Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. Példa: tudományos szakmák és az egyetem

4. Példa: tudományos szakmák és az egyetem

Általános cselekvéselméletének van egy olyan alkalmazási területe, amellyel Parsons egész alkotói pályáján foglalkozott: a felsőoktatás. A strukturális-funkcionális időszak elméleti kereteit szemléltetve foglalkozzunk először a tudományos szakmák parsonsi elemzésével, ahol a mintaváltozók fogalmának segítségével próbálja meg bemutatni ezeknek a szakmai szerepeknek a sajátosságát a modern társadalomban.

Első pillantásra a tudósok, különösen pedig az orvosok szakmai szerepei mintha ellentétesek volnának a modern társadalom jellegzetes vonásaival: „A szinte egyöntetű felfogás szerint ugyanis a modern gazdasági rendszer alaphangját az adja meg, hogy messzemenően szabad teret enged az önérdek követésének. Szerző társadalom vagy nyereségre orientált rendszer, ezzel a két közkeletű tömör megfogalmazás a jellemzője. E szerint az értelmezés szerint azonban a tudományos szakmák – a gazdasági területtel ellentétben – önzetlenségükkel [közösségi orientációjukkal – megjegyzés, H. St.] tűnnek ki. A tudományos szakmák képviselőit nem olyan embereknek tekintik, akik személyes haszonra törekszenek, hanem olyanoknak, akik betegeiket, ügyfeleiket vagy akár olyan személytelen értékeket szolgálnak, mint amilyen a tudományos haladás. Így fordulhat elő, hogy a tudományos szakmák ebben az összefüggésben atipikusnak, egyes esetekben egyenesen a középkori céhek maradványainak látszanak” (Parsons 1964,161. sk.). A tudományos szakmákra tehát, atipikus módon a mintaváltozók értelmében vett kollektív orientáltság jellemző. Más fontos szempontokból viszont ezek a szakmai szerepek hasonlóak a modern szakmastruktúrához, amellyel a modern gazdaságban és bürokráciában találkozunk. Idetartozik funkciójuk sajátossága: „A tudományos szakmák képviselőinek ugyanis tekintélyük van a társadalmunkban, mégpedig egy igen fontos értelemben. Arról beszélünk például, hogy az orvos valamit rendel, bár jól tudjuk, hogy a rendelkezés be nem tartása esetén az egyetlen büntetés az lehet, hogy a beteg esetleg rosszat tesz saját egészségének. Az ügyvéd általában csak tanácsot ad, ám ha az ügyfél pont ilyen jól tudná, mit kell tennie, nem lenne szüksége arra, hogy ügyvédhez forduljon. Ennek a tekintélynek igen sajátos társadalmi struktúrája van. Nem valamilyen, általában magasabb státusban gyökerezik, mint például az a tekintély, amelyet a déli államokban minden fehér ember hajlamos éreztetni bármely feketével szemben. Nem is a nagyobb bölcsesség vagy magasabb rendű morális karakter kifejeződése. Sokkal inkább a nagyobb szakmai hozzáértés az alapja. A tudományos szakma képviselőjének gyakran olyan emberek felett van tekintélye, akik társadalmi állásukat, intellektuális ismereteiket vagy moralitásukat tekintve nála magasabb rendűnek számítanak” (Parsons 1964, 165). A tudós tekintélyét tehát, a hagyományos társadalmaktól eltérően nem veleszületett tulajdonságokból fakadó képességei alapozzák meg (aszkripció), hanem szerzett hozzáértése (teljesítmény): „Ez azért lehetséges, mert tekintélye meghatározott, technikailag megszabott területre korlátozódik. Az orvos, meghatározása szerint csak az egészséget érintő dolgokban hozzáértőbb betegénél; a professzor, státusánál fogva, csak a szakterületét érintő dolgokban van fölényben diákjával szemben. [...] A szakmai hozzáértés, amely a tudományos szakmákban a státus és szerep legfontosabb meghatározó jegyei közé tartozik, mindig az ismeretek és képességek bizonyos mezejére korlátozódik. Bármennyire nehéz is egyes esetekben pontosan kitapogatni ennek a mezőnek a határait, a funkciónak ez a sajátossága mégis a tudományos szakmák mintájának egyik alapvonása” (Parsons 1964,165. sk.). További fontos vonás az univerzalitás: „A szívspecialistának például el kell döntenie, vajon az őt felkereső személyt viszonylag hosszú ideig elfogadja-e betegének. A döntés szakmai oldalát tekintve nem azt kérdezi, ki a beteg, hanem azt, hogy mije hiányzik. Döntésének alapja univerzalisztikus, nevezetesen az a megfontolás, hogy vannak-e a betegnek olyan tünetei, amelyek szívbetegségre utalnak. Ebben az összefüggésben nem számít, kinek a fia, férje vagy barátja az illető. Ha egy orvos túlzottan keresett ahhoz, hogy minden hozzá forduló új beteget elfogadjon, akkor a kiválasztásban persze sajátos megfontolások is vezérelhetik: például előnyben részesítheti a barátja egyik rokonát. De az orvos-beteg kapcsolat nem e szerint az elv szerint strukturálódik” (Parsons 1964, 170).

