Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

5. Osztályharc és társadalmi változás

5. Osztályharc és társadalmi változás

Az alapvetően irányított megfelelés fogalmával azt a marxi elképzelést próbáltuk megjeleníteni, amely a gazdaság, illetve a lét általános elsődlegességéből indul ki, egyszersmind a viszonylagos önállóság és a felépítménynek a gazdasági viszonyokra való visszahatása formájában mégis játékteret tulajdonít a felépítménynek, illetve azt az érvelés alapmintájába integrálja. Úgynevezett materialista történelemfelfogásának keretei között Marx megkísérelt olyan törvényszerűségeket megnevezni, amelyek magyarázatot adhatnak társadalmi formációk változására éppúgy, mint megszűnésére. A materialista történelemfelfogás legismertebb engelsi megfogalmazása pedig így hangzik: „A történelem materialista szemlélete abból a tételből indul ki, hogy a termelés és mindjárt a termelés után termékeinek cseréje, minden társadalmi rend alapzata; hogy minden történelmileg fellépő társadalomban a termékek elosztása és ezzel együtt az osztályokba vagy rendekbe való társadalmi tagozódás ahhoz igazodik, hogy mit és hogyan termelnek, és hogyan cserélik ki, amit megtermeltek. Eszerint az összes társadalmi változás és politikai forradalmasodás végső oka nem az emberek fejében, az örök igazság és igazságosság növekvő felismerésében keresendők, hanem a termelési és cseremód változásaiban; nem az illető korszak filozófiájában, hanem gazdaságában keresendők. Az ébredező felismerése annak, hogy a fennálló társadalmi berendezések ésszerűtlenek és igazságtalanok, hogy észből értelmetlenség, jólétből csapás lett, csak jele annak, hogy a termelési módszerekben és csereformákban teljes csendben olyan változások mentek végbe, amelyek a korábbi gazdasági feltételekre szabott társadalmi renddel nem illenek össze többé” (MEM,19., 202).

Annak az alapvető elképzelésnek megfelelően, hogy minden anyagi és eszmei mozgás, ezzel minden folyamat ellentmondások feloldásaként magyarázható, Marx állandó dialektikus folyamatként fogja fel a társadalmi fejlődést. A társadalmi formációk változását kiváltó ellentmondás szerinte a társadalom alapjában keletkezik a termelőerők és a termelési viszonyok fejlettségi foka közötti ellentmondás formájában. A dinamikus szerepet a termelőerők fejlődésének szintje játssza, ez foglalja magában az emberi munkaképesség kreativitását, s így meg nem felelés jön létre afenn- álló termelési viszonyokkal. Az ellentmondás a megváltozott termelési viszonyokban, következésképpen egy új termelési módban oldódik fel. Második lépésként azúj termelési mód és a régi felépítmény között annyira kiéleződik az ellentmondás, hogy végül egy új társadalmi formációban oldódik fel: „Fejlődésük bizonyos fokán a társadalom anyagi termelőerői ellentmondásba kerülnek a meglevő termelési viszonyokkal, vagy ami ennek csak jogi kifejezése, azokkal a tulajdonviszonyokkal, amelyek között addig mozogtak. Ezek a viszonyok a termelőerők fejlődési formáiból azok béklyóivá csapnak át. Ekkor társadalmi forradalom korszaka következik be. A gazdasági alapzat megváltozásával lassabban vagy gyorsabban forradalmasodik az egész óriási felépítmény. Az ilyen forradalmasodások vizsgálatánál mindig különbséget kell tenni a gazdasági termelési feltételekben bekövetkezett anyagi, természettudományos szabatossággal megállapítható forradalmasodás és a jogi, politikai, vallási, művészi vagy filozófiai, röviden ideológiai formák között, amelyekben az emberek ennek a konfliktusnak a tudatára jutnak, és azt végigharcolják. Mint ahogy azt, hogy egy egyén kicsoda, nem aszerint ítéljük meg, amit önmagáról gondol, ugyanúgy az ilyen forradalmasodási korszakot sem ítélhetjük meg a maga tudatából, hanem éppenséggel ezt a tudatot kell az anyagi élet ellentmondásaiból, a társadalmi termelőerők és termelési viszonyok között meglevő konfliktusból megmagyarázni” (MEM,3., 6, 7).

A fejlődésnek ezek a törvényszerűségei mindaddig üres megfogalmazások maradnak, amíg az objektíven megállapított folyamat nem kapcsolható a történelmi szubjektumokhoz kötődő cselekedetekhez.

