Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. Modell és struktúra

4. Modell és struktúra

Nézzük meg először, mit ért Lévi-Strauss struktúrán. „Úgy vélem – írja –, hogy négy feltételnek kell feltétlenül eleget tenniük azoknak a modelleknek, amelyek rászolgálnak a struktúra elnevezésre. A struktúrának először is rendszerjellege van. Elemekből áll, amelyek úgy vannak elrendezve, hogy bármelyik megváltozása az összes többi megváltozását vonja maga után. Másodszor mindegyik modell átalakulások csoportjának felel meg, amelyek közül mindegyik valamely ugyanazon családhoz tartozó modellnek felel meg úgy, hogy ezeknek az átalakulásoknak az összessége modellcsoportot alkot. Harmadszor, az imént említett tulajdonságok alapján megjósolható, miként reagál a modell valamelyik elemének megváltozására. S végül, a modellt úgy kell megalkotni, hogy magyarázattal szolgálhasson minden megállapított tényre (Lévi-Strauss 1967, 301. skk.).

Az első feltétel azt mondja ki, hogy modelljeink rendszerjellegűek legyenek. Ennek a feltételnek csere- vagy kommunikációs modelljeink tesznek eleget. Ezeket játékmodelleknek vagy egyszerűen játékoknak fogjuk fel. A játék elemei az egyes szabályok, amelyek összessége a játékot alkotja. Ezt az összességet azonban szabályok találomra vagy véletlenül bekövetkezett egymás mellé helyezése adja. Az egyes szabályok között szilárd kapcsolatok állnak fenn. Eme kapcsolatok összessége jellegzetes kapcsolatköteget vagy rendszert alkot. Amennyiben az egyik szabályt megváltoztatjuk, ennek következtében az egész rendszer is megváltozik. A játék teljesen új jellegű lesz, pontosabban, most már egy másik játékkal szembesülünk.

Nézzük a labdarúgást, és helyettesítsük egyik szabályát egy másikkal, például azt, hogy a labdát rúgni kell, azzal, hogy a labdát dobni kell. Látnivaló, hogy ekkor már nem labdarúgásról, hanem valamilyen teljesen más játékról van szó. Kifogásolni lehetne, hogy a példa manipulált, mert amit itt megváltoztattunk, az talán ennek a játéknak a legfontosabb, központi jellegű szabálya, az, amelyik a játék jellegzetességét adja. Elismerem, a példát nem véletlenül, hanem tudatosan és célzatosan választottam ki, mert különösen egyértelműen szemlélteti azt, amire gondolok. Mindez azonban mit sem változtat azon az alapvető tényen, hogy akár csak egyetlen játékszabály megváltoztatásával az egész játék is megváltozik, és másik játékká alakul át. A különbség csupán annyi, hogy számos ilyen változás kevésbé drámai formát ölt, mint a példánkban szereplő.

A Lévi-Strauss által említett második feltétel azt mondja ki, hogy egy modell csak akkor szolgál rá a struktúra elnevezésre, ha olyan modellcsaládhoz tartozik, amelynek egyes modelljei ugyanezen modellcsalád modelljeinek jól meghatározott átváltozásából vagy átalakulásából jöhetnek létre.

Kissé részletesebben kell foglalkoznunk ezzel a második feltétellel. Először is az tűnik fel rajta, hogy míg az első feltétel egyetlen modellre vonatkozik (a modell jellegét vagy tulajdonságait tekintve rendszerszerű legyen), ez a második modellek sajátos csoportját vagy összességét érinti, s azt követeli meg, hogy ez az egyes modellekből alakult csoport mint egész is jellegét vagy tulajdonságait tekintve rendszerszerű legyen. A szó szoros értelmében tehát itt a rendszerek rendszeréről van szó.

Ha mármost továbbá abból indulunk ki, hogy modelljeink játékmodellek vagy egyszerűen játékok, akkor figyelembe kell vennünk, hogy az itt rendszerek rendszereinek nevezett valamik elemei már nem meghatározott játék egyes szabályai, hanem inkább maguk az egyes játékok. Az itt említett rendszer tehát meghatározott játékcsoport összessége. A megkövetelt rendszertulajdonság mármost azt jelenti, hogy nem lehet szó találomra vagy véletlenszerűen egymás mellé rakott játékok csoportjáról, hanem olyan játékokról, amelyek között szilárd kapcsolatok állnak fenn, s amelyek összessége rendezett kapcsolati köteget, illetve rendszert alkot.

