Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. Az AGIL-paradigma

3. Az AGIL-paradigma

3.1. Az AGIL-séma és a cselekvési rendszer alrendszerei

A további elméleti fejlődés szempontjából meghatározó volt a mintaváltozók koncepciójának alkalmazása és összekapcsolása a kis csoportokban folyó interakció Robert Bales által kifejlesztett megfigyelési sémájával. Ennek a szintézisnek az eredményeként jött létre az úgynevezett AGIL-séma, amelyhez Parsons utolsó nagy tanulmányáig ragaszkodott. Az AGIL-séma alapján átfogalmazott cselekvéselméletet AGIL-paradigmának fogjuk nevezni.

Cselekvési rendszerek felépítéséhez négy alapfunkciónak kell teljesülnie. Ezeket az alapfunkciókat Parsons úgy nyeri, hogy két olyan dimenziót keresztez, amelyek általában érvényesek a rendszerképződésre, és közvetlenül levezethetők a rendszerek meghatározásából. A rendszerek struktúrák felépítésével különülnek el környezetüktől. Csak ha a rendszernek sikerül megőriznie határait, maradhat fenn rendszerként. Ennek az elhatárolódásnak a nyomán keletkezik a külső-belső dimenzió, amely lehetővé teszi, hogy a rendszerhez és környezetéhez folyamatokat, valamint belülről vagy kívülről motivált input-output kapcsolatokat rendeljünk. Ez a, képletesen kifejezve, térbeli tengely (belül-kívül) egészíthető ki a rendszerek időbeli összefüggésével. Az idő dimenziójából tekintve a rendszereknek vannak olyan tulajdonságaik és folyamataik, amelyeket a közvetlen jelen, illetve hosszabb időhorizont, a várható jövőbeli állapotok relevanciája szab meg. Az időbeli tengely megjelölésére a cselekvés rendszerében, a gazdasági folyamatok leírása során használt eljárást átvéve rendszerint az instrumentális és beteljesítő kifejezéseket használják. A beteljesítő rendszerösszetevők olyan célokra vonatkoznak, amelyek csak eszközök (instrumentumok) bevetésével érhetők el. (A gazdaságban a termelési eszközök bevetése instrumentálisan szolgálja a célt, a javakkal való ellátást, a fogyasztást. Vagy egy másik példa: a zenei cselekvés megköveteli, hogy bánni tudjunk valamilyen hangszerrel. Az általunk használt értelemben a gyakorlást kellene instrumentálisnak jelölni, a hangversenytermi előadást pedig beteljesítőnek, illetve expresszívnek – ami szintén alkalmilag használt, a lélektanból kölcsönzött kifejezés.)

A térbeli és időbeli dimenziók keresztezéséből négy alapfunkció adódik, amelyeknek a parsonsi elméletben a rendszer felépítése és fennmaradása során kell teljesülniük: adaptáció, célmegvalósítás (Goal Attainment), integráció és struktúrafenntartás (Latent Pattern Maintenance), röviden: az AGIL-séma (2. ábra). Próbáljuk meg most ezt az AGIL-modellt a cselekvési kapcsolati keretben meghatározott cselekvési rendszerekkel összefüggésben megvilágítani.

7. ábra Az AGIL-séma

Azokat a rendszerösszetevőket, amelyek a belső-instrumentális alapfunkcióra vonatkoznak, a latens struktúrafenntartáshoz (L) soroljuk. A struktúrák vagy minták (az eredeti angol kifejezés: „latent pattern maintenance”: latens mintafenntartás) teremtik meg a rendszer határait a külvilággal szemben, s éppúgy szolgálják a rendszer folyamatosságának fenntartását, mint fejlődésének mintáját az idő dimenziójában. A latens szó azt jelenti (utalva a latencia szakaszára a pszichés fejlődésben), hogy nem nyíltan felismerhető folyamatokról van szó, hanem a rendszer mélyebb rétegeiben levő dinamika hatásairól, amelyek a hosszú távú fejlődési folyamatokat szabják meg. A cselekvési rendszerben ez a funkció a cselekvés meghatározása révén töltődik fel értelemmel. Az értelemadó szabályok és a cselekvés-összefüggésnek jelentést kölcsönző szimbolikájuk összessége alkotja a cselekvési rendszernek azt az alrendszerét, amelyet már a cselekvés vonatkoztatási keretében kulturális rendszernek neveztünk. Miként a gének a biológiai rendszerekben, úgy a kulturális rendszerek is túlmutatnak az individuális és társadalmi rendszerek életciklusán.

