtek (vö. Elias 1999, 174. sk.).