Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

4. A megértő szociológia módszertanáról

4. A megértő szociológia módszertanáról

Mint a bevezetésben már megállapítottuk, a társadalomtudományok tárgyának sajátossága, azok értelemteli felépítése Schütz szerint a társadalomtudományok módszertani különállását is meghatározza: a szubjektíven vélt értelem megértését (Schütz 1971a, 39). Erre az eljárásra gondol Schütz, amikor azt mondja, hogy a társadalomtudományoknak szubjektív álláspontból kellene kiindulniuk.

Miként történik mármost ez a társadalomtudományi megértés? Alapjában véve hasonlóan, mint a mindennapi megértés, amely, mint már tudjuk, személyes típusok és cselekedettípusok létrehozásán alapul, s ezeket használjuk fel a társadalmi világ értelmezésére. Max Weber nyomán Schütz hangsúlyozza, hogy a tudományos megértésben is tipizáló konstrukciókat alkalmazunk: „A társadalomtudós megfigyeli, hogy a társadalmi világban bizonyos eseményeket emberi tevékenység idézett elő, és kezdi kidolgozni ezeknek az eseményeknek a típusát. Ezután ezekhez a típusos cselekedetekhez típusos azért, mert és azért, hogy indítékokat rendel, amelyeket egy képzeletbeli cselekvő tudatában változatlannak feltételez. Így személyes ideáltípust konstruál, egy olyan cselekvő modelljét, akit tudattal felruházottnak képzel el”, olyan tudattal, amelynek van bizonyos életterve, és meghatározott tudáskészlet felett rendelkezik. A társadalomtudós ezután „olyan környezetbe helyezi ideáltípusát, amely mindazokat a társadalmi világbeli helyzeti elemeket tartalmazza, amelyek a szóban forgó és típusos cselekvés elvégzése szempontjából relevánsak. Ezen túlmenően más személyes ideáltípusokkal hozza kapcsolatba, amelyeknek indítékai az első ideáltípus szabványcselekvésére szabványreakciókat képesek kiváltani” (Schütz 1972, 195).

A társadalmi világ valamely szektorának ily módon konstruált ideáltipikus modellje természetesen nem foghatja át a helyzet teljes bonyolultságát és a benne cselekvő emberek spontán elevenségét. Ennek Schütz teljes mértékben tudatában van: a társadalomtudós konstrukciói révén világra segített homunculus „sohasem született, nem növekszik, és nem hal meg; nem ismer sem reményt, sem félelmet, nem ismeri az aggódást mint ténykedése fő indítékát. Abban az értelemben nem szabad, hogy cselekvésével átléphetné teremtője, a társadalomtudós által megszabott határokat. Ezért csak olyan érdek- és motívumkonfliktusokba bonyolódhat, amelyeket a társadalomtudós rendel hozzá. Nem tud tévedni, ha nem rendelték hozzá a tévedés képességét. Csak azok között a lehetőségek között választhat, amelyeket a társadalomtudós tárt elé. Míg az ember [...] bármely társadalmi kapcsolatba csak énjének egy részével lép be [...], addig a társadalmi kapcsolatba helyezett homunculus teljesen feloldódik a kapcsolatban” (Schütz 1971a, 47).

A társadalomtudós emiatt aztán nem is képes sohasem megragadni valamely cselekedet vagy kapcsolat rendkívül egyedi értelmét. Ez mégsem jelent hátrányt, mert a társadalomtudóst éppen a cselekedetek vagy kapcsolatok típusossága érdekli.

De miként lehet objektív ez a megértés? Az első választ a sokféle valóság elméletének keretei között adja a kérdésre Schütz: a társadalomtudós azért és annyiban képes objektív lenni, mert és amennyiben tudósként nem szenvedélyes részese a mindennapi világ valóságának, s így érdektelenül mint semleges megfigyelő léphet szembe a mindennapi világgal! Emiatt kevésbé esik a vágyelvű gondolkodás és a helyzet megszabta előítéletek áldozatául. Világot változtatva a tudós persze egészen másfajta tudásrendszerbe is merül. Tudáskészlete most „tudományának korpusza, s ezt mint magától értetődőt kell elfogadnia – feltéve, hogy nem mondja ki nyíltan, miért nem teheti ezt. Ehhez a tudományos korpuszhoz tartoznak az eddig sikeresen alkalmazott eljárási szabályok, tudománya módszerei, amelyekhez a konstrukciók létrehozásának tudományosan megbízható módja is tartozik” (Schütz 1971a, 45 – kiemelés: M. P.).