A második alapfunkció, amely a belső-beteljesítő dimenziók kombinációjából jön létre – az integráció (I) – teremti meg a különböző összetevők sokaságából álló rendszer egységét. Ez az adaptáció rendszeren belüli ellenpárja. Ahhoz, hogy a rendszer differenciált kapcsolatokat tarthasson fenn környezetével, magának is differenciáltnak kell lennie, s az elkülönült részeket össze kell hangolnia, aminek következtében létrejön többé-kevésbé stabil belső környezete. A cselekvési rendszerben történik meg az interakciók összehangolása és szabályozása; ez a tényállás legtalálóbban a társadalmi szerep szociológiai alapfogalmában fejeződik ki. A szerepek rögzítik, kinek milyen feladatot kell ellátnia bizonyos pozícióban a közösség keretei között. Gondoljunk például a szakmai szerepekre az üzemben. A cselekvési rendszernek ez az alrendszere ennélfogva a társadalmi rendszernek felel meg.

A (Goal Attainment)(G) külső beteljesítő alapfunkció célviszonyokat jelöl egy rendszer és környezete között. A cselekvési rendszer keretei között ezt a funkciót a pszichikai alrendszer tölti be. A cselekvés kapcsolati keretében meghatározott személyiségrendszer értelmében itt tanult mintákról van szó, amelyek a lelki hajtóerőket, a személyek motívumainak dinamikáját ellenőrzik a cselekvési rendszerben.

Végül, az instrumentális és a külső dimenziók kombinációjából az adaptáció (A) funkciója adódik. Ezt olyan összetevők töltik be, amelyek a rendszer hosszú távú érdekei szerint közvetítenek rendszer és környezet között (szabványos példa: a technika mint ami instrumentálisan szükséges bizonyos célok eléréséhez). A cselekvési rendszerben Parsons ezt az alapfunkciót a viselkedési rendszerhez, a testi folyamatok mintaképződéseihez rendeli. A cselekvés vonatkoztatási rendszerében ez a kifejezés még nem sejlik fel, tartalmilag a személyiségrendszer olyan metszetének tekinthető, amely a testi folyamatok értelemmel teli szerveződésére utal.

A cselekvési rendszer további felépülésének alapgondolata Parsonsnál az, hogy az AGIL-séma segítségével nyert alrendszerek e séma alapján tovább differenciálhatók. Ez mind a négy most tárgyalt alrendszerre érvényes. Közülük a társadalmi rendszert ragadjuk ki példának.

A cselekvési rendszeren belül a társadalmi rendszert integráló funkció illeti meg: alapjában véve arról van szó, amely a különböző részek, a mi esetünkben a társadalmi pozíciók összehangolását, egymással való kapcsolódását szabályozza. Csak ezt az alrendszert tekintve: Parsons elméletében ismét csak teljesülnie kell a négy alapfunkciónak, hiszen ezek szinte meghatározásuk szerint mindenfajta rendszerképződés – amelybe tehát beletartozik az alrendszerek képződése is – előfeltételei. A társadalmi rendszer L-funkciójához Parsons olyan területet rendel, amelyet kulturálismeg- bízott-rendszerneknevez. Ezzel egy a közgazdaságtanból ismert fogalmat általánosít és alkalmaz a kultúrára. Olyan szabályokra és elvárásokra gondol, amelyek az értelemrendszerekben illetékes személyekre és társadalmi egységekre vonatkoznak – papokra a hit, tanítókra az oktatás, tudósokra az igazság, bíróságokra a jogszolgáltatás stb. szempontjából. A társadalmi rendszer G-funkciója abból adódik, hogy a személyiség funkcióját az integratív problémák iránti érdek fogalmára fordítjuk le. Az egyéni és közös érdekek érvényre juttatása és összehangolása érdekében sajátos társadalmi egységek képződnek: pártok, egyesületek – röviden, a legtágabb értelemben vett politikai alrendszer. Az ezen a területen megteremtett célok elérésének adaptív előfeltételei (A-funkció) vannak, amelyek a társadalmi rendszer gazdasági-technikai alrendszerében teljesülnek. Végül pedig, az I-funkciót a társadalmi rendszerben a társadalmi közösség tölti be, amelynek az a feladata, hogy összehangolja egymással – integrálja – a különböző társadalmi egységeket.