Egy ilyen játékrendszer esetében valóban ugyanazon rendszer játékainak jól meghatározott átalakulásaként vagy átváltozásaként jöhet létre a rendszer valamennyi játéka. Egy ily módon létrejött rendszert annak a sajátos játékcsoportnak a példáján szemléltethetünk, amelyet csapatlabdajátékoknak nevezhetünk. Kiindulópontul ismét a labdarúgást választjuk. E játék szabályait most oly módon változtatjuk meg, hogy a labdát már nem rúgni, hanem dobni kell. E változás nyomán egy másik, ugyanilyen nevű játékot, a kézilabdát kapjuk (első átváltozás). Aztán úgy változtatjuk meg e játék szabályait, hogy a labdát nem szabad többé dobni, hanem egy bottal kell ütni. Ezzel a változással egy újabb, azonos nevű játékot kapunk, a hokit (második átváltozás). Ezt a játékot most úgy változtatjuk meg, hogy a játékot a továbbiakban nem füvön, hanem jégen játsszák. Az átváltozás révén újabb, azonos nevű játékot kapunk, nevezetesen a jégkorongot (harmadik átváltozás). A játékot a jégről ismét áttelepíthetjük a szárazföldre, a kapu méretét kissé csökkenthetjük, és a kaput magasba helyezhetjük – ezáltal ismét új játékot kapunk (negyedik átváltozás). Stb.

Ezzel még nincs teljesen leírva a rendszer, az itt ismertetett átalakulások azonban kellően szemléltetik azt, amire gondolunk (a rendszer teljessé tételét az olvasó képzeletére bízzuk).

Ha mármost létezik egy ilyen, játékokból álló rendszer, s ez a rendszer teljesen le van írva, akkor a Lévi-Strauss által említett harmadik feltétel is teljesült. Ekkor minden további nélkül valóban „előre láthatjuk, hogyan reagál a modell (például a labdarúgás – T. M.) valamely elemének megváltoztatására” (Lévi-Strauss 1967, 302).

A Lévi-Strauss által említett utolsó feltétel azt mondja ki, hogy a modellnek úgy kell felépülnie, „hogy minden megállapított tényről számot tudjon adni” (Lévi-

Strauss 1967, 302). Ez a feltétel természetesen nem jelentheti azt, hogy modelljeink segítségével teljesen rekonstruálni tudjuk azokat a konkrét jelenségeket, amelyek alapján ezeket a modelleket felépítettük. Ez, mint láttuk, lehetetlen kívánság volna. Csupán arról van szó, hogy a modell adjon számot a valóságnak a kutatási érdeklődésünk által meghatározott oldalairól, ezekről viszont teljes részletességgel (vö. Lévi- Strauss 1967, 302).

Összefoglalva tehát megállapíthatjuk: Lévi-Strauss olyan modelleket jelöl a struktúrafogalommal, amelyek eleget tesznek ennek a négy feltételnek. Néha valóban egyes, mind a négy feltételnek eleget tevő modelleket jelöl ezzel a fogalommal, de legalább ilyen gyakran azt a rendszert is, amelyet az ilyen modellek összessége alkot. Szeretném, ha fejtegetéseim olvasója mindig pontosan tudná, a fogalom melyik értelméről van szó, ezért kissé bonyolultabb nyelvi szabályozást javaslok: valamely struktúra modelljének, elemének vagy alkotórészének azokat a modelleket nevezzük, amelyekről tudjuk vagy feltételezzük, hogy teljesítik ezt a négy feltételt, struktúra szóval pedig azt a rendszert jelöljük, amelyet az ilyen modellek összessége alkot.

