Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

7. fejezet - 7. fejezet CSELEKVESELMELETI RENDSZERELMÉLET – TALCOTT PARSONS

7. fejezet - 7. fejezet CSELEKVESELMELETI RENDSZERELMÉLET – TALCOTT PARSONS

Helmut Staubmann

1. Elméleti háttér és megismerési érdek

Az e könyvben tárgyalt többi modellhez képest a rendszerelmélet (vagy legalábbis annak ilyenként való megfogalmazása) csak igen rövid történelmi múltra tekinthet vissza. Fontos dátum ebben 1954, amikor létrejött az Általános Rendszerkutatási Társaság. Ennek évkönyvében, az Általános rendszerekben jelentek meg az első alapvető munkák az általános rendszerelméletről. A tudományos és filozófiai gondolkodásban ugyanakkor hosszú hagyomány előzte meg és készítette elő a rendszerelmélet létrejöttét. Ennek egyik elemeként a holisztikus (egészre irányuló) gondolkodásmódot nevezhetnénk meg, amely egészen az ókori filozófiáig vezethető vissza („az egész megelőzi részeit” – így hangzik gyakran idézett fordításban Arisztotelész tétele: „az egész több részeinek összegénél”). A rendszerelmélet létrehozására a döntő lökést azonban egy sor tudományos fejlemény adta néhány ágazatban: a kvantumfizika, a kibernetika megalapozása (Norbert Wiener), az információelmélet matematikai megalapozása (Shannon és Weaver), a játékelmélet (Neumann és Morgenstern) – hogy csak néhány példát említsünk. További fontos ösztönzések mindenekelőtt a biológiából és a számítógép-tudományból eredtek.

Tartalmilag ennyire különböző tudásterületek közös alapgondolata, amely szinte tudományos újrakezdéshez vezetett, az volt, hogy általános kijelentések fogalmazhatók meg a rendszerként értelmezett tárgyterületekről, azok struktúráiról és folyamatairól, mégpedig mindenkor különböző absztrakciós, illetve specifikus szinteken (az általános rendszerek elmélete, az élő rendszerek elmélete, a társadalmi rendszerek elmélete stb.).

A szociológiáról gyakran elpanaszolják, hogy meglehetősen kis mértékben járult hozzá a rendszerelmélethez. Mégis már az ötvenes években tanúi vagyunk az első próbálkozásoknak, hogy rendszerelméleti elgondolásokat és fogalmakat vezessenek be a szociológiaelméletbe. Ezek a próbálkozások olyan elméleti hagyományokhoz tudtak kapcsolódni, amelyekben, jóllehet más terminológiával, már jelen voltak a rendszerelméleti gondolkodás alapvető elképzelései. Mindenekelőtt azokról a gondolkodókról van szó, akik (a redukcionista áramlatokkal szemben) egy önálló szociológiai szakág önállóságát és jogosultságát hangoztatták A legismertebbek a francia Emile Durkheim és a német Max Weber. Számos párhuzamot mutat a strukturalizmus is, amely a struktúrafogalmat kezdetben a rendszer szinonimájaként használta. Röviden: a szociológiában egy sor olyan kapcsolódási pont volt, amelyek megkönnyítették rendszerelméleti elképzelések alkalmazását. A rendszerelmélet elvontsága és nyilvánvaló haszna a tudományos gondolkodás szempontjából a következőkben oda vezetett, hogy a szociológia igen sok hagyományos modelljét fogalmazták újra rendszerelméleti szempontból – a technicista-mechanikus felfogású kibernetikus gondolatrendszerektől a materialista rendszerelméleteken át egészen a fenomenológiai rendszerelméletekig.

Jelen tanulmányban arra szorítkozunk, hogy bevezessük az olvasót a szociológiai rendszerelmélet megalapítója és fő képviselője, Talcott Parsons (1902–1979) cselekvéselméleti rendszerelméletébe. Parsons műve hosszú ideig kikristályosodási pontja volt mindazon vitáknak, amelyek a szociológiai rendszerelmélet értelméről és hasznáról folytak. Könyvünkben külön fejezet foglalkozik majd a szociológiai rendszerelmélet luhmanni változatával, amely sok ponton a parsonsi elmélethez kapcsolódik (lásd 9. fejezet).

