Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. Alap és felépítmény, lét és tudat viszonyáról

4. Alap és felépítmény, lét és tudat viszonyáról

Minden társadalmi formációt meghatározott termelési mód uralma (a termelési mód itt a termelőerők és termelési viszonyok közötti dialektikus kapcsolat) jellemez. Amikor most a társadalmi rendszerek fogalmi jellemzése során meghatározott termelési mód domináns jellegét kívánjuk bemutatni, arra utalunk, hogy bármely társadalomnak még az alapjaiban, anyagi viszonyaiban is találhatók olyan területek, amelyek nem az uralkodó termelési mód racionalitása szerint szerveződnek, de amelyek helyi értéke, össztársadalmi szempontból, inkább alárendeltnek nevezhető. Különböző termelési módoknak egy rendszeren belüli párhuzamos létezésére lehet példa számos, az úgynevezett fejlődő országokban létező társadalom, amelyekben ugyan a tőkés termelési mód a társadalmi struktúraviszonyok uralkodó, meghatározó elve, ugyanakkor léteznek egyes részterületek korábbi, például feudális rendező elvek szerint szerveződnek. Ezeket a társadalmakat mégis kapitalistának nevezzük, mert a feudális termelési módnak az egész keretén belül csak marginális helye van.

A marxi elemzést követve eddig kizárólag a termelési módra és az abban játszódó folyamatokra szorítkoztunk. Ahhoz, hogy valamely történetileg adott társadalmat a maga totalitásában írhassunk le, a társadalmi együttélés további jelenségeit is látókörünkbe kell vonnunk. Meg kell vizsgálnunk a társadalmi intézményesülést, például a szervezeteket és a politikai-jogi intézményeket, de a világképeket is, amelyek ideológiákban, a vallásban, a filozófiában vagy akár az esztétikában nyilvánulnak meg. A gazdasági cselekvés területét rendszerint a többi társadalmi jelenségtől elkülöníthetőnek és önállónak gondolják, és ilyenként kezelik. A híres alap-felépítmény elméletben Marx éppen a két terület közötti megfeleléseket és függőségeket kívánja feltárni:

„Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratoktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg. E termelési viszonyok összessége alkotja a társadalom gazdasági szerkezetét, azt a reális bázist, amelyen egy jogi és politikai felépítmény emelkedik, és amelynek meghatározott társadalmi tudatformák felelnek meg. Nem az emberek tudata az, amely létüket, hanem megfordítva, társadalmi létük az, amely tudatukat meghatározza” (MEM, 13., 6).

Központi jelentőségű tehát itt az a gondolat, hogy a termelési viszonyok bizonyos módon a felépítményben is megnyilvánulnak. Mit ért ezen Marx? A termelési viszonyok következtében a társadalom tagjai különböző helyeket foglalnak el a társadalmi struktúra szövedékében. Eltérő pozícióiknak megfelelően e pozíciók mindenkori birtokosainak különböző cselekvési lehetőségeik és eltérő érdekeik vannak, s Marx szerint érdekhelyzetük fejeződik ki az ennek megfelelően különböző politikai és ideológiai ténykedésekben. Az alap-felépítmény elmélet tehát kizárólag azt mondja ki, hogy a társadalmi cselekvők szociális tájékozódásai és tevékenységei bizonyos egyformaságot mutatnak, aminek alapja az adott társadalom termelési viszonyaiban megnyilvánuló strukturális adottságokban lelhető fel. Alap és felépítmény között tehát nem annyira egyirányú meghatározottság áll fenn, a társadalmi élet e két oldala inkább az irányított megfelelés viszonyában van egymással. Ha úgy tetszik: a felépítmény területén kristályosodik ki a termelési viszonyokban rögzített energiapotenciál, például pártok alakulásában, amelyek mindegyike sajátos kapcsolatban van a termelési viszonyok alapján létrejött csoportokkal. A magas fokon munkamegosztá- sos társadalomban az intézményesített területek és az értelmező minták aligha hozhatók már közvetlen oksági kapcsolatba a termelési viszonyokkal, de ez Marxnak nem is okoz problémát; neki kizárólag az a fontos, hogy megmutassa az alapul szolgáló azonos cselekvésértelmet (vö. Dahmer-Fleischer 1976, 134. skk., különösen 136).

Ezen az alapon határozhatók meg például a társadalmi ideológiák: azon uralkodó rétegek ideológiái, amelyeknek pozíciója a termelési viszonyokból adódik, ezért tekinthető az államgépezet is osztályérdekek kifejeződésének. Az alap-felépítmény elmélet teszi lehetővé Marx számára, hogy a társadalom tagjai által semleges, önálló és össztársadalmi jelenségeknek tekintett felépítményterületeket megfossza ezektől a tulajdonságaiktól, s kimutassa részjellegüket (vö. MEM, 3., 34).

