Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

6. fejezet - 6. fejezet A STRUKTURALIZMUS – CLAUDE LÉVI-STRAUSS

6. fejezet - 6. fejezet A STRUKTURALIZMUS – CLAUDE LÉVI-STRAUSS

Tamás Meleghy

1. Elméleti háttér és megismerési érdek

Az 1908-ban Brüsszelben született Claude Lévi-Strauss a francia strukturalizmus megalapítójának és legfontosabb képviselőjének számít. Filozófiai tanulmányai és néhány kutatással töltött év után 1935-től 1939-ig a Sao Pauló-i egyetemen, majd 1942 és 1945 között a New York School for Social Researchön szociológiát tanított. 1950-ben az írásbeliség előtti népek összehasonlító vallástudományának egyetemi tanára lett az École Pratique des Hautes Études-ön, majd 1959-ben az antropológia professzora a College de France-on.

Ifjúkorában Lévi-Strausst a geológia, a marxizmus és a pszichoanalízis érdekelte. Ennek nyomán tanulta meg, hogy a tudósnak a látható felszínen (geológia), az előtérben álló ideológiákon (marxizmus) és a látszólag irracionálison (pszichoanalízis) túl fekvő mélyebb struktúrákat kell keresnie. Olvasmányai során találkozott Ferdinand de Saussure (1857–1913) svájci nyelvész munkásságával. De Saussure, a strukturalista nyelvtudomány megalapítója honosította meg többek között a beszéd (parole) és a voltaképpeni nyelv (langue) közötti megkülönböztetést. A nyelvészet igazi tárgyának a lan- gue-ot tekintette, s arra szólította fel a nyelvészeket, hogy figyelmüket az egyéni nyelvi megnyilvánulások (parole) helyett a nyelv mélyebb fonológiai szerkezetére (langue) összpontosítsák. Az általa megalapított strukturális fonológiának Lévi-Strauss szerint „ugyanazt a megújító szerepet kellene játszania a társadalomtudományokban, mint amelyet például a magfizika valamennyi egzakt tudományban” (Lévi-Strauss 1967, 45). Lévi-Strauss gondolkodására erősen hatottak Émile Durkheim (1858-1917) és Marcel Mauss (1872-1950) francia szociológusok művei is. A „vad gondolkodás”, azaz a primitív társadalmak tagjainak osztályozási és gondolkodási sémái iránti érdeklődése erre a hatásra vezethető vissza. Mausstól ered az elgondolása, hogy a szociológiát a cserére és a kölcsönösségre kell visszavezetni (vö. Mauss 1968).

Lévi-Strauss tudományos pályáján három szakasz különböztethető meg, mindegyikben más-más témának jut uralkodó szerep. Pályája első szakaszában a rokonság jelenségével foglalkozott elsősorban. E szakasz lezárulását A rokonság elemi struktúrái című nagy művének francia megjelenése jelzi 1949-ben. Második alkotói periódusában Lévi-Strauss olyan gondolati eszközöket vizsgál, mint a kategóriarendszerek és az osztályozási sémák, amelyek segítségével a primitív társadalmak megteremtik sajátos világukat. E második szakasz befejezéséül jelenik meg 1962-ben A vad gondolkodás című könyvének eredeti francia kiadása. Tudományos tevékenységének harmadik szakaszában keletkezik háromkötetes (összesen 1856 oldalas) monumentális műve, a Mitológiák, amely Észak- és Dél-Amerika őslakosainak mítoszaival foglalkozik. E mű egyes kötetei 1970 és 1973 között jelentek meg Franciaországban. A felsorolt három témával Lévi-Strauss számtalan rövidebb tanulmányban és újságcikkben is foglalkozik. Emellett egész sor hosszabb tanulmányt is írt, amelyekben strukturalista koncepcióját és az abból levezetett strukturalista módszert tárgyalja.

Három mozzanat jellemző egész tudományos munkásságára: 1. jobban érdeklik az úgynevezett primitív vagy írásbeliség nélküli társadalmak, mint mai bonyolult ipari társadalmaink; 2. publikációban egyszerűen lélegzetelállító gazdagságban dolgoz fel dokumentumokat (leíró terepkutatásainak eredményeit); 3. ehhez az anyaghoz a társadalmi jelenségek rá jellemző látásmódjával közelít, s a dokumentumokat az imént említett látásmódból következetesen levezetett módszerrel dolgozza fel és elemzi.

Bár a strukturalizmust mindenekelőtt ezzel a sajátos nézőponttal és az azzal összefüggő módszerrel jellemezhetjük, mégis ki fog derülni, hogy Lévi-Strauss életművének két elsőként említett vonása (a primitív társadalmak iránti érdeklődés és számtalan dokumentum felhasználása) szintén egy általános strukturalista koncepció szerves alkotórésze.

Miként jellemezhető mármost ez az általános strukturalista koncepció? Bár Lévi- Strauss gondolati építményének módszeres kifejtése e tanulmány következő részeinek feladata lesz, következő fejtegetéseinkkel, az elkövetkező elemzésekre való ráhangolódásként, legalábbis utalásszerűen, válaszolnunk kell erre a kérdésre.