Talcott Parsons Colorado Springsben született 1902-ben. Biológiai képesítést akart szerezni az Amherst College-ban, de társadalomtudományi érdeklődése rövidesen nyilvánvalóvá vált számára, s elhatározta, hogy tanulmányait a Londoni Közgazdaság-tudományi Egyetemen folytatja (1924-1925). Ösztöndíjasként Heidelberg- be került, ahol a szociológia még erősen az alig néhány éve halott Max Weber hatása alatt állt. Diplomamunkáját az újabb német szakirodalom kapitalizmusfogalmáról írta. Ezután a Harvard Egyetemre került, először tanársegédként (1927), majd 1936- tól az újonnan létrehozott szociológia tanszék professzoraként, ahol 1973-as nyugdíjba vonulásáig működött. A doktorátusa megújítása alkalmából a heidelbergi egyetemen rendezett ünnepség keretében tartott tudományos konferencia után alig néhány héttel halt meg Münchenben.

Életművének középső szakaszában Parsons a strukturális-funkcionális cselekvéselmélet megalapítójának és vezető képviselőjének számított. (Ugyanazon elmélet különböző megjelölései a kezdő számára zavaróan hathatnak. Bár ezek az elmélet különböző súlypontjait jelölik, rendszerint egymás szinonimáiként alkalmazzuk azokat.) Parsons célul tűzte ki, hogy megalkossa az emberi cselekvés egységes elméletét. Úgy gondolta, hogy kora jelentős társadalomtudósainak (szociológusok, közgazdászok, szociálpszichológusok) igen eltérő elméleteiben olyan közös vonások vannak, amelyeket egy általános cselekvéselméletben lehet összefoglalni (konvergencia tétel). Első nagy művében, A társadalmi cselekvés struktúrájában Parsons Alfred Marshall, Vilfredo Pareto, Emile Durkheim és Max Weber munkássága kapcsán igyekezett bizonyítani ezt az elméletet. Az itt felsorolt nevekhez hasonló jelentőségű volt a Sigmund Freud pszichoanalitikus elméletével való szembesítés is.

A korábbi cselekvésmodelleket Parsons azért tartotta problematikusnak, mert azok egyoldalúan vagy csak a cselekvést előidéző előfeltételeket vonták be a magyarázatba, mint a pozitivizmus és a materializmus, vagy csak szubjektív-eszmei célképzeteket, értékeket, utópiákat, vallási elképzeléseket stb. tekintettek az emberi cselekvés magyarázata szempontjából mértékadónak, mint például az idealizmus esetében. Az ennyire ellentétes gondolkodási hagyományokból eredő elméletek konvergenciáját Parsons szerint az teremtette meg, hogy a pozitivista hagyományt követő Marshall, Pareto és Durkheim fokozottabban figyelembe vették az eszmei tényezőket, míg Weber az idealista hagyomány és a materialista elképzelések közvetítésére törekedett; például azzal, hogy differenciáltabb kölcsönhatásokat feltételezett technikai-gazdasági és vallási-eszmei tényezők között. Szemléletesen fejeződik ki ez a törekvés Webernek abban a kijelentésében, amelyet Parsons A társadalmi cselekvés struktúrája című műve mottójául választott: „Az értelmes emberi cselekvés gondolati magyarázata elsősorban a »cél« és »eszköz« kategóriáihoz kötődik.” Ezekkel az elméletekkel szembesülve vonhatta le Parsons azt a végkövetkeztetést, hogy azok, eltekintve a terminológiai eltérésektől, lényeges pontokon egybehangzóak, így egy olyan, minőségileg új társadalomtudományi elméleti fejlődést indítottak el, amely valamennyi szak-társadalomtudomány (szociológia, politikatudomány, közgazdaságtan, kultúraelmélet stb.) alapelméletének tekinthető általános cselekvéselméletbe torkollott. Az elmélet első elnevezése: voluntarista cselekvéselmélet. Később ugyanerre a strukturális-funkcionalizmus kifejezés honosodott meg.

2.