Az alrendszerek képződése, amit példaként a teljes cselekvési rendszer és a társadalmi rendszer összefüggésében mutattunk be, alapvetően analitikus folyamat: nem a valóságban fellelhető, hanem gondolatilag képzett rendszerekről van szó, amelyek a valóság különböző elemeit ötvözik. Példának vegyük a fent említett értelemben egy kis társadalmi egység, például vitakör politikai alrendszerét. Természetesen itt nem találjuk meg az érdek-összehangolás és a döntéshozatal valóságosan elhatárolható, elkülönült területét. Mégis belátható, hogy egy ilyen társadalmi rendszerben ennek a problémának és kezelésének is megfeleltethetők bizonyos folyamatok.

3.2. A szimbolikus médiumok elmélete

Bár a cselekvési rendszer differenciálása során gondolatilag elvonatkoztatott alrendszerekről van szó, Parsons mégis a cselekvés rendszereinek olyan evolúciós elméletét képviseli, amely a valóságos rendszerdifferenciálódás eszméje alapján áll. E szerint az elképzelés szerint az evolúció a környezethez való alkalmazkodás követelményeinek megfelelően megy végbe. A környezethez való jobb alkalmazkodás, azaz evolúciós előny forrása, ha a rendszer egyes részei sajátos környezeti problémákra és követelményekre szakosodnak. Klasszikus példa erre a munkamegosztás, amely hatalmas mértékben fokozza a termelékenységet. Ehhez hasonlóan nem gazdasági részterületeken is sajátos funkciókat betöltő részrendszerek jönnek létre, például olyanok, amelyek nevelésre, jogra, tudományra, politikára stb. szakosodnak. Az evolúció alapmintája ezért a differenciálódás. A rendszernek ezzel a differenciálódásával kerül előtérbe a következő probléma: miként képesek egységüket, azonosságukat megőrizni az ily módon elkülönült részek. Adam Smith a gazdaságban láthatatlan kézről beszélt, amelynek hatására a szélsőséges differenciálódás ellenére is nagyjá- ban-egészében működnek a cserefolyamatok (a piac közbeiktatásával). Parsons a pénz és a nyelv analógiájára dolgozta ki a médiák általános koncepcióját. Médiákon olyan szimbólumrendszerek értendők, amelyek segítségével rendkívül összetett, differenciált cselekvési rendszerek szabályozhatók és koordinálhatók. További fontos analógiaként Parsons a biológiai információs folyamatokat tartotta szem előtt, abban az értelemben, hogy bonyolult szervezetek viselkedése hormonok, enzimek és idegi folyamatok segítségével koordinálható és ellenőrizhető.

