Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. A cselekvés strukturális-funkcionális vonatkozási keretei

2. A cselekvés strukturális-funkcionális vonatkozási keretei

2. 1. Cselekvés-funkció-struktúra rendszer

A cselekvés fogalmat mint a szociológia alapkategóriáját első ízben Max Weber dolgozta ki. Weber értelmezésében a szociológia „olyan tudomány, amely a társadalmi cselekvést értelmezve érti meg, és ezáltal lefolyásában és hatásaiban okságilag akarja magyarázni”; a cselekvést úgy határozta meg, mint „emberi viselkedést (legyen az külső vagy belső ténykedés, mulasztás vagy tűrés) [...], ha és amennyiben a cselekvők szubjektív értelmet kapcsolnak hozzá” (az idézetek forrása a „Szociológiai alapfogalmak”, a Gazdaság és társadalom bevezető fejezete). Ez a cselekvésfelfogás elsősorban attól a viselkedés fogalomtól határolódik el, amelyre a nagyjából ugyanebben az időben született behaviorista elmélet (lásd a „Viselkedéselmélet” fejezetet) támaszkodott. Azon fáradozva, hogy tudományosan – a természetre már igen sikeresen alkalmazott tudománymodell szerint – vessenek számot olyan társadalmi jelenségekkel, amelyek eddig inkább filozófiai elmélkedések és moralizáló állásfoglalások tárgyai voltak, a viselkedéselmélet hívei a kísérletileg-okságilag megragadható inger-reakció sémának megfelelő, megfigyelhető viselkedésfolyamatokra korlátozták figyelmüket. A szociológiába Max Weber által bevezetett cselekvésfogalom legfontosabb folyományai és következményei az alábbiak voltak: módszertanilag a lényeg immár nem elsősorban a viselkedés oksági magyarázata volt, hanem annak az értelemnek a megértése, amelyet a cselekvő személyek viselkedésükhöz kapcsoltak. Csak ez a megértés nyújthat arról felvilágosítást, hogy a személyek miért bizonyos viselkedést tanúsítanak. Gondoljunk például ennek a módszertani követelménynek a jelentőségére a néprajzi kutatásokban, amikor idegen kultúrákban rituális cselekedeteket kell magyarázni és leírni. Egy további következtetés az volt, hogy külön kell választani a viselkedés (fizikailag megállapítható, mintegy filmszerűen rögzíthető) lefolyását attól a „szabályozó instanciától”, amely a viselkedés programjaként értelmezhető. Az értelem, az értékek, a normák stb. abban az értelemben képesek szabályozni az emberi viselkedést, hogy többé vagy kevésbé bonyolult viselkedésmintákat írnak elő. Az ebben az összefüggésben felmerülő kérdések – hogyan keletkeznek és változnak meg az ilyen viselkedési programok, milyen hierarchia létezik a cselekvést ellenőrző instanciák és az azt megszabó előfeltételek között, hogyan gyökereznek meg ezek az egyénekben, és mennyire hatékonyan befolyásolják a viselkedést (internalizáció) stb. – a parsonsi cselekvéselmélet középponti problémáivá váltak.

Az idealista és pozitivista elméleti hagyományok egyoldalúságainak kiiktatására irányuló erőfeszítései során Parsonsban az a meggyőződés alakult ki, hogy minden cselekvés egy sor strukturális összetevőből áll. Ezeket minden cselekvéselemzés során kellőképpen figyelembe kell venni. Az összetevők: 1. a cselekvés feltételei, 2. eszközei mint a cselekvő személy helyzetének összetevői, 3. a cselekvő szubjektív céljai. A negyedik strukturális összetevőnek, a normáknak annyiban különleges helyzetük van, hogy egyformán tekinthetők a szituációhoz tartozó tényezőknek (a cselekvő tudatában van a normák érvényességének, s számol mindazokkal a következményekkel, amelyek követésükből vagy nem követésükből adódnak), s a cselekvés szubjektív oldalához is számíthatók, amennyiben belsővé válnak. Végül a cselekvések végrehajtásához valamilyen energiára vagy motivációra is szükség van. Azt a viselkedést, amelyet ezeknek a tényezőknek a segítségével lehet elemezni, Parsons cselekvésnek nevezi.

