Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2. Vita Hegellel és Feuerbachhal

2. Vita Hegellel és Feuerbachhal

Bizonyára nem itt kell részletesen bemutatnunk Hegel és Feuerbach álláspontját, ezért a következőkben arra szorítkozunk, hogy a felfogások éles szembeállításával legalább jelzésszerűen jellemezhessük a marxi elmélet fogalmi-elméleti kiindulópontját (vö. ehhez Dahmer-Fleischer 1976, 63. skk.).

A hegeli filozófia a klasszikus német idealizmus voltaképpeni tetőpontja. Marx különösen Hegel két alapgondolatát, a történelmi folyamatra és a munka szerepére vonatkozót emelte ki, és vette át megváltoztatott formában; Hegel összefüggést látott az emberi társadalmasodás rendszereinek történetileg változó formái között, ezeket egyetlen történelmi folyamat képződményeinek tekintette. Ebből a látószögből az emberiség történelme értelmesen rendezett egész, belső fejlődési logikának engedelmeskedik. Ez a belső logika abban fejeződik ki, hogy állandóan előrehalad egy önálló valósággal bíró (szellemi) elv, a szellem anyagivá válása. A szellemnek ezért Hegel szubsztanciális valóságot tulajdonít; a világtörténelem hajtóerejének tekinti. Másként kifejezve azt mondhatjuk tehát, hogy felfogása szerint a valóságot a szellem formálja, ami történelmileg eltérő formákban nyilvánul meg. A szellem s ezáltal az emberi tudat előrehaladását (a növekvő önmegismerés formájában) Hegel szerint dialektikus folyamatban ellentmondások állandó keletkezése és feloldódása jellemzi. Az ellentmondás ebben a történésben az adott tételezés, a régi (tézis) és annak tagadása, az új (antitézis) között keletkezik. Az eredeti ellentétek helyébe az ellentmondásnak magasabb szinten, az úgynevezett szintézisben való megszüntetve-megőrzése (egyszerre megőrzés, megsemmisítés és magasabb szintre emelés) lép; a szintézis azután ismét értelmezhető tézisként, amelyhez meg lehetett találni a megfelelő antité- zist és az új szintézist stb. Ennek az elképzelésnek megfelelően a történelem Hegel számára a továbbfejlődés állandó folyamata, amelynek bizonyos célszerűséget tulajdonít: a történelmet ugyanis a világszellem önkidolgozása, önmegjelenítése és önmegvalósítása folyamatának fogja fel. A világszellemnek ebben a fejlődésfolyamatában zajlik az emberi társadalom és az emberek fokozatos fejlődése a szabadság irányába. Hegel mármost ezt az elvont folyamatot vetíti rá a polgári, különösen pedig a porosz társadalomra, s ennek során a munkafolyamat fontos szerepet játszik a szellem anyaggá válásában, tehát az empirikus átalakulási folyamatban: Hegel szemében az emberi munka önmagát igazoló lényeg, az ember önteremtése. A különböző fejlődési fokokat, illetve a haladás lényegét Hegel szerint empirikusan az olyan társadalmi intézmények különböző alakjain és minőségein lehet lemérni, mint a jog, a család, az erkölcs, az állam stb.

A dialektika fogalmának marxi alkalmazását és viszonyát Hegeléhez az elméleti vitákban mindig is különbözőképpen értelmezték. Az általa már említett megismerési érdekből és a műveiben található eljárásmódból talán a következő magyarázat felel meg leginkább Marx álláspontjának (vö. Arndt 1985, 5. fejezet): Marx számára a tőkés termelési módnak és változástendenciáinak elméleti megértése és feldolgozása volt a legfontosabb, s ennek során a kapitalizmust önellentmondásos rendszerösszefüggésnek fogta fel. Úgy vélte, a dialektikus módszer a legalkalmasabb ezeknek az ellentmondásoknak a feltárására, amiből természetesen az következik, hogy magukat ezeket az ellentmondásokat is csak dialektikusan lehet értelmezni; ami a folyamat elemzése szempontjából újabb következményekkel jár.

