Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. A konkrét formák és a modell

3. A konkrét formák és a modell

Közelebbről megvizsgálva, a konkréttól az elvontra való átmenet kulcsát a társadalom és a kultúra fogalmainak Lévi-Straussnál található meghatározásában találjuk. Most ezekkel a meghatározásokkal kell részletesebben foglalkoznunk.

Lévi-Strauss szerint a társadalom „egymással csereviszonyban álló egyénekből és csoportokból áll. A csere megléte vagy hiánya mégsem határozható meg abszolút értelemben. A csere nem szűnik meg a társadalom határain. Nem annyira merev határokról, mint inkább küszöbökről van szó, amelyekre a csere csökkenése vagy torzulása jellemző, ahol a csere rendkívül alacsony színvonalú, mégsem tűnik el. Ez a helyzet annyira jellemző, hogy a lakosság (kívül és belül is) tudatában van. A társadalom határainak mégsem kell mindig világosan tudatosulniuk, csak kellően pontos és stabil esetekben” (Lévi-Strauss 1967, 321).

Lévi-Straussnak ebben a meghatározásában figyelemre méltó, hogy megmondja, mitől jön létre a társadalom: a cserétől.

Mivel a két fogalom, a társadalom és a kultúra kölcsönösen egymásra utal, azt várhatjuk, hogy szerinte a kultúra középponti mozzanata a csere.

Nézzük most meg Lévi-Strauss alábbi fejtegetéseit ezzel a kérdéssel kapcsolatban: „A csere minden társadalomban legalább három szinten zajlik: nők cseréje; javakés szolgáltatások cseréje; közlések cseréje. Következésképpen bizonyos analógiákkal szolgál a rokonsági, a gazdasági és a nyelvi rendszer tanulmányozása. Mind a három egy és ugyanazon módszernek van elkötelezve; csak abban a stratégiai szintben térnek el, amelyet a közös világban választanak a maguk számára. Még azt is hozzátehetjük, hogy a rokonsági és házassági szabályok egy negyedik cseretípust határoznak meg: a génekét a fenotípusok közül. A kultúra tehát nem kizárólag a rá jellemző csereformákból áll (mint a nyelv), hanem egyszersmind – és talán mindenekelőtt – szabályokból, amelyek a cserejáték minden fajtájára alkalmazhatók, a természet területén éppúgy, mint a kultúráén” (Lévi-Strauss 1967, 322).

Mint látjuk, a kultúra középponti mozzanata Lévi-Strauss szerint valóban a csere. A kultúra a csere különböző formáiból, valamint a különféle cserejátékok szabályaiból áll.

Nézzük először a csere különböző formáit. Lévi-Strauss szerint a cserének legalább három eltérő formáját különböztethetjük meg: a nők cseréjét, a javak és szolgáltatások cseréjét és a közlések cseréjét.

Ahhoz, hogy megértsük, mit ért Lévi-Strauss a nők cseréjén, először is idézzük fel, hogy az emberi társadalmakban a felnövekvő nők bizonyos minta (házassági szabályok) szerint válnak ki családjukból és csoportjukból, hogy új családokba és csoportokba kerüljenek. Ez a folyamat mindaddig ismétlődik, amíg nem változnak a házasodási szabályok: ugyanazon minta szerint, nemzedékről nemzedékre. Ráadásul még azt is figyelembe kell venni, hogy a nők ily módon zajló cseréje igen lassan, a javaké és szolgáltatásoké már lényegesen gyorsabban, a közléseké pedig igen gyorsan történik. Lévi-Strauss szerint azonban mindegyik esetben ugyanarról a jelenségről, a cseréről van szó, amely három különböző szinten zajlik: „A rokonsági és házasodási szabályok a nők cseréjét irányítják a csoportok között, a gazdasági szabályok a javak és szolgáltatások cseréjét, a nyelvi szabályok a hírek átadását” (Lévi-Strauss 1967, 97).

A cserének ez a három formája Lévi-Strauss szerint egyszersmind a kommunikáció különböző módjait jelenti (vö. Lévi-Strauss 1967, 97). A csere e három formája révén megy végbe a kommunikáció valamely társadalom tagjai és csoportjai között. Közvetlenül belátható, hogy a közlések cseréje kommunikációt jelent. Kevésbé könnyen vehető ez észre a csere más formái esetében. Milyen értelemben nevezhető kommunikációnak a javak és szolgáltatások, illetve a nők cseréje?