Bár a tudósok szakmai szerepeire, a modern gazdaság más szerepeihez hasonlóan szintén a funkcionális elkülönülés és az univerzalizmus jellemző, döntő különbséget jelent a közösségre orientáltság. Ezt a cselekvéstípust nem lehet közvetlenül az önérdek követéséből magyarázni; kulturális értékekhez igazodik. Éppen ez annak a társadalmi alrendszernek a döntő eszméje, amelyet Parsons kulturális megbízottrendszernek nevezett el. Létezik egy sor szerep, amelyek birtokosai mintegy megbízottként igazgatják, továbbadják és továbbfejlesztik a kulturális értelemrendszereket.

Utolsó nagy monográfiájában, Az amerikai egyetemben ezt a gondolatot fogalmazza meg az AGIL-paradigma nyelvén: az egyetem jelentőségét a modern társadalomban. Eszerint az egyetem mint társadalmi egység a kognitív ügyekkel való foglalkozás legjelentősebb intézményes formája. Az egész társadalmi rendszerben megbízotti funkciót tölt be mindazon kulturális értékek szempontjából, amelyek a kognitív racionalitás mércéire vonatkoznak. Ez a megbízotti felelősség az értékkötődés szimbolikus médiumában, különösképpen a kognitív racionalitás értékeiben (vö. a kinevezéskor leteendő tudományos esküt) gyökerezik. Ennek a jellemzésnek az egyetem szervezetére nézve is vannak következményei. A kutatási célok kiválasztásának és megvalósításának, valamint a tudás továbbadásának elsősorban racionális kritériumokhoz (értékekhez) kell igazodnia, s csak másodsorban vehet figyelembe más kritériumokat, például gazdasági megfontolásokat. Az egyetemet ezért nem lehet egy olyan gazdasági vállalkozás mintájára megszervezni, amely a kereslet és kínálat piaci mechanizmusához igazodik. Az egyetem hatáskörébe való politikai-adminisztratív beavatkozások sem jelentenek megfelelő szervezeti intézkedéseket a kognitív racionalitás értékeinek előmozdítására. Ezek az elvek fejeződnek ki az egyetemi autonómia követelményében.

