Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

6. A tőkés gazdasági rendszer elemzése

6. A tőkés gazdasági rendszer elemzése

Mi jellemzi mármost Marx szerint a tőkés termelési módot (vö. MEM, 4., 442. skk.)? A termelőerők oldaláról meghatározott, empirikusan feltárható fejlődési fokot állapíthatunk meg: gépek, energiatermelő rendszerek, bizonyos szakképzettségi struktúrák, nagyfokú specializáció a rendkívül differenciált munkamegosztás keretei között, a tudáskészlet megtervezett és szabályozott felhasználása, az infrastrukturális fejlődés magasabb szintje stb. A termelési viszonyok oldaláról a tőkés társadalom jellegzetességei a tulajdonviszonyokban összpontosulnak. Durván két társadalmi csoport, két fő osztály különböztethető meg: azoké, akik birtokolják, és azoké, akik nem birtokolják a termelőeszközöket. Jellemző továbbá, hogy az utóbbiak kénytelenek munkaerejüket mint árut felkínálni a tőkés piacon. A munkaerő így áru jellegű, eladhatóságát olyan törvények szabályozzák, amelyek minden más, piacra kerülő árura is érvényesek. Akinek nincsenek birtokában a termelőeszközök, az nem képes a munka termékeinek kisajátítására sem, ahogy az elosztási és a fogyasztási folyamat felett sem rendelkezik.

A tőkés rendszer szűkebb értelemben vett gazdasági folyamatait Marx a következőképpen jellemzi (vö. MEM, 6., 386. skk..; MEM, 16., 93. skk.; MEM, 23.; vö. továbbá Arbeitsgruppe Soziologie, 1978., 153. skk.; Hauck 1984, 54. skk.; Eberle-Maindok 1984, 106. skk.): a termelési folyamatban a vállalkozó két dolgot egyesít, nevezetesen a szűkebb értelemben vett termelési eszközöket (TE) és az emberi munkaerőt (ME). Mindkettőt bizonyos mennyiségű pénzt (P) befektetve mint árut (Á) szerzi meg különböző – áru- és munkaerő- – piacokon. Ezen áruk vásárlói számára mindkettő olyan használati érték, amely a termelési folyamathoz szükséges. A termelési folyamatban (TF) új termékek keletkeznek, amelyek csakis az árupiacon eladható- ként érdekesek számára. Ezeknek az áruknak tehát a vállalkozó szempontjából csereértékük van, s őt elsősorban ez érdekli, mert ez az érték az elérhető ár formájában realizálódhat (ha talál olyan vevőket, akik számára ennek az árunak használati értéke, tehát hasznossági oldala van).

A tőkés társadalomban magas fokú a munkamegosztás, ami azt is jelenti, hogy igen sok és igen sokféle terméket kínálnak a piacokon. Ezeknek a javaknak a csereértéke az árban, tehát az érte kapható ellenértékben realizálódik, miközben az ár a kereslet és kínálat törvénye szerint a csereérték körül ingadozik. A különböző javak különböző árában fejeződik ki, hogy az egyik áru milyen arányban cserélhető ki egy másikra. Ahhoz például, hogy megkaphassuk egy autó csereértékét, meghatározott mennyiségű golyóstollra van szükség, hiszen egyetlen golyóstoll csereértéke sokszorta kevesebb egy autó csereértékénél. Az áruk különböző csereértékét ezért az áruk különböző értékével kell megalapozni. Erről a különböző értékről Marx mármost azt tartja, hogy mennyiségileg is meghatározható azzal a közös tulajdonsággal, amely minden emberi munkatermékben megtalálható, s amelynek alapján lehet egyáltalán különböző csereértékek formájában megnyilvánuló értékviszonyokat megállapítani. Ez a közös, mennyiségileg meghatározható vonás Marx szerint a munka termékeiben kikristályosodott, társadalmilag átlagos ráfordított munkaidő:

„Ha az árukat mint értékeket tekintjük, akkor kizárólag abból az egyetlen szempontból tekintjük őket, hogy realizált, rögzített, vagy ha úgy tetszik, kikristályosodott társadalmi munkát képviselnek. Ebben a tekintetben csak abban különbözhetnek egymástól, hogy nagyobb vagy kisebb mennyiségű munkát testesítenek-e meg, ahogy például nagyobb mennyiségű munka szükséges egy selyemzsebkendőhöz, mint egy téglához. De hogyan mérjük a munkamennyiségeket? Azzal az idővel, ameddig a munka tart, a munkát ekképpen órákkal, napokkal stb. mérve. Hogy ezt a mértéket alkalmazhassuk, természetesen az összes munkafajtákat átlagos vagy egyszerű munkára mint egységekre kell visszavezetnünk.