A cselekvés fogalma mellett ennek a fajta cselekvéselméletnek, a strukturális funkcionalizmusnak a szempontjából a funkció fogalmának is alapvető kihatása van. A funkció fogalma eszmetörténetileg a hagyományos, szubsztanciákban és a köztük ható oksági kapcsolatokban való gondolkodást váltotta fel. A matematikában és a természettudományokban ez a fejlődés már sokkal korábban lejátszódott. A társadalomtudományokban a funkció fogalma a 20. század elején mindenekelőtt a néprajz és a kulturális antropológia területén honosodott meg. A kultúra tudományos elméletének (ez a címe Bronislaw Malinowski egyik művének; Parsons egyébként a Londoni Közgazdaság-tudományi Egyetemen Malinowski tanítványa volt) azt kellene feltárnia, hogy mivel járulnak hozzá a társadalmi jelenségek a társadalom fennállásához (mi a funkciójuk). A cselekvéseknek vannak látens (tudattalan, objektív) és manifeszt (tudatos) funkcióik. Luhmann utal arra, hogy a funkciókban való gondolkodás a korábbi okságfogalomhoz képest erőteljesebben hangsúlyozza azt, hogy a társadalmi jelenségek és folyamatok másmilyenek is lehetnek. A társadalom és részterületei fennállásának funkcionális előfeltételeinek funkcionális egyenértékei különböző társadalmakban valóban megállapíthatók, vagy legalábbis elgondolhatók. Ez a látásmód egyszersmind megelőlegez bizonyos elemeket az esetlegesség (kontingencia) rendszerelméletileg központi jelentőségű fogalmából (vö. a Niklas Luhmann-nal foglalkozó fejezetet).

A harmadik, előzetesen tisztázandó fogalom, a struktúra egyenesen átvezet bennünket a rendszerelmélethez. A struktúra, az alak (vö. az alakészlelést az észlelés lélektanában) vagy a rendszer fogalmát gyakran mint egymás szinonimáit alkalmazzák. Egészleges összefüggés értelmében felfogott rendszer csak ott jöhet létre (szintetikus rendszerek), illetve elvonatkoztatás útján csak ott hozható létre gondolati úton, ahol van valami, ami elhatárolódik vagy elhatárolható a környezetétől. A rendszer és a környezet közötti határ eléréséhez és megszilárdításához – fogalomalkotás során a megfelelő kifejezés a definíció (lat. elhatárolás) –, a rendszereknek struktúrákat kell felépíteniük. A struktúra fogalma „a rendszer azon elemeire vonatkozik, amelyek függetlenek a rendszer-környezet viszonyban bekövetkező rövid távú ingadozásoktól. A struktúrafogalom tehát azokat a rendszerjellemzőket jelöli, amelyek meghatározott keretben más elemekhez képest állandóknak számíthatnak” (Parsons 1976, 167. sk.). Társadalomtudományi példaként említhetnénk meg az alkotmány szerepét az állam működése szempontjából. Társadalmi rendszerek kialakulásához tehát struktúráknak kell képződniük. A társadalmi rendszerekben ezek a struktúrák lényegében a várakozások struktúrái, amelyek az intézményesülés révén össztársadal- milag meggyökeresednek (példa: oktatási intézmények, a házasság intézménye), de rövid távon, kisebb társadalmi egységekben (megállapodás, megegyezés) kommunikáció útján is létrehozhatók, és természetesen meg is szüntethetők.

A strukturált jelenségek rendszerként kezelhetők. A struktúraképződés, amely a rendszert elkülöníti környezetétől, valamint ezeknek a struktúráknak a fenntartása a rendszer határainak megjelölését vonja maga után. Attól függően, hogy milyen módon képződnek a határok, zárt és nyílt rendszerek jöhetnek létre. Az utóbbi esetben a rendszer és környezete között input- és output-folyamatok játszódnak le. A cselekvési rendszer és annak alrendszerei a parsonsi cselekvéselmélet szerint nyílt rendszerek, amelyek között bonyolult kölcsönfüggések állnak fenn, csereakciókat végeznek egymás között és a környezetükkel.