Az egyetem fontossága azonban a társadalmi rendszer szempontjából korántsem merül ki az értékkötődés médiumában vállalt megbízotti felelősségben. Az AGIL-pa- radigmában elképzelt (cselekvési és a szimbolikus médiákra vonatkozó) alrendszerek segítségével Parsons leírja az egyetem sokrétű funkcióit a teljes cselekvési rendszer szempontjából. A cselekvési rendszerben léteznek „egymásba hatoló zónák”, amelyek keresztezik a cselekvési rendszer ismertetett felépítését. Parsons ezeket az egymásba hatoló zónákat komplexumoknak nevezi. (Az egymásba hatolás fogalmát Luhmann veszi át, akinek elméletében az, megváltozott formában, központi szerepet játszik, lásd e könyvben a Luhmannról szóló fejezetet.) A megismerő (adaptív) igazodási módozathoz ily módon egy megismerő komplexum társul. Ez magában foglalja a kognitív értelemrendszereket (a tudást) a kultúra szintjén, továbbá a racionális társadalmi cselekvéseket (gazdaság és a megbízotti rendszer racionalitás alrendszere), valamint a személyiség és a viselkedési rendszer megfelelő részeit (belsővé tett megismerő igazodások és kompetenciák, illetve intelligencia). A modern társadalomban az egyetem ennek a kognitív komplexumnak a magva. Az AGIL-paradigma kategoriális kerete teszi lehetővé, hogy módszeresen vizsgáljuk a megismerő komplexum (az egyetem) fejlődésének hatásait és kölcsönhatásait a cselekvési rendszer, illetve a teljes cselekvési rendszer más alrendszereivel.

Médiumelméleti szempontból az egyetemek úgy értelmezhetők, mint afféle bankok. Ezt a különböző, korábban bemutatott médiák tekintetében vizsgálhatjuk meg; például a tudósok helyzetmeghatározásai vagy az értékkötődés médiuma szempontjából. Parsons különösen az intelligencia és a befolyás médiumát tartotta fontosnak. Az egyetemben mint intelligencia-bankban bizonyos tőkésedési hatás kezd működni, amely sokszorosára növeli az intelligencia termelését ahhoz képest, ami kisebb egységekben (autodidakta módon) lehetséges lenne: „Ahogy az egyetem intelligencia-bank, úgy ’befolyás-bank’ is lehet. A közösség tagjai ’befolyás-befektetéseket’ eszközölnek, lojalitást és szolidaritást bíznak az egyetemre. Az egyetem vagyonkezelőként vagyonkezelői megőrzésbe veszi ezeket a befolyás-befektetéseket, s ugyanúgy fekteti be őket, mint az intelligenciát” (Parsons-Platt 1990, 407).

Az egyetem második világháború utáni fejlődésében, Parsons diagnózisát igencsak leegyszerűsítve, a háború befejezésétől a hatvanas évek közepéig inflációs trend bontakozik ki. Az infláció azt jelenti, hogy több az ígéret vagy bizalom, mint ameny- nyi reálisan jogos volna. A tudomány és az egyetem kognitív értékekhez igazodó problémamegoldási képességének túlértékelése oda vezetett, hogy túl sok médiumkapacitást (befolyást és intelligenciát) „ruháztak be” az egyetembe. Másként megfogalmazva, az egyetemnek a saját teljesítőképességére tett ígéretei és a társadalom bizalma nagyobb volt a reális lehetőségeknél. A túl magasra helyezett várakozások beváltatlanok maradtak, ami a hatvanas években váratlan válságot okozott. Parsons összehasonlítást tesz a gazdaságban mutatkozó deflációs pánikkal. A következmény: médium-befektetések tömeges kivonása (a bizalom megvonása) az egyetemből, s azok a cselekvés más területein való befektetése. Az értékkötődéseket, a befolyást és az intelligenciát például a hatvanas évek diákmozgalmaiban expresszív kísérletekre, például az együttélés új, alternatív formáira fordították. Az azóta bekövetkezett változások azt mutatják, hogy stabilabb viszony tudott kialakulni az egyetemmel szemben támasztott elvárások és az egyetem teljesítménye között, ezt az egyensúlyt azonban, miként a gazdaságban, folyamatosan meg kell őrizni.