Marx szerint a termelőerők fejlettségi foka és a termelési viszonyok, illetve az alap és a felépítmény közötti objektív ellentmondások a lényegüket tekintve a termelési viszonyokból eredő különböző társadalmi érdekcsoportok (osztályok) közötti harcban fejeződnek ki. (Vö. Engels, in MEM, 20., 244.) Adott vagy új helyzetek a saját érdekhelyzetnek megfelelő felfogása, észlelése és megfogalmazása alkotja tehát (mint egymásnak ellentmondó társadalmi érdekhelyzetek közötti összecsapás) a fejlődési folyamat lényegét. A társadalom alapjában ez azt jelentheti, hogy új termelési viszonyok jutnak érvényre (például új, tőkés termelési viszonyok megjelenése az ipari forradalomban: a régi, feudális függőségi kapcsolatokat a termelési eszközök birtokosai és a névleg szabad bérmunkások közötti kapcsolat váltja fel). Az új termelési mód szinte szükségszerűen kerül ellentétbe a hagyományos értékrenddel, így az új termelési viszonyoknak, illetve az új termelési módnak már nem felel meg a régi felépítmény (a feudális uralom és az egyház világi-vallási uralkodó szerepe, amely a termelési viszonyokban betöltött uralkodó szerepükben gyökerezik, ellentmondásba kerül az új termelési viszonyokkal és a termelési eszközök birtokosainak itteni uralkodó szerepével: az új viszonyoknak a burzsoázia uralkodó szerepének érvényre jutása felel meg a felépítményben).

Befejezésül világítsunk még rá arra, mi az oka az osztályok, illetve az osztályok elkülönülésén alapuló termelési viszonyok keletkezésének. Marx szerint az osztályképződés szükségszerű előfeltétele a társadalmi munkamegosztás. Ennek mindazonáltal inkább kiváltó funkciója van, az osztályok keletkezésének csak akkor lesz meghatározó mozzanata, ha fennáll a többlettermelés lehetősége, s a többletterméket valamilyen társadalmi csoport képes lesz elsajátítani (vö. Engels, in MEM, 20., 187). Az ellentétes érdekhelyzetű társadalmi csoportok kialakulásának oka tehát a gazdasági folyamatban és annak társadalmi szervezetében rejlik. Az osztályokat ennek megfelelően a termelési folyamatban elfoglalt helyzetük, pontosabban a termelési eszközökhöz és a termékekhez való viszonyuk szerint különböztetjük meg egymástól.

Az osztálynélküli őstársadalom (rokonság és közös földtulajdon szerinti tagolódás, Engels, in MEM, 19., 394) és az ázsiai termelési mód (a föld köztulajdona, vö.

MEM, 46/I., 212) mellett történetileg-ideáltipikusan sorrendben a következő társadalmi formációk (és osztálytársadalmak) különböztethetők meg (vö. MEM, 6., 394): az antik társadalom (szabadok és rabszolgák), a feudális társadalom (hűbérurak és jobbágyok), végül a polgári társadalom (a termelési eszközök birtokosai szemben a szabad bérmunkásokkal). Marx szerint azonban a fejlődés a „modern termelőerők teljes kibontakozása” alapján, ami az osztálytársadalom meghaladásához vezet (vö. ehhez MEM, 13., 7, valamint Engels in MEM, 19., 222. sk.), és halad az osztálynélküli kommunista társadalom felé.

Az itt említett osztálytársadalmak között a mindenkori termelési mód, tehát kiváltképp a különféle termelési viszonyokban kifejeződő eltérő társadalmi szervezet szerint lehet különbséget tenni (vö. MEM, 13., 168. skk.). Az osztályviszonyokban azonban minden esetben objektív gazdasági antagonizmus fejeződik ki: „Eszerint az idegen többletmunka kártalanítás nélküli kisajátítása a kulcs a marxi osztályfogalomhoz. [.] A társadalmi osztályok [.] olyan társadalmi csoportok, amelyek kártalanítás nélkül sajátítanak ki többletmunkát vagy kénytelenek nem fizetett többletmunkát teljesíteni mások számára. [...] A polgári szociológia osztályfogalmával szemben fontos leszögezni, hogy Marx szerint az osztályviszony mindig objektív gazdasági antagonizmust tartalmaz, amely éppen abban áll, hogy valaki kisajátítja valaki más munkáját – azaz bármifajta szubjektív elképzeléstől független tény. Az osztálytársadalmak mindig antagonisztikus társadalmak” (Hauck 1984, 52. sk.).