„Félretéve minden bonyolult elgondolást, a médiák a mindennapi tapasztalat értelmében eszközök arra, hogy a cselekvésben bizonyos szándékok világossá váljanak és érvényre jussanak. Ennek legegyszerűbb és legésszerűbb módja, hogy partnerünkkel közöljük, mit kínálunk és mit szeretnénk kapni... Nem teljesen elég ehhez a köznapi nyelv is? Nem teljesen – a médiák külön nyelvek, formáikról és tartalmairól külön intézmények kereskednek, amelyek nagyobb biztonságot és bizonyos garanciákat nyújtanak nekik” (Jensen 1980,11. sk.). Parsons a cselekvési rendszer mindegyik alrendszeréhez ilyen szimbolikus cseremédiumot képzelt el. Ragadjuk most ki ezekből a társadalmi rendszer, valamint az általános cselekvési rendszer médiáit. A társadalmi médium: a pénz (gazdaság), a hatalom (politika), a befolyás (közösség) és az értékkötődés (kulturális-megbízotti rendszer). Az általános cselekvési rendszer alrendszereihez a következő médiumot rendeli: helyzetmeghatározás (kultúra), érzelem (társadalmi rendszer), teljesítőképesség (személyiség) és intelligencia (viselkedési rendszer).

Valószínűleg a gazdaság területén a legnyilvánvalóbb a médiumkoncepció alkalmazása. Mivel ennek a médiumnak a működését jól ismerjük, modellként szolgálhat más médium működésének megértéséhez. A pénzt úgy értelmezhetjük, mint bizonyos nyelvet, amelynek segítségével birtokjogokról (tulajdon) kommunikálhatunk. Ennek során lényeges, hogy a pénz csupán szimbolikus. Pénzérméknek, csekkeknek, hitelkártyáknak stb. nincs külön használati értékük, mint kulturális tárgyak csupán jelentéshordozók, funkciójuk a lényegesen értékesebb vagy valóságos javak cserefolyamatainak ellenőrzése. Két minden szimbolikus médiumra érvényes vonás a pénz esetében különösen szembeötlő. A szimbolikus médium kialakulásának egyik következménye az, hogy általa az egyének vagy közösségek cselekvése előtt nagyobb játéktér nyílik, ezzel cselekvésük rugalmasabbá válhat. Régebbi társadalmakban például sokkal fáradságosabb volt rátalálni a megfelelő cserepartnerre, mint a modern pénzgazdaságban. Egy további vonás annak lehetősége, hogy a médium összterjedelmét növelni és csökkenteni lehet, ami például a pénz esetében, a hitel lehetősége miatt időbeli rugalmasságot jelent. Ez a szabad játéktér azonban instabilitást is rejt magában, ami a pénz esetében az infláció és defláció ismert jelenségeit okozza. Parsons kimutatja, hogy a többi médiumnál is ezzel egyenértékű jelenségek figyelhetők meg. Ha több szimbólumra van szükség ahhoz, hogy ugyanaz a várt viselkedés álljon elő, a szimbólumok veszítenek értékükből: ez az infláció esete. A defláció esete akkor áll fenn, ha a felkeltett várakozások hihetőségét mintegy ismételten hangsúlyozni kell. Ez lényegében deszimbolizálódáshoz vezet, ennek következtében elvész a rugalmasság, keményebb valóság érvényesül a társadalmi interakciókban.