Ily módon erre a következtetésre jutunk: egy árunak azért van értéke, mert a társadalmi munka kikristályosodása. Értékének nagysága, illetve viszonylagos értéke e benne foglalt társadalmi szubsztancia nagyobb vagy kisebb mennyiségétől, vagyis a termeléséhez szükséges munka viszonylagos tömegétől függ. Az áruk viszonylagos értékét tehát a bennük feldolgozott, realizált, rögzített munka mennyisége vagy összege határozza meg. Azok a viszonos árumennyiségek, amelyek ugyanazon munkaidő alatt termelhetők meg, egyenlőek. Vagy: az egyik áru értéke úgy viszonylik a másik áru értékéhez, mint ahogy az egyikben rögzített munkamennyiség viszonylik a másikban rögzített munkamennyiséghez” (MEM, 16., 113).

Ebből a szempontból az érték empirikusan meghatározható, alapvetően mennyiségilegkifejezhető, míg a csereértéket viszonymennyiségnek, ugyanezen érték egyik megjelenési formájának kell tekinteni.

Nyilvánvaló mármost, hogy a tőkés társadalomban nem csak egyszerű árucsere zajlik. Egyrészt a termelés mindig a verseny körülményei között folyik, másrészt a tőkés termelés célja a profit.

De mi a profit? Marx megpróbálja kimutatni, hogy a profit nem a részt vevő cselekvők csereaktusaiból ered. A következőképpen érvel:

Az egyszerű áruképlet (ME; TE) –Á– Á semmiképpen sem felel meg a valóságnak, mert a megtermelt áru csereértékének nagyobbnak kell lennie, mint azon áruk csereértékének, amelyeket a termelés elindítása érdekében szereztek be. Ha megnézzük, hogyan nyilvánul meg ez a folyamat a forgalom szférájában, tehát a vásárlások és eladásokéban, akkor azt látjuk, hogy a vállalkozó az áruk piacán a pénzáru (P) ráfordításával csereértékük miatt vásárol árukat, ezáltal a termelési folyamatban olyan új árut hoz létre, amelynek ára (P’) profitot garantál számára, vagyis P’-nek nagyobbnak kell lennie P-nél. Ehhez természetesen az is hozzátartozik, hogy a megtermelt áru értéke, illetve csereértéke magasabb, mint a ráfordított áruké. A forgalmi folyamat a kapitalizmusban tehát ezt a formát ölti: P – Á – P’.

Marx szerint ez a profit rendszeresen csak a termelési folyamatban keletkezhet, mint értéktöbblet létrehozása. A termelésben szerepet játszó két tényezőt megtekintve, az értéktöbblet igazi forrása csak az emberi munkaerő, munkaképesség lehet. Igaz, értéket jelentenek a gépek is, ám mind a gépek, mind bármely más elgondolható termelési eszköz maga is emberi munka eredménye, tárgyiasult munka, s csakis a beléjük fektetett munka révén van értékük. A gép értéke a termelési folyamatban átvihető az új termékre (a modern közgazdaságtan a leírás vagy amortizáció kifejezéssel utal erre a tényre), de ez az értékátvitel szintén emberi munka alkalmazásával párosul. A termelési eszközök tulajdonosa számára az adja az emberi munkaerő voltaképpeni használati értékét, hogy annak ilyen értékteremtő képessége van. A munkaerő értéke, mint minden egyéb árué, úgy határozható meg, mint a termeléséhez és újratermeléséhez szükséges munkamennyiség. Ezt az értéket természetesen mindig történetileg kell meghatározni, mert nemcsak a biológiai-fiziológiai újratermelés tartozik hozzá, hanem kulturálisan is meghatározott (az árukosár mint az újratermeléshez átlagosan szükséges minimum kulturális meghatározása). A munkaerő mint áru csereértéke az a bér, amelyet a munkaerő tulajdonosa kap.

A tőkebefektetést Marx, a termelési tényezők eltérő minőségéhez hasonlóan c állandó tőkére (= a TE csereértéke) és v változó tőkére (= a munkaerő csereértéke) bontja.

„A munkaerő ténykedése tehát nemcsak saját értékét termeli újra, hanem többletértéket is termel. Ez az értéktöbblet az a többlet, amellyel a termék értéke meghaladja az elfogyasztott termékképzőknek, vagyis a termelési eszközöknek és a munkaerőnek az értékét. [...] A tőkének az a része tehát, amely termelési eszközökké, azaz nyersanyaggá, segédanyagokká és munkaeszközökké alakul át, nem változtatja értékének nagyságát a termelési folyamatban. Ezért állandó tőkerésznek vagy rövidebben állandó tőkének nevezem.

A tőkének munkaerővé átalakult része viszont megváltoztatja értékét a termelési folyamatban. Újratermeli saját értékét, és azonfelül termel egy bizonyos többletet, értéktöbbletet, amely maga változhat, nagyobb vagy kisebb lehet. A tőkének ez a része állandó nagyságból folyton átalakul változóvá. Ezért változó tőkerésznek vagy rövidebben változó tőkének nevezem. Ugyanazok a tőkealkotórészek, amelyek a munkafolyamat álláspontjáról mint objektív és szubjektív tényezők, mint termelési eszközök és munkaerő különböznek, az értékesítési folyamat álláspontjáról mint állandó tőke és változó tőke különböznek” (MEM, 23., 196, 197).

