Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

3. A történelmi materializmus

3. A történelmi materializmus

Mint említettük, Marx azt a szemrehányást tette Feuerbachnak, hogy üres fogalmi meghatározást ad az emberi lényegről, mert az emberi lényegnek konkrét történeti minősége van, hiszen „a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége”. Emiatt elvontan, mintegy a történelmileg adott viszonyoktól elszigetelve nem írható le. Ha tehát elvont-filozófiai értelemben vett ember nem létezik, mégiscsak meg kellene magyarázni, mit értsünk emberen, hiszen a marxi elméletben mégiscsak ő a főszereplő, nevezetesen az egyetlen cselekvő, a történelmi szubjektum, aki társadalmat hoz létre és működtet, történelmet csinál.

A változó társadalmi hatásoktól függetlenül Marx szerint az ember lényege empirikusan csak egyetlen, ha úgy tetszik, társadalomelőtti pontban ragadható meg, nevezetesen az ember testi-biológiai szervezetében és ebből fakadó viszonyában a természethez. Az állattal ellentétben az emberből hiányzik az előre megszabott, ösztönvezérelt természeti közvetlenség, ami kiváltképp abban nyilvánul meg, hogy az embernek meg kell termelnie létfenntartási eszközeit; azzal kell kezdenünk, hogy leszögezzük:

„Minden emberi létezésnek, tehát minden történelemnek is első előfeltételét, nevezetesen azt az előfeltételt, hogy az embereknek ahhoz, hogy történelmet csinálhassanak, meg kell élniük. Az élethez azonban mindenekelőtt evés és ivás, lakás, ruházat és még egy és más szükséges. Az első történelmi tett tehát e szükségletek kielégítésére szolgáló eszközök előállítása, magának az anyagi életnek a termelése, márpedig ez olyan történelmi tett, minden történelemnek olyan előfeltétele, amelyet még ma is, mint évezredekkel ezelőtt, naponként és óránként teljesíteni kell, hogy az ember egyáltalán életben maradhasson” (MEM, 3., 29).

„[Az emberek] akkor kezdik magukat az állatoktól megkülönböztetni, amikor termelni kezdik létfenntartási eszközeiket. [...] Azzal, hogy létfenntartási eszközeiket termelik, az emberek közvetve magát az anyagi életüket termelik” (MEM, 3., 23).

Az ember azonban nem másoktól elszigetelve dolgozik, termel, alkot, hanem adott társadalmi körülmények között: „A tényállás tehát ez: meghatározott egyének, akik meghatározott módon termelő tevékenységet fejtenek ki, ezekbe a meghatározott társadalmi és politikai viszonyokba lépnek” (MEM, 3., 24).

Ezek a mondatok tömör formában tartalmazzák a marxi antropológiát. A létfeltételek előállításának biológiailag adott szükségessége, amelynek módja, az állattal ellentétben nincs előre megszabva, hanem tudatos, akaratilag irányított tevékenység, valamint annak szükségessége, hogy ezt másokkal együttműködve kell végeznie, csak a kettő együtt alkotja az emberi lényeget. Mindkettő, a természettel való szembenállás elsajátításának mércéje, valamint annak társadalmi formája történelmileg változó, s ezzel együtt természetesen az „emberi lényeg” is az. A termelés szükségszerűsége, ugyanúgy, mint a társadalmi létezés szükségszerűsége viszont Marx számára az emberi lét általánosan adott, empirikusan fellelhető és elméleti értelemben axiomatikus (bizonyítás nélkül elismert) kikötésszerű alapfeltétele. A társadalmak és azok történeti formái ennek következtében úgy értelmezhetők, mint változatok és kombinációk ezekre az alapdimenziókra.

A kulcsfogalom, amely a két dimenziót összekapcsolja: a munka. Munka révén jön létre a fizikai létezés (újra)termelése csakúgy, mint az elsősorban interakciós és kommunikációs formákban megnyilvánuló társadalmi strukturális adottságoké. Modern kifejezéssel a marxi antropológiában összekapcsolódik a cselekvés- és a struktúraelmélet, ami fogalmilag a munka kettős jellegében mutatkozik meg: az egyének számára a munkában és a munka által válik jelenvalóvá, és tárul fel természeti és társadalmi környezetük, természeti és szociális valóságuk; a cselekvők egyszersmind mindig társadalmi struktúra-összefüggésekbe is ágyazódnak, ezért sohasem előfeltétel nélkül lépnek kapcsolatba egymással – a természeti és a szociális világra vonatkozó társadalmi értelmezésmintákhoz kötődnek. A munka ezért egyrészt a szükségletkielégítés anyagi eszközeinek, másrészt a társadalmi struktúráknak a termelése és újratermelése. Az ember cselekvése során ennek következtében mindig egyszerre szubjektum és objektum (a strukturális beágyazottság értelmében). A szubjektív cselekvőképességek és az objektív cselekvési lehetőségek közötti feszültséget Marx dialektikusan fogja fel, a társadalmasodási folyamat, azaz a különböző társadal- masodási formák történeti sora oki hajtóerejének tekinti. Az emberi élet módjának két dimenziója egyszersmind az ember személyes fejlődésére is oki hatást gyakorol: a tágabb értelemben felfogott termelőtevékenység teszi lehetővé – a saját munka termékeihez viszonyulva, amelyekhez olyan érzések kapcsolódhatnak, mint az öröm, a büszkeség és az önbizalom (Marx 1962,147. sk.) – az öntudat létrejöttét; az interakciós és kommunikációs struktúrákba való beágyazottság, az interakciós partnernak az alakuló egyénre adott reakciója révén (az én-tudat értelmében vett) ön-tudatot teremt (vö. Marx 1962, 50: 23., 57., 18. jegyzet).