A Lévi-Strauss által említett négy feltételnek számunkra elég eltérő fontossága van. Így például eleve zárójelbe tehetjük a negyedik feltétel által felvetett kérdést, hogy meghatározott modellek számot adnak-e, s ha igen, mennyire, az összes idevágó adatról. Erre a kérdésre csak a tényállás igen alapos tanulmányozása nyomán lehet válaszolni. A harmadik kritériumot szintúgy mellőzhetjük. Az itt követelt tulajdonság, a modell reakcióinak előreláthatósága, amennyiben a modell az első két feltételt teljesíti, szintén adott. Mint láttuk, ez a tulajdonság levezethető az első két feltételből. Végül az első feltételt is mellőzni fogjuk. Feltételezzük, hogy játékként felfogott modelljeinkben megvan az a rendszerszerűség, amelyet ez a feltétel követel. Érdeklődésünk középpontjában a második feltétel áll. A kérdés, amely e kritérium alapján vetődik fel, kétféleképpen fogalmazható meg: 1. eleme (alkotórésze vagy modellje-e) az általunk szemlélt különleges modell valamilyen struktúrának?; 2. struktúrát alkot-e az általunk megfigyelt modellcsoport mint egész? Lévi-Strauss struktúrafogalmának bemutatása és elemzése után ezzel ismét visszatértünk eredeti kérdésünkhöz: hogyan jutunk el az egyes modellektől a struktúrához?

Erre a kérdésre Lévi-Strauss nyomán a következőképpen válaszolhatunk: egy olyan eljárás segítségével, amelyet Lévi-Strauss modelleken végzett kísérletezésnek nevez (Lévi-Strauss 1967, 302). „Modelleken végzett kísérletezésen mindazokat az eljárásokat értem – írja Lévi-Strauss –, amelyek segítségével megtudhatjuk, hogyan reagál a változásokra az adott modell, vagy hogy miként hasonlíthatók össze egymással az azonos vagy különböző típusba tartozó modellek” (Lévi-Strauss 1967, 302).

Lévi-Strauss itt a következőkre gondol: miután 1. a lehető legtöbb társadalomban megvizsgáltuk a társadalmi együttélés konkrét formáit, és 2. az általunk megvizsgált kultúrákban különböző szinteket (a csere, illetve a kommunikáció három említett szintjére, a maga kitalálta értelmezések szintjére stb. gondol) különítettünk el, és 3. ezen az alapon felállítottuk modelljeinket, most már Lévi-Strauss szerint magukkal ezekkel a modellekkel kell foglalkoznunk. Elemezzük modelljeinket, megpróbálunk rájönni formai tulajdonságaikra. Megváltoztatjuk egyes elemeiket, hogy megtudjuk, rendszerként hogyan reagálnak. Ugyanazon szint konkrét formái szerint, emiatt tema- tikusan összefüggő további modellcsoportokat különítünk el. Megpróbálunk rájönni, vajon ennek a csoportnak az egyes modelljei létrehozhatók-e ugyanezen csoport más modelljeinek átalakításával. Ha rájövünk, hogy egyes elméletileg lehetséges, de a valóságban még nem megfigyelhető átalakulások még hiányoznak, leírjuk ezeket, és velük egészítjük ki csoportunkat. Ha az így kiegészített csoport valóban struktúrát alkot, akkor Lévi-Strauss szerint jó okunk van feltételezni, hogy ezekhez az elméletileg levezetett átalakulásokhoz megtaláljuk majd a megfelelő konkrét formákat is.

Bár az itt említett eljárást kimerítően le lehet írni, a valóságban sok függ az egyes kutató ösztönös felismerésétől és szerencséjétől. Mert hogy a különböző szintek elkülönítése során (a struktúra szempontjából) jó helyen végeztük-e el a metszéseket, s esetleg nem egészen máshová kellett volna helyeznünk őket – mindezek Lévi- Strauss szerint olyan kérdések, amelyeket nem lehet a priori eldönteni. „Nagyon is tudatában vagyunk annak – írja Lévi-Strauss –, hogy lehetetlen előre tudnunk, hol és a megfigyelés mely szintjén lesz sikeres a struktúraelemzés” (Lévi-Strauss 1967, 350).

A helyes eljárást itt valóban csak a siker igazolja. Ezzel válaszoltunk is az elején feltett kérdésre. Most már legalábbis elvben tudjuk, hogyan jutunk az egyes model- lektől a struktúrához.