Ugrás a tartalomhoz

Szociológiaelmélet

Julius Morel, Eva Bauer, Meleghy Tamás, Heinz-Jürgen Niedenzu, Mac Preglau, Helmut Staubmann (2000)

Osiris Kiadó

2.A fenomenológiai filozófia: problémafelvetése – módszere – jelentősége a társadalomtudományok szempontjából

2.A fenomenológiai filozófia: problémafelvetése – módszere – jelentősége a társadalomtudományok szempontjából

Ha valamilyen tárgyat – fát, kutyát, másik személyt s annak cselekedetét vagy akár műalkotást – észlelünk a mindennapi életben, rendszerint magától értetődőnek tekintjük, hogy észleletünk struktúráját és tartalmát kizárólag az észlelt tárgy szabja meg, s ez a tárgy olyan, amilyennek megjelenik előttünk; észleletünk tehát egyszerűen passzívan visszatükrözi vagy leképezi a tárgyat. Egyáltalán nem jut eszünkbe, hogy különbség lehetne az általunk észlelt tárgy és annak tényleges mineműsége között, s hogy észleletünk struktúráját és tartalmát előmegértésünk (Vorverstandnis) mint szubjektív adalék is meghatározhatná.

Ez a feltevés természetesen téves, s ráadásul még az a veszély is benne rejlik, hogy szubjektív észleletünket összetévesztjük a valósággal. Az észlelés valójában előfeltevésekkel erősen telített, az észlelő alany ténykedése által közvetített aktus: „A mindennapi észlelés úgynevezett konkrét tényei egyáltalán nem olyan konkrétak, mint amilyennek látszanak. Már rendkívül bonyolult absztrakciókat foglalnak magukban” (Schütz 1971a, 4). Az említett absztrakció alakjában mint vonatkoztatási keret folyik bele minden észleletbe a világról alkotott előtudásunk: „A szó szoros értelmében sehol sem léteznek tiszta és egyszerű tények. Valamennyi tény [...] már értelmezett tény” (uo. 5).

Az imént jellemzett naiv észleléselméletet megkérdőjelezni és feltárni azokat az (inter)szubjektív előfeltételeket, amelyeken minden – mindennapi és tudományos – észlelés alapul: ez a fenomenológiai filozófia célja.

Milyen módon próbálja elérni ezt a célt, azaz mi a fenomenológia módszere? Alapvetően arról van szó, hogy fel kell adni a kritikátlan természetes beállítódást a világgal szemben, amelyben az ember „naivan él embertársai között, vagyis nem törődik azzal, hogy napi életének ez a világa a létezés jellegzetességeit mutatja-e, vagy puszta jelenség” (Schütz 1971a, 117), s helyette az észlelő tudat aktivitására kell összpontosítani.

A fenomenológia először is különbséget tesz észlelő alany (ego) és annak mindig a tárgyakra vonatkozó (intencionális) észleletei (kogitációk), illetve észlelt tárgy között. Az első (az alany észleletei, illetve annak tárgyra vonatkozó [intencionális] tudati mezője) elkülönítésére a fenomenológia a fenomenológiai redukció eljárását alkalmazza: anélkül, hogy tagadná a világ létezését, analitikus szándékból úgy dönt, hogy „felfüggeszti a létezésébe vetett hitet – azaz tudatosan és módszeresen tartózkodik minden olyan ítélettől, amely közvetve vagy közvetlenül a külvilág létezésére vonatkozik” (Schütz 1971a, 119). A világ zárójelbe tétele vagy az epokhé más szavakkal, de ugyanezt a folyamatot jelölik. A zárójelbe tétel nemcsak a külvilág létezését érinti, hanem bármely, erre a világra vonatkozó kijelentés érvényességét is, beleértve magát a fenomenológust, emberi lényként való létezését a világban.

Ami ezután megmarad, az mégsem a semmi, hanem „tudati életem összessége, a zárt tudatáram minden aktivitásával és tapasztalatával” (Schütz 1971a, 121). Schütz a fenomenológiai redukció eljárását a szék észlelésének példáján szemlélteti: ha a székkel kapcsolatban végrehajtom a redukciót, ennek az a következménye, hogy felfüggesztem a szék létezésére vonatkozó ítéletemet, a szék észlelete maga azonban megmarad. Tudati mezőmön belül tehát megmarad a szék is mint „a szék, ahogy észleltem, ahogy megjelenik számomra”: a szék mint fenomén. A székre mint fenomén- ra, a székre, ahogy megjelenik számomra való összpontosításból ered a fenomenológiai filozófia (és szociológia) neve.