Ebben az összefüggésben röviden utalnunk kell az elidegenedés fogalmára, ahogy azt Marx a Gazdasági-filozófiai kéziratok 1844-ből című írásában kidolgozta (vö. Marx 1962, 44. skk.; az elidegenedés problémaköréről általában lásd Israel 1972). A kiindulópont a nemzetgazdaság-tani elmélet bírálata; Marx szerint ez az elmélet reflektálatlanul és történelmietlenül alkalmazza a magántulajdon központi fogalmát, amely egyszersmind a nemzetgazdaságtan által megállapított gazdasági törvények alapja is. Ezt az elméleti bírálatot mármost az emberi lényegre vonatkozó elemzés alapozza meg, tehát a nembeli lénynek a Feuerbach-kritikához kapcsolódó fogalma, amely egyszersmind antropológiai-normatív kapcsolatot teremt az elidegenedés fogalmával is. Az elidegenült munka Marx szerint kényszermunka, azaz még csak eszköz valamilyen célhoz; a munka már nem valamilyen szükséglet kielégítését szolgálja az emberi nembeli meghatározottságának keretei között, hanem másfajta szükségletek kielégítésének eszközévé válik. A gazdasági elidegenülésnek négy dimenziója van: 1. az ember elidegenül saját munkája termékétől, amely idegen tárgy- gyá válik, és hatalma lesz felette; 2. elidegenülés magában a termelőtevékenységben (önmagától való elidegenülés, illetve mások általi meghatározottság); 3. az ember elidegenül saját nembeli lényegétől, és 4. az ember elidegenül az embertől. Történetileg azonban nem a magántulajdon alapozza meg az elidegenült munkát, hanem a magántulajdon vezethető le a munkafolyamat jellegéből: ugyanis minden emberi tevékenység eltárgyiasul a munka termékében, amely ennélfogva mindig külsővé-ide- genné vált munka. Az önmagát tárgyiasító tevékenység, a külsővé-idegenné vált munka viszont a munkatermék elidegenülésének lehetőségét hordozza magában; hogy a külsővé-idegenné vált munkából miként válik elidegenült munka, az emberiség fejlődéstörténetét érintő kérdés, amelyben központi hordereje van a munkamegosztásnak (vö. MEM, 3., 32). Marx mindenesetre az elidegenült munka termékének, illetve eredményének tekinti a magántulajdont, ami ismét arra utal, mekkora jelentősége van a munka fogalmának Marx elméletében.

Már utaltunk a híres megfogalmazásra: „a lét határozza meg a tudatot” (MEM, 13., 7; 3., 25. sk.). A lét úgy is meghatározható, mint valamely társadalom anyagi viszonyai, ahol nyilvánvaló, hogy ez a fogalom, Feuerbachhal ellentétben, nemcsak az eszmék világával szemben álló érzékileg tapasztalhatót jelöli. Az anyagi viszonyokhoz Marxnál, a munka fogalmának kettős jellege következtében, éppúgy hozzátartozik a természettel folytatott konkrét cserefolyamat, tehát a klasszikus értelemben vett munka, mint azok a társadalmi struktúrák, amelyeken belül a munka folyik, amelyek a munkát szervezik (MEM, 3., 23. sk.; Engels, MEM, 19., 202). Pontosabban, az anyagi viszonyokhoz tehát nem az összes társadalmi struktúrarendszer tartozik, hanem mindig csak azok, amelyek jellemzők a mindenkori társadalmi formációkra, amelyek a természettel folytatott anyagcsere folyamatát szervezik (termelés, elosztás, fogyasztás). A korábbi, úgynevezett primitív társadalmakban az anyagi viszonyokra jellemző társadalmi struktúrák a rokonsági szerkezetek, míg a tőkés társadalmakban a meghatározott tulajdonviszonyokban konkretizálódó gazdasági struktúrák (vö. Eberle-Maindok 1984, 104).