Amikor kommunikációról beszélünk, a közlések jelek és szimbólumok segítségével történő cseréjére gondolunk. A szolgáltatások, javak és nők azonban, vélhetnénk, nem jelek vagy szimbólumok, meghatározásukhoz nyelvi vagy egyéb jelekre és szimbólumokra van szükségünk, és csak így tudunk róluk kommunikálni.

Mai bonyolult ipari társadalmunk tagjai valóban nem egykönnyen képesek megérteni, miről is van itt szó. Ennek oka, hogy a mi társadalmunkban valóban sok tekintetben veszendőbe ment ezeknek a jelenségeknek a jel mivolta. A primitív társadalmak tagjai számára azonban a nők, a szolgáltatások és a javak nemcsak meghatározott ténykedések, dolgok vagy emberek, hanem szimbólumok vagy jelek is. Az ilyen társadalmak legfontosabb ismertetőjegye, hogy igazi kapcsolatokra épülnek. Ám még a mi társadalmunkban is léteznek ilyen igazi kapcsolatok (gondoljunk a családi, rokonsági, baráti és sok szempontból akár a szomszédsági kapcsolatokra), s az ilyen kapcsolathalmazokban a szolgáltatások, a javak vagy akár a nők szimbolikus jellege a mi társadalmunkban is megőrződött.

A virágcsokor, amelyet az ifjú kedvesének vagy a férj feleségének ad anyák napjára, az ajándék, amellyel barátainknak kedveskedünk, vagy ha enni adunk öreg szomszédunknak – mindezek nem csak virágot, üveg bort vagy valamilyen ténykedést jelentenek, ami talán csak tíz percet vett el az időnkből. Egyszersmind vagy akár mindenekelőtt a ragaszkodás és a szolidaritás jelei, s ha két baráti kapcsolatban álló családapa megegyezik abban, hogy egymáshoz adják gyermekeiket, akkor ez az ígéret, a későbbi házasság és a belőle származó gyermekek egyszersmind és mindenekelőtt kapcsolatuk jelei.

Látjuk tehát, hogy a javak, szolgáltatások és nők minden további nélkül lehetnek jelek vagy szimbólumok is. S amikor az adott társadalom tagjai és csoportjai javaikat, asszonyaikat és bizonyos szolgáltatásaikat, amelyek egyszersmind jelek is, meghatározott minta szerint kicserélik egymással, akkor közlések jelek és szimbólumok segítségével történő cseréjéről, tehát kommunikációról van szó.

A csere három szintje, a nők, a javak és szolgáltatások és a közlések (nyelven keresztül való) cseréje tehát a kommunikáció három különböző formája vagy három különböző nyelv. Ezt a háromfajta kommunikációt vagy nyelvi formát szabályaik segítségével írhatjuk le: a házasodási szabályok, a gazdasági csere szabályai és a nyelvi szabályok (nyelvtan és szintakszis) segítségével. A „kopernikuszi fordulat”, írja Lévi-Strauss, abban rejlik, hogy „a társadalom egészét a kommunikációelmélet segítségével értelmezzük” (Lévi-Strauss 1967, 97).

Ily módon a társadalom, pontosabban a társadalom kultúrája egy általános cserevagy általános kommunikációelmélet segítségével kutatható és értelmezhető. Ugyanazon az elméleti alapon vizsgálhatók e három különböző csere- és kommunikációs forma jellegzetes eltérései éppúgy, mint közös vonásai.

„Ez a három kommunikációs forma – írja Lévi-Strauss –, egyszersmind megannyi csereforma is, amelyek között szemmel láthatóan kapcsolatok állnak fenn (a házassági kötelékek gazdasági teljesítményekkel járnak együtt, a nyelv pedig mindhárom szinten szerephez jut). Minden további nélkül vizsgálható tehát, vannak-e köztük megfelelések, s melyek külön-külön az egyes formák alaki jellegzetességei, lehetségesek-e olyan átalakulások, amelyek megengedik az átmenetet egyik szintről a másikra” (Lévi-Strauss 1967, 97). Végső célul azoknak a szabályoknak a kidolgozását kell kitűzni, „amelyek a »cserejátékok« minden fajtájára alkalmazhatók, akár a természetben, akár a kultúrában folynak” (Lévi-Strauss 1967, 322).

Most már értjük, mire gondol Lévi-Strauss, amikor azt mondja, hogy a házasodási és rokonsági szabályok bizonyos analógiákat mutatnak a gazdasági csere szabályaival, hogy e különböző rendszereket kutatva ugyanannak a módszernek vagyunk elkötelezve, s hogy azok a tudományok, amelyek ezekkel a jelenségekkel foglalkoznak csupán abban különböznek egymástól, hogy a közös világon belül különböző stratégiai szinteket választottak kutatási tárgyul.