Ahogy a gazdaságban a pénz, úgy a politikai alrendszerben a hatalom a mindenütt jelen levő médium: „A hatalom általános képesség arra, hogy betartassák valamely kollektív szervezet egységeire háruló kötelezettségeket; ennek előfeltétele, hogy a kötelezettségeket közös célokra és tervekre vonatkoztatva legitimálják, s ellenállás esetén negatív szankciók alkalmazásával kell számolni.” (Parsons 1980, 70). E meghatározásnak a hatalom médiumának megértése szempontjából két eleme különösen fontos. Az általánosítás fogalmával Parsons azt hangsúlyozza, hogy a hatalom nem azonos a puszta erőszakkal. Azaz a hatalom csak akkor tekinthető szimbolikus médiumnak, ha a kötelező közös döntések garantálására vonatkozó egyetértés nem közvetlenül szankciókhoz kötődik. Egy másik fontos kérdés a hatalom legitimitását érinti. Ezzel a médium csereoldala kap hangsúlyt. Ha valaki elismeri egy személy vagy társadalmi egység (például kormány) döntési teljhatalmát, viszonzásként elvárhatja, hogy a többiek tartsák magukat a megállapított kötelezettségekhez abban az értelemben, ahogy az aragóniai királynak tett hűségesküben fejeződik ki: „Mi, akik oly jók vagyunk, mint te, esküszünk neked, aki nem vagy jobb nálunk, hogy királyunknak és szuverén urunknak elismerünk azzal a feltétellel, hogy tiszteletben tartod valamennyi szabadságjogunkat és törvényünket; ha nem, hát nem.” Ez tulajdonképpen a demokrácia egyik alapelve, amelynek teljes megvalósulása, miként a többi médiumé csak a fejlett, modern társadalmakban következik bA befolyás és értékkötődés médiuma mögött rejlő alapgondolatot nehezebb kihámozni. Ehhez a mindenkori alrendszereket kell felidéznünk. A társadalmi közösség alapja a különböző társadalmi pozíciók integrációja. A differenciálódás alapján hatáskörök jönnek létre a társadalmi rendszer keretei között: például szakértői pozíciók, amelyek révén szándékokat, tervezeteket, figyelmeztetéseket stb. komolyan vesznek, s ezek a cselekvés szempontjából relevánssá válnak. Ha a zenekritikus pozitív beszámolót közöl egy új lemezről, az áruból nagyobb forgalom várható. Ha vita folyik egy erőmű felépítéséről, a döntést megalapozandó szakértői véleményeket szereznek be. Nézzünk egy példát, amely azt szemlélteti, mennyi párhuzamosság van a szóban forgó médium és a pénz között: ha túl sok udvarias szakvélemény készül, ezzel mintegy inflálódik a médium, és veszít „vásárlóerejéből” (érvényre jutási képességéből). Deflációs folyamatok a befolyási területén akkor következnek be, ha annyira csökken aszakértői hitelesség, hogy a cselekvési lehetőségek közül csak az információk vagy a szándéknyilatkozatok közvetlen ellenőrzése nyomán lehet választani. A befolyás tehát a véleményalakítás vagy a meggyőzés olyan eszköze, amelyben szándékokat utólag rekonstruálunk, és azokat helyesnek, azaz a saját érdekeinkben állónak találjuk. Az általánosítás itt azt jelenti, hogy nincs szükség a tényeken lemérni a kijelentések helyességét, annak helyébe a bizalom és a szavahihetőség (presztízs, hírnév) lép.

8. ábra: a cselekvési rendszer környezete és alrendszerei

Parsons végül leír egy olyan társadalmi médiumot, amely a kulturálismegbí- zott-rendszerben cirkulál, valamint a többi alrendszerrel folyó cserefolyamatokat szabályozza: a morális kötődést bizonyos értékekhez és normákhoz, ami „általános képesség és hiteles ígéret értékek érvényre juttatására” (Parsons 1980, 203). Az értékkötődés médiumának alapja, hogy a szocializációs folyamatban közös értékek és normák belsővé válnak, s ezek figyelmen kívül hagyása a személyiségen belüli szankciók és bűnösségérzések forrása. Ezek a belső szankciók a kommunikációban figyelmeztetések, felhívások vagy erkölcsi helytelenítés révén aktivizálhatók. (Például az emberiességre hivatkozva gyűjtenek a nélkülözőknek.) Ez a médium azért általános, mert általános, elvont értékekről van szó, amelyek még nem szabják meg, hogyan kell konkrét helyzetekben cselekedni. A tudományos racionalitás értékei például a tudós számára nem szabják meg, konkrétan mit és hogyan kutasson, és milyen következtetéseket vonjon le. Miként azonban a pénz és a többi ismertetett médium esetében ez a rugalmasság és nagyobb szabadságfok itt is instabilitást s ennek következtében bizonytalanságot okoz, amelyek inflációs és deflációs folyamatokban fejeződnek ki. Inflációként itt a szavahihetőség csökkenését említhetnénk meg, ami abból fakad, hogy túl sok kötelezettséget vállalunk, amelyeket aztán nem tudunk teljesíteni. A defláció prototípusa az értékkötődés médiuma esetében a fundamentalizmus (mindegy, hogy elsősorban vallási, ideológiai vagy politikai fundamentalizmusról van-e szó), amely merev előírásokat tartalmaz a helyes viselkedésre nézve.