A tőkés termelés titka mármost Marx szerint semmi egyebet nem jelent, mint azt a tényt, hogy a tőkés a munkaerő használati értékét, azt ugyanis, hogy értékteremtésre képes, csereértékén felül hasznosítja, mondjuk a következőképpen: a vállalkozó napi nyolc órában foglalkoztatja a munkást. A bér a csereérték ára, ennek következtében a kereslet és kínálat törvényének megfelelően, a kulturális mércék figyelembe vételével a munkás újratermeléséhez szükséges költségek körül ingadozik. Bére ellenértékét a munkás négy óra alatt termeli meg, tehát ez a tisztán az újratermeléséhez szükséges munka. A másik négy órában végzett termelés ezzel szemben többletmunkát jelent, s ennek ellenértéke mint meg nem fizetett többletmunka, ennélfogva az értéktöbblet a munkaadó zsebébe vándorol. A megvásárolt munkaerőáru csereértéke (az újratermeléshez szükséges munka) és a munkaerőáru magasabb használati értéke (újratermeléshez szükséges munka + többletmunka) közötti értékkülönbség magyarázza Marx szerint a vállalkozó profitját.

A végtermék összértéke ennek a gondolatmenetnek megfelelően a következőképpen tevődik össze: c+v+m, ahol c az átruházott érték, v a bérköltségeket foglalja magában, míg m a munkások által teremtett értéktöbbletet jelöli. A profitrátát ezzel szemben úgy határozza meg Marx, mint az elért értéktöbblet viszonyát a befektetett tőkéhez:

m

P = ––––

v + c

Példánkban az értéktöbblet az összmunkaidő és a munkaerő újratermeléséhez szükséges idő különbsége. Ezt az abszolút értéktöbbletet a munkaadó vagy a munkaidő meghosszabbításával vagy a bér csökkentésével tudja növelni. Mindkét lehetőségnek fizikai és társadalmi korlátjai vannak. Az értéktöbblet növelése szempontjából ezért nagyobb jelentősége van az úgynevezett relatív értéktöbbletnek. Ennek a stratégiának az a célja, hogy adott munkaidőn belül csökkentse az úgynevezett újratermelési munka arányát, tehát hogy rövidebb időre legyen szükség a munkás újratermelési költségeinek ellentételezéséhez. A munka termelékenységének fokozása alapvetően a racionalizálás és az automatizálás révén lehetséges, aminek során változik a tőke alkotórészeinek egymáshoz való viszonya, amit Marx a tőke szerves összetételének (c/v) nevezett. Marx ebben az összefüggésben abból indul ki, hogy az elért értéktöbbletet a vállalkozó mindenkor az állandó tőkéhez csapja, tehát c növekszik. Az értéktöbbletráta (m/v) azonosságát feltételezve ezáltal növekszik a tőke szerves összetétele (c/v), miközben a profitráta csökkenésének tendenciája jelentkezik. Ez a törvényszerűség azonban Marx szerint csak tendencia, amelyet több tényező – például az értéktöbbletráta növekedése (vö. MEM, 25., 242. skk.) – gátolhat, lassíthat, vagy részlegesen meg is béníthat.

Nincs módunk itt a politikai gazdaságtan marxi kritikáját részletesen feldolgozni, ezért befejezésül még egyszer utalunk arra a központi jelentőségű tényre, hogy Marx elsősorban társadalomtudósnak tekintette magát. Ezt az igényt bizonyítják állandó erőfeszítései, hogy látszólag természetadta gazdasági kategóriákat és törvényszerűségeket is (ahogy a korabeli közgazdaságtan képviselte azokat) társadalmi összefüggésekre vezessen vissza, s a természetadta jelleget mint objektív látszatot leplezze le. Így például valamely áru csereértékét, mint láttuk, nem a kérdéses áru elvont tulajdonságának tekinti, hanem úgy véli, hogy abban társadalmi viszony, személyek közötti társadalmi kapcsolat fejeződik ki.

Az emberek annyiban mindig társadalmi munkát végeznek, hogy munkatermékeiket kölcsönösen egymás rendelkezésére bocsátják; a kapitalizmusra jellemző tény ebből az, hogy a polgári társadalomban ezt a társadalmi munkát a termelési eszközök magántulajdonosai végzik, akiket profitérdekek hajtanak. Az értéktöbblet magánprofit formájában való kisajátítása egyszersmind azoknak az embereknek a kizsákmányolását is jelenti, akiknek nincs más tulajdonuk, csak a munkaerejük.

A marxi értékelmélet, amelynek segítségével az árucsere törvényei meghatározott termelési mód (a polgári társadalom) jellegzetes törvényeiként mutathatók be, végső soron Marx válságelemzésének kiindulópontjává is vált (a profitráta csökkenésének tendenciája; a proletariátus elnyomorodása; a forradalom szükségszerűsége), ezt azonban itt nem vizsgálhatjuk tovább. A gazdasági folyamatok társadalmi és politikai következményeinek kutatása során kitűnik, hogy Marxot a gazdasági összefüggések is elsősorban társadalomelméleti szempontból érdeklik.