Ezzel kissé tovább jutottunk abban a próbálkozásunkban, hogy megértsük Lévi- Strauss kultúrafelfogását. De még hiányzik egy fontos elem. Némileg már értjük, hogy a kultúra egyrészt különböző csereformákból (amelyek egyszersmind a kommunikáció különböző formái vagy módjai is), másrészt, mint Lévi-Strauss írja, „mindenekelőtt a »cserejátékok« minden fajtájára alkalmazható szabályokból” (Lévi- Strauss 1967, 322) áll. Még nem értjük azonban, pontosan mit akar jelölni Lévi- Strauss a cserejátékok kifejezéssel. Pedig ennek a fogalomnak a megértése, mint rögtön látni fogjuk, az utolsó elem, amelyre ahhoz van szükségünk, hogy a konkrét szintjéről áttérhessünk az elvont modellek szintjére.

Miért nevezi Lévi-Strauss cserejátékoknak a házasodási szabályokat, a gazdasági csere szabályait és a nyelvi szabályokat? Először is, egyáltalán mi az, hogy játék? Amikor játékról beszélünk, rendszerint különböző társasjátékokra (Monopoly, „Ne nevess korán!”, skat, bridzs, sakk, malom stb.) vagy különböző harci sportjátékokra (jéghoki, futball, tenisz stb.) gondolunk. De miből állnak ezek a játékok? A játékelmélet megalapítói, Neumann János és Otto Morgenstern szerint a játék azokból a szabályokból áll, amelyek leírják: „A játék azoknak a szabályoknak az összessége, amelyek leírják” (J. v. Neumann és O. Morgenstern: Theorie der Spiele. Würzburg, 1962, idézi Lévi-Strauss 1967, 324). Látjuk tehát: azzal, hogy leírjuk a nők, a javak és szolgáltatások, valamint a közlések cseréjének szabályait, csere- vagy – hogy a jelenség másik oldalát is megnevezzük – kommunikációs játékokat írunk le.

Bár a játék, mint láttuk, az azt leíró szabályok összességével jellemezhető, a játékoknak mégis vannak még megvizsgálandó egyéb tulajdonságaik is. A játékok legfontosabb tulajdonsága, hogy résztvevőiket különbözőképpen rangsorolják. A legtöbb társas- és harci játékban a játékosok csak kétféleképpen rangsorolódnak: nyertesekre és vesztesekre. De már a „ne nevess korán!”-ban is hatféleképpen rangsorolja a játék a játékosokat (amennyiben hatan játsszák, és végigjátsszák): nyertesre, vesztesre, a többi játékost pedig a fennmaradó 2-5. helyekre.

Ezt a tényállást úgy is kifejezhetjük, hogy ezeknek a játékoknak az a tulajdonságuk, hogy általuk sorrend (vagy egyszerűen valamilyen rend) teremtődik a játszók között. Ilyen tulajdonsága van a Lévi-Strauss által tárgyalt három csere- vagy kommunikációs játéknak is. Ezekben a játékokban is rangsorolják a játszókat. A házasodási és rokonsági játékban a játszók különböző rokonsági fokokba, a gazdasági játékban különböző gazdasági rétegekbe, az információs játékban különböző műveltségi rétegekbe sorolódnak.

Említsük meg még Lévi-Strauss nyomán az egyik alapvető eltérést az úgynevezett társasjátékok és a tényleges nagy társadalmi csere- és kommunikációs játékok között. Míg az előbbiekben az a cél, hogy az eredetileg egyenlőnek tekintett játszók között a lehető legnagyobb különbségek jöjjenek létre, addig az utóbbiakban, legalábbis a Lévi-Strauss által vizsgált primitív társadalmakban a cél az, hogy a tagok közötti tényleges különbségek ellenére is egyensúly teremtődjék. Az utóbbiak, ha az előbbieket tekintjük mércének, Lévi-Strauss szerint „hátrafelé irányuló játékok” (Lévi- Strauss 1967, 324).

Ez a különbség azonban Lévi-Strauss szerint egyáltalán nem azt jelenti, hogy ezek a játékok nem vizsgálhatók és magyarázhatók ugyanazokkal a módszerekkel. Mert formailag mindkét fajta játék egyforma: egyszerűen játékok. Egy dolog azonban Lévi- Strauss szerint közös bennük: ha egyszer már megállapították a szabályokat, minden egyén és csoport megpróbálja „ugyanúgy játszani a játékot, azaz a saját előnyeit mások kárára növelni. A házasság szintjén például esztétikai, társadalmi vagy gazdasági mércével mérve több nőt vagy egy irigylésre méltó nőt kap” (Lévi-Strauss 1967, 324), a javak és szolgálatok szintjén értékesebb vagy hasznosabb dolgokhoz, az információs játék szintjén pedig értékesebb vagy akár kellemesebb információkhoz jut.