A hegeli dialektikus módszer tehát Marxnál arra szolgál, hogy segítségével megjelenítsen egy adott totalitást (itt: a tőkés termelési módot), struktúráját és változástendenciáit. Ezzel azonban el is fordul a hegeli dialektika fogalomtól: a valóságost (azaz a társadalmi viszonyokat) már nem az eszmei (azaz a világszellem, isten, a tudatformák) mozgásából magyarázza; a dialektika Marxnál empirikus adottságok szellemi megismétlését, tehát az adott konkrét valóság (itt: a tőkés termelési mód) szellemi újratermelését jelenti. Nem létezhet a tudatformák önmagába visszatérő dialektikus mozgása, amely nem függ az anyagi viszonyokban meglevő valóságos ellenmondások dialektikus mozgásától. Az elméleti megalapozásnak ezt a megfordítását Hegellel szemben maga Marx a következőképpen fogalmazza meg: „Az én dialektikus módszerem alapját tekintve nemcsak különbözik a hegelitől, hanem annak szöges ellenkezője. Hegel számára a gondolati folyamat, amelyet eszme néven még önálló alannyá is alakít, demiurgosza a valóságosnak, amely annak csak külső megjelenése. Nálam, megfordítva, az eszmei nem más, mint az emberi fejben áttett és lefordított anyaga” (MEM, 23., 20). A világtörténelem szubjektumának (szellem, eszme, isten) idealista elképzelése helyében Marxnál ezáltal az adott anyagi viszonyok materialista felfogása lép, a dialektikus módszer az empirikus valóságot a maga ellentmondásosságában, tehát dialektikusan tükrözi; a valóságos viszonyok alkotják adott társadalmi alakzat konkrét történeti fejlődésének alapját, s annak szellemi feldolgozásához a dialektikus módszer a tárgyhoz illő elemző eszköz (vö. Arndt 1985, 262; a dialektika problémaköréhez általában lásd Israel 1979).

E kényszerűen kurta jellemzés alapján a következő állapítható meg: a hegeli történetfelfogással összhangban Marx is a társadalmasodás történetének dialektikusan zajló előrehaladásából indul ki, de nem veszi át az annak hátterében rejlő idealista célszerűség gondolatát, tehát azt a feltételezést, hogy létezik valamilyen emberi befolyástól független és azon túli eszmei cél. A munkafolyamatban Marx szerint nem a szellem, az isten elve válik mindenkor különböző formákban anyagivá; a munkafolyamatban maga az ember teremti meg egyéni és társadalmi formáit, anyagi és szellemi szinten egyaránt. De csakúgy, mint Hegel, Marx is abból indul ki, hogy egyetlen társadalmi jelenség sem elemezhető és értelmezhető elszigetelten, hanem mindig csak össztársadalmi összefüggéseiben, a társadalmi totalitásban.

Feuerbach gondolatairól azt mondhatjuk, hogy Hegel idealista filozófiájának próbáltak materialista fordulatot adni. Materialistán itt olyan megismerési módszert kell értenünk, amely minden társadalmilag fontos jelenséget módszeresen az emberi életmód feltételeire próbál visszavezetni. Ebből a látószögből a világ teremtőjének vagy a világ építőmesterének (az emberi valóság emberen kívüli alakító elvére szinonim kifejezések az eszme, az abszolút ész, az isten) hegeli feltételezése Feuerbach számára nem fogadható el. A teremtő inkább az ember, s ez az ember Feuerbach szemében elsősorban érzéki és fiziológiai lény, s lényegi jegyeinek keretei között csakis ő teremti meg önmagából az anyagi és szellemi-eszmei viszonyokat. Ezáltal a vallás, illetve az Isten mint emberi teremtmény (valóságosan érvényes) fikcióként ragadható meg. Az istenképzet Feuerbach szerint benne rejlik már a kielégítő életviszonyok legősibb emberi szükségleteiben. Mivel azonban az emberek az életre vonatkozó elképzeléseiket egy vallás elnevezésű intézménybe vetítik, a vallás és az istenképzetek az ember nembeli lényétől való elidegenedése termékének foghatók fel, amennyiben az emberi cselekvést eltérítik az evilágiságtól, és a túlvilágra irányítják.