Mármost közismerten nem minden gazdasági antagonizmus vezet osztályharchoz; az ellentmondás kétségkívül lappangó is maradhat. Ennek megfelelően érdemes az osztályfogalmat a következőképpen részletezni (vö. MEM, 4., 172. skk.; MEM, 8., 185):

Struktúraelméletileg az osztály olyan emberek csoportja, amelyben a csoporthoz tartozást a közös társadalmi helyzet szabja meg. Az ilyen magánvaló osztályobjektí- ve közös jegyek, például a termelési eszközök birtoklása vagy nem birtoklása, illetve a többletmunka kisajátítása vagy nyújtása alapján határozható meg. A cselekvés szintjén viszont, az osztályharcban az ilyen objektíven leírható csoportnak csak akkor van jelentősége, ha kialakul a közös objektív helyzetnek megfelelő szubjektív tudat is, s ennek következtében a magánvaló osztály magáért való osztállyá alakul. Ezzel a megkülönböztetéssel kerüli ki Marx a társadalmi változás kvázi-természettör- vényszerű meghatározását: az osztálytársadalmakban megállapítható s a gazdaság területén rejlő alapellentmondás mindaddig lappang, azaz a cselekvés szempontjából nincs jelentősége, amíg az objektív helyzetnek nem felel meg semmilyen közös szubjektív tartalom. Emiatt a materialista történelemfelfogás kulcsfontosságú változója az osztályképződés folyamata, illetve e folyamat gátoltsága, szemben azzal a gyakran hangoztatott szemrehányással, hogy ez az elmélet automatikusan zajló történelmi folyamatot feltételez, amelynek végpontján a kommunista társadalom áll. A marxi történelemmodell (a gazdaság elsődlegességének figyelembevételével) a folyamatot időben és tartalmilag is szabályozó empirikus feltételektől függ (vö. ehhez Eberle-Maindok 1984, 111. skk.).

A Kommunista Párt Kiáltványában (MEM, 4., 437. skk.) Marx és Engels röviden felvázolták a polgári társadalom keletkezését. Ezzel kívánjuk szemléltetni a marxi (és engelsi) gondolatmenetet.

Ha az osztálynélküli őstársadalmat, miként Engels tette, a társadalom előtörténetéhez soroljuk (MEM, 4., 442 **jegyzet), akkor „minden eddigi társadalom története osztályharcok története” (uo.). Másként kifejezve ez azt jelenti, hogy a társadalom története kollektív szereplők cselekvésének eredménye, hogy a történelem folyamán változtak ugyan az osztályalakzatok és az osztályok közötti kapcsolatok, de a történelmileg változó termelési viszonyok keretei között mindig léteztek sajátos érdekekkel bíró osztályok. A modern polgári (kapitalista) társadalom, történelmi kialakulását tekintve a feudális osztálytársadalomból ered. Nem szüntette meg a korábbi osztályellentéteket, „csak új osztályokkal, az elnyomás új feltételeivel, a harc új formáival cserélte fel a régieket.

A mi korszakunkat, a burzsoázia korszakát azonban az jellemzi, hogy egyszerűsítette az osztályellentéteket. Az egész társadalom mindinkább két nagy ellenséges táborra szakad, két nagy, egymással homlokegyenest szembenálló osztályra: burzsoáziára és proletariátusra” (MEM, 4., 442-443). Az osztály meghatározásának megfelelően a burzsoázia fogalma a modern tőkés osztályt jelöli, tehát a bérmunkát felhasználó termelőeszköz-tulajdonosokat, míg a proletariátus fogalma a bérmunkások osztályára vonatkozik, akiknek nincsenek termelőeszközeik, és létfenntartásuk érdekében áruba kell bocsátaniuk munkaerejüket. A régi középrétegek (kisiparosok, kiskereskedők és bérlők, kézművesek, parasztok) az idők során proletarizálódnak, a tőkés gazdálkodás konkurenciaelvének esnek áldozatul (MEM, 4., 448).

A régi városi és kereskedelmi központokban kialakuló modern burzsoázia forradalmasította a termelőerőket, ezáltal a termelőerők (új) fejlettségi szintje és a (régi feudális) termelési viszonyok közötti ellentmondás a polgári társadalom formájában oldódik fel (a termelőerők és termelési viszonyok, az alap és a felépítmény dialektikája): „azok a termelési és érintkezési eszközök, amelyeknek alapzatán a burzsoázia kialakult, a hűbéri társadalomban jöttek létre. E termelési és érintkezési eszközök fejlődésének bizonyos fokán azok a viszonyok, amelyek között a hűbéri társadalom termelt és cserélt, a földművelés és az ipar feudális szervezete, egyszóval a feudális tulajdonviszonyok nem feleltek meg többé a már kifejlett termelőerőknek. Gátolták a termelést, ahelyett, hogy előmozdították volna. Mindmegannyi béklyóvá váltak. Szét kellett feszíteni, szét is feszítették őket.

Helyükbe a szabad konkurencia lépett, a neki megfelelő társadalmi és politikai berendezkedéssel, a burzsoáosztály gazdasági és politikai uralmával” (MEM, 4., 446). Az új termelési és érintkezési viszonyok a polgári tulajdonviszonyokban fejeződnek ki, amelyek megteremtik a burzsoázia életfeltételeit, és megalapozzák társadalmi uralmát (a felépítményt).