A fenomenológia azonban azt is feltárja, hogy az észlelet nem elszigetelt esemény, hanem az állandó tudatáram eleme, „rendkívül bonyolult értelmezési folyamat eredménye, amelyben a jelenbeli észleletek korábbi észleletekkel [...] kerülnek kapcsolatba” (Schütz 1971a, 123. sk.): a széket mint a tárgyak olyan osztályának elemét észleljük, amelynek típusos vonásait már korábbi észleletekből ismerjük, s csak azért, mert már tudjuk, miként fest egy típusos szék, azonosíthatjuk székként az észlelt tárgyat.

A fenomenológia arra is rámutat, hogy a tapasztalati mezők nem zártak: a figyelem ugyan mindig a tárgy bizonyos oldalaira irányul, ezek azonban annak többi oldalára: a hátoldal az előoldalra, az ülőke a szék lábaira és támlájára stb. (a szék belső horizontjai), valamint más tárgyakra is utalnak (a szék az asztalra, amelyhez tartozik, a helyiségre, amelyben áll, a helyiség a házra stb. – ezek a szék külső horizontjai). Figyelmemet természetesen ezekre az oldalakra és tárgyakra is irányíthatom.

De térjünk vissza a fenomenológiai filozófia módszeréhez. A fenomenológiai redukció módszeréről összefoglalóan azt mondtuk, hogy olyan eljárás, amelyben szabaddá válik a tárgyra összefüggő tudati mező, és elkülönülnek a fenomének (a tárgyak, ahogy nekem mutatkoznak). Az eljárás mármost, amely még mélyebbre hatol a fenomének, ennélfogva a tudat világába, az úgynevezett eidetikus redukció vagy lényeglátás. Itt nem arról van szó, amire talán gondolnánk, nem a magánvaló dolog megismerésének metafizikai kísérletéről – hiszen az ilyen kérdéseket már a fenomenológiai redukció elvégzése zárójelbe tette. Inkább arról, hogy valamely tárgy gondolati változatai révén felleljük azokat a tulajdonságokat és jellemző vonásokat, amelyek az adott tárgyosztály valamennyi elemében közösek: „Az észlelt tárgyat korlátlanul változtatgathatom képzeletemben, egymás után változtatva jellemzőit – a színét, a nagyságát, az anyagot, amelyből készítették, megvilágítását, környezetét és hátterét, a perspektívát, amelyben megjelenik és így tovább. Így például végtelen számú különböző kockát tudok elképzelni. Ám ezek a változatok egy sor olyan vonást érintetlenül hagynak, amely minden elképzelhető kockában közös, például a derékszögűséget, a hat négyzet által határoltságot, a testiséget. Az ismertetőjegyeknek ez a konkrétan észlelt tárgy minden elképzelhető átalakítása során változatlanul maradó csoportját – úgyszólván az összes elképzelhető kocka magvát – nevezzük a kocka lényegi jellegzetességének, görög szóval eidoszának” (Schütz 1971a, 131). A fenomenológia számára tehát itt sem a tárgyak valóságos létezése, hanem az osztályozó, illetve tipizáló tudati tevékenység ismérveinek megragadása fontos. Más szavakkal, azt kell fellelni, mire gondolunk tulajdonképpen, amikor a kockára gondolunk, vagy valamit kockának ismerünk fel. Röviden: kocka elnevezésű fogalmi konstrukciónk értelméről van szó.

Valamely fogalmi konstrukció sajátos értelmét persze mindig csak más fogalmi konstrukciók sajátos értelméhez képest és azoktól elhatárolva lehet meghatározni – a kockának hat, egymáshoz derékszögben álló síkja van, s nem egyformán domború, szög nélküli felületei, mint a golyónak. A kocka fogalmi konstrukció értelme tehát csak más fogalmi konstrukciókkal összehasonlítva válik számomra és mások számára világossá; ahogy a fenomenológia kifejezi, az értelemnek utaló struktúrája van.

Ez természetesen nemcsak fizikai tárgyak konstrukcióira, hanem társadalmi és kulturális tárgyakéra is érvényes: a gazdaság mint intézmény sajátosságai is csak más lehetséges intézményekéhez, például a politikáéhoz képest határozhatók meg, ahogy mondjuk a tőkés gazdaság sajátosságai is más lehetséges gazdasági rendekkel, például a szocializmussal összehasonlítva írhatók le. Itt is az értelemteli tapasztalatra jellemző utaló struktúrába ütközünk tehát.