Az általános cselekvési rendszer Parsons által javasolt médiumai távolról sem annyira kidolgozottak, mint a társadalmi rendszer médiumai. Az általános cselekvési rendszer szintjére való átmenettel egyre kevésbé szembeötlő a pénzzel való analógia, amely a társadalmi médiumok megértésében volt segítségünkre. Vezérgondolatként a médiumok két összetevőjéhez igazodunk: először szem előtt kell tartanunk, hogy a cselekvésmédium elvont, illetve általános, emiatt, miként a pénz önmagában, értéktelen szimbolizmus. Szimbolizmuson azt értjük, hogy léteznek olyan jelentésrendszerek, amelyek szimbólumokhoz kötődnek, de nem mindig fejeződnek ki olyan konkrét formában, mint például a pénz. Másodszor a médium – amellett, hogy általános jelentésrendszer – valóságokra, azaz konkrét, önmagukban értékes referensekre is vonatkozik. Ez a vonatkozás az értékelést szolgálja, ezáltal megkönnyíti a cserefolyamatokat és a cselekvésre vonatkozó döntéseket. Történetileg tekintve az általános médium valóságos tényekből különül el, emiatt fejlett formában, mint amilyen a pénz, a modern, funkcionálisan differenciált társadalomra jellemző. Ez azonban csak akkor lehetséges, ha a cselekvési rendszer többi rendszere is ennek megfelelően fejlett, azaz funkcionálisan differenciált. Az ilyen együttfejlődő differenciálódási folyamatok fejeződnek ki az általános cselekvési rendszer alábbi médiában.

A kultúra médiuma a helyzetmeghatározás. A cselekvők számára a kulturális jelentések határozzák meg a helyzetet. Cselekvéseikben és interakcióikban kulturálisan preformált értelemmintákhoz igazodnak. A világképekben az igazodás olyan kognitív sémája rögzül, amely strukturálja a tapasztalatokat (a Nap keleten kel, így élték meg az emberek naponta közvetlenül evidens bizonyosságként a geocentrikus világkép keretei között). Tartalmaznak ugyanakkor a cselekvés számára értékelési mintákat és érzelmi-expresszív sémákat is. A modern társadalmak kultúrájában a helyzetmeghatározások sokkal általánosabbak, mint a hagyományos társadalmakban. Ezek az általánosítások szolgálnak mármost a konkrét helyzetmeghatározások médiumaként. Mint Parsons mondja, olyan szabályrendszert alkotnak, amely a konkretizálásokhoz képest „önmagában értéktelen” vagy „tartalom nélküli”. Funkciója viszont az, hogy értékmércéje legyen az „önmagukban értékes” egyes megállapításoknak. Az elvont elméletekből például speciális elméletek nyerhetők, amelyek azután a gyakorlatban is alkalmazhatók. Az ilyen kognitív szabályrendszerek mellett, a kulturális rendszer struktúrájának megfelelően léteznek morális, konstitutív és expresszív mércék is, amelyek mint értékelvek a részleges értelemminták létrejöttét szolgálják a mindenkori dimenzióban. Az általános helyzetmeghatározások és a részleges kulturális jelentések közötti viszonyban hasonló egyensúlyi hatások fordulhatnak elő, mint amelyek a pénz esetében infláció és defláció néven ismertek. Az elvont elméletek gyakorlattól való idegenségét és irrelevanciáját ért bírálat az elméletek inflációs felhasználásának következménye is lehet, de kifejeződhet benne a vágy a korábbi fejlődési szakaszok regresszív konkrétsága iránt is. Összefoglalva: a helyzetmeghatározás az a médium, amely konkrét kulturális minták megállapításakor értékmércéül szolgál, ugyanakkor szabályozza a cselekvési rendszer más részeivel való összehangolást vagy cserét.