Marx annyiban csatlakozik Feuerbach végkövetkeztetéséhez, hogy a tudati jelenségeket oksági összefüggésbe hozza az ember létfeltételeivel. Kritikája két kérdésre összpontosul: Feuerbach az emberi lényeg olyan fogalmával dolgozik, amelyik történelmietlen, abszolút vonatkoztatási pont, és túlhangsúlyozza az érzéki, passzív oldalt. Marx szerint viszont az emberi lényeg is társadalomtörténeti színezetű, ennek következtében változó és az embernek a természeti és társadalmi világgal való aktív kölcsönhatása révén meg is változtatható. Ebből az alaptételből kiindulva mindez azután természetesen a vallásra mint társadalmi termékre is érvényes, ahogy Marx a 6. és 7. Feuerbach-tézisben hangsúlyozza:

„Feuerbach a vallási lényeget feloldja az emberi lényegben. De az emberi lényeg nem valami az egyes egyénben benne lakozó elvontság. Az emberi lényeg a maga valóságában a társadalmi viszonyok összessége.”

„Feuerbach ezért nem látja, hogy a »vallásos lelkület« maga is társadalmi termék, és hogy az elvont egyén, melyet elemez, egy meghatározott társadalmi formához tartozik” (MEM, 3., 9).

Ezekből a tézisekből már következik a második kritikus kérdés, nevezetesen az a szemrehányás, hogy Feuerbach valláskritikája nem megy elég messzire, amikor a vallást csupán mint az emberi lényegtől való elidegenedést fogja fel. Marx annyiban túlmegy ezen, hogy a vallás társadalmi funkciójára kérdez rá, ami számára nem egyebet jelent, mint azt, hogy a vallás kritikáján keresztül el kell jutni az annak alapjául szolgáló politikai-gazdasági viszonyok kritikájáig.

Összefoglalóan ezzel a marxi elmélet két heurisztikus (megismerést vezérlő) alapfeltevését ismerhetjük fel:

1. Az emberi társadalmasodás rendszereit történeti-dialektikus szemszögből vizsgálja: a társadalmak alapvetően ingatagok, mert változásra képes rendszerek, s fejlődésük dialektikus folyamatként ábrázolható.

2. A történeti-dialektikus szemlélet materialista alapkoncepcióra támaszkodik: minden társadalmilag fontos jelenség meghatározott és meghatározható kapcsolatban áll az úgynevezett anyagi viszonyokkal. Anyagi viszonyok fogalmán azokat a létfeltételeket érti, amelyeket az emberek, biológiai képességeik keretei között a természeti és társadalmi környezet feltételeivel szembesülve a munkafolyamatban teremtenek meg. Ebben és csak ebben az értelemben a lét megelőzi a tudatot.

Marx (itt tovább nem elemezhető módon) ezt az elméleti alapkoncepciót módszeresen alkalmazza kora politikai-gazdasági helyzetének társadalomtudományi elemzésében. Művei konkrét elemzéseiben emellett egyebek között megkérdőjelezi a nem- zetgazdaság-tani fogalomelemzés eszköztárát (például az értékalkotásra, az egyén haszonelvűségére, a „láthatatlan kézre”, a nemzetek jólétére mint az egyedi gazdasági cselekedetek kvázi-automatikus következményére vonatkozó tételeket), s elemzi a korai szocialista társadalomelméleti elképzeléseket (szemrehányásokat tesz annak elméleti sarlatánsága, politikai romanticizmusa, a megalapozott filozófia és társadalomelemzés hiánya miatt). Ebben az értelemben végső soron politikai elkötelezettsége és újságírói munkássága is elmélettől vezérelt.