Ezzel azonban már átléptük a konkrét és az elvont közötti határvonalat. Hiszen ezeknek a csere- vagy kommunikációs játékoknak a szabályai és tulajdonságai szerint történő leírásai már elvont modellek, és nem konkrét valóságok. Ehhez az átmenethez a kulcsot Lévi-Strauss sajátos társadalom- és kultúrafelfogása nyújtja. E felfogás szerint a társadalom egyénekből és csoportokból áll, akik csereforgalmat bonyolítanak egymással, a kultúra viszont egyrészt a csere/kommunikáció különböző formáiból, másrészt azokból a szabályokból áll, amelyek ezt a cserét/kommunikációt mint játékokat írják le.

Hogyan jellemezhető a konkrét és az elvont viszonya? Először is úgy, hogy a konkrét sokkal gazdagabb, mint az elvont. A konkrét formákról és kapcsolatokról az ugyanezen formák és kapcsolatok szerint konstruált modellekre való átmenetet tartalmi szegényedés kíséri. Hogy mit értünk ezen, az különböző harci sportjátékok kapcsán könnyen szemléltethető.

Vegyük példának a labdarúgást, s nézzünk meg egy lelkes szurkolót, aki azért utazik Würzburgból Madridba, hogy megtekintse a szezon slágermérkőzését a Bayern München és a Real Madrid között. Lelkesen figyeli a játékot, örül a sikeres akcióknak, bosszankodik a kihagyott lehetőségek miatt, szomorkodik és együtt szenved a saját csapatával, amikor az hátrányba kerül, s nagy örömet érez, amikor a csapat végre kiegyenlít. Ha győz a csapata, mélyen megelégedve utazik haza szülővárosába, s úgy érzi, nagyszerű és feszült játékot élvezett. Az elvont modell szempontjából azonban mindezek a nagyszerű akciók és elpuskázott lehetőségek, a nézők lelkesedése stb. lényegtelenek: az elvont modell szempontjából a labdarúgás azoknak a szabályoknak az összessége, amelyek leírják. Ugyanazzal a helyzettel állunk szemben, mint amikor a tényleges társadalmi csere- és kommunikációs játékokat szemléljük. Természetesen a házasodási játék elvont modelljével sem lehet sohasem úgy megérteni ezt a játékot, ahogy a résztvevők élik át.

Még tovább is mehetünk, és azt mondhatjuk, hogy mindaddig, amíg a résztvevőket teljesen rabul ejti a játék, addig alig-alig érdekli őket a mi elvont játékmodellünk. Kevéssé érdekelné őket, és nem is segítene sokat nekik, ha megtapasztalnák a játéknak, amelyet oly lelkesen játszanak, az ő szempontjukból talán banális szabályait.

Lévi-Strauss mármost azt mondja, hogy a játékszabályok (amelyek összessége a modell szempontjából a játék) a játékosok számára a játék során nem tudatosak. Itt azt az ellenvetést tehetnénk, hogy ez talán így van a házasodási játék szereplőinek esetében, akik nem ismerik ennek a játéknak a szabályait, de nincs így a labdarúgók esetében, akik nagyon is jól ismerik. Lévi-Strauss szerint ez az ellenvetés téves. Az ő állítása ugyanis nem arra vonatkozik, hogy ismerjük-e vagy nem valamely játék szabályait, hanem arra, hogy a játékosok a játék során tudatában vannak-e a szabályoknak. Hogy mire gondol Lévi-Strauss, azt legjobban egy művelt emberek között folyó heves vitán szemléltethetjük. Abból indulhatunk ki, hogy nyelve nyelvtani és szintaktikai szabályait valamennyi résztvevő ismeri. Miközben azonban beszélnek, nincsenek tudatában ezeknek a szabályoknak, bár az általuk kimondott mondatokat ezek a szabályok formálják. Ezek a játék során tudattalan szabályok persze tudatossá válhatnak a szabályokat ismerő játékosok számára, mihelyt valaki megsérti azokat.

Azt mondhatjuk tehát (s ez a konkrét és elvont viszonyának egy további jellemzője), hogy a játékosokban a konkrét szintjén az elvont modellek, míg a modellépítők- ben az elvont szinten a játékosok élményei hunynak ki.