2. 2. Cselekvési rendszerek a cselekvés kapcsolati keretében

A rendszerfogalom és néhány elsőrendűen fontos cselekvéselméleti fogalom előzetes tisztázása után most már a cselekvési rendszerek felépítésének kérdésével foglalkozhatunk. Miben különböznek a cselekvési rendszerek más rendszerektől? Korábban megállapítottuk, hogy rendszerek különböző absztrakciós és specifikációs szinteken képződhetnek. Mi mármost a cselekvési rendszerek specifikuma? A kérdés megválaszolásához Parsons különböző fejlettségi szintjüknek megfelelően kategorizálja a rendszereket, amely szinteket a kibernetikus ellenőrzési kapcsolatok hierarchiája, illetve fordított irányban a megszabó előfeltételek fokozatai – meghatározott fejlődési szinten minden rendszer az alacsonyabb szint elemeiből építkezik – jellemeznek (vö. 3. ábra). Az emberi életvilágban előforduló legalsó rendszerszint: a fizikai-kémiai rendszerek. A szervetlen rendszereknek ezt a világát fedi el az élet keletkezése, a biológiai rendszerek kialakulása. Némileg leegyszerűsítve azt mondhatjuk, hogy a legalsó szint rendszereinek viselkedése oksági összefüggések feltárásával magyarázható. A biológiai rendszerek területén a viselkedés lefolyását túlnyomórészt olyan folyamatok szabályozzák, amelyek az evolúció során jöttek létre, és adott élőlény szempontjából veleszületettnek számítanak.

A cselekvési rendszerek kialakulásában az a döntő lépés, hogy az emberi viselkedésben, a kellő belső szervező (veleszületett szabályozó funkciók) hiányában szakadás következik be a kölcsönös függésekben. (Az egyéni alakíthatóság természetesen minden élőlény alapvető tulajdonsága, csak alacsonyabb evolúciós szinten ennek sokkal kisebb a mértéke.)

Az emberi viselkedés ebben az értelemben nyílt, szabad, röviden: sem fizikai- lag-kémiailag, sem biológiailag nem teljesen meghatározott. Ez bizonyos értelemben közhely, de az ember tudományos vizsgálatának egyes lényeges területein korántsem általánosan elismert tény. Az orvostudományban például elsősorban még mindig kémiai beavatkozásokkal (gyógyszerekkel) próbálják megváltoztatni a viselkedészavarokat, s nem veszik kellően figyelembe a kulturális, társadalmi és pszichés tényezőket. Hogyan lehetséges mármost az emberi viselkedés nyitottságának háttere előtt a társadalmi rend: az összehangoltság, az előreláthatóság, a cselekvés és átélés egyidejűsége, ahogy igen bonyolult és meghatározatlanságuk miatt tulajdonképpen valószínűtlen módon valóban megtaláljuk társadalmunkban? Ez az egyik kiinduló kérdés, amelyet Parsons feltett magának. A válasz lényegében úgy hangzik, hogy a kommunikációs és interakció révén értelmüket, normáikat, értékeiket, a bennük foglalt ismereteket, röviden a kultúrát tekintve olyan többé-kevésbé szilárd struktúrák épülnek fel, amelyekhez a cselekvők igazodnak, amelyek betartását az interakciókban a társadalmi ellenőrzés mechanizmusai követelik meg (intézményesülnek), vagy a tanulási folyamatok során belsővé válnak, és így mint a személyiség részei közvetlenül érvényesülnek a cselekvésben.

A fizikai-kémiai és a biológiai rendszerek a cselekvési rendszerek környezetéhez tartoznak. Mintegy azon helyzet empirikus részét alkotják, amelyen belül a cselekvés lehetséges. A rendszerképződés egy további szintjét, amely szintén a cselekvési rendszerek környezetéhez tartozik, Parsons télikus rendszereknek nevezi (a görög télosz, azaz cél szóból). A cselekvő szemszögéből ezek nem empirikus vagy empíria feletti (transzcendens) valóságot alkotnak, ami felveti a cselekvés miértjének kérdését, és metafizikai, például vallási megfontolások tárgya lehet. De térjünk vissza ahhoz a kérdéshez, hogy miként alakulnak a cselekvési rendszerek.