A szakirodalomban elterjedt különböző értelmezések miatt a következőkben kissé részletesebben kell bemutatnunk, miként értelmezendő a gazdaság elsődlegessége az alap és a felépítmény közötti alapvetően irányított megfelelés értelmében: „Materialista történetfelfogás szerint a történelemben a végső fokon meghatározó mozzanat a való élet termelése és újratermelése. Többet sem Marx, sem én nem állítottunk soha. Ha pedig úgy forgatja ki ezt valaki, hogy a gazdasági mozzanat az egyetlen meghatározó, akkor ezt a tételt semmitmondó, elvont, képtelen frázissá változtatja. A gazdasági helyzet az alap, de a felépítmény különféle mozzanatai – az osztályharc politikai formái és eredményei, alkotmányok, amelyeket megnyert csata után a győztes osztály rögzített stb., jogi formák s aztán még mindezeknek a valóságos harcoknak a résztvevők agyában való visszatükröződései, politikai, jogi, filozófiai elméletek, vallási nézetek, ezeknek továbbfejlesztése dogmák rendszereivé – mindezek szintén hatást gyakorolnak a történelmi harcok menetére, és – elsősorban ezek formáját – sok esetben meghatározzák. Mindezeknek a mozzanatoknak a kölcsönhatása az, amelyben a véletlenségek végtelen tömegén keresztül [...] végül is mint szükségszerű, a gazdasági mozgás érvényesül” (Engels, MEM, 37., 453). „A politikai, jogi, filozófiai, vallási, irodalmi, művészeti stb. fejlődés alapja a gazdasági fejlődés. De ezek egymásra és a gazdasági alapra is reagálnak. A dolog nem úgy áll, hogy a gazdasági helyzet az ok, az egyedüli aktív tényező, és minden más csak passzív okozat. Kölcsönhatás áll fenn a végső soron mindig érvényre jutó gazdasági szükségszerűség alapján” (Engels, MEM 39., 197).

Ezzel át is térhetünk egy hasonló problémakörre, nevezetesen a lét és tudat összefüggésére (vö. ehhez Dahmer-Fleischer 1976, 137. skk.). Mint láttuk, Marx egyik kiindulópontja Feuerbach bírálata volt, akinek azt vetette a szemére, hogy megrekedt a valláskritikánál, és nem jutott el a vallás társadalmi bírálatáig. Ebből a szemrehányásból fakad – egyszersmind közvetve Marx egyik fő érdeklődési területe –, hogy megállapítsa az eszmék és eszmerendszerek (ideológiák) társadalmi jelentőségét, ami számára nem egyebet jelent, mint hogy meghatározza, hogy mely termelési viszonyok szerkezetében gyökerező érdekeket szolgálnak:

„Hegel számára a gondolati folyamat, amelyet eszme néven még önálló alannyá is alakít, demiurgosza a valóságosnak, amely annak csak külső megjelenése. Nálam, megfordítva, az eszmei nem más, mint az emberi fejben áttett és lefordított anyagi” (MEM, 23., 20).

A lét határozza meg a tudatot tétel esetében éppúgy nem a meghatározottság értelmében vett oksági viszonyról van szó, mint az alap és felépítmény viszonyában. Marx számára ismét csak kizárólag az a fontos, hogy megmutassa az alapvetően egyirányú megfelelést, azaz kidolgozza az eszmei tartalmak társadalmi minőségét, kimutassa, hogy ez meghatározott és meghatározható összefüggésben áll a termelési viszonyokkal. Marx számára nem létezik léttől független tudat, a tudat mindig tudatos lét (MEM, 3., 24). A létről, a munka kettős jellegéhez hasonlóan, ismét csak elmondható, hogy egyszerre jelent szembesülést az emberen kívüli, természeti tárgyakkal és adottságokkal, az ember saját társadalmiságával, azaz azzal, hogy élettevékenysége mindig társadalmi, s ezért szintén tárgyi jellegű. A tudatnak ennek következtében mindig társadalmi vonatkozása van, társadalmi termék. A lét és tudat viszonyát Marx éppúgy dialektikusan fogja fel, mint az alap viszonyát a felépítményhez: az emberi tudat keletkezését és kibontakozását nem az emberi természettől vagy bármely más, állandó tényezőtől teszi függővé, hanem úgy fogja fel, hogy az a megismerő embernek a természeti és társadalmi világgal való harcától függ. Ezért történelmileg állandóan változnak az emberi gondolkodás alapjai, s ennek következtében, minden ember társadalmi beágyazottsága miatt, társadalmi létezésének struktúrái is; adott termelési mód kognitív feldolgozása, az anyagi viszonyoknak s az általuk adott változtatási lehetőségeknek megfelelően például éppúgy ösztönözhet reformokra, mint e termelési mód gondolati és forradalmi megszüntetésére. Ezzel a megfontolással már eljutottunk Marx egy másik kulcstételéhez is, nevezetesen ahhoz, hogy a történelmi folyamatot mint különböző társadalmi formációk sorát foglalja fogalmi keretbe.