Miért és milyen értelemben tarthat igényt objektivitásra a (társadalom)tudomá- nyos elmélet világában a megismerés? Most jutunk el a második válaszhoz, amelyet Schütz az objektív értelemmegértés lehetőségének kiinduló kérdésére ad. A szubjek- tíven vélt értelem objektív megértése akkor és azért lehetséges, ha és amennyiben a tudós a következő posztulátumokhoz tartja magát (Schütz 1972, 21, vö. még 44. skk.):

1. A relevancia posztulátuma: a társadalmi világ ideáltípusos modelljének mindazokat és csak azokat a mozzanatokat kell tartalmaznia, amelyek összefüggnek azzal a típusos viszonnyal, illetve típusos cselekvéssel, amely a vizsgálat tárgya. Ha például tanárok és tanulók szerepjátékának modelljét akarom megalkotni, a tanárokra és a tanulókra jellemző valamennyi szerepelvárást figyelembe kell vennem, de azt a tényt nem, hogy a tanár élettervébe felvette, hogy egyszer megmássza a Mount Everestet, s azt a körülményt sem, hogy B diáknak a múlt éjjel rémálma volt. Más szavakkal, az ideáltípusos modellt problémaközpontúan kell létrehozni.

2. Az adekvátság posztulátuma: az ideáltípusos modellt, illetve a benne levő tudáselemeket, indítékokat, terveket és cselekedeteket úgy kell megkonstruálni, hogy a mindennapi világban valóságosan cselekvő ember számára is ésszerűnek és meg- érthetőnek látsszanak; másként kifejezve: a teoretikus által konstruált cselekvésértelem feleljen meg annak, amit a mindennapokban is értelemnek vélhetünk. Csak ezzel biztosítható, hogy az ideáltípusos modell mintegy ne veszítse el lába alól a szub- jektíven vélt értelem talaját, tehát hogy ne menjen veszendőbe az, amit Schütz objektív álláspontnak nevez.

3. A logikai konzisztencia posztulátuma: az ideáltípusos fogalmakat egymással összhangban kell használni, a modell állításai nem mondhatnak ellent egymásnak.

4. Az összhang posztulátuma: a társadalomtudós által kigondolt ideáltípusos konstrukció „csak olyan, tudományosan igazolható feltevéseket tartalmazhat, amelyeknek összhangban kell lenniük egész tudományos tudásunkkal”. A tudós tehát nem találhatja ki újra a világot, a meglevő tudományos tudásra kell – akár egyetértve, akár kritikusan – támaszkodnia; modelljét úgy kell létrehoznia, hogy azt empirikus ellenőrzésnek lehessen alávetni.

Az 1., 3. és 4. posztulátum Schütz szerint valamennyi tudományban érvényes, a 2. posztulátum viszont csak a társadalomtudományokban. Itt válik világossá, hogy Schütznek a társadalomtudományok különállására vonatkozó tézisét korántsem úgy kell érteni, mintha a társadalomtudományokban semmi közös nem lenne más tudományokkal. Ennek éppen az ellenkezője igaz, a társadalomtudományokkülön- állása Schütz szerint viszonylagos és nem abszolút (vö. erről részletesen Schütz 1971a, 55. skk.).

Ezeknek a posztulátumoknak a célja szemmel láthatóan az, hogy korlátozzák a tudós önkényét – a megvizsgálandó probléma (1. posztulátum), a mindennapi világon belüli értelemmegértés (2. posztulátum), a logika törvényei (3. posztulátum) és az adott időben rendelkezésre álló elméleti és módszertani tudás s végezetül a tapasztalati adatok (4. posztulátum) révén.

Azt viszont már tudjuk (vö. a fenomenológiai filozófiára vonatkozó megjegyzéseket a 2. részben), hogy az említett tapasztalati adatok meghatározásában is szerephez jut a konstruktív gondolati tevékenység, ezért azok nem a valóság tiszta leképezései. Ha így van, nincs a mindennapi világ és a tudományos közösség interszubjek- tivitásától független garanciája az objektivitásnak. Az interszubjektivitásnak erre az ingatag talajára enged vissza bennünket Schütz és tanítómestere, Husserl: „Annak azonban, aki még nincs megelégedve ezzel a biztosítékkal, és a valóságra vágyik, azt szeretném mondani, hogy sajnos, nem pontosan tudom, mi a valóság, s egyetlen vigaszom ebben a kellemetlen helyzetben az, hogy nem tudásomban minden idők legnagyobb filozófusával osztozom” (Schütz 1972, 49). Bár ma már általában nem fogadják el Husserlnek ezt az értékelését, az ismeretelmélet művelői között a mai napig fennmaradt ez a szkepszis a valóság közvetlen megismerésének lehetőségét illetően.