Cselekvési modelljét Parsons szinte axiomatikus-deduktív módon fejleszti ki néhány alapvető fogalomból és feltevésből, amelyeket a cselekvés kapcsolati keretének (actionframe of reference) nevez. Az egész elmélet magva a biológiai evolúcióelméletben kifejlesztett gondolati alakzat analógiája: a cselekvő (aktor), a környezet (az aktor helyzete) és a kettő között ható viszony. Az egész elmélet gyakorlatilag e három fogalom felbontásából formálódik meg. Az 1. ábrán kölcsönös függésükben mutatjuk be a cselekvéselméletnek a cselekvés vonatkoztatási keretében meghatározott alapelemeit.

Az aktor és helyzete közötti viszonyt, mint említettük, a meghatározó ösztönstruktúra hiánya és ebből következőleg a viszonylagos függetlenség jellemzi. A kapcsolatot ehelyett igazodási módok (relációs módok) strukturálják. Parsons három ilyen igazodási módot különböztet meg:

– kognitív relációs mód: az ismeretek akkor válnak fontossá a cselekvés szempontjából, ha a cselekvő rendszerbe foglalja a létezésről szóló kijelentéseket, a valóságról alkotott felfogását, a cselekvések feltételeiről, lehetőségeiről és akadályairól kialakult képét, röviden: környezete éppígy-létét;

– affektív-katektikus relációs mód: ezen a szeretet, nagyrabecsülés, gyűlölet, szolidáris érzések stb. formájában alakuló érzelmi kötődéseknek a cselekvés szempontjából való fontossága értendő (Sigmund Freud a tárgyak érzelmi megszállását nevezte katexisnek);

– értékelő relációs mód: arra a funkcionális problémára utal, hogy miként becsüljük fel a válogatás következményeit a cselekvési rendszerben. Az értékelés (becslés) a cselekvési rendszer elemeinek integrációját érinti. Parsons ezt gúnyosan „olyan nincs, hogy a kecske is jóllakjon, és a káposzta is megmaradjon” problémának nevezi.

A szituáció fogalma a cselekvés elméletében nem valamennyi (elképzelt) megfigyelő által megállapítható helyzeti tényezőt jelenti (az „önmagában vett” helyzetet), hanem valamennyi tárgyat, amelyhez a cselekvő igazodik. A cselekvő helyzete tehát a környezet, amennyiben a cselekvő észleli (ennek nem szükségképpen kell tudatosan történnie), s emiatt jelentősége lesz számára.

A szituáció tárgyainak további felosztását Parsons a tárgyak modalitásai alapján végzi el; ezen ismét a tárgyak azon oldalait érti, amelyeknek a cselekvő szempontjából fontossága van. Az osztályozás alapjául tehát nem a tárgyak önmagukban való tulajdonságai szolgálnak, hanem az, hogy milyen kapcsolatban állnak a cselekvővel. Az orientáló tárgyak alapvetően társadalmiakra és nem társadalmiakra oszthatók fel. A megkülönböztetés kritériumát az interakció, a kölcsönös orientálódás s az ennek megfelelő várakozásstruktúrák létrejötte adja.

Több cselekvő közti interakcióban társadalmi rendszerek jönnek létre. A társadalmi rendszerek cselekvési rendszerek, amelyekben az interakció megszerveződik és strukturálódik, s amelyek így saját problémafelvetésük alapján teremtődnek meg, és semmiképpen sem foghatók fel egy sor egyéni cselekvő viselkedésének összegződéseként. A szociológia két alapfogalmának van különleges súlya a társadalmi rendszerek leírása szempontjából. A társadalmi szerepekben rögzülnek a társadalmi rendszer meghatározott pozícióját betöltő személy jogai és kötelességei, a viselkedésével szemben támasztott elvárások. Az intézmények a társadalmi ellenőrzés mechanizmusai által körvonalazott szabályozórendszerek.

