Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

5. A társadalmi világ ideáltípusos modellálása - egy példán szemléltetve

5. A társadalmi világ ideáltípusos modellálása - egy példán szemléltetve

A fenomenológiai szociológia fogalmi eszköztárát és módszertani eljárásait még egyszer összefoglalandó és szemléltetendő, a következőkben megkonstruáljuk egy építőmunkás társadalmi világának ideáltípusos modelljét.

Ebből a célból először is ruházzuk fel építőmunkásunkat valamilyen tudáskészlettel: mindenekelőtt meg kell lennie benne a szükséges szaktudásnak és kőműves recepttudásnak. Feltesszük például, hogy fiktív építőmunkásunk tudja, hogyan lehet vízmérce segítségével egyenesen felhúzni a falat, s hogyan lehet vakolókanál és spachtli segítségével felhordani a vakolatot.

Építőmunkásunknak azonban ismernie kell társadalmi világát is: feltesszük, hogy ismeri azokat a személyes típusokat, amelyek segítségével meg tudja ítélni munkatársait és azok viselkedését („helyes fickók, akikre rábízhatod magad, s akikkel jó együtt lenni”); azt is feltételezzük, hogy ismeri a cselekedettípusok ahhoz szükséges készletét is, hogy kiismerje magát a személytelen munkaszervezet keretei között, mint munkavállaló ismeri a jogait és kötelességeit, amint főnökeiét is (kit utasíthat és kinek kell engedelmeskednie stb.). Ebben az összefüggésben azt is feltételezhetjük, hogy építőmunkásunknak többé-kevésbé kialakult osztálytudata van („nekünk munkásoknak össze kell tartanunk azokkal szemben ott fent”).

Feltételezzük továbbá, hogy építőmunkásunkban megvannak a típusos indítékok – például arra, hogy maximalizálja jövedelmét, kielégítően végezze munkáját, kiáll- jon munkatársai mellett; s ezeknek az indítékoknak meghatározott helyi értékük van élettervében. Feltételezésünk szerint ez az életterv nemcsak szakmai céljait, hanem az élet más területeire vonatkozó céljait is tartalmazza – azt a meggyőződését, hogy nem lehet csak a munkának élni, hanem élvezni kell a szabadidőt is, egyszer meg kell házasodni, és legalább három gyereke legyen az embernek.

Feltételezésünk szerint az építőmunkás ezt a tudását csak részben köszönheti saját tapasztalatának. Nagyrészt szüleitől vette át, akik maguk is osztálytudatos munkások voltak, és három gyermeket hoztak a világra, szakiskolai és az építkezésen működő tanáraitól (a tudás genetikai szocializálása). Ez a tudás továbbá objektív – le van írva, például a szakmai tankönyvekben, intézményesült és kodifikált, például a munkajogban (a tudás strukturális szocializálása). Tudásának nagy részében továbbá a társadalom más tagjaival is osztozik – a többi építőmunkással és a munkásosztály más tagjaival (a tudás társadalmi elosztása).

Helyezzük most elképzelt építőmunkásunkat egy elképzelt helyzetbe. Ez a helyzet egyrészt térben és időben meghatározott – az építkezés, amelyen építőmunkásunknak jelenleg dolgoznia kell –, másrészt társadalmilag meghatározott – a munkatársak és a közvetlen főnökök környező világa, a közvetett munkatársak és főnökök társvilága.

Tudásával felvértezve építőmunkás-homunculusunk alkalmas arra, hogy megbirkózzon mindennapi életének ezzel a típusos helyzetével. Képes meghatározni helyzetét az építkezésen; tudja, milyen holmik hevernek ott (vízmérce, vakolókanál, spachtli), tudja, mi a teendő (gyorsan építeni, hogy a ház elkészüljön, és a teljesítménybér meglegyen), ismeri és megérti az ott álló embereket, tudja, hogyan kell viselkedni, illetve cselekedni velük (megismeri munkatársait, és tudja, hogy gonosz tréfáikat nem rossz szándék vezérli, megismeri főnökeit, illő udvariassággal viselkedik velük szemben, és megpróbálja nem keresni a bajt.

Ha azt akarjuk, hogy ideáltípusos modellünk a mindennapi világon túli valóságokhoz is kapcsolódjék, akkor azt is feltételezhetjük, hogy építőmunkásunk egy pillanatra, amikor nem figyelnek oda, a fantázia világába merül, és ott egy remek csajjal pásztorórát tölt egy magányos szigeten – majd amikor felbukkan a művezető, az esemény durván, sokkszerűen rángatja vissza a mindennapi valóságba.