Ebben az értelemben a – társadalmon kívüli és társadalmi – valóságra vonatkozó egész tapasztalásunk egymásra utaló értelemteli konstrukciók koordináta-rendszere mentén szerveződik. A szubjektumok produktív teljesítményéből eredő és visszaha- tóan ugyanezen szubjektumok értelemértelmező és értelemtételező aktusait strukturáló egymásra utaló értelemteli konstrukciók koordináta-rendszerének Edmund Husserl az életvilág kifejezést tartotta fenn.

Miben rejlik mármost a fenomenológiai filozófia jelentősége a társadalomtudományok számára?

Schütz szerint először abban, hogy a fenomenológia felvilágosítással szolgál a társadalomtudománytárgyi területének határairól és mineműségéről, s ezáltal lehetővé teszi, hogy sajátosan erre a tárgyi területre vonatkozó s mintegy erre szabott fogalomkészletet fejlesszünk ki.

Schütz szerint a társadalmi valóság egybeesik a mindennapi értelemértelmezési és értelemtételezési folyamatok világával, amelyet a fenomenológia tudatosított és elemzett, s amelyet az imént a mindennapi észlelés példáján mutattunk be. A társadalomtudományok, illetve az intencionális pszichológia vagy az általános szociológia feladata, hogy megértse ezt a társadalmi valóságot, feltárja „egy lélek, illetve lelki és szellemi életközösség változatlan lényegi struktúráit”, azaz a tudatos egyének és csoportok minden köznapi értelemértelmezése és értelemtételezése mögött rejlő rendező elveket, mégpedig éppen „a természetes beállítódás konstitutív fenomenológiájának” segítségével (Schütz 1971a, 149 és 154). Schütznél tehát nem a konkrét történeti-társadalmi világok elemzése áll előtérben, az elemzés azokat a struktúrákat próbálja napvilágra hozni, amelyeknek minden társadalmi világban szükségszerűen és minden társadalmi változás közepette meg kell lenniük.

Schütz szerint a fenomenológia jelentősége a társadalomtudományok számára másodszor abban rejlik, hogy lehetővé teszi számunkra, hogy igazoljuk és megalapozzuk a társadalomtudományok módszertani különállását. Ezt a különállást viszont a társadalomtudományok tárgyának sajátossága szabja meg: „A tények [...], amelyekkel a természettudósnak foglalkoznia kell, csupán a megfigyelési mezőjén belül levő tények, adatok és események maga ez a mező azonban a benne található molekuláknak, atomoknak és elektronoknak egyáltalán semmit sem »jelent«. A társadalomtudós viszont teljesen más struktúrájú tényekkel, eseményekkel és adatokkal szembesül. Az ő megfigyelési mezője, a társadalmi világ, lényegét tekintve nem tagolatlan. Sajátos értelem- és relevanciastruktúrája van a benne élő, gondolkodó és cselekvő emberek számára. A mindennapi valóság különböző konstrukcióiban már előre tagolták és értelmezték ezt a világot, s ilyen gondolati tárgyak szabják meg viselkedésüket, határozzák meg cselekvésük céljait, és írják elő az ilyen célok megvalósításához szükséges eszközöket” (Schütz 1971a, 6).

A társadalomtudományok ennek megfelelően elsősorban arra törekszenek, hogy megértsék a társadalmi világ (saját) értelmét. Ezt a célt szolgálja a társadalmi világ ideáltipikus modelljeinek létrehozása.

A mindennapi értelemértelmezés és -tételezés azonban, mint már tudjuk, szintén a valóság értelmezési sémáiként szolgáló gondolati konstrukciók használatán nyugszik. Azok az ideáltipikus konstrukciók, amelyeket a társadalomtudós a társadalmi világban megnyilvánuló értelem értelmezésére alkalmaz, ezért, mint Schütz hangsúlyozza, „úgyszólván másodfokú konstrukciók: azoknak a konstrukcióknak a konstrukciói, amelyeket a társadalmi mezőben azok a cselekvők alkotnak, akiknek a viselkedését a tudós megfigyeli, s tudományának eljárási szabályaival összhangban megpróbálja megmagyarázni” (Schütz 1971a, 7 – kiemelés: M. P.).