A nem társadalmi tárgyak (a cselekvő számára instrumentálisan fontos eszközök, feltételek, céltárgyak, akadályok, szimbólumok stb.) fizikai-kémiai és kulturális tárgyakra oszthatók fel. A fizikai-kémiai tárgyak alkotják azt a területet, amelyet köznapi értelmezésben természetnek nevezünk. A kulturális tárgyak ettől abban különböznek, hogy a személyiség motivációs igazodási rendszerének részévé, ennek következtében egyének, csoportok és nemzedékek között átadhatóvá válhatnak. A kulturális tárgyak azonban alapvetően külsők a cselekvők szempontjából, akik ezeket is, mint minden más tárgyat, instrumentális eszköznek, feltételnek vagy lehetséges cselekvések akadályaként élik meg.

A mindenkori kulturális minta egyik jegye, hogy sajátosan strukturált rendszerekké szerveződik (integrálódik). Ezek a kulturális rendszerek, a mindenkori uralkodó igazodási módozat szerint kognitív rendszerekre (eszme- és hitrendszerek), expresszív szimbólumrendszerekre (formák, stílusok, művészet) és értékorientációs rendszerekre oszthatók fel.

6. ábra

A kulturális minták mindegyik típusa meghatározott igazodási problémák megoldási lehetőségének tekinthető – az eszmerendszerek (elméletek, mítoszok, ideológiák stb.) kognitív problémákra kínálnak megoldásokat, az expresszív szimbólumok rendszerei azt a problémát oldják meg, miként fejezzük ki „megfelelő” módon érzéseinket, illetve miként észlelünk (élünk át) érzelmileg bizonyos helyzetet, az értékorientációs rendszerek pedig az értékelés problémáinak megoldási mintái: miként becsüljük fel az egyes személyiségek és a társadalmi rendszer összefüggésében a cselekvés következményeit.

Az értékorientációs rendszerek, ismét csak az alapvető igazodási módok szerint három területre oszthatók fel. A kognitív mód azokat az értékmércéket foglalja magában, amelyek a kognitív ítéletek érvényességét, valamint a kiválasztott megfigyelési adatok és megismerési tárgyak relevanciáját rögzítik. A méltányló-esztétikai mód azokat, amelyek rögzítik, mely tárgyak milyen módon tegyenek vagy tehetnek szert érzelmi nyomatékra. Az „appreciative-aesthetic” (méltányló-esztétikai) kifejezés Parsons szóalkotása, ezért nehezen fordítható le. Jelentése azonban a szövegösszefüggésből világosan kitűnik: azokról a kulturális értékmércékről van szó, amelyek a cselekvő eligazodását szolgálják a katektikus jelentésű tárgyakkal kapcsolatos beállítottság és kiválasztás terén. A skála a helyes partnerválasztástól a zenekedvelés és az öltözködési előírások terén érvényesülő ízlésnormákig terjed. Az értékorientáció etikai-morális módja azokat a kritériumokat foglalja magában, amelyek segítségével lemérhetők és értékelhetők a cselekvések és azok következményei a cselekvési rendszer teljes integrációja szempontjából. A cselekvések következményeinek értékeléséhez kulturális mércék is rendelkezésre állnak, amelyekhez a cselekvő igazodhat.

Az utolsó még tisztázandó fogalom a cselekvés kapcsolati keretében a személyiségrendszer. Ezen azokat a cselekvési mintákat érthetjük, amelyeket a szó legtágabb értelmében a személy jellemének nevezünk. Ez a mintaképzés a személy motivációs igazodásában éppúgy bekövetkezhet a kognitív és a katektikus, mint az értékelő dimenzióban. A fent említett kulturális rendszerek és értékorientációs módozatok, belsővé válva a személyiség motivációs igazodásának részévé válhatnak. Létrejöhetnek azonban teljesen eltérő minták is.