A munka fogalmára, illetve a dialektikusan felfogott történelmi folyamatra vonatkozó ismertetett megfontolásoknak megfelelően Marx a termelőerők és a termelési viszonyok fogalmának segítségével különbözteti meg az anyagi viszonyok két oldalát. Az elsőbe tartoznak a munka konkrét tárgyai és a termelési eszközök (munkaeszközök, szerszámok), tehát nyersanyagok, szerszámok, gépek, energia stb., valamint az emberi munkaerő legtágabb értelemben vett termelő képességei (termeléshez szükséges tudás, szakmai ismeretek és képesítések, a munkamegosztás szintje, szervezeti és együttműködési ismeretek stb.), tehát tulajdonképpen az ember szellemi és fizikai képességeinek összessége munkaereje szempontjából. A termelési viszonyok fogalma azokat a mindenkor jellegzetes struktúrákat írja körül, amelyek segítségével az emberek részt vesznek a termelés és az elsajátítás folyamatában, tehát társadalmi együttműködésüket: „A termelésben az emberek nem csak a természettel kerülnek kapcsolatba. Csak azáltal termelnek, hogy meghatározott módon együttműködnek, és tevékenységeiket kicserélik egymással. Hogy termelhessenek, meghatározott kapcsolatokba és viszonyokba lépnek egymással, és a természettel való kapcsolatuk, termelésük csak e társadalmi kapcsolatok és viszonyok keretében megy végbe” (MEM,6., 396).

Különösen fontos itt, hogy kinek van rendelkezési hatalma a termelőeszközök fölött, s ami ezzel összefügg, hogy ki rendelkezik a munka termékei felett. Ennek nyomán viszont a termelési viszonyokban egyszersmind a munkamegosztásos struktúrák és a társadalmi kapcsolatok (osztályképződmények) is nyilvánvalóvá válnak. Röviden: a termelési viszonyok fogalma éppúgy magában foglalja a társadalom tagjainak mindenkori viszonyát a termelési eszközökhöz és a termelés termékeihez, miként a társadalom tagjai közötti, a termelési és az elsajátítási folyamattal összefüggő szociális viszonyokat (vö. Hauck 1984, 49. skk.).

Termelőerők és termelési viszonyok között Marx szerint alapvetően egymáshoz igazított megfelelési viszony áll fenn, ezek szükségképpen megfelelnek egymásnak, vagyis a termelőerők adott állapotának a termelési viszonyok adott állapota felel meg: „Életük társadalmi termelésében az emberek meghatározott, szükségszerű, akaratuktól független viszonyokba lépnek, termelési viszonyokba, amelyek anyagi termelőerőik meghatározott fejlődési fokának felelnek meg” (MEM, 13., 6).

Ez az alapvetően egymáshoz igazított megfelelési viszony két összefüggésben jellemző a termelőerők és a termelési viszonyok közötti kapcsolatra: egyrészt abban, hogy a termelőerők fejlődési szintje annyiban végső soron meghatározza a termelési viszonyokat, hogy nem lehetséges tartós ellentmondás különböző fejlődési fokok között. Ennek az elsődlegességnek az alapján kényszerítette ki például az utóbbi két évszázadban a termelőerők fejlődése a hagyományos, feudális termelési viszonyok forradalmi megváltozását. Másrészt viszont a termelési viszonyok konkrét alakját, attól függetlenül, hogy a folyamatban a termelőerők fejlődése az elsődleges, nem egyértelműen határozza meg a termelőerők fejlettségi szintje. Bizonyos határok között (lásd fent) változatok képzelhetők el; a mi körülményeink között például a termelőerők fejlettségi szintjének a liberális kapitalista társadalomszervezeti forma éppúgy megfelelne, mint a szociális piacgazdasági forma. A kapitalista társadalom keretei között létező termelési viszonyok konkrét alakjának kérdése empirikus tényezőktől és feltételektől függ.

A marxi történelemelmélet éppen a termelőerők és a termelési viszonyok fejlettségi foka közötti szükségszerű összhangon alapul. Az anyagi viszonyok két oldala közötti dialektikus kapcsolatként értelmezendő fejlődési folyamat dinamikáját Marx szerint egyértelműen a termelőerők adják, pontosabban az emberi munka mint termelőerő; a haladást minőségi jellegűnek tekinti – mert az új cselekvési képességek segítségével az ember egyre nagyobb mértékben rendelkezik a természeti folyamatok felett –, nem pedig mennyiséginek, mint a termelés puszta bővülését (vö. MEM, 6., 396. sk.). Ennek a kijelentésnek a kapcsán azonban rögtön utalnunk kell arra, hogy a termelőerőknek ez a dinamikus tényezőként való meghatározása nem úgy értendő, mintha a társadalmi folyamatokat a technika határozná meg. Éppen az anyagi viszonyokat termelőerőkre és termelési viszonyokra felosztva kerüli el Marx azt a leszűkített értelmezést, mely szerint a társadalmiság kielégítően magyarázható technikai tényezőkkel és fejleményekkel (vö. Eberle-Maindok 1984, 105). Az ezen a területen megfigyelhető fejlemények feltehetően nem függetlenek a termelőerők fejlődésétől, ám az adott termelési viszonyok struktúrája is meghatározza őket. S magát ezt a keretet sem szabad merevnek gondolni (hadd utaljunk még egyszer a termelési viszonyokban az ipari forradalom óta végbement fejlődésre s ezen viszonyok alkalmazkodási képességére, tehát például a liberális kapitalizmusról a szociális piacgazdaságra való átmenetre).