Most már értjük, miért gondolja Lévi-Strauss, hogy a konkrét társadalom összehasonlíthatatlanul gazdagabb, mint a nyomában konstruált modell, s hogy ez a modell „a teljes társadalmi jelenségnek csak igen részleges kifejeződése” (Lévi-Strauss 1967, 349). Szerinte a modelljeinkkel arra teszünk kísérletet, hogy „feltárjuk azokat az egyedül szilárd – és mindig részleges – elemeket, amelyek összehasonlítást és osztályozást tesznek lehetővé” (Lévi-Strauss 1967, 356). Emiatt sohasem leszünk arra képesek, hogy modellek segítségével teljes konkrét társadalmakat rekonstruáljunk. „Csak arra gondolok – véli Lévi-Strauss –, hogy az előbbiek segíthetnek megismerni és osztályozni az utóbbiakat” (Lévi-Strauss 1967, 349).

Tudományos szempontból a modelleknek, jóllehet többnyire szegényesebbek a konkrét társadalmi jelenségeknél, van egy nagy előnyük. Egyedül ezeket alkotják olyan szilárd elemek, amelyek tudományosan vizsgálhatók.

Mielőtt befejeznénk az első lépés, a konkrét jelenségekről az elvont modellekre való átmenet ismertetését, még valamiről említést kell tennünk. Arra kell utalnunk, hogy a kultúra területén, a csere már említett három szintjén kívül további, strukturálisan vizsgálható szintek is megkülönböztethetők. Ilyen szintek feltárása és elkülönítése Lévi-Strauss szerint fontos tudományos feladat: „A tudományos haladás tehát nemcsak a minden szintre jellemző állandók feltárásából áll – (ilyen állandók vagy strukturális elvek feltárása a strukturális kutatás voltaképpeni céljának tekinthető – T. M.) –, hanem még nem megjelölt szintek elkülönítésében is, ahol adott jelenségek vizsgálata stratégiai értékre tesz szert” (Lévi-Strauss 1967, 308).

Hogy melyek ezek a szintek, s hogy bizonyos szintek elkülönítése strukturális vizsgálatuk szempontjából stratégiailag helyesnek bizonyul-e, az nem dönthető el előre. Ennek igazolása csak magából a strukturális elemzésből adódhat, amennyiben a korábban elkülönített szintek valóban valamilyen struktúrához kapcsolhatók.

Essék szó végül mindazokról a kifejezési formákról, amelyek összessége az adott társadalom kultúráját alkotja. Ez az összesség számtalan területen nyilvánul meg: a divatban, az étkezési szokásokban, az udvariassági formákban, a mítoszokban, a szertartásokban, a művészetben és a politikai ideológiában. Még első pillantásra igen mellékesnek látszó kifejezési formák elkülönítése is igen fontosnak és helyesnek bizonyulhat utólag – így Lévi-Strauss (vö. Lévi-Strauss 1967, 100).

Strukturális szempontból igen fontos területet alkot Lévi-Strauss szerint az, hogy az általunk vizsgált társadalom tagjai miképpen értelmezik saját társadalmukat. Ezek a maguk gyártotta értelmezések és elméletek Lévi-Strauss szerint több okból fontosak számunkra: először is ezek az elméletek az általunk vizsgált társadalmak kultúrájához tartoznak, ezeknek a kultúráknak az alkotórészei. Másodszor, ezek az elméletek néha helyesek. És harmadszor, ha kiderül is, hogy tévesek, vagy legalábbis tévedéseket tartalmaznak (ami Lévi-Strauss szerint az esetek többségére áll), éppen ezek a tévedések tartalmaznak számunkra fontos utalásokat eme társadalmak megértéséhez: az elméletekbe foglalt félreértelmezéseknek és tévedéseknek a tendenciája és módja nem véletlenszerű. Ellenkezőleg, igen jellemző az adott társadalmakra: az átélt és eme társadalmak tagjai által a saját társadalmukra kiötölt modellek viszonya Lévi-Strauss szerint a strukturális kutatások igen fontos vizsgálódási területe.

Ezzel Lévi-Strauss strukturalista gondolatrendszerének és módszerének már fontos jegyeit ismertük meg. Tudjuk, miként kell eljárni a társadalmi élet konkrét jelenségeinek vizsgálata során, s ismerjük azt az utat is, amely ezektől a konkrét formáktól azokhoz az elvont modellekhez vezet, amelyek segítségével a strukturalista a konkrét formákat kutatja. S végül azt is láttuk, milyen viszonyban áll egymással a két elem.

Egy lényeges lépés mindazonáltal még hiányzik Lévi-Strauss koncepciójának megismeréséhez: az egyes modellekről a struktúrára való átmenet.