2.3. A mintaváltozók

Ezzel meghatároztuk az általános cselekvéselmélet legfontosabb alapfogalmait, és bemutattuk kölcsönfüggéseiket. Az imént leírt összefüggési keretből további cselekvéselméleti fogalmak is levezethetők. Az egyik legfontosabb ilyen fogalom a mintaváltozók (Pattern Variables) fogalma, amelyet Parsons is többször alkalmaz konkrét szociológiai vizsgálatokban. A mintaváltozókkal Parsons kapcsolatot teremtett fontos szociológiai elméletek és a cselekvés általa kidolgozott vonatkoztatási kerete között. Először vezessük le a mintaváltozókat a cselekvés kapcsolati keretéből. A cselekvő a három említett relációmódozat alapján igazodik a helyzethez. Ezzel azonban nem automatikusan nyilvánul meg a helyzet jelentősége a cselekvő számára. Egy sor alapvető döntést kell hoznia, amelyek azzal kapcsolatosak, hogy melyik igazodási módozaté legyen az elsőbbség. A cselekvés vonatkoztatási keretéből öt dichotóm döntési alternatíva vezethető le, amelyeknek kombinációi a sajátos igazodásokra és igazodási rendszerekre jellemzők.

A mintaváltozók esetében a következő öt dichotómiáról van szó:

1. affektivitás – affektív semlegesség: azon a döntési dilemmán alapul, hogy olyan cselekvést válasszunk-e, amely közvetlen impulzusokat elégít ki, vagy értékelő megfontolások alapján a közvetlen kielégülést szorítsuk háttérbe, mint a fegyelmezett viselkedés esetében;

2. énhez igazodás – közösséghez igazodás: el kell dönteni, vajon a cselekvésnek a cselekvő magánérdekeit vagy közös célokat kell-e szolgálnia;

3. univerzalizmus – partikularizmus: döntés a tárgyak jelentései között annak alapján, hogy kognitív tekintetben általános szempontok alá sorolhatók-e, vagy speciális jelentőségük van a cselekvő számára.

A következő két mintaváltozó kizárólag a társadalmi tárgyakkal szembeni beállítottsággal kapcsolatos döntésekre vonatkozik:

4. ascription (tulajdonítás) – achievement (teljesítmény): a társadalmi tárgyakat a cselekvő vagy bizonyos nekik tulajdonított tulajdonságok, tagság, leszármazás, birtoklás, röviden az így-lét, a minőség alapján, vagy ténykedésük, teljesítményük alapján ítéli-e meg.

5. specifikusság – diffuzitás: ennek a dichotómiának az alapja egy döntés arról, hogy az EGO a MÁSIKKAL szemben pontosan körülhatárolt, specifikus kapcsolatokra (amilyenek például szakmai szerepek között állnak fenn) alkalmazva, vagy átfogó – diffúz-kapcsolatokra vonatkoztatva (mint például a szülő-gyermek vagy a baráti kapcsolatokban) vállal kötelezettségeket.

Ezek a mintaváltozók a cselekvés kapcsolati keretében négy szinten lelhetők fel. A cselekvő cselekvésének konkrét szintjén, továbbá a mintaváltozókkal jellemezhetők adott személyiség választási szokásai, a társadalmi rendszerben a tagok jogai és kötelességei, a kulturális rendszerben pedig értékmintákat jellemeznek cselekvési utasítások formájában: a mindenkori dilemmának melyik oldalát kell adott helyzetben választani. Másként kifejezve: a mintaváltozókkal írhatók le egész cselekvési rendszerek és azok alrendszerei, nevezetesen a kulturális rendszer, a társadalmi rendszer és a személyiségrendszer. Alább (4. pont) a mintaváltozóknak a társadalmi struktúra szintjén való alkalmazását említjük példaként a tudósok szakmai szerepére utalva.

Maga Parsons elméleti fejlődésében igen jelentősnek és középponti fontosságúnak tartotta a mintaváltozókat. A társadalmi jelenségek és folyamatok megfigyelésének és leírásának ezzel az eszközrendszerével tudott részben az általános cselekvéselméletbe integrálni fontos szociológiai elméletrészeket, például Ferdinand Tönnies „közösség és társadalom” ellentétét, vagy például a szocializmus és a kapitalizmus körül zajló elméleti vitákat, részben pedig döntő részben túllépni rajtuk.