A ma Lévi-Strauss szerint létező mintegy 4000 társadalmon végigpásztázva, a társadalmi élet formáinak zavarba ejtő sokaságába ütközünk. Ez a megfigyelés gyakran arra a vélekedésre vezet, hogy bár mindezen társadalmak tagjai ugyanahhoz a biológiai fajhoz tartoznak, a formák, amelyek között ezek az emberek társadalmi életüket alakítják, alapvetően különböznek: az eltérő környezeti hatások és történelmi események nyomán a társadalmi együttélés megannyi különböző formája jön létre. Ha jelentkeznek közös vonások, ezek hasonló környezeti hatásokra vagy kulturális érintkezésekre vezethetők vissza. E különböző formák megértésének kulcsa a fenti felfogás szerint kizárólag az egyes társadalmak történetének kutatása lehet.

A társadalmi jelenségek ilyen értelmezése Lévi-Strauss szerint alapvetően téves. Ez azonban nem azt jelenti, mintha az egyes társadalmak történetének a strukturalisták szemében ne lenne jelentősége. Lévi-Strauss szerint a tévedés inkább abban lelhető fel, hogy a társadalmi élet különböző formái történelmileg egyszeri és egyedi jelenségek. Ennek az elképzelésnek az alapja szerinte az a tévedés, amelyet a formák sokfélesége idéz elő. Elfogadása viszont szerinte azt jelenti, hogy a tudós lemond legősibb feladatáról. Lévi-Strauss szerint ugyanis minden tudomány legfontosabb tétele, hogy a világ rendezett, rend uralkodik benne (vö. Lévi-Strauss 1968, 21). A világ pedig nemcsak a fizikai és biológiai jelenségekre és formákra, hanem az emberek, tehát a társadalmi és kulturális élet jelenségeire és formáira is utal.

Ahhoz, hogy a tudós feltárja a társadalmi élet jelenségeinek ezt a rendjét, Lévi- Strauss szerint nem szabad megrekednie az említett formák sokféleségénél. Mindaddig egyre mélyebbre kell hatolnia, amíg eljut olyan különálló elemekig, amelyek kombinációja és elrendeződése idézi elő a külső elemek sokféleségét: „ezeket az elemeket olyan mély szinten kell megragadni, hogy biztosak legyünk abban, hogy ugyanazok maradnak, bármilyen kulturális keretben jelentkezzenek is (mint a gének, amelyek mindig ugyanazok, és különböző kombinációkban mutatkozhatnak, amiből azután a különböző faji típusok adódnak...) (Lévi-Strauss 1967, 310. Vö. továbbá 1985, 125).

Ezért a mélyre hatoló kirándulásért a tudós jutalma, Lévi-Strauss szerint az, hogy alapvetően új módon érti meg a társadalmi jelenségeket: most rendet lát ott, ahol korábban kaotikus rendetlenséget észlelt. A társadalmi élet különböző szintjein (amelyekből, mint látni fogjuk, több van) a külső formák mögött meghatározott számú modellt fedez fel, amelyek közösen egyetlen modellcsaládot (rendszert) alkotnak. Felfedezi továbbá, hogy a rendszer egyes modelljei oly módon kapcsolódnak egymáshoz, hogy meghatározott modell valamely jegyének megváltozása nyomán az eredeti modell ugyanazon rendszer egy másik modelljévé alakul át (transzformálódik). Ahol korábban kaotikus rendetlenséget látott, ott most struktúrát lát, mert a struktúra Lévi-Strauss szerint nem más, mint olyan rendszer, amelynek a fent említett tulajdonságai vannak: „A struktúra olyan rendszer, amely minden átalakulás nyomán változatlan marad” (Lévi Strauss 1987, 388).

Más megfogalmazásban ez a meghatározás azt jelenti, hogy a struktúra a rendszer minden átalakulásának közös azonosságot kölcsönöz. Azt is mondhatjuk tehát, hogy a struktúra ismeretében a tudós, aki korábban különböző jelenségeket látott, most azonosakat lát. Mert a struktúra szempontjából a rendszer egyes átalakult formái: azonos jelenségek.

A tudós így végül felfedezi valamennyi társadalmi forma azonosságát, és az egyes emberiségek eszméjéről lemond az általános emberiség eszméje kedvéért. Lévi- Strauss programja azonban ezzel még nem teljesült: „ez az első vállalkozás továbbiakat vezet be [...]: a kultúrát vissza kell illeszteni a természetbe, s végül az életet fizikai-kémiai feltételeinek összességébe” (Lévi-Strauss 1968, 284).

Ez a program azonban nem azonos a korábbi redukcionizmusokkal. Lévi-Strauss nem a szerves világra vonatkozó elképzeléseket akarja átültetni a társadalmi világra: „Az általános emberiség elképzelésének, amelyre [...] a redukció vezet, már semmi köze ahhoz, amit korábban értettek rajta. S azon a napon, amikor az életet az élettelen anyag funkciójaként kezdjük megérteni, rájövünk majd, hogy ennek az anyagnak a tulajdonságai ugyancsak eltérnek azoktól, amelyeket korábban tulajdonítottak neki” (Lévi-Strauss 1968, 285).

A programmal való ezen első ismerkedés után a továbbiakban módszeresen bevezetjük az olvasót Lévi-Strauss fogalomrendszerébe és tételeibe.