Az affektus olyan általános médium, amely érzelmi módon közvetíti a cselekvők közötti kapcsolatot. Parsons ezt a médiumot az általános cselekvési rendszer társadalmi rendszeréhez rendeli. Az affektus mint szimbolikus médium nem egyének tulajdonsága. Az emocionalitás sohasem mutatkozhat nyers formában, csak szimbolikus jelenségek által strukturáltan. Az affektus szimbolikus általánosítását s ennek következtében egy újabb, önmagában értéktelen médium létrejöttét Parsons, a helyzetmeghatározáshoz hasonlóan, egyedi (konkrét) affektív kapcsolatokra vezeti visz- sza. Hasonlóan ahhoz, hogy a konkrét tudás a konkrét helyzetmeghatározás egyediségét képviseli, a konkrét kapcsolatok univerzális affektív minták egyedi megjelenési formái. Az emberek összetartozását olyan, személyekhez vagy közösségekhez való íratlan kötődések strukturálják, mint a vérrokonság és a viszonylag merev házasodási szabályok. Ezek a merev egyedi kapcsolati minták akadályozzák az affektív képességek szabad eloszlását. Az aszkriptív kötődések jelentőségének csökkenésével a modern társadalomban az érzelmi kötődésekkel és azok megszüntetésével kapcsolatos immár „szabad” döntések általános kritériumai jönnek létre. Ezek a kritériumok, vagy másként kifejezve, ez a kód az affektus mint szimbolikus médium.

A teljesítőképesség a cselekvési rendszernek a személyiségrendszerben gyökerező médiuma. Hajlunk arra, hogy a személyes képességeket kizárólag egyének tulajdonságainak tekintsük. Ahogy azonban az affektusok, úgy a személyes képességek sem velünkszületett tulajdonságok, hanem kulturális mintákhoz igazodó lehetőségek. A teljesítőképességnek kognitív, morális, egzisztenciális és expresszív összetevői vannak. A kognitív-instrumentális teljesítőképességet Parsons kompetenciának nevezi. A kompetenciákra tanulási folyamat során teszünk szert, emiatt egyéni hajlamok kulturális-szimbolikus szerveződéseinek tekinthetők. Ebben az értelemben a művészi kompetencia például kulturális jelentésekhez igazodó szerzett képesség, amely a kreatív alkotásban konkretizálódik, vagy a médiumelmélet nyelvén: áramlik ki.

A viselkedési hajlam a cselekedetek szempontjából hasonlóképpen csak akkor használható fel, ha a kulturális értelem- és jelentéskomplexumokon belül artikulálódik a kognitív tudásban. Ebben az értelemben az intelligencia is szimbolikusan általános médium, amely elsősorban a viselkedő szervezetben gyökerezik. Az intelligens cselekvés tárgyainak prototípusa (miként a birtokolható tárgyak a pénz esetében) az a tudás, amelyet birtokolni ugyan nem lehet, de amely hozzáférhető, alkalmazható, továbbadható stb. Az intelligencia emellett hasonló szerepet játszik, mint a gazdasági műveletekben a pénz, mégpedig általános szinten, a tudás konkrét tartalmaitól függetlenül. Mint minden médium, az intelligencia is szűkösen áll rendelkezésre, mégpedig abban az értelemben, hogy az olyan kognitív funkciók, mint a tudás megszerzése, továbbadása és alkalmazása költségekkel járnak a cselekvési folyamatban. Intelligensen cselekedni a médiumelmélet értelmében ezt jelenti: intelligenciát kiáramoltatni. A cselekvésekhez ugyanis erőforrások kötődnek, amelyek emiatt más cselekvésekhez már nem állnak rendelkezésre. Intelligenciára kommunikáció révén is szert lehet tenni. Az intelligencia tehát ebben az értelemben, miként a pénz, körforgásban levő médium, a kognitív értelemtelítettség, társadalmi szinten pedig a